Bogdán László: Versek

A CSOMAG

– „egy talált tárgy megtisztítása” –

(Tandori)

Most, amikor ketrecem forró betonpadlóján fekszem
és az õrület két lábra állva rázza a rácsokat,
hogy közelembe juthasson s távolabb G. Scott
fütyüli a Lili Marlent, de olyan falcsul, hogy
megborzonganak a párducok, összerázkódnak a hiúzok
és menekülni kezdenek a hangyák –
megpróbálom felidézni életem vidámabb jeleneteit,
fesztelenül és kedélyesen, ahogy G. Scott is fütyül
(négereknél még nem találkoztam ilyen csapnivaló
zenei érzékkel!), s csokoládé-isten arca átszellemül a
káoszban. Nem adja fel. Hátha e felidézések
eltolják a végsõ számonkérést. Idõhöz juttatva. Hátha…
Londonból küldtem egykor a csomagot Párizsba J.-nek.
Nélkülözött akkoriban is szegény, sokat didergett,
miközben fáradhatatlanul írta Ulyssesét.
T. volt a postás. Rábíztam a cukorspárgával
gondosan összekötözött csomagot, felhívva figyelmét arra,
hogy lehetõleg nyilvános helyen, mondjuk egy kávéházban
adja át, tanúk elõtt és ragaszkodjon hozzá,
hogy ott helyben fel is bontassék a csomag!…
Zavarodottan bámult rám. Nem értette, de nem tett ellenvetést.
Ami Párizsban történt tõle tudom, de W. is megírta.
J. fiával érkezett, olaszul civakodtak.
Ó, a kamaszkor fényessége… Ó, a visszafojthatatlan
ír büszkeség. Ó, az apák folytatódása a fiaikban, Ó… Ó…
„Ezra küldte” – helyezte az asztal közepére jelentõségteljesen
T. a csomagot és bicskát kért, hogy felvághassa a zsineget,
de mivel senkinél sem volt, végül egy körömollóval
idétlenkedtek elég sokáig, de végül mégiscsak sikerült
levagdosni a cukorspárgát. Ezért is becsültem J.-ét.
Soha nem adta fel. Nem ismert lehetetlent.
Kitartó volt és konok. Aminek egyszer nekikezdett,
azt általában be is végezte. Igaz, közben már-már
elviselhetetlenül siránkozott. Pénze soha nem volt.
Ráadásul ott volt körülötte a nagy család,
és a nap is másoknak sütött. Mindegy…
Az arca eltorzult – mesélte T. –, amikor a csomag
végre föltárta titkát és elõkerült a viszonylag még jó
állapotban lévõ zakó és egy pár viseltes barna félcipõ.
T. az eseményt megünneplendõ, felajánlotta, hogy
ebédeljenek együtt. A zavarodott J. bele is egyezett,
csakhogy ez sem ment simán. Kisfia,
akit hazaküldött volna a csomaggal, váratlanul megmakacsolta magát,
méltóságán alulinak érezve, hogy az újra csomagolt
zakót és cipõket (eléggé boldogtalanul kötözték össze,
számítani lehetett rá, hogy akármikor szétnyílik
és tartalma a földre hull!) végigcipelje Párizson,
de végül gyõzedelmeskedett az ír atya tekintélye.
Persze még veszekedtek olaszul percekig, mint
két vécésnéni. Hiába csak Dante nyelvén lehet
igazán õrjöngeni… Késõbb J. levélben igazolta
a csomag átvételét, hálálkodott hogy rágondoltam
ínséges napjaiban.” Éppen jó – tért vissza a zakóra –,
vállban ugyan elég szûk, de télen mégis
jó hasznát veszem majd, mert úgy látom gyapjú!
Utálom a hideget, Ezra. Undorodom a téli fergetegektõl…”
A cipõrõl nem írt. Méltóságán alulinak érezhette,
hogy viselt cipõt küldtem neki. De hát arisztokraták
sem viselnek új cipõt, inasaikkal tapostatják ki
lábbelijüket, fel ne tõrje lábuk, végtelen sétáik során.
Lehetséges, hogy J.-nek csak a lelke volt olyan
végtelenül érzékeny, s arra, hogy egy új cipõ
esetleg feltörhetné lábát, nem is gondolt?
G. Scott befejezi a Lili Marlent, biztatón rám vigyorog:
„Ne aggya fel, ember! Soha ne aggya fel!…
Még minden jóra fordulhat!…”
És felvonítanak a lesben álló szirénák.

2002. január 11.

A VÁRAKOZÓ PÁN

Alkonyodik. A bárányok elvéreznek. A nagy Pán ébredezik.
Körülötte három sóhajtozó nimfa:
a fenyõfává változó Pitys,
a madárrá változó Syrinx,
a hanggá változó Ékhó.
Szánják-bánják bûneik, ölelésére áhítoznak,
de Pán már nem törõdik velük.
Szarvát vakarva lesi az eget.
Már nincsen nyár a lombok között.
A sás is egyre fonnyad.
Ha nem lel virág-zálogot,
nászkoszorút ki fonhat?
Pán egyetlen igazi szerelmét várja,
Selénét, a titokzatos hold-istennõt.
Készenlétben a fehér suba,
ha Seléne ismét megirtózna sötét arcától,
szakállától, patájától felöltheti,
de az eget felhõk takarják,
ûzött madarak kérdõjelei a levegõben.
Seléne késik.
Megjelenik-e még ma este?
Hátára veheti-e megint?
Eljön-e hozzá?
Elvegyül-e a fény a sötétséggel?
Pán sóhajt és Ékhó készségesen visszhangozza sóhajtását.
Nyár viháncol lombok között.
A sás suhogva ébred.
Ha nem lel virág-zálogot,
Szerelmet ki remélhet?
Hol késlekedsz isteni Luna?
Türelmetlenül várlak már. Gyere!
Szeretnék veled végtelen nászban összeforrni.
Arcomra ketrecrácsok árnyéka hull.
Ki vagyok én szép Seléne válaszolj!?
2002. január 11.

LÁZBESZÉD

Ketrecbe engem zártak,
pedig nem voltam párttag.
Ezra bátyátok hol van?
Õrtoronyban? A holdban?
Ketrecben ugrál. Rácsok
szabdalják a világot.
Elválasztanak tõle.
Másik én-jét megölte.
Sextus Propertiust is,
és vele önnmagát is,
árnyékát és álarcát,
személyét, látomását…
Ami maradt belõle,
elõttetek áll põre
valójában, s a ketrec
köréje zárul. Így lesz?
Így van! Így is volt mindig!
„Hol van jó Ezránk?” – kérdik
Eliot, Frost, Hemingway.
Gúny se segít, se kétely!
Labirintus az élet.
Énekelt és eltévedt.
Ezra bátyátok hol van?!
Õrjöng a rádióban?
Sztálin varázskörében
grúzul tanul most éppen?!
Lobog tisztítótûzben?
Elhagyta ember, Isten?
Fogoly lett és bolond lett.
Körbejáró kísértet.

…………………………..

nem hallatszik már az ének.

2002. január 4.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.