Georg Klein: Ukraina

Elmondhatatlanul nehéz Fõvárosi Nagyvarietét csinálni! Mint minden péntek este, ott állok a vörös függöny mögött, és a súlyos drapérián át kikukucskálok a közönségre. Lassan telik meg a terem. A széktologatásból, a poharak csengésébõl hallom: az asztalok fele már nyilván foglalt. Hatvan százalékos kihasználtság felett már megtérülnek a kiadásaink. A következõ tíz percben az eltompult, néma terem meggyõz majd arról, hogy a rendelkezésre álló helyek jó háromnegyede már elkelt. Akkor mutatkozik majd meg az, amit mi pia-irigységnek nevezünk: Mindenünnen pincérekért csettintenek az ujjak, s hirtelen azok is, akik eddig óvatosan kortyolgattak kelyheikbõl, most egy egész palacknyi pezsgõt szeretnének maguk elõtt látni. Mintha megrettennének attól, hogy kifogyunk az italból. Mintha vendégeinket egy csapásra hatalmába kerítené a gyanú, hogy pezsgõ-, bor- és sörkészletünk esetleg korlátozott, és mindenkinek saját asztalán kellene – egyfajta magánraktárban – felhalmoznia azt, ami iható.

Pedig még soha nem fordult elõ, hogy alkohol-arzenálunk ne bírta volna szusszal a megrendelõk ostromát. Csak egyetlenegyszer, Ukraina elsõ felléptekor kellett kinyitnunk minden három literes vodkapalackunkat, a legutolsót is; egyszerre olyan egyetemessé vált a közönség fej- és gyomorcsillapítók iránti igénye. A férfiak közül aztán, akiknek Ukraina fõvárosi bemutatkozását annak idején mintegy naivan, minden elõzetes hallomás vagy ismeret nélkül kellett elviselniük, az este folyamán sokan még rá is lapátoltak kemény italokkal. Nekem pedig, a fõnöknek, azon az estén két pincér segítségével kellett a szabadba cipelnem Ukraina egyik áldozatát, a vodka- és kaviárhányadékban tocsogó, amúgy szociális ügyekben illetékes szenátort.

Ma este is Ukraina fellépése jelenti – médiumokban sokoldalúan kikürtölt – Nagy Fõvárosi Esténk csúcspontját. Az õ számát az elsõ hétvége tapasztalatai után rögtön hátrébb toltuk, a programnak abba az utolsó negyedébe, amelyben mutatványunk rendszerint lassan elvékonyodik. Közben ugyanis rájöttünk, hogy a vendégek – ha már jól benyaltak – sokkal jobban viselik Ukraina bûvészetét, mintha épp csupán hétköznapi józanságukkal beesnek rendezvényeinkre. Ezenkívül egy apró szkeccs, amely Ukraina fellépését közvetlenül megelõzi, és – botorul viccelõdve – elmeséli a hölgy elsõ varieté-estjét, áldásos bemelegítõnek bizonyult. Enyhíti a látványt, ha már hallottunk pár szót a tartalmáról. És aki még az imént derûsen tudott nevetni mások ájulatán, az elszántabban ura marad az önmagát lebíró szemfényvesztõ ájulatnak.

Keresem a fekete bõrrel kivarrt kémlelõlyukat. A súlyos függöny valamelyik redõjébe rejtették, és olyan alacsonyan helyezkedik el, hogy még egy ilyen égimeszelõnek is le kell térdelnie, mint én – na ja, a kabaré kedveli az alacsony növésû férfiakat! –, hogy asztalról asztalra szemügyre vehesse Ukraina közönségét. Az elsõ sorokban már hemzseg a sok elõkelõség. Most, amikor – kikémlelve a résen – legszívesebben komótosan megpihentetném a szemem a derék volt szövetségi kancelláron és feleségén, épp most tör ki rajtam a kávéval és sürgés-forgással legyûrt fáradság. Ásítással küszködöm. Még a csontjaimban kísért az elszenvedett idõváltás: az utóbbi napokban eszeveszett cikkcakkban röpködtem ide-oda Nyugat-Ázsia felett. Ott, a Szovjetunió minden hájjal megkent utódállamaiban még vannak kiásatlan kincsek: állatidomító mesterek, bizarr muzsikusok – s aztán az akrobatika valóságos gyöngyszemei. Sok mindent láttam, de nem találtam senkit. Mióta, ez tavasszal történt, mióta Ukraina Nagy Fõvárosi Varieté-száma szemet szúrt nekem, én magam is fájdalmasan magasba szökött mûvészeti és mûvészi igényeimtõl szenvedek.

Ha elfordítom a függönyredõt, a kiskakasok asztalát is látom. Így hívjuk a jobbszélen, a lépcsõ tõszomszédságában álló, a terembõl a színpadra vezetõ keskeny kis asztalt. Soha nem tudok odanézni nyugodtan, gondtalanul. Mindenki, aki Ukraina számát világos értelemmel követi, megérti, mennyire fontosak kiskakasaink a kerekded sikerhez. Hazájában és az egykori testvéri országokban Ukraina egyszerûen vadidegen férfiakat tessékelt fel a színpadra. A maga sajátos, csakugyan meleg, soha nem sikamlós módján csábította fel õket a deszkákra – olyan varázzsal, amely még a népi kultúrtermek tarka közönségét is levette a lábáról.

Ukrainát elõször a lembergi Népek Barátsága Házában láttam, és még azon az éjszakán, Cosmo-szállodai lakosztályomban soron kívül szerzõdtettem hét évre. Ma is pontosan emlékszem egyik színpadi férfikollégájára, egy hórihorgas, búzaszõke fickóra. Állítólag többszörös bajnok volt a hadseregnél diszkosz- és kalapácsvetésben, ugatta bele – miután felmászott a színpadra – Ukraina mikrofonjába. Amikor jóval késõbb végre elhagyhatta a színpadot, két bajtársának kellett a magasba kapaszkodnia, hogy óvatosan, könyökénél fogva elvezesse a bajnokot. A három férfi közvetlenül mellettem és tolmácsom mellett gomolygott el. A hadsereg bajnoka igencsak sápadt képet vágott, zavartan mosolygott, és – ez a mi kiskakasainkkal is gyakran megesik – folyton Ukraina nevét mormolta.

A kiskakas-asztalnál egyelõre csak a kiskakasainkhoz szegõdött hölgyek ülnek. Mindhármat ismerem: a kis fekete a konyhai személyzethez tartozik, a két szõkeség pedig alkalmanként ki-kisegít a kánkán-balett mûsorában. Azt színlelik, hogy kísérõk; puszta ott-ücsörgésükkel igyekeznek megõrizni a látszatot, hogy õk is rendes vendégek. Az elsõ kiskakasokat még én válogattam ki, miután átfésültem több különbözõ sport- és testépítõ intézményt. Ezt ma már egy ügynökség intézi.

A férfiaknak átlagot meghaladó méretûnek, egészségesnek, szembeszökõen izompacsirtáknak, és – ez a legfontosabb a bevetéshez – szellemileg szilárdnak kell lenniük. Sajna, eddig az egyik alkalmazott fickó sem bizonyult olyan robusztusnak, hogy másodszor is fel lehetett volna küldeni Ukrainához a színpadra.

Kezdettõl fogva világosan láttam: tökéletesen elegendõ az, ha Ukraina egyetlen férfit kér fel a közremûködésre. A második és a harmadik kiskakas csak tartalék. És csakugyan, az elsõ két ízben kiesett. Az egyes számú mindkét esetben túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy felemelje a karját, amikor Ukraina – varázslatos nyelvtöréssel – egy oroszlánszívû és oroszlánerejû urat szólított volna a rivaldafénybe. Ebben a lazsálásban nyilván Borisz volt a vétkes. Borisz Ukraina színpadi sertése, egy nyugodt, merthogy kiherélt vadkan, kurtalábú, hosszúkás és lógó hasú, Ukraina szerint úgy három mázsát nyom, és hét büszke sertésesztendõt hord a vállán. Borisz még sertésnek is kifejezetten ronda. A hátán fekete sörte serked, farka irdatlanul hosszú és nem kunkorodik, ormányát akkora bibircsókok díszítik, hogy az elülsõ asztaloknál ülök gond nélkül meg tudják számolni õket. Az õsi fajta húsa, amelyet Fehéroroszországban még sokfelé tenyésztenek, állítólag rágós és zsírban szegény.

Ukraina elsõ berlini fellépése elõtt azt fontolgattam, hogy Boriszt egy hasonló súlyú, de rózsás bõrû német házi sertésre cserélem. Nagy jóhiszemûségemben azt hittem, fõleg a súly a fontos, és minden sertés – mindegy, milyen fajta – természettõl fogva van elég okos ahhoz, hogy megtanulja azokat a meglehetõsen együgyû trükköket, amelyekkel az elõadás kezdõdik. Akkor még végsõ következményeiben nem mértem fel, micsoda hihetetlen idegi megterhelést jelent minden értelmes melegvérûnek, ha saját testén kell megtapasztalnia Ukraina esetleges mûfogásait.

A mai Fõvárosi Este sikere iránti aggodalmam újra éberré tett. Meg kell kérdeznem a ma esti színpadi ügyelõt, hol lófrálnak a kiskakasok. Tapasztalatom szerint ugyan már Ukraina közös száma Borisszal, az okos sertéssel, szóval már ez rögtön képes elkábítani a közönséget – de csak a férfi-mutatvány fokozza mûvészetének izgalmát és szörnyûségeit egészen az elviselhetetlenség határáig. Nekem, aki a számot három tucatszor csudálhattam meg a színpad peremérõl, szóval még nekem is ámulatos, tiszteletet parancsoló és bensõséges egyszerre ez a mutatvány.

Ukraina mindig egy lépéssel tovább megy, tovább annál, amit a mi közönségünk el mer képzelni, s a paciens el bír viselni. Soha nem okozott még komoly fájdalmat a kiskakasoknak, sem a fejükön, sem a tagjaikon, soha nem következett még be a teljes összeomlás – Ukraina mindig képes arra, hogy a legbaljósabb sejtelmeket is megcáfolva egyfajta maradékférfi-formában tartsa meg a kísérleti alanyt.

De a végjáték, az továbbra is veszélyes. Mióta Minszkben egy népszerû pasas, egy nyugdíjas ûrhajós egyszer csak – mint egy nyirkos zsák – a színpad szélére dõlt, Ukraina kikötötte, hogy egy szilárdan rögzített szõnyegecske, egy korlát és egy izmoska segéderõ biztosítsa a férfi szereplõk visszaútját. Ezenkívül nekem elárulta: megtanulta, hogyan kell az üdvözlõ kézfogásnál – kinyújtott mutatóujjal – megtapintani a kiszemeltek csuklóján a pulzust. A túl ideges pályázókat már a könnyebb elõgyakorlatok után visszaküldi helyükre, hogy aztán a következõ, erõsebb példányon annál drasztikusabban végezhesse el a szokásos mutatványt.

Ó, kabaré istenei, ne hagyjatok el! A lehetõ legrosszabb történt. Éppen ücsörgök a ma esti ügyelõ kis kabinjában, nyalogatom a dupla vodkám, és azzal gyötröm az agyam, hogy na, most mit csináljak. A mûsor megkezdõdött. A konferanszié, Németország kedvenc korhelye, már az ötödik vagy hatodik viccet süti el alkoholizmusának tüneteirõl.

A terem nyihog az együttérzõ röhögéstõl. Minden nagyszerûen megy, minden a bukás felé rohan. Mindhárom kiskakas váratlanul lemondta az estét, egyetlen pályázóm sincs. Ha Ukraina felteszi a kérdést, ha utánozhatatlan r-je átgurul a nem egészen korrekt, mégis megható egy oroszlánszívû és oroszlánerejû urat-fordulaton, valamelyik elõkelõség nyilván úgy érzi majd, õt szólították meg. Volt szövetségi kancellárunk asztalánál közben helyet foglalt nemzeti tizenegyünk egyik hátvédje. Hírhedt arról, hogy sem az ellenfelet, sem a saját csontjait nem kíméli. Az aggálytalan önveszélyeztetés az ostobaság biztos elõjele. A becsúszós futballista – önkéntesként – itt pályafutásának legsiralmasabb válságát szenvedheti el. Talán gyerekes zokogásban tör ki majd a színpadon, mint Kijevben egyszer egy közismert amatõr ökölvívóval megtörtént. A varieté efféle botrányokat nem tûrhet meg; az ilyesmi egy másik elõadómûvészeti ágazatban szokásos. Én itt felelõs vagyok, küzdök a dupla vodkával, harcolok a megoldásért. Eszembe jut Bill. Elküldöm a ma esti segédügyelõt, hozza ide a szállodából Billt.

Bill a múlt tél óta lép fel nálunk. Ragadozók idomítása a varietében nagyon ritka eset. Bill beidomított egy szibériai nõstény hótigrist, hogy járjon a hátsó lábán, zabáljon óriási habtortákat, és oldjon meg kettõs számjegyû számtani feladatokat. A nõsténytigris színpadi teljesítményét és Bill idomármûvészetét azonban végsõ soron csak az képes becsülni, aki tudja, hogy a hatalmas macska vak. Aggkori vakság ez, talán a sok cukor ártott meg neki, a torták, amelyeket az állat a fellépések estéin magába lapátol. A közönség persze semmit nem sejthet errõl a fogyatékosságról. Rögtön állatkínzónak tartanák Billt, varieténket pedig a kizsákmányolás barlangjának. A tigris jelenleg influenzában szenved, és ez már a második hétvége, hogy pihennie kell. Kezemet tördelve reménykedem, bárcsak lennének a szállodában mindketten. Billnek egyszerûen ott kell lennie. Nem hagyhatja, nem hagyhatta magára a szegény beteg állatot.

Bill jön. Ahogy ránézek, megint eltölt a bátorság. Meglehetõs méretû legény, igazi amerikai díszpéldány, csaknem két méter magas, s bár lehet, hogy kissé puhány, de hát bizonyos távolságból egy ilyen óriáson még a háj is izomnak tûnik. Zakóm zsebébe csúsztatom a vodkáspoharat, és egy mentabonbont szopogatok. Összpontosítok. Már elsõ mondatom sem lehet kérlelõ. Parancsolónak kell hangzania. Én vagyok a fõnök, csúcshonoráriumokat fizetek, és megengedem, hogy Bill egy aggkori vakságban szenvedõ nõsténymacskával kápráztassa el a fõvárosi közönséget. Anélkül hogy önigazolást keresnék, csak-csak elvárhatok tõle egy kis soronkívüli szívességet.

Mondom Billnek, mirõl van szó. Szenvelgõ mozdulattal a fejéhez kap, forgatja a szemeit, felnyög, mintha valami becstelent kértem volna tõle. Õsi amerikai hangnemben – félig bizalmaskodva, félig dörzsölten – közli velem, hogy ebben a dologban ne számítsak rá. Inkább beszáll egy veszett tigris karantén-ketrecébe, semmint hogy felmenjen Ukraina színpadára. Nem hagyom magam, nem jövök ki a sodromból e hajmeresztõ párhuzam hallatán, s végül egy csapásra sikerül meleg mellékzöngéket adnom üzleti angol fordulataimnak. Megpróbálom Billt férfiúi becsületérzésnél és nemzeti büszkeségénél megfogni, sõt arra a mondatra vetemedem: Amerika egyszer már térdre kényszerítette az orosz medvét. Bill azonban egy ordító nevetéssel vág a szavamba, szétterpesztett ujjal megragadja a karomat, annyira, amennyire megfeszült bicepszem megengedi. Belém vájja ujjait, hogy szemléltesse izomzatom terjedelmét és keménységét. Tudom, mit akar ezzel mondani, és e pillanatban elnémulok.

Billnek igaza van, és igazsága megszégyenít. Hogyan is rejthetném véka alá, hogy a testépítés az egyetlen szenvedély, amelyet a varieté mellett megengedek magamnak. Az össztestizomzat következetes felépítése rövidre mért szabadidõm célja és értelme, és az eredményért nem kell szégyenkeznem. Már régóta nem férek bele semmiféle konfekciós öltönybe.

Vállméretem egy nehézsúlyú ökölvívóé, felsõcombom egy súlyemelõé, és hasizmomra ráállhatna A Világ Legnehezebb Asszonya. Vízszintes fekvésben, lihegve – benne volt a mûsorunkban! –, megfeszített hosszanti és harántizmokkal akkora súlyt is kibírnék. Bill szavakban meg akarja ismételni, amit mozdulatai bõségesen kifejeztek, én azonban intek, és megadóan bólintok. Menjen vissza a náthás szibériai macskájához. Nem komálom az amerikaiakat. Akkor komálom õket a legkevésbé, ha igazuk van. Miután meggyõzött a szükség, lemegyek a maszkmesterhez.

Nem, biztosan nem ismernek fel. Vörösesszõke parókát viselek, sötétbarna bajuszt. Még egy ronda kockás zakót is találtunk a kis kosztümtárban – nem is túl szoros vállban. Ülök hát, egyetlen férfi, végsõ kínálat, a kiskakasok asztalánál, lélegzõgyakorlatokat végzek, emlékezetbõl, ahogy azt egyetemista korom egyik jógatanfolyamán tanultam. Egyik alibi-hölgyünk, a kis fekete konyhatündér, feltûnés nélkül masszírozza jobb csuklómat, hogy szabályozza kissé az érverésem.

Ukraina színpadra lép. Borisz, a vadkan topogva a nyomában. Harsány röfögése áthatol az üdvözlõ tapsviharon. Borisz rondább, mint valaha. Egyszer csak – sajnos, ez rendszeresen elõfordul – elkezd vizelni a színpadon. A közönség sistereg az állatszeretettõl. A berliniek rögtön szörnyû üdvrivalgással fogadták kegyeikbe az utálatos vadkant. Ukraina kissé szabadkozik; gyönyörû-nagy tenyerei vannak. Aztán elkezdi a munkát Borisszal. Meg kell csodálnom a vadkan idegeit. Ez a barom, mint mindig, most sem vall majd szégyent. Talán némileg könnyebb a dolga most, hogy kiherélték. Máris forog szemem elõtt a terem. Jobbra billenõ körmozgás ez – egy balra dõlõ káprázatot nehezebben viselnék. A felmenetelnél a jobboldali korlát fékezi majd a zuhanási hajlamomat. Ukraina fenn a színpadon mindig a paciens bal kezénél áll. Teljesen lehetetlen, hogy nehézkedési erejének bûvkörébõl kizuhanjak az ûrbe. Még megkapaszkodom a muzsikában. Még hallom, ahogy ötös háziegyüttesünk mesterien játssza a Walkürök indulóját. Ez azt jelenti, Ukraina most még egy jó darabig az értelmes sertéssel és Borisz izmos három mázsájával foglalatoskodik. Ezután egy köztes konferansz következik, amelyet Ukraina arra használ, hogy közönségünket – mely minden állatbarátsága ellenére kissé megütközött Borisz mutatványaitól – újra biztonságba ringassa. Nekem tetszik a nõ színpadi németsége, élvezem minden ravaszul elhelyezett nyelvtani hibáját. Mihelyt elhangzik rövid, mindig kissé rögtönzött beszédében a „magány” szó, zenészeink finoman elkezdik intonálni a régi operettslágert: Minden férfi gazember… Ukraina balkezével pattogtatja az ütemet. Eleinte egészen halkan. Nemsokára azonban csípõs csattogást hallani, olyan hangosat, mintha õ vezényelné a zenekart.

Ukrainával kötött szerzõdésemben szavakkal is leírtuk – amennyire lehetséges – az õ számát. Színpadi feladatát – durván leegyszerûsítve, a lényeget valószínûleg rögvest meghamisítva – ott „szórakoztató akrobatiká”-nak neveztem. A sajtó egyik öreg rókája, a német szövetségi tárcaírás egyik utolsó érctolla aztán kieszelte „A test diadala” kifejezést. Ezt azóta lépten-nyomon használja mindenki, és nem is teljesen téves értelemben, ha harcos, mintegy hadtörténeti jelentést tulajdonítunk ennek a fordulatnak. De mindenképpen hozzá kellene tennünk, hogy Ukraina nem elégszik meg a zsákmányolt fegyverek bemutatásával és a megvert ellenfél elõvezetésével. Megénekelteti a jómadarait, dadogta fülembe az egyik elsõ kiskakas, amikor mindkét karjánál keményen megragadva egyszer levezettem a színpadról. Az egyik magántelevízió csörgõkígyója pedig, egy nõ, aki többször is megkísérelte – hiába –, hogy Ukrainát éjjeli csevegõmûsorába csábítsa, megbántott és epés hangon arról beszélt: itt a tatár szexizmus kiherélte a lelket. Képmutató nemi szolidaritással azt javasolta mûsorunk nõi látogatóinak: lábbilincsekkel láncolják az asztalukhoz férjeiket és barátaikat.

Ütött az óra. Egyfajta ködön át – nyilván a történeti idõ páráin át – hallom, Ukraina pergõ r-ekkel felteszi a kérdést: van itt egy oroszlánszívû és oroszlánerejû férfi?… Érzem, felállok, és bal kezemet a fejem fölé emelem. Jobb kezem mintegy magától megtalálja a lépcsõkorlátot. Maszkom tökéletes, de Ukraina bizonyára felismer. Naiv, okos, kegyetlen és igazságos; nyilván nem kíméli bennem a fõnököt. Ellenkezõleg: éppen tõlem, szerzõdéses partnerétõl várja el, hogy megálljam a helyem. Ez páni büszkeséggel tölt el, és ahogy fellépek a színpadra, csak hallatlan hivatásbeli fegyelmem akadályoz meg abban, hogy ne törjek ki én is valami tatár diadalordításban. Egymás szemébe nézünk. A terem – a miénkkel együtt – visszafojtja lélegzetét. De mindjárt nyöszörögni, mindjárt nyögni kezd a közönség, mint egy hatalmas, túl nehéz, testi épségéért küzdõ állat. Mert csak ekkor, ekkor nevezhetjük ezt a közönséget – fennhéjázó szófukarsággal – fõvárosinak.

FORDÍTOTTA BÁTHORI CSABA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.