Jelentés a népi írókról

Szigorúan titkos!

Belügyminisztérium

II/5 e alosztály

Tárgy: A népi írók között lévõ helyzet a párt állásfoglalása után

Jelentés

Budapest, 1958. december 11.

A párt Központi Bizottsága mellett mûködõ Kulturális Elméleti Munkaközösség állásfoglalása: A „népi” írókról a népies írókra, szimpatizáns körükre és általában az értelmiségi, kulturális területeken dolgozó személyekre nagy hatást gyakorolt. Az elmúlt közel félév alatt széles körben megvitatták a párt állásfoglalását, s a népies ideológia elemzése az érintett személyek értékelése nagy érdeklõdést és sok véleményt váltott ki.

A népieseknek a párt állásfoglalására való reagálását két szakasz jellemzi, s e két szakasz tartalmában élesen különbözik egymástól.

Az állásfoglalás megjelenését közvetlenül megelõzõ idõben a népiesek közt bizonytalanság, nyugtalanság terjedt el. Annak tudatában, hogy a párt foglalkozik e kérdéssel, féltek a határozattól, s egyesek adminisztratív intézkedésektõl is tartottak.

A tézisek megküldése – néhány írónak – e hangulatot már kezdte eloszlatni; a végleges szöveg megjelenése pedig általános megnyugvást keltett azok között, akik túlzásokra számítottak. A reagálásnak ebben a szakaszában a népiesek többsége megnyugodott, elismerték az állásfoglalás hangjának emberiességét, a segítésre való készséget, többen hangoztatták, alaposságát és tárgyilagosságát. Ez a viszonylagos nyugalom a népiesek közt csak igen rövid ideig tartott. Addig, míg az állásfoglalást alaposan át nem tanulmányozták, s kicserélték egymás közt véleményüket. Erre a szakaszra a párt állásfoglalása egyes megállapításaival való szemben állás, a szenvedélyes hang jellemzõ.

A népies írók külön-külön elsõsorban a saját személyüket ért bírálattal nem értenek egyet. Általánosságban azonban nem értenek egyet az lapvetõ megállapításokkal: tagadják, hogy külön csoportot, mozgalmat alkotnának, nem vagy csak igen kis részben fogadják el a „harmadik utas” ideológia rájuk vonatkozó értékelését, tiltakoznak az ellen, hogy a nacionalista jelzõt alkalmazzák rájuk, s akire vonatkozik tagadja fasiszta, antiszemita beállításának igazát.

Az állásfoglalás megítélésében, így kisebb eltérésektõl eltekintve, elég egységes – a tényeket, s az értékelés abszolút helytállóságát tagadó – állásfoglalás alakult ki a népiesek között. Ezen a közös talajon született meg az a gondolat – július elején –, hogy az érintett népies írók közös beadványban adnak választ a pártnak, amit Németh László és Féja Géza fogalmazott volna, és aláírásokat készültek gyûjteni a beadványhoz. Ettõl a szándékuktól azonban elálltak.

A népi írók jelenlegi magatartása elég bonyolult. Kétségtelen, hogy többségük nem tud, vagy nem akar alapvetõen hibás nézetein változtatni, s az õszinte elemzõ önkritikáig szinte egyikük sem jutott el. A párt állásfoglalás azonban mégis bizonyos differenciálódást indított meg közöttük, elsõsorban a párt irodalompolitikájához való közeledés, s az irodalmi életbe való pozitív irányú bekapcsolódás kérdésében. Ahogyan egyes népi írók jövõbeni magatartásukat, perspektívájukat felvetik, nem beszélhetünk egységes állásfoglalásról. A népies írók egyike-másika nehéz vajúdáson ment át az elmúlt félév alatt s többüknél készség mutatkozik arra, hogy politikailag elfogadható mûvekkel jelentkezzenek. (Tamási Áron, Sinka István, Féja Géza, Kodolányi János, stb.) Ezeknél a személyeknél azonban nagy visszahúzó erõ az egymástól való tartás, egyes hangadóktól való félelem, hogy árulóknak, s megalkuvóknak bélyegzik meg õket. Ez a kettõsség – a kiemelkedésre való hajlam, s az összetartozáshoz való ragaszkodás – jellemzõ ma a népies írók nagy többségére. Ezt a kettõsséget világosan mutatja az a törekvés, mely így foglalható össze: „Alapvetõ nézeteinket eszméinket nem akarjuk feladni, de minél többet akarunk alkotni a »nép« számára oly módon, hogy a párt irodalompolitikája is elfogadhatónak találja mûveinket.”

A népiesek sorainak megbontását kis lépéssel elõre vitte olyan tényezõ, mint pl. Németh László és Illyés Gyula visszavonulása, amivel bizonyos mértékig önmagukat szigetelték el a többiektõl. E magatartásukat a népiesek majdnem kivétel nélkül elítélik. Elválaszt egyeseket egymástól az érvényesülési, szereplési vágy, s azok akik írni akarnak, pl. így bírálják Némethet és Illyést: „Könnyû nekik, hisz megszedték magukat, s van mibõl élniök, így könnyebb sértõdötten kivonulni az irodalomból, itt hagyni a vita-porondot. (Különösen Tamási Áron és Féja Géza véleménye.)

Az egzisztenciális problémák több írót sarkallnak közeledésre, s véleményünk szerint nem egy, hajlandó lenne engedményekre is, annak érdekében, hogy szerepelhessen és megélhessen. A népiesek többsége kétségtelenül keresgéli az utat, melyen elindulva kikerülhetnek jelenlegi helyzetükbõl, „hivatalos” megítélésükbõl is. Összetartozásuk, közös eszmei alapjuk mellett a különbözõ személyi, érvényesülési, s egyéb problémáik alapján bizonyos erjedés indult meg soraikban. Az azonos nézetek alapján való egyetértés, azonban ma még igen erõs, s ezen az összetartáson csak itt-ott üt rést Tamási, Sinka, Kodolányi, vagy akár Szabó Pál magatartása és együttmûködési készsége.

A népiesek igen érzékenyen reagálnak minden bírálatra. S a személyüket ért bármilyen sérelem visszalöki õket a többi közé.

E szempontból aligha támasztotta alá és segítette elõ a párt állásfoglalás célkitûzéseit – ideológiai tisztázódás, a népiesek sorainak bomlasztása – az Élet és Irodalom, valamint a Kortárs hasábjain megjelenõ vita. Kevés cikktõl eltekintve (mint pl. Kerékgyártó, Szentkirályi, Koczkás Sándor, Diószegi András cikke) ezek színvonala erõsen elmaradt a párt állásfoglalás színvonal mögött. Káros és hibás nézetek is felmerültek a vita során, egyes cikkek hangja bántó, sértõ volt.(Pl. Földeák Jánosé, vagy Molnár Gézáé, aki tárgyi ismeretek nélkül, szubjektív felülrõl kezelõ hangot ütött meg cikkében.) A Vita ilyen alakulása növelte a népiesek ellenállását, többségük nem ismerte el „méltó vitapartnerként” a cikkek íróit. Szót emeltek az ellen, hogy a vita egyoldalú, mert a népiesek nem publikálhatják válaszcikkeiket. Nehezményezték, hogy Veres Péter, és Féja Géza válaszcikkei nem kerülhettek a nyilvánosság elé.

A vita során szinte egységesen alakult ki az a felfogás a népiesek között, hogy a párt állásfoglalása a polgári írók elõretörésének szálláscsinálója. Elhangzottak olyan vélemények, hogy az állásfoglalást egy „polgári zsidó klikk” erõszakolta rá a pártra, s ez nem a párt, hanem a klikk érdekét szolgálja. Úgy vélik, hogy a polgári írók ki akarják szorítani a népieseket az irodalmi életbõl, s maguk akarnak uralkodóvá válni. Legélénkebben Bölöni György és Mesterházi Lajos elvtársak felé irányul a támadás a népiesek részérõl.

A párt állásfoglalása s a körülötte kialakult vita nemcsak a népieseket hozta mozgásba, hanem az irodalommal foglalkozó köröket általában. Külön meg kell említenünk az Irodalomtörténeti Intézet reagálását, s az ott lefolyt vitákat.

Az Irodalomtörténeti Intézetben július hónapban megtartott vitán a rosszindulatú reagálás jutott túlsúlyra. A magyar irodalom féltése, a túllicitálásoktól és szektáns lépésektõl való félelem fejezõdött ki. A vitában résztvevõ többsége, személy szerint védelmébe vette a népi írókat, elsõsorban Németh Lászlót, Illyést és Verest. A párt állásfoglalással szemben álló hangvételre Czine Mihály nacionalista beállítottságú, rossz indulatú referátuma adta meg az alapot. Hozzászólásaikkal támogatták Oltványi Ambrus, Németh G. Béla, Bodnár György, s az akkor még szabadlábon lévõ Fekete Sándor. A vitáról értesülvén Király István renegátoknak bélyegezte meg a vitában felszólalókat. Jellemzõ az Intézetben kialakult véleményekre és hangulatra – a népies vitával kapcsolatban – hogy megijedvén az esetleges következményektõl szeptemberben újabb népies vitát szerveztek, azzal a céllal, hogy tompítsák az elõzõ vita hangnemét, s ezzel eltereljék a figyelmet az ott felszólaló személyek éles állásfoglalásáról és az intézetrõl. Az ilyen viták szintén csak erõsítették a népieseket abban, hogy támogatóik vannak, akik nem a párt állásfoglalással, hanem velük értenek egyet.

Összefoglalva: A párt állásfoglalás hatására pozitív folyamat indult meg a népiesek között. Illyés Gyula és Németh László megmerevedésétõl és elzárkózásától eltekintve nagy többségük hajlandó az együttmûködésre, írni, szerepelni akarnak, egyesek társadalmi, közéleti érvényesülésre vágynak. Ideológiai egységük ma még erõs, úgyszintén együvé tartozásuk is, azonban személyi, egzisztenciális problémák, s az irodalmi életbe való bekapcsolódás „hogyanja”, bizonyos mértékig elválasztja õket egymástól.

A legjelentõsebb népi írók magatartását, állásfoglalásukat az alábbiakban összegezhetjük:

Illyés Gyula

A párt állásfoglalás, s az õt személy szerint ért bírálat megmerevítette. Elvonultságban él, s a vitában nyilvánosan nem kíván beleszólni. A párt állásfoglalást „nem méltatja válaszra”. Tihanyba való visszavonulása azonban nem jelenti azt, hogy ne kísérné figyelemmel a népiesek helyzetének alakulását. Arisztokratikus, felülrõl adott tanácsai, s egész magatartása befolyásolja a népieseket. Illyés mint „irodalmi nagyság és tekintély” különbözõ áttételeken keresztül – pl. dr. Tompa Kálmán – tudomására adja a többieknek, hogy mi a véleménye, s közvetve így továbbra is tart kapcsolatot a népiesekkel. Igyekszik szélesíteni befolyását köztük, s irodalmi, kultúrpolitikai körökben. Augusztus végén szûk baráti körben megjegyezte, hogy: „Azt mondják egyszer le kell feküdni, ehhez nekem nincs gusztusom. Megegyezni, az más.” A megegyezésre azonban mindmáig semmilyen formában nem mutatott hajlandóságot.

Németh László

Hasonlóan Illyés Gyulához mélyen megsértõdve és kiábrándultságára hivatkozva vonult vissza Tihanyba. A párt állásfoglalást nem kritikának, hanem ítéletnek tekinti, s ezért vállalt „önkéntes számûzetést”. Hisztérikusan reagált a személyét ért bírálatra, s míg másokat átmenetileg megnyugtatott a párt állásfoglalás hangja, õ júliusban a letartóztatástól tartott és kijelentette: „szinte biztos abban, hogy legfeljebb pár hónapig hagyják szabadon”. Németh a mártír szerepében tetszeleg önmaga és író társai elõtt. Üldözési mániába esve szidja és rágalmazza sorra írótársait. Elitélõleg nyilatkozott Illyés Gyuláról, akit jellemtelen opportunista embernek tart, és aki „épp úgy elfoglalja az írók fejedelmének trónját – ha eleget ígérnek neki – mint a Rákosi rendszer alatt”. Szidalmazta Féja Gézát, aki szerinte, hogy sajátmagát mentse róla mindenféle hazugságot terjesztett. Tamási Áronban nem bízik, s nem biztos abban nem fordul-e majd ellene. Mint Németh László mondta: „Ily módon nincs mit foglalkoznia az egész írótársasággal.” Jellemzõ hisztérikus magatartására és lelkiállapotára, hogy júliusban az õt felkeresõ barátjának elmondta végrendeletét: „Mivel úgy érzi, nem sok van már hátra neki.” Mûveire, ezek kiadására vonatkozóan elmondottakon kívül kijelentette: „Ha netán jönne egy olyan kor, amelyik õt rehabilitálni akarná, ezt ne engedjék – (az írók) mert ha életében nem becsülték, halála után ne akarják jó magyar szokás szerint szentté avatni.”

Németh László „nem a párttal és a kormánnyal áll szemben”, mint mondja, „megérti a vezetõk kényes helyzetét”. Úgy érzi nem a vezetõ emberek – Kállay Gyula, vagy Aczél György – az õ ellenségei, hanem azok a türelmetlen polgári elemek, akiknek érdekük a népiesek elhallgattatása. Szerinte a kultúrpolitikában egy cionista polgári klikk akarata érvényesül, akik saját elképzeléseiket ráerõszakolják a pártra – így van ez a népies állásfoglalással is. Úgy véli, hogy ez a klikk a népiesek hulláján keresztül akarja saját vonalát, pártvonallá, fõvonallá tenni. Tehát a népies állásfoglalás nem a párt érdeke, hanem e klikké.” A jelenlegi helyzetben Németh László semmi jelét sem adja annak, hogy el akarná hagyni jelenlegi „tihanyi számûzetését”.

Kodolányi János

Jelenleg szinte külön szigetet alkot a népiesek között. Igyekszik magát távoltartani a politikától és erõs törekvés tapasztalható nála arra, hogy mûveit megjelentesse és új mûvekkel jelentkezzen. A párt állásfoglalás több értékelésével nem ért egyet. A népi íróknak politikai csoportként való kezelését nem tartja igaznak, mert véleménye szerint õk egyenként külön-külön felfogású emberek. E kérdésben Kodolányi elmegy addig, hogy szerinte „két népi író van: Veres Péter és Szabó Pál, õ maga és Németh László értelmiségi származásúak”. Sajátmagát „egy” írónak tartja. Álláspontja jelenleg az, hogy elítéli mindazokat, akik visszavonulnak és hallgatnak, de nem helyesli azt sem, hogy Veress Péter és Szabó Pál vállalták a képviselõséget, és nem írói munkásságukra koncentrálnak. Úgy tartja, hogy ilyen körülmények között vagy a képviselõi tisztséget nem tudják megfelelõen ellátni, vagy mint írók nem adhatják magukból a legtöbbet. A két népi író képviselõvé választásával kapcsolatban egyébként megjegyezte: „ezzel a kormány ügyesen magához kompromittálja õket a közvélemény elõtt”. Kodolányinál határozottan látszik olyan törekvés, hogy ha kell kisebb engedményekkel, de alapvetõ spiritualista, idealista nézeteibõl nem engedve írjon, amennyit csak képes. Azt vallja: „Az író feladata, hogy alkosson, mûveket, amelyek önmagukért beszélnek. Közvetlen politizálást nem kell folytatni a mûvekben, de lehetõleg fenn kell tartani, hogy saját eszmei mondanivalóit kifejezhesse.

Kodolányi közeledõ lépésének lehet tekinteni – a párt irodalompolitikája felé – hogy színdarabot készül írni a Néphadsereg Színház számára, melynek témáját az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságból meríti. (Meg kell jegyezni, hogy az utóbbi idõben írásaira kapott kritikák azonban elkedvetlenítették, s úgy látja, „nem érdemes megírni”.)

A többi népiesekhez való viszonyát az jellemzi, hogy bár lényeges kérdésekben egyetért, s összetart velük, hátuk mögött bírálja õket: „Tamási Áront és Németh Lászlót tartja kortársai közül a legjobb íróknak. Féjáról sem mint íróról, sem mint emberrõl nincs jó véleménye. Szabó Pál véleménye szerint tud mesélni, de nem intelligens. Rosszallja, hogy Veres Péter elméleti fejtegetésekre pazarolja erejét – amihez nem ért ahelyett, hogy jó realista/paraszt-regényeket írna, amihez viszont ért. Helyteleníti, hogy Tamási Áron Püski Sándorral tart kapcsolatot, s vele tárgyalgat.

Féja Géza

Jelenleg a vajúdás állapotában van, s a nagyfokú kettõsség jellemzi. Feltétlen szerepelni akar, hivatalos felkarolásra, s elismerésre vágyik, minél több mûvét szeretné megjelentetni. Vágyai közé tartozik többek közt bekerülni az Irodalomtudományi Intézetbe, vagy egyetemi tanári állást kapni, ahol a múlt irodalmával foglalkozhatna. Szeretne kikerülni jelenlegi helyzetébõl – erre megélhetési problémái is hajtják – s visszaszerezni azt a tiszteletet, ami a népiesek körében õt a múltban körülvette. Utolsó mûvének sikertelenségével, s fõleg Juhász Gyuláról írt tanulmányával csorba esett tekintélyén. Utóbbi írása miatt többen szívesen megtagadták volna, mint olyant, aki a kompromittálta az egész népies irányzatot. Ugyanakkor mikor egyetértett a közeledéssel – természetesen elvi engedmények nélkül – sok visszahúzó erõ hatása alatt áll. Mindenekelõtt Dr. Tompa Kálmán és Püski Sándor személyes rosszirányú befolyása alatt. A párt állásfoglalás megjelenése elõtt Féja törekedett leginkább arra, hogy közeledjen hozzánk, most viszont a népiesek közül õ törekszik leginkább arra, hogy tartsanak össze a népiesek. Tamási Áront elítéli közeledéséért, s bár õ is vágyik arra, hogy újból bekapcsolódhasson az irodalmi életbe nehezen tud kiszakadni környezetébõl.

Féja Géza általában egyetért a népiesek alapvetõ nézeteivel. S a népi írók legtöbbjével barátságot is tart. De állandóan fecseg, intrikál, s ahol tud megmarja író-társait. De ezzel a magatartásával idõközönként magára haragít valakit.

A párt állásfoglalását sok tekintetben túlzónak s igazságtalannak tartja. S egy sor értékeléssel nem ért egyet. Saját személyét illetõen tiltakozik az ellen, hogy õ antiszemita lenne, s mint mondja: „Valamikor ugyan az antiszemiták közé tartozott, de ezt az álláspontját már revidiálta”. Majd ehhez mindjárt megjegyezte: „Sajnos azonban a zsidó intellektuélek új antiszemita hullámot készítenek elõ”. Helyteleníti továbbá azt a meghatározást, hogy a népi írók különálló csoportot alkotnak. Szerinte: „Mindegyik önálló egyéniség. S ha vannak is dolgok, amiben egyetértenek, a különbség az sokkal több köztük. Úgy látja, hogy ez a társaság egyre jobban szétforgácsolódik, s a népi írók nem is foghatók össze csoportszerûen.” Féja Géza ezt alátámasztja azzal: elhatározták még a nyáron, hogy a párt állásfoglalásra mindenki külön-külön válaszoljon, senki se mutassa meg elküldés elõtt a másiknak a maga válaszát, ezzel is jutassák kifejezésre, hogy kerülik a csoportosulást. Az ilyen állítólagos megállapodás ellenére Féja a maga válasziratát összehívott társaság elõtt olvastatta fel Dr. Tompa Kálmánéknál.

Féja Gézában annyira él a szereplési vágy, hogy feltétlenül ki lehetne emelni jelenlegi helyzetébõl és véleményünk szerint erre õ hajlandó is lenne elveinek bizonyos feladása mellett is.

Tamási Áron

A népieseket ért bírálat publikálása óta eltelt félév alatt többször nyilatkozott meg oly módon, hogy feltétlenül szeretne bekapcsolódni az irodalmi életbe. Egyre inkább kinyilvánítja alkalmazkodási készségét, közéleti szereplésre, pozícióra, elismerésre vágyik. Ismeretes, hogy Tamási szívesen vállalt volna képviselõi megbízatást is. Ez a közeledés Tamási Áronnál közel sem egyértelmû. A népiesekkel jelenleg is szoros barátságot tart. Bár a visszahúzó erõk reá talán nincsenek olyan nagy hatással, mint másokra, de tart a népiesek véleményétõl, ítéletétõl. Elveibõl, nézeteibõl lényegében semmit sem kíván feladni, s ezt meg is fogalmazza: „Igen nehéz a már beidegzõdött nézeteit megváltoztatni, különösen ha egy fél emberöltõ van mögötte.” Megnyilatkozásain végigvonul a kettõsség, egyrészt az, hogy a rendszerrel szemben lojalitást mutat, másrészt mindenáron védelmezni a népiesek állásfoglalásait. Tamási kijelenti: „a szocialista rendszer szilárd, nemcsak nálunk, hanem az egész világon is. Egyetért a szocializmus alapkérdéseivel. Minden amiben nézeteltérés mutatkozik, véleménye szerint részletprobléma, amit minél hamarabb jó lenne megvitatni. Állítja, hogy az ellentétek közt egy sor olyan van, amely csupán látszat ellentét és kölcsönös jó szándékkal kiküszöbölhetõ. A párt állásfoglalást illetõen látja és értékeli a kormányzat sok jó szándékát arra, hogy az a görcs, amely a népi írók és a hatalom birtokosai között keletkezett feloldódjék. Úgy látja, a vezetõkben megvan a törekvés a problémák megoldására. S hogy a gyakorlatban mégsem történik semmi annak szerinte az az oka, hogy a kormány és a népi írók közt ott áll egy réteg, mely gonoszszándékú a népi írók s a népi irodalom érdekei és problémái iránt. Hiába a legjobb szándék a vezetõk részérõl, ha ez a magát íróinak nevezõ klikk megakadályoz minden közeledést és kibontakozást – Bölönire és társaira gondol.”

Tehát Tamási Áron lényegében ugyanazt vallja ebben a kérdésben, mint a többi népiesek. Tamási ingadozását mutatja, hogy még júliusban állás után nézegetett, s így akarta biztosítani megélhetését. S csak késõbb jutott el odáig, hogy: „nem akar hallgatni, mert szerinte vállalni a vitát méltóbb feladat, mint elvonulni a Balaton mellé. Segíteni akar írásaival legjobb tudása szerint, alapvetõ politikai, irodalompolitikai álláspontjának változtatása nélkül. Kijelentette õ keresi azokat a pontokat, ahol a párt vonalvezetése, s az õ felfogása találkozik.” Jelenleg egy termelõszövetkezeti tárgyú regényen dolgozik, amivel kapcsolatban kijelentette: „Új könyvében egy szocialistává formálódó embert állít középpontba és azt akarja dokumentálni, hogy a jövõ embere a szocialista típus. A többi írónak akar példátmutatni ezzel a regénnyel, úgy gondolja: ez lesz a válasza a párt és a kormány jó szándékú törekvésére, mellyel meg akarja oldani a népi írókkal kapcsolatos problémákat.”

Tamási önkritikának szánt nyilatkozata – melyet részben riport formájában közölt a Magyar Nemzet 1958. október 23.-i száma – tükrözi Tamási felemásságát. Tényleges önkritikáig nem jut el, s úgy véli, hogy elég ha a szocializmusról itt-ott egy pozitív mondatot ír le. Különösen elkerüli a népieseknek az ellenforradalomban tanúsított magatartását és önmaga szerepét. Errõl a kérdésrõl baráti körben így nyilatkozott: „A népi írók teljes jó szándékkal, s a szocializmusba vetett hittel vettek részt az októberi eseményekben és nem rajtuk, hanem a körülményeken múlott, hogy rájuk mégis árnyék esett.”

Veres Péter

A párt állásfoglalása konok ellenállást váltott ki belõle. Legjobban azt fájlalja, hogy az értékelés elhallgatja 25 éves mozgalmi múltját, mélyen sérti, hogy egyenlõ elbírálás alapján õt is a „harmadik utasok” közé sorolja. A „harmadik utas jelzõ” a fõ elvi kifogása, mert szerinte a népi irodalom elenyészõ töredéke minõsíthetõ csak harmadikutasnak. Tagadja és visszautasítja, hogy a népiesek mozgalmat alkotnának. „Az állásfoglalást vádiratnak tartja, mely egészében, s részleteiben is igaztalan, történelmietlen, nem marxista tanulmány.”

A Kortársnak eljuttatott válaszában mindenekelõtt a „harmadikutasság” és a nacionalizmus kérdésében fejti ki ellenvéleményét. S ez a tanulmány bizonyítja, hogy Veres Péter konokul kitart eddigi nézetei mellett, bár nem a szájtépõk közé tartozik, akik nyíltan szembeállnak a népi demokratikus rendszerrel, de szilárd kialakult világnézetébõl nem akar, s nem képes semmit feladni.

A párt állásfoglalásra írt válaszában az alábbiakat fejti ki: „Mi a különbség a nacionalizmus és a természetes nemzetközösségi érzés között? Mi a különbség a nacionalizmus és a szocialista patriotizmus között? Hogyan jutunk el a természetes – mintegy öntudatlan – nemzeti érzéstõl a szocialista patriotizmushoz, amelyben már a más nemzetek életjogának, szabadságának és hazaszeretetének az elismerése is benne van?” Veres Péter erre nem talál választ és sürgeti, hogy ezt a kérdést tisztáznia kellene, mert véleménye szerint „a nemzeti kérdésekben való tisztázatlanságok, félreértések – milliókat, köztük az alkotó értelmiség, tudósok, mûvészek, írók kimagasló képviselõi is, akik meg tudnak barátkozni a szocializmussal, mint társadalmi és termelési rendszerrel – távolabb tartják az ország és a nemzet ügyeitõl, mintsem kívánatos volna.

A „harmadik utasságról” az alábbiakat fejtegeti:

„Aki osztály helyzet szerint középen van, az legalábbis általában politikailag is középütt helyezkedik el. Nos ebbõl következik, hogy ezek a harmadik utasok, ha nem internacionalisták akkor természetesen patrioták”. „én azt mondom: patrioták a párt tanulmánya azt mondja: nacionalisták.” Válaszában kitért továbbá sajátmaga, s a párt vezetõ szerepének viszonyára: „Akár így, akár úgy, nekem, mint a többi pártonkívüli írónak is a kommunista párt az ország vezetõereje, akkor is ha Rákosi Mátyás, akkor is ha Nagy Imre vezeti. Nincs jogom se a jobboldal, se a baloldal hatalmát kétségbevonni.”

Figyelemreméltó, ahogy Veres Péter júliusban felveti a nem párttag írók helyzetét: „Úgy látja, hogy olyan viszonynak a kialakítása volna nálunk is szükséges, mint amilyen viszonyban a francia Sartre van a Francia Kommunista Párttal. Sartre viszonya több mint a társ-utas viszony, de nem annyi, mint pl. Aragon írói helyzete, aki kommunista. Tehát a Sartre-i kapcsolódás és kapcsolat lenne a helyén való.”

Veres Péter a népi írók között a mérleg nyelve mint visszahúzó erõ. Vezér akar lenni és annak is tartja magát. Görcsös ragaszkodása zavaros eszméjéhez, jelentõsen akadályozza a népiesek közt az ideológiai kérdések tisztázódását.

Veres Péter fõ tanácsadója – mintegy titkára – Püski Sándor, aki õt igen rossz irányba befolyásolja. Püski tanácsa nélkül nem tesz semmit, ha valaki irodalmi kérdésekben fordul hozzá, nem egyszer válaszért, vagy segítségért Püskihez irányítja.

Szabó Pál

Az együttmûködésre hajlandó, s ezt bizonyítja azzal, hogy részt vállal a közéleti, társadalmi szereplésbõl – elsõsorban hiúságból, pozícióféltésbõl, s nem kevésbé anyagi okok miatt is. Világnézete, elvei közel sem olyan kialakultak, mint Veres Péteré – aki nélkül alig tesz egy lépést is – politikailag megalapozatlan, ingadozó ember. A Népiesek jól ismerik Szabó Pál gyengéjét és nincs nagy tekintélye körükben.

A párt állásfoglalásával szemben nem ágált olyan hangosan, mint egyesek, de azzal õ sem értett lényegében egyet. „a szándék igaz de a lépés mégis elhibázott a módszerek miatt. A megállapítások is csalhatatlanok és ezért ebben újra kísért 1951–52 szelleme.” (Júliusban kialakult véleménye.)

Másfél hónappal késõbb Szabó Pál úgy tartotta, hogy: „A kormány elhamarkodta az irodalmi és kulturális határozat meghozatalát. Túlságosan közel vannak még bizonyos események, semmint az emberek, köztük az írók is kellõ higgadtsággal vitatkozhatnának… Õ lélekben mindig kommunistának tartja magát, de hogy jönnek ahhoz ezek a határozatok, hogy elõírják neki, hogy õ milyen esetben lehet jó szocialista, jó magyar és jó hazafi. Ezek a határozatok parancsolgató hangot ütnek meg és ezt nem lehet szó nélkül lenyelni”. (Szabó Pálon kívül az állásfoglalás hangját illetõen ilyen véleményen egy népies író sem volt.)

Sérelmezi továbbá a párt állásfoglalásban, hogy „a fõ kifogás ellenük a nacionalizmus”. Ezelõtt õ értetlenül áll. S kifejti: „Mit lát az ember a világban? Azt, hogy az egykori gyarmati népek százmillió számra szabadulnak fel az imperialisták alól. És mi az az erõ, amely ezeket a népeket függetlenné teszi? A szocializmus? Nem, a nacionalizmus! Tanúi vagyunk annak, hogy a kommunizmus, amely a maga körében elsõ számú ellenségnek tartja a nacionalizmust külpolitikai téren kezet fog a gyarmati népek nacionalizmusával. Vagy a marxista világban sem tilos a nacionalizmus? Csak hogy az fenn van tartva a nagy népek számára, és a kis népeket pedig arra kényszerítik, hogy mondjanak le errõl!”

Ugyanakkor mikor Szabó Pál országgyûlési képviselõ, az Elnöki Tanács tagja, a Népfront Elnökségének tagja kijelenti: „Én már csak úgy vagyok, mint Michelangelo, aki egyszer kijelentette szolgálom a pápát, mert mit is tehetnék egyebet”.

Szabó Pál ingadozásai közepette sokszor ellentmond önmagának. Elõfordul, hogy lelkesedéssel beszél a magyar parasztság felemelkedésérõl, s mintegy hitvallást tesz a népi demokrácia mellett. Nyilvános szereplései alkalmával is igyekszik ezt kifejezni. Ha irodalompolitikai kérdésekrõl van szó, akkor mindenben beáll a népiesek sorába. Aszerint változik a véleménye, mikor, kivel találkozik és az milyen befolyást gyakorol rá. Különös hatással van rá Veres Péter. Igen helyteleníti, hogy pl. Veres Péter válaszirata sehol sem jelenhetett meg és megvetõen nyilatkozott azokról az írásokról, amik viszont megjelentek az Élet és Irodalom hasábjain. „Ki az a Szentkirályi János, ki az a Kerékgyártó, hol van a múltjuk, amely felhatalmazná ezeket arra, hogy a népi írókkal vitázzanak. Hol van a mû, amelyet felmutatva a népi íróktól bármit is számonkérhetnének. Kik ezek az emberek, magyar írók ezek? Ha megszólal az igazi irodalom, ugyan hol lesznek ezek a senkik?”

Sinka István

Nézeteit és állásfoglalását a tõle megszokott zsörtölõdésben fejezi ki. Érdekes módon a ránézve pozitívnak vélt momentumokat emeli ki a párt állásfoglalásból. „Nagy örömére szolgált, hogy a tanulmány végrehajtja a régen esedékes elkülönítést közte és Erdélyi között. Ennek a különbségtételnek nagyon örül. Megnyugtatta a közlemény emberséges hangja, s kijelentette, nem tart attól, hogy különösebb következményei lennének.”

Sinka kész dolgozni, írni. Jelenleg a népiesek közül neki jelenik meg legtöbb írása (a Földmûvelõ c. lapban és a Szabad Földben.) Jelenlegi írásai a politikai követelményeknek általában megfelelnek. Szeretne minél több írást megjelentetni, s mint kijelenti: „legfõbb célja nyugodtan, békességben élni, s ehhez megfelelõ jövedelemre szert tenni.” Zsörtölõdése nem a párt és kormány vezetõi felé irányul, inkább meggyökeresedett antiszemitizmusa alapján: „A zsidóságot vádolja azért, hogy nem érvényesülhet vágyai szerint”. Sinka István bizalmas baráti beszélgetés alkalmával az alábbi értékelést adta önmagáról (október végén politikai állásfoglalását és írói magatartását illetõen): „A múltbeli magatartásomban ha voltak, illetve vannak hibák az abból származik, hogy nehéz volt egy parlagi embernek ha pláne még költõnek is született egy olyan politikai formulát elfogadni, ami elõtte ismeretlen. Ha valaki gondosan elolvasta, vagy olvassa eddigi írásaimat, világosan láthatja, hogy nem voltam, nem vagyok és nem leszek kommunista. De ha választani kell – és hiszem is, hogy kell – akkor inkább támogatom azokat, akik az én vérembõl valók, mint azokat, akihez semmi sem köt. Úgy vagyok ezzel a mai politikával, mint a jóllakott jószág az eléje dobott eleséggel: „megnyalja, azután elfordul tõle”. Mindezek után kifejtette: „Ez persze nem jelenti azt, hogy a mi jó kommunistáink nem csinálták jól a dolgukat, jól csinálták, mert ha nem így lenne, akkor 1956 októbere után nem lenne ilyen nyugalmas állapot.”

Sinkánál minden korlátoltsága és zavarossága mellett elõrehaladást jelent, hogy igyekszik elfogadhatóan írni. Az a társaság, ahol mozog jó irányba befolyásolja. Sokat érintkezik Szentiványi Kálmánnal (a Földmûvelõbe írt írásait õ helyezi el), Szentkirályi Jánossal. A Tamási Áron – Illyés Gyula – Féja Géza társaságtól eléggé elszakadt. Illyést és Némethet mélyen elítéli „az élettõl elszakadt figuráknak bélyegzi õket, mondván: „Velük õ már semmi közösséget nem vállal”.

Sinka Istvánra igen jó hatást gyakorolt, hogy legnagyobb problémája – lakást kapott – megoldódott. Ezzel kapcsolatban és írói perspektíváját illetõen kijelentette: „Nagy öröm nekem, hogy végre van rendes emberi lakásom és így törleszteni akarok abból, amit eddig nem tettem meg”. „Hogy ezért pénzt is akarok, az természetes, mert az élethez pénz és újra csak pénz kell! Csak az érdekel, hogy 63 éves fejjel még egy kicsit én is élhessek békében és hátra hagyhassak olyan dolgokat, amitõl egyeseknek a szája leleffen”.

Erdélyi József

A népiesek közt a legmegrögzöttebb fasiszta, nacionalista beállítottságú személy, aki beállítottságán semmit sem változtat. Kijelentéseit, vagdalkozásait író társai nem is veszik komolyan. Súlya a népiesek táborában nincs. A többiek mintegy a népiesekhez tartozó történelmi emléket kezelik.

A népiesekkel foglalkozó párt állásfoglalás, a tõle megszokott fasiszta, antiszemita kijelentések özönének kiváltásán túl alig jelentett többet. Többek között így vélekedett a párt állásfoglalásról: „Olvastam a bennünket ért buta támadást, amelyekre az a válaszom, hogy ezt is, mint minden mást a zsidók csinálják ellenünk. Hogy engem züllöttnek neveznek – csúfjára a magyar irodalomnak – nem bánt, mert inkább az bántana ha dicsérnének.

Tulajdonképpen a zsidó irodalmárok húzása ez az állásfoglalás az igazi magyar irodalom ellen. S az eddigiektõl eltérõ mérsékelt hangja csak arra szolgál, hogy ezt a galád szándékot leplezze. [”]

Önmagáról baráti társaságban kijelentette: „Inkább dögöljek meg mint egy kutya, de én már más lenni nem tudok. Tudja rólam mindenki, hogy nem vagyok egészen beszámítható, hogy sokszor zavart az agyam is…”

Erdélyi Józsefnek a már hosszú idõ óta az abnormalitás határán mozgó magatartása arra mutat, hogy aligha lesz képes a legkisebb mértékben is elszakadni jelenlegi magatartásától.

Kónya Lajos

Politikailag az elmúlt fél év alatt sem változtatott magatartásán, álláspontján, s szinte ugyanott áll mint két évvel ezelõtt. Nagy vágya visszakerülni az irodalmi életbe „de elvi engedmények nélkül”. Szeretne valahogy kiemelkedni jelenlegi helyzetébõl, elsõsorban nyomasztó anyagi gondjai miatt, azonban nem akar elszakadni a népiesektõl. A párt állásfoglalással kapcsolatban s a népiesek körül folyó vitában is, elsõsorban saját problémája foglalkoztatja. Egy ízben kijelentette: „õ már mindenre hajlandó lenne, csak hagynák tisztességesen megélni, szorult helyzetben van, de õ sem megszégyenítést, sem árulást nem tudna elviselni. [”]

A népies írók jelenlegi magatartásának értékelésén nem lehet figyelmen kívül hagynunk Dr. Püski Sándor és Dr. Tompa Kálmán személyét, akik jelentõs befolyást gyakorolnak a népies írókra. Mindketten a rendszerrel élesen szemben álló személyek, akik a párt politikájához való minden közeledést, együttmûködést elítélnek és hasonló állásfoglalásra ösztönzik kapcsolataikat is.

Dr. Püski Sándor

Már a felszabadulás elõtt igen jó viszonyba került Németh Lászlóval, Veres Péterrel, Sinka Istvánnal, Erdélyi Józseffel, s általában a népi írókkal. Püski és a népesek barátságát szorosra fûzte a Püski féle könyvkiadó vállalat. A népiesekkel való barátságát a mai napig fenntartotta, s mint ellenséges beállítottságú személy az irodalmi életben gócot képez. Népi demokráciaellenes magatartásáról és ilyen irányú tevékenységérõl megbízható adatokkal rendelkezünk.

Püski igen jól tájékozott a népiesek állásfoglalásáról, mozgásukról, s széleskörû ismeretsége a népiesekhez fûzõdõ szoros barátsága lehetõséget ad arra, hogy összekötõ szerepet töltsön be köztük. Féja Géza szerint pl. erre jól is lehet õt használni. Püski Sándor egyértelmûen szemben áll a párt állásfoglalásával. Már az egyes íróknak szétküldött téziseket is ismerte, s a végleges szöveg megjelenése útján azt bogozgatta, mit hagytak ki belõle, mit tettek hozzá és milyen elképzelés alapján. Az állásfoglalásról úgy vélekedik, hogy: „A népi vitában nem érdemes úgy résztvenni, hogy az ember túlságosan nagy engedményeket tegyen a kommunistáknak. Az MSZMP szempontjainak magunkévá tétele árán nem érdemes védeni a népi írókat, inkább hagyni kell, hogy a kommunisták állásfoglalása ellenvélemény nélkül maradjon. Szerinte a párt bírálatával elérték, hogy népiesek egységesebbek lettek mint azelõtt, a támadások összekovácsolják õket. Amit azelõtt nem lehetett elérni a népiesekkel, azt most a rendszer elérte ezekkel a támadásokkal”.

Veres Péter és Féja Géza a párt állásfoglalására írt válaszát bemutatta Püskinek. Ezekrõl véleményt mondott. Kitûnõ írásoknak értékelte, olyanoknak „amelyekkel a kommunistáknak nehéz lesz megküzdeni”. Hangoztatja továbbá, hogy: „A népiesekkel foglalkozó vita felszínessé, meddõvé vált és a vita rendezõi önmaguk csapdájába estek”. Püski ezen nézetei tudatosan terjeszti, s hatása elsõsorban Veres Péterre, továbbá Féjára, Tamási Áronra, Jankovichra és más népi írókra is kiterjed. Mint „tanácsadó és összekötõkapocs” tudatos, visszahúzó erõ a népies írók között.

Dr. Tompa Kálmán

A népies írók orvosa, politikai tanácsadója, támogatója. Tompa már az ellenforradalom elõtt ellenséges gócot képezett az írók és mûvészek között. Lakása, orvosi rendelõje ma is a rendszerrel szemben álló személyek gyülekezõhelye. A népi írókkal szoros összeköttetésben áll, s míg pl. Illyés Gyulával, Németh Lászlóval – elvonultságuk miatt – a népies írók nem nagyon érintkeznek, Tompa velük is tartja a kapcsolatot. Tihanyban személyes látogatást tett Németh Lászlónál és Illyés Gyulánál, Kodolányi János, ha Pestre jön Tompánál száll meg.

A párt állásfoglalását „koncentrikus” támadásnak minõsíti a népiesek ellen „amivel ha nem érnek el eredményt – már mint a párt – majd abba fogják hagyni”.

Jellemzõ hogyan akarja befolyásolni azokat, akik írni akarnak. Féja Gézát pl. így ösztönzi, mikor megélhetésérõl kerül szó: „Géza te aszkétaságra hajlamos vagy, szóval te óriási fölényben vagy magatartásban, életmagatartásban.” Más alkalommal kijelenti a népiesekkel kapcsolatban: „Egyetlen népi író sem ambicionálta, hogy így nyerjenek népszerûséget, a nép nagyobb része ennél a támadásnál a gyengébbek mellé fog állni önkéntelenül.

Augusztus 28-án nagyobb társaság gyûlt össze Tompa Kálmán lakásán, s ez alkalommal felolvasták Féja Gézának a párt állásfoglalására írt válasziratát. Tompa lakásán idõközönként megfordul Erdélyi József is. S mikor panaszkodott helyzetérõl, s tárgyalták a népi írókkal kapcsolatos kérdéseket Tompa kijelentette: „A zsarnokságot tovább fenntartani nem lehet”.

Október elején Féja Gézával beszélgetve Tompa megállapította, hogy. „a népies vita kátyúba, zsákutcába jutott, már nem tudnak mit csinálni”. „Most például a választással nagyon jó visszavonulás lehet, a vitát Veres Péter miatt muszáj leállítaniuk, mert nélküle nem lehet ma országgyûlés”. Veres Péterrõl ugyanakkor megállapítja: „Nagy érdeme, hogy nem ijedt meg, nem futamodott meg, s nem állt át, szóval rendes kitartó ember.” Dr. Tompa Kálmán ilyen magatartásra ösztönöz mindenkit, akivel csak érintkezik, bizonyos közeledést csak taktikai lépésként tart megengedhetõnek.

Tompának, s a befolyása alatt álló népi íróknak – ami általában kiterjed az összes népi íróra – az a fõ vonala, hogy lehetõ legkisebb presztízs-veszteséggel kerüljenek ki a vitából, hogy tömegeikben megmaradjon az illúzió, mindkét fél felé mondani valamit, hogy a kormányzat is elismerje õket, s tömegeiknek se okozzanak csalódást.

Javaslatok

Jelentésünkben foglaltak alapján az alábbiakat javasoljuk:

1. Sokat segítene ha egy-egy vezetõ elvtárs személyesen foglalkozna azokkal a népies írókkal, akik különbözõ meggondolások alapján hajlandóságot mutatnak az együttmûködésre. (Pl. Tamási Áron, Féja Géza, Sinka István hosszú idõ óta szeretne bejutni Marosán elvtárshoz.)

2. Azokkal a népiesekkel, akik különbözõ írásaikkal megjelennek – a népiesek általános bírálatán túl – külön-külön kellene foglalkozni olyan kritikusoknak, akiknek kellõ súlya van, s kritikájukkal a párt állásfoglalás irányába befolyásolnák az írókat. Figyelembe véve az írók érzékenységét elvi engedmény nélkül szükséges lenne egyes közeledni akarókat felkarolni és ösztönzést adni munkájukhoz.

3. Javasoljuk továbbá, hogy a párt adjon engedélyt saját eszközeinkkel fokozottabban hozzájárulhassunk és befolyást gyakorolhassunk a népi írók magatartására, s a párt állásfoglalás célkitûzéseinek megfelelõen bizonyos támogatást nyújthassunk a népiesek megosztásához.

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKUMENTUM  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.