KALITKA VAGY KÖNYV

 

LOVE IN PROGRESS

Töprengek, egészen pontosan mikor ismertem meg Õt. Jármûvön történt, és zenét hallgattam, ez biztos, vagy az LGT egy lemezét, vagy talán Európa Kiadót. Talán pszichológia vizsga volt, ebben az esetben trolin utaztam. A középsõ ajtóhoz mentem, megnyomtam a jelzõgombot. Õ az ajtóval szemközt állt, két kezével egy hatalmas, üres kalitkát védett, amit maga helyett a bõrülésre ültetett. Nehéz lehet egyedül cipelni egy kalitkát, különösen ekkorát, gondoltam, és mivel a lemez éppen érzelmes résznél tartott, magamban dönögtem vele az Álomarcú lányt, hagytam magamban megfogalmazódni az érzést: ez a kalitkás lány lesz az én álomarcúm. Hangsúlyozom, nekem háttal állt, a kalitkáját ölelte, úgyhogy arcot nem is láttam, csak formátlan, vastag kabátot, két nagyobbacska sárcipõt (tél volt biztosan), fénytelen barna hajat (vagy kötött sapkát bojttal?). Mintha ez a hiányosság õt magát is zavarná, ekkor kalitkástul megfordult, ha a tényeket nézzük, egyszerûen az ajtó felé, magasabb összefüggések értelmében felém, mutatva végre arcot is. Amit láttam, nem lehetett kiábrándító, mert merészen – bár a troli lassan döcögött, a leszállás mégis vészesen közeledett –, megszólítottam, letolva nyakamig a fülhallgatót: „Leszállsz?”. Így, könnyed tegezéssel: eszerint nagyjából egykorúak lehettünk. Bólintott, így álla a földre rakott kalitkát érte. Nagyot sóhajtott az ajtó a hátam mögött, együttes erõvel leszállítottuk a kalitkát, a troli-megállóban megpihentünk, fél mosollyal akart kifizetni, és már ment volna tovább üres börtöncellájával, mikor az elõbbiekhez fogható merészséggel, lesz ami lesz, utána szóltam: „Beleülhetnék?”

De talán mégsem pszichológia vizsga volt, ebben az esetben valamilyen irodalomtörténet lehetett, éppen hazafelé tartottam, fáradtan, kiöltözve, lazítottam szokatlan nyakkendõmön, és a busz csuklójában lomhán álltam, mikor a következõ megállóban felszállt, szemben velem ledobta a válltáskáját, loboncos hajába túrt, és õ is, ahogy vele szemben én, megtámasztotta hátsóját a félkörbe hajló kapaszkodón. Dübörgött nálam a basszus, éppen gyors számot pengetett Jenõ, fáradt is voltam, úgyhogy csak mellékesen nyugtáztam: „Szép.”, de több kellett, hogy felfigyeljek rá. Nem tagadom, párszor így is ránézhettem, akár az is elõfordulhat, hogy kába állapotomban megbámultam, rajtafelejtõdött a tekintetem, legalábbis utólag ennek tudom be, hogy táskájából vastag könyvet vett elõ, és tüntetõen, jelzésértékûen olvasni kezdte. De hogy miféle jelzés volt ez, hogy éppen az õ szándékával ellentétes, arra egyikünk sem számított! Megbocsátható szemtelenséggel, hiszen a könyvszeretõ ember érdeklõdése és csodálkozása munkált bennem, kissé elõredõlve olvastam le a címlapról, kiféle-miféle legyen ez a könyv, mert az már messzirõl látszott, nem füzetes regény, hanem valódi, komoly irodalom volt, amit keménybe kötnek, harcra kelve a múló idõvel. Ott, mindenki elõtt hagytam leesni az állam, mikor hirtelen rájöttem: a mû, amit olvas, azonos azzal, amibõl épp az imént tettem (jeles) vizsgát! Egy olyan könyv volt ez tehát, amelynek tartalmi és formai kérdéseiben valószerûtlenül járatosnak mondhattam magam. A sors jelzése! Ez, összeadódva az olvasó lány nem megvetendõ külsõ adottságaival, ott és azonmód feltüzelt. De mit tegyek? Sosem volt még merszem, ha gondolatom többször is, buszon ismerkedni. Helyesebb, ha megvárom a leszállást, az mégis vitathatatlanul egy alkalmasabb pont. Így volt idõm alaposabban szemügyre venni, borjúbõr bekecse alatt széles trapéznadrágot viselt, aprócska bakanccsal – ez nem is jó, de nem is rossz összeállítás. Tovább utazott, mint én tettem volna, ha nem kerülök össze vele, és én mellette maradtam: a döntés tehát megvolt. Leugrottam utána a buszról, nyakamra letolva a fülhallgatót, még a zenét is kikapcsoltam, és nyíltan, bátor õrületben elbeszéltem neki mindent, a könyvrõl és a sorsról. „Véletlenül elég sokat tudok errõl a könyvrõl. Te majd olvasol, én meg majd értelmezek, jó?” – ajánlottam, az idõsebb jogán felkínálva a tegezést, amelyet õ, középiskolás, nyiladozó bakfis csodamód nem utasított vissza, sõt.

Ha mégis pszichológia volt, hasonlóan reménykeltõen alakultak a dolgok. Vele mentem, s bár még egy-két átszállásnál megküzdöttünk a dög nagy kalitkával, végül csak hazaértünk hozzá, egy nagy belmagasságú belvárosi házba, és még napnyugta elõtt elfoglalhattam helyemet a rácsok között. Azért csak akkor, mert elõbb még szabadon kellett eresztenem az óriáspapagájt, akinek a kalitka eredetileg készült, s a madár csak hosszas rábeszélésemre volt hajlandó a szabad, vad életet választani a háziállat lusta bezárkózása helyett. Õ mindeközben és a madár távozta után is elbûvölõen megértõnek mutatta magát szokatlanul heves ragaszkodásommal szemben, tulajdonképpen szó nélkül engedett vágyaimnak. Valami sosem érzett nyugalom szállt meg az elsõ napok után, látva, hogy ottlétem szinte semmiben nem korlátozza az õ megszokott életvitelét, miattam semmirõl nem kell lemondania. Fesztelenül járt-kelt a lakásban, hamarosan a hajgöndörítés intim pillanataiba is bepillanthattam. A kalitka közel állt az utcára nézõ ablakhoz, hát nem unatkozhattam, ugyanakkor esténként, a ponyvával letakarva kényelmes, nyugodt pihenést biztosított. Hónapokig eléldegélhettem így, üldögélve, fütyülgetve, számomra megszûnt minden rajta és rajtam kívül. Ami ezután következett, arról nem ilyen jó beszámolni, de megteszem: hiába volt tavasz, rügy és simogató napsugár, az én érzéseim elhidegültek. Egyre gyakrabban gondoltam találkozásunk napjára és irigyeltem az óriáspapagájt, bármerre vitte is a szél. „Nem erre tervezték az embert”, sóhajtottam végül, túl hangosan, egy nap. „Ki akarok jönni.” Vége lett azzal a jó világnak, õ hirtelen fúriává változott, mintha elõléptették volna, hirtelen sehol nem volt már a megértése, engedékeny elõzékenysége, nem összekacsintó társak voltunk többé, hanem ellenfelek egy senkinek se jó harcban. Néhány napig nem szólt hozzám, aztán bejelentette: „Csak akkor engedlek ki a kalitkából, ha szerelmeskedsz velem.”

Ha irodalomtörténetbõl vizsgáztam, az elsõ szóváltásunk után már tíz perccel a lány panellakásában vagyunk, anyukájának és apukájának mutat be (engem), aztán – most még ne tessék semmi rosszra gondolni – megmutatja a szobáját. A szobája semmi különös. Baj, hogy egyszemélyes az ágy, mint gyereklányoknál, eszerint még nem merült fel, hogy nagyobbra kéne cserélni, íróasztala van és külön papírdobozokban sorakoznak a föcikönyvei, külön a matek, stb., vignettán rájuk is van írva, melyik micsoda. Tudok én elbûvölõ lenni, hamarosan tényleg kedvel, bár õszintén szólva kezdettõl látszott, hogy kedvelni akar, neki még imponál az általam megtestesített bölcsész lét (õ is az akar lenni: hogy mi, középiskolai tanár vagy egyéb, nem firtatom), s ha már ezt számára én testesítem meg, célnál vagyunk, hiszen én magam is testi dolgokra gondolok. Mindazonáltal türelmes vagyok és álnok, az ágyon üldögélve olvassuk a szöveget, lassan haladunk, hosszas értekezésekbe bocsátkozom, hetente négyszer is felugrom pár oldalra, és cinkosan megesketem, hogy nélkülem bele se néz már a könyvbe, különben úgy görbüljön meg, és szõrösödjön ki a háta közepe. Szép az arca. Fiatal és okos. Már világos, hogy el fogom rontani. Eleve nevetséges, ha ezt õ nem tudja is, ahogy elnyújtom ezt a könyvolvasást, lehetne annyi bátorságom, hogy további könyvek közös olvasását is javasoljam, de én csak azt érzem, amíg ez a könyv tart, addig tart a varázslat is, addig vagyunk mi összefûzve sors által. Egy hét után már bátran érintgetjük meg egymást, egyszer mikor nevet, combomra téved a keze, s ha tévedés is, nem helyesbítjük. Így aztán – három hét is, igen, ennyire lassú vagyok és udvarias, három hét is beletelik, mire – egyik délután (baljós elõjel: dolgoznak a szülõk) az ágyon hátradõlünk, elmarkolom a könyvet és egy hatéves, beiskolázás elõtt álló gyerek színvonalán hasmánt ráfekszem (a könyvre), belakatolom a hasam alá, majd heves szemöldök emelgetéssel azt mondom a kölcsönös mosolygásban: „Vissza akarod kapni a könyvet? Akkor kedveském, sajnos, szerelmeskedned kell velem most!”

Ha pszichológia, esetleg igent mondok. Kimászom a kalickából, sértett vagyok és kedvetlen, szándékos durvasággal letolom csak a gatyám és odavetem: „Te akartad! Lássunk neki.” Tulajdonképpen szeretem azért õt, de mégse ez a dolgok elintézési módja, és akarom, hogy ezt õ is tudja meg, érezze abban a színváltós szívében. Õ is dacos, értem meg letolt gatyával, hiszen az õ ultimátuma is sértettségen alapul, nyilván felkészületlenül érte, hogy menni akarok, hogy ahogy beültem a kalitkába, úgy egy napon kiszállnék onnét. Hirtelen érteni kezdem õt, mint önmagamat, én is voltam már ilyen helyzetben, kiszolgáltatott, szomorú, majdnem megfojtja magát akkor az ember, védekezésbõl támad. Egy pillanat ez, de a sors már a bokámig csúszott, megenyhülnék, de a szemébe nézve látom, makacs, túl makacs, hogy õ is megértsen engem, sértettsége hosszú idõre szól, talán évekig kitart. Nosza akkor „szeretkezzünk”, dühösen teszem ki az idézõjelet. Sosem csináltam még a szabadságomért, sok jót nem lehet várni két ilyen sértett, összeveszett embertõl, akik épp most vannak a legtávolabb, ahogy egymáshoz préselõdik a testük. Nem szép. Végtelen idõnek érzõdik, amatõr fûrészelésnek, mutatványok nélkül, száraz pontossággal, hogy minden mozdulat mindkettõnknek fáj. Végül õ fûzi hozzá: „Mintha ezek a dolgok egyáltalán nem illenének egymáshoz.” Hátamra fekszem akkor, és Platón elméletérõl kezdek mesélni, hogy az emberek párosával alkottak egy egészet, úgy szedték õket ketté, s amit kimarkoltak a nõtõl, a férfira tapasztották. Ezt most hallja elõször, de az elõbbiek fényében nem tûnik neki hihetõnek. Mozdulatlanul feküsszük végig az éjszakát, hajnalban megyek ki a lakásból, meg se mozdul, félek, ha megérinteném, hideg szobor lenne a teste.

Meglehet, nemet mondok. Teljesen beleélem magam kettõnk makacssági versenyébe, hogy márpedig én ilyen áron nem váltom meg a szabadságom, börtönné lesz hirtelen a kalitka, de büszkén állok odabent, erkölcsi fölényem nehezen vitatható. Egy hónap telik el, vagy egy évszak, mire a fölényt is megunom, ahogy korábban a kalitkás nõ lakását és onnét a kilátást. Szökést tervezek, addig szaladgálok rácstól rácsig, míg kimozdítom az egész alkotmányt, és testsúlyommal az utca felé nyomódva kibillentem magamat kalitkástul az ablakon.

Ha irodalomtörténet, meglehet, igent mond. Minden hirtelen történik, én sem vagyok felkészülve erre az eshetõségre, a pajzánságaim mindig visszahõkölnek a valóság elõl, és persze nincs felkészülve õ sem, mivel én minden fokozatosságot elutasítottam. Aranyosak vagyunk, ijedten, vidáman készülõdünk hozzá, ha már belement. Hitetlenkedve csókolom az arcát, õrzöm egyetemista fölényem, amirõl egyelõre még csak én tudom, hogy nem létezik, õ nyugodtabb egy kicsit nálam, mert bízik bennem, ahogy a könyvrõl is elhitt mindent, amit mondtam neki. Ki vagyok én, mit csinálok! – zuhan belém a kérdés, koppanva üt meg, mikor talajt fog. Elõre menekülök. Magamat marcangolom helyette, szeretkezésünket önvádi eljárássá változtatom. Õ még a legnagyobb jóindulattal sem élvezi, pár perc múlva szánalmas sikerem emlékével üldögélünk, még õ vígasztal: az elsõ alkalom a lányoknak ritkán jó, majd késõbb, talán. Bárcsak potyognának a könnyeim, bárcsak ne köttettem volna el ezeket a buta vezetékeket. Kapkodva öltözöm, tetézem a hibám, egyedül hagyom az egésszel.

De minden joga megvan, hogy nemet mondjon. Tréfás helyzet ez, hasam alatt a könyvvel, dalolva mondom, csak akkor adom vissza, ha szeretkezünk. Ha nemet mond, van egy könyvem. Aki ezt a lehetõséget nevetségesnek vagy legalább jutányosnak gondolja, azzal tudatom, hogy a könyv már megvan nekem otthon, két példányra semmi szükségem, hiába az összehasonlító irodalmári elhivatottság. Másrészt hogyan vihetném el az õ könyvét! Értelmetlen lopás volna ez, ami roppant kínos az alkalmi tolvajnak, hisz zsarolónak készült, le van tehát forrázva. Nincs vita, mindenképp visszaadom a könyvet, tõlem telhetõ öniróniával, létezésemért és életébe tett kis kirándulásomért töredelmesen elnézést kérek, és soha nem merek többé a szeme elé kerülni.

Ha pszichológia és nemet mondok, a szökési kísérlet talán sikerül, a kalitka meg fog védeni az ablakon kizuhanás amúgy kötelezõ sérüléseitõl, túlélem tehát és kinn vagyok, egy járókelõ csak kisegít majd, talán a kalitka a becsapódáskor magától kinyílik vagy széttörik. Irány a kórház, egy rutinvizsgálat, aztán szabad élet, mint bizonyos madaraké. És talán egy nap, irodalomtörténet vizsga után, hazafelé…

Ha pszichológia és nem, a szökési kísérlet két módon nem sikerülhet: talán a zuhanás kerül az életembe, így kapcsolatunk fonala megszakad; ám talán a kalitka nem tudja áttörni az üveget, és odabent maradok, megunt és megsértett nõm nappalijában. Mikor rájön, hogy szökni akarok, felhagy majd rendes tevékenységeivel, nem hagy egyedül többé, csak ül ketrecem mellett, talán egy puskával az ölében, és õriz. Kapcsolatunk így már bátran lesz nevezhetõ hosszú távúnak. Talán nem lesz puskája, de ettõl függetlenül, ha õrzésemet makacsul elhatározza, a kérdés világosan egyetlen tényezõre szûkül le: megenyhül-e idõvel vagy sem?

Ha pszichológia, nem, sikertelen, hosszútáv és megenyhül, évek múlva egyszerûen kiszabadulok, nyilván nagy örömmel, ám hamarosan eltávolodom annyira e rémálomtól, hogy felmérem addigi helyzetem lehetetlenségét, és feljelentem a kalitkás nõt. Hosszas pereskedés elé nézünk.

Ha pszichológia, nem, sikertelen, hosszútáv és nem enyhül, a végsõ kérdést kell feltennünk: melyikünk hal meg elõbb? Ha pszichológia, nem, sikertelen, hosszútáv, nem enyhül és õ találna elõbb meghalni, végre megszabadulok az õrtõl, és újra nekikezdhetek valamilyen addigra kidolgozott szökési tervem megvalósításának, mielõtt éhen vesznék. Ha pszichológia, nem, sikertelen, hosszútáv, nem enyhül és én halok meg elõbb, kénytelen leszek elismerni az õ gyõzelmét, némi kárörömmel, mivel sosem kapta meg a testem.

Ha irodalomtörténet és igen, viszonylag egyszerû a képlet. Egyetlen tényezõn áll vagy bukik minden: hogy hirtelenjében megejtett szeretkezésünk során a föci- és a matekkönyvek között használtunk-e óvszert, vagy más védekezési eszközt. Ha irodalomtörténet, igen és használtunk, enyém a szégyen, de más baj nincs, egyszerûen egy pedofil féreg vagyok. Ha irodalomtörténet, igen és nem használtunk, alkalmazva a természet azon széles körben ismert törvényét, hogy az adott lehetõségek közül mindig a legrosszabb következik be, a hirtelenjében megejtett lány esetérõl számolhatunk be, nehéz szüléssel. Õ megkeres, hogy tudassa a hírt, mindketten megszeppenünk, ám könyvszeretõ emberek módjára tudjuk a dolgunk. Az élete kisiklik. Együtt nyomorgunk. Karrierre esélyünk sincs, de – azt hiszem – szeretjük egymást és a gyereket, amelyet további hat követ.

Bárhogy lesz, végül ott leszek majd, az elsõ trolira várva, a kórházból kifelé jövet, a bíróság kis termében, deres halántékkal szökni próbálva, holtan a kalitka aljában, elutasítva és megszégyenülve, a pedofil mardosó önvádjával, gyermekkel a karomon (mindenképp szar, ha egy kapcsolat véget ér), s mindentõl, ami lehetséges, kábán elámulok, azon töprengve, egészen pontosan mikor ismertem meg Õt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.