Margócsy István: Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

 

 

(Tûzbeszéd) „Minden lángban áll…” – mondja Buddha a híres, tanításait szinte összegzõ nagy prédikációban, a tûzbeszédben, a jelenvaló és érzékelhetõ (nirvánán inneni) világ legfontosabb tulajdonságául a szenvedélyek kiolthatatlan lobogását állítván: a világ és az ember léte tehát nem más, mint folyamatos égés, pusztító és önpusztító lángolás, mely ugyanakkor, mikor biztosítja a jelen élet feltételeit, egyben fel is emészti mind az életet, mind annak feltételeit, mind a világot. Különös módon, Rakovszky Zsuzsa regényének világában mintha mindvégig ugyanilyen nagy emésztõ tûz lobogna, mind kívül, a város, a történelem, a háborúk eseményeiben, mind pedig belül, a szereplõk lelkében és viselkedésében: mindenütt, szakadatlanul, állandóan és megmagyarázhatatlanul ég a szenvedély, a vágy, a kívánság, a bûn és a harc tüze, s a lángok forróságától és pusztításától sem kívül, sem belül nem található s nem is kereshetõ sehol menedék. A regény egy gyermekkori tûz emlékével kezdõdik, cselekményét és bonyodalmát hatalmas tûz végzi be és oldja meg, a történelmi konfrontációk „természetesen” felégetik a normális életteret, a mindennapi társadalmi élet folyamatának megszakadása, a szerelmi katarzis egyszerre extatikus és önreflexív aktusa Szent Iván tüzének fényében ragyog fel, a visszaemlékezés (azaz maga a regény) pedig folyamatosan gyertya lángja mellett játszódik vagy íródik: a szövegnek szinte minden gesztusát, a narratíva szinte minden jelenetét mintegy átégeti a tûz jelenléte – olyan motívum ez, mely szinte az egész regény történetének és szemléletének szimbólumává növi ki magát. Rakovszky „tüze”,1 folyamatos jelenlétével, éltetõ és romboló jelenlétével, egy remek írói trouvaille következtében, egyszerre lesz az „ábrázolás” tárgya és eszköze – a motívum már eredeti, saját, konvencionális jelentésével is azt jelzi, jelöli, amire szimbolikusan is utalni akar, s mikor csak „egyszerû” leírást nyer is, rögtön utalni tud a regény egészét is átfogó „tûzjel” átható erejére. Rakovszky emlékezõ2 hõsnõje, ki szenvedõ és szenvedélyes életének végsõ vallomását nyújtja át az olvasónak, állandóan égõ kínok és vágyak kereszttüzében ég, s miközben saját lángolását, tüzét, szenvedélyes emlékeinek parazsát írja és festi az olvasónak, folyamatosan azt is érzékelteti, hogy minden ember, azaz szereplõ, aki bármilyen bûnös vagy ártatlan kapcsolatba került is a fõhõsnõvel, ugyanilyen titkos, érthetetlen és megmagyarázhatatlan lángok kikerülhetetlen vonzásának és kínzásának van kitéve,3 s a nagy rejtély (a fõhõsnõ és a regény számára egyaránt) csupán az, hogy vajon vezetnek-e lángok, e szenvedélyek és szenvedések valamerre, koordinálhatók-e valamilyen szinten, adható-e nekik bármilyen értelem vagy jelentés, avagy csak maga a szenvedélyt akár aktívan akár passzívan elfogadó és átélõ hõs/hõsnõ tudhatja, milyen isteni vagy ördögi pályát (kényszerpályát) futott be élete során, milyen kísértéseknek és vonzásoknak volt kitéve, s menynyit vállalt el, mennyit fogadott vagy titkolt el belõlük, s milyen kontextusban próbálja lángolását és égettetését utólagos reflexiójával jelentésesnek láttatni. Rakovszky regénye e nagy, egyszerre ismeretelméleti és etikai vállalása révén nõ át az önvallomásos történelmi kalandregény szép szentimentális mûfajából a nagyszabású példázat ritka erejû megvalósulásává: a fõhõsnõ keresõ gesztusai, miközben pszichológiai finomságaikkal és aprólékos emberismereti bölcsességükkel ragadják magukkal az olvasót, az etikai önértelmezés nemes parabolájával is szolgálnak, s egy különös, posztmodern módon értelmezett, belátóan egyedi, mégis általánosan érvényes, ugyanakkor a másoknak parancsoló modalitás preskriptivitását4 mellõzõ kategorikus imperatívusz érvényével hatnak. Alighanem igen kevés regényt olvashattunk az utóbbi idõkben,5 melyben a történetmondó narrativitás, a vallomástévõ szubjektivitás és az ismeretelméleti és erkölcsi érzékenység ily átütõ erejû egységben lett volna megfogalmazva.6

(Az elfojtás mechanizmusa) Buddha persze azt tanítja nekünk, hogy a bölcs ember megszabadítja magát a tûztõl és a hiábavaló, sehová nem vezetõ vágyaktól („Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyõzni, arról lepereg a fájdalom, mint esõcsepp a lótusz levelérõl…”), s csak miután kioltotta lángjait, jut el valahová, ahová, bizonyára, jó dolog eljutni – ám Rakovszky regényének világa e téren már radikálisan eltér a Tûzbeszéd élettanításától.7 E regény példázata ugyanis épp azt mutatja fel, hogy az emberi életben a szenvedélyeket és vágyakat egyszerûen nem lehet kioltani, s hiába próbálják meg a társadalmi és vallási önkorlátozási és önfegyelmezési stratégiák, persze nem kevés eredménnyel, a konvención túlmenõ és túlmutató vágyakat visszametszeni, még a legszigorúbb, társadalmi vagy egyéni szabályozás mellett is állandóan fellobban a szenvedély akármilyen gondosan eltakart és elfojtott parazsából a láng, s a fellobbanásnak nagyon súlyos külsõ és belsõ következményei vannak: így születnek a nagy élmények és a nagy bûnök. Sõt, az általános antropológiai tanulság (a „nem lehet”) mellé Rakovszky sajátos erkölcsi mércét is von: regénye és hõsnõje szerint a szenvedélyeket elfojtani, eltüntetni, megszüntetni nem is érdemes8 (ha a végeredmény nem is mindig az öröm princípiumán nyugszik aztán) – ugyanis épp e szabályozatlan, persze mindig a bûn határán át és ki-be járó szenvedély teszi különössé és egyedivé az életet, s mindenki attól nyeri önnön sajátszerûségét és megismételhetetlenségét, sõt, érdekességét is, ahogy saját vágyaival és vonzásaival együtt tud élni,9 szelíd egykedvûsége láttán szívemben képmutatással gyanúsítottam meg keresztanyámat, vagy azzal, hogy igazából nem is volt oly igen kedves neki, amirõl lemondani kényszerült, s bezzeg nem lenne ilyen egykedvû és higgadt, ha olyasvalamitõl fosztaná meg a sorsa, amin õ is olyan szenvedélyes kívánkozással csügg egész lelkével, mint én az aszú szilván.” BA] s ahogy ezeknek és a társadalmi konvencióknak összjátékát a személyiség felmutatni és eltitkolni képes („Énelõttem a szenvedélyek éppenséggel nélkülözhetetlennek tetszenek, jóllehet gyakran rossz cselekedetekre ösztökélnek, s bizony szenvedünk is eleget azoktól a személyektõl, akikbe valamely szenvedély démona befészkelte magát. Ha azonban természetünknek ki tudja, miféle hiányossága, a veszteség és csalódás vagy másféle okok miatt e szenvedélyek kivesznek belõlünk, mintha nem is volnánk eleven emberek többé…”). Az élet társadalmi oldala nem más így, mint az alkalmazkodás, a szerepjáték, sõt: maga az elfojtás, mutatja e regény; a személyiség pedig, mivel állandóan számolni köteles (és hajlandó) azokkal az egyéni lángoló szenvedélyekkel is, melyeknek sehol nincsen társadalmi ekvivalense, folyamatosan rejtõzködésre és hazugságra is kényszerül – a társadalmi szerep, a társadalmi érintkezés és viszonyrendszer ugyanis, e regény szerint, maga a titkolódzás, az álcázott megjelenés, a körülményeknek és a saját figurának, saját szerepnek minimum kettõs látása. Rakovszky egészen különös érzékenységgel nyúl az elfojtás e kettõs problémájához: egyrészt rendkívül élesen mutatja be a konvencionális (ismét: külsõ és belsõ) elfojtó intézmények és gesztusok mûködésének folyamatát, kegyetlenségét és erejét, egyben hiábavaló erõlködését és impotenciáját is, ugyanakkor viszont hõsnõje maga is foglyául esik az elfojtás legerõsebb mechanizmusának – épp életének legnagyobb és legdöntõbb élményei, azaz ama pillanatai, melyek vagy extázisba, vagy bûnbe torkolltak, maradnak emléknyom és így beszédemlék nélkül. A hõsnõ nem emlékszik arra,10 nem tudja elbeszélni azt,11 amihez szenvedélyei végül is eljuttatták, elvonszolták, amihez szenvedélyei révén elkerült: sem a szerelem, sem a halál, sem a bûn nem kerülhet olyan nyílt megfogalmazásra, mint amilyet az élet más mozzanatai vagy a reflexív tudatmûködés magáénak tudhat. Nagy kérdés, miért így történt. Az az érv aligha állhat meg itt, miszerint a fiziológiás, pszichikai és erkölcsi élet legerõteljesebb mozzanatai ellenállnak bármilyen megfogalmazásnak – hisz e könyv épp arra tesz kísérletet, s épp abban éri el legnagyobb eredményeit, hogy bemutassa: az irodalom bármirõl, a legcsekélyebbrõl és a legnagyobbról is tud szólni. Talán inkább arról lehetne szó: e könyv úgy mutatja a szenvedélyeket, mint amik egyszerre hordoznak természeti és isteni jelleget, azaz szubjektumfelettiek (ami persze megfeleltethetõ annak is: tudatalattiak), egyszerre szentek és alpáriak, szubtilisak és nyersek, éltetõek és pusztítóak – de egyáltalán nem egyéníthetõek s egyáltalán nem örömelvûek12 (milyen érdekes, hogy a narrátor-hõsnõ azt megemlíti, hogy atyjának „a bûnben, amellyel életét és túlvilági üdvösségét egyaránt veszélybe sodorta, igazából nem sok öröme tellett”, azt azonban nem kíséri reflexióval, mennyire öröm nélküli az õ szenvedélyes és bûnös élete!), s ha szolgálhatnak is ugyan a személyiségnek megismerõ önmeghatározásaként, de önaffirmációjaként, önélvezõ kiteljesedéseként már nem. A szenvedély legnagyobb pillanatai ugyan eljuttatják a személyiséget önnön határaiig, s e határokon fel is ismerheti magát a személyiség, de e pillanatok sem töltik el e személyiséget egy önmagában (legalább a katartikus pillanatokban) megnyugodott önazonosság pozitív élményével – ha e pillanatokban a nagy és megszüntethetetlen kettõsség ki is huny, ugyanakkor egyben ki is oltja a reflexió fényes vagy csillámló lángját, s az elbeszélõ emlékeinek rögzítése során elhallgatással él.13 Talán olyan ez a helyzet, mint amilyet, más esetekre vonatkoztatva, hajdan, az „ész cselének” neveztek: mintha az „elfojtás csele” ütne itt vissza, s a nagy, lángolóan szenvedélyes vitairat a szenvedélyek féktelenségérõl épp a szenvedély extázisának pillanataiban vonná vissza állításainak radikalitását.14 Mintha a hõsnõ (és az írónõ) nemcsak szentnek és félelmetesnek, hanem egyben túl „természetesnek” is venné és mutatná a szenvedélyek uralmát – s a legvégsõ határhelyzetekben mégis megpróbálná kivonni magát, azaz személyiségét, azt, amit személyisége integritásának tekint, legalább a hallgatás és felejtés, azaz az elhallgatás gesztusa révén, korlátlan fennhatóságuk alól.15

(A személyiség titka) Rakovszky hõsnõjének nagy kérdései, melyeket végigél, s melyeket életírásának vége felé fogalmaz meg pl. arról, hogy mennyire egyedi és különleges az õ hõsnõjének extrém bûnökkel teli élete, s vajon mennyire ugyanilyen titkokkal terhes a város többi lakójának sorsa, vagy pl. arról, hogy vajon mennyire hihetõ s mennyire félrevezetõ a másik emberrõl szerzett ismeret, akár közvetlen tapasztalatból, akár mások pletykáiból értesült is róla a hõsnõ, az egész regény világát meghatározzák, s nagyon súlyos személyiségmeghatározási problémákat érintenek: hiszen a hõsnõ saját példája épp azt mutatja, hogy soha senkirõl másról nem lehet azt megtudni, amit a személyiség önmagáról, szenvedélyeirõl és titkairól tudhat és vallhat.16 S ráadásul még ezt is kettõs módon. A regény narrációjának az ad egészen különös modalitást, hogy a szerzõ folyamatosan hangsúlyozza: a beszélõ állandóan distancírozza magát nemcsak emlékeitõl (azaz nemcsak az idõ múlása által elválasztatván), hanem szinkron cselekedeteitõl és gesztusaitól is – a személyiség, midõn önmagáról beszél és vall, állandóan az idegenség problémáival küszködik („csak igen kevés kapcsolatot bírtam felfedezni önnön személyem s a rettentõ név között, melyet magamra alkalmazni kénytelen voltam”). A világban forgó figura, a szerep még akkor is idegen marad az önnön lelkiségével foglalkozó személy számára, mikor pedig csupán szemlélõdik („Fölnéztem az égre, és ismét elfogott ama szédület, mely némelykor már korábban is erõt vett rajtam, s úgy tetszett, mintha ama személy, aki odalenn álldogál az orgonabokor tövében, és mellén keresztbe vetett két karját keze fejével dörzsölgetve melengeti magát, éppolyan idegen és távoli volna számomra, mint az odalenn tobzódó táncosok vagy a parázna pár a szénapajtában.”), hiszen minden, ami rajta, személyén, testén, csak általa ismerhetõ lelkiségén, szenvedélyességén kívül esik, az mintegy természetes módon válik idegenné, szereppé, a külsõ világ részévé, s ezzel a külsõséggel kapcsolatot teremteni vagy képtelenség, vagy csak az önszemlélés emelkedetten kontemplatív pillanataiban lehet („olykor a halálos veszedelem órájában az ember mintha nagy messzeségbõl szemlélné a tulajdon testét, s mindazt, ami történik vele”). A Rakovszky könyvébõl kiemelkedõ személyiségfelfogás egyszerre mélyen személyes és mélyen személyen túli: itt csak az számít belõle, ami a lelki bensõség számára adatik meg. E világ egyrészt teljes mértékben a fõhõsnõ lelkén belül fogalmazza meg magát, másrészt azonban a fõhõsnõ lelke, szenvedélyeitõl tépetten és elragadtatottan, az extázis pillanatában épp egyedi személyességének elvesztését ünnepli: a világ beláthatatlan és végtelen sokféleségének a lélekben való felolvadása (vagy megfordítva) alapozza meg azt, hogy valaki egyáltalán önmagáról beszélni tudhasson („s én ámulva érzem, hogy ez a tûz nem a kín, hanem a mélységes gyönyör forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külsõ burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tûz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külsõ világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek egyszerre mindez. Fû, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem.”). E nagy panteizmus ígérete azonban rögtön és közvetlenül érintkezik az egzisztenciális megsemmisülés állandó fenyegetésével: a megismerés itt, ebben a regényben, ebben a képzetkörben, mind a legáltalánosabb, mind természetet, mind az emberi társadalmat, mind a felebarátainkat illetõen, úgy látszik, mindvégig csupán a mindent magáénak tudó semminek, a megsemmisülésnek, a halálnak, az ürességnek felszínén mozoghat; amit a tapasztalásban, az emberi közösségben, a társadalmi érintkezésben egymásról megtudhatunk, az mind csak ennek a nagy megsemmisítõ ûrnek a leplezésére szolgál – amennyiben közelrõl, a maga egyediségében kívánja valaki megragadni a jelenségeket, rögtön belezuhanhat a parttalan és kikommunikálhatatlan semmibe („de állj csak félre bármilyen csekély idõre, s nézz hosszasabban: … nem olyan-é egy idõ után, ha önmagában, s nem az egésznek részekint tekinted, mint valami csapóajtó, melyen keresztül feneketlen kútba, s azon át egyenesen a fekete semmibe hullasz?”). S mindez azért van, mind ismeretelméletileg, mind erkölcstanilag, mert titokzatos és eltitkolt szenvedélyeinkbe zárt személyiségeinkkel a társadalomban csak „játsszuk egymás elõtt, hogy tisztes polgárok és polgárasszonyok vagyunk”; ám e játékszabályokra, mintegy koordinációs mechanizmusokra, minden embertelenségük és nevetségességük mellett is, a korlátozatlan szenvedélyek féktelen veszélyessége miatt szükség is van, hiszen „ha egyszer beismernénk, hogy alattomban mindnyájan meg-megszegjük annak szabályait, az életbõl nem maradna más, csak vadság és förtelem…”. Ismét egy nagy kérdés: és így mi marad? A regény, csodálatos és megrendítõ kerülõutak bejárásával, végül mégis megválaszolatlanul hagyja a saját maga által feltett kérdést, s a keresõ, szenvedélyektõl tépett életszakasz leírása után nem meséli tovább saját történetét – nem tudjuk meg, miért és hogyan éli életét az, akit mások boszorkánynak tekintenek, de aki nekünk sem árulja el, minek is tekinti õ, most, saját magát.

(Önvallomás és kommunikáció) Mindez talán összefügg azzal is, hogy e kiváló és elragadó regény mégis nagyon erõsen magán viseli annak nyomát, hogy szerzõje költõ, hogy õ ma az egyik legerõteljesebb lírikusunk. E regény alapvetõen lírai jellegû,17 még akkor is, ha cselekményvezetése, a szereplõk bonyolult kapcsolatrendszere remekül old meg eredendõen epikus problémákat is. S nem is csak amiatt lírai e regény, mert hogy hõsnõje visszaemlékezéseket mesél el, természetesen egyes szám elsõ személyben, hanem elsõsorban amiatt (amit mint személyiségfelfogási kérdést fentebb már érintettem), hogy a szerzõ csak saját (persze igen tágan felfogott, s igen árnyaltan berendezett) belvilágát akarja látni és láttatni. E mû narratívája az önvallomás fikciójával él: egy asszony, élete végén, elmondja ifjúságának hányattatott történeteit (de csak ifjúságáról ejt szót! – a késõbbi eseményekrõl, indoklás nélkül, mindent elhallgat; újra megkérdezhetõ lenne: miért is?), ám úgy, hogy a beszédszituáció, a megírás szituációja minden magyarázat és körülírás nélkül marad; a szerzõ nem árulja el, vajon kinek, milyen olvasónak is szánta, szánhatta (eredetileg, a történelmi fikcióban) a hõsnõ ezt az emlékiratot. A szituáció önmagára zárul: az asszony önmagának beszél – e könyv úgy szól, egyszerre a 17. századból és a mából, ahogy a 19. század eleji romantikusok a lírát szerették volna elképzelni: e könyv nem más, mint kihallgatott magánbeszéd. A fõhõs beszél, egyedül: elbeszélésében, emlékezésében, történetmondásában, még akkor is, mikor mások is jelen vannak, csak az õ szólama hangzik: kommunikáció közte és a többi szereplõ között alig-alig hallható. Persze azért is van ez úgy, hisz a könyv személyiségfelfogásából egyenesen következik, hogy egy másik figurának a szólama egy fikción belüli szereplõ által hitelesen nem adható át (hiszen az õ titkát, az õ lényegét csak õ maga tudná elmondani!); ugyanakkor azonban mivel az az eseménysor, melyet hõsnõnk csak oly sok hányattatás elszenvedésével élt meg, rendkívül bonyolult és többszereplõs, talán felvethetõ lenne a többi szereplõ árnyaltabb jelenlétének igénye is. Lírai alapállásból talán elegendõ a vérfertõzõen bûnös viszony másik szereplõjének generális meghatározása („az apám lelkében lakozó fenevad”), klasszikus epikai igénnyel azonban többet is lehetne kérni; akár csak annyit: ha azt is árnyaltabban láttuk volna, milyenek is az adott, kínos szituációkban a fõhõsnõ épp akkori, aktuális megnyilvánulásai,18 hogyan reagált rögtön (s nem csak az emlékezés során) az eseményekre vagy kihívásokra, bizonyára itt felmutatott önképe is még plasztikusabb lett volna. De a mesélõ asszonyt csak önmaga (illetve elmúlt ifjúsága) foglalkoztatja, s sem összehasonlításokkal, sem általánosító életút-értelmezésekkel nem kívánja az emlékezés önkényét korlátozni. De ha az egyszerre dicsérhetõ és fájlalható tény is, hogy az önvallomás kivételes erejû szólama az esetek többségében maga alá gyûri az elbeszélés öntörvényû igényeit, hogy ez a lírikus önkény meg is gyengíti19 az epikus narratíva „ábrázoló” erejét, az sem felejthetõ, hogy mindez rendkívüli elõnyökkel is jár. Hisz ennek a líraiságnak, költõi világlátásnak, önmagára koncentráló érzéki percepciónak köszönhetõ a könyv leírásainak csodálatos árnyaltsága, megrendítõ érzékenysége, szédületesen színes és változatos képiessége, továbbá a mesélõ hõsnõ belsõ tudatállapotainak (álmainak, emlékeinek, elmélkedéseinek, reflexióinak) hatalmas, a történetmeséléstõl szinte elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen áradata. Csodálatos, ahogy kibontakozik elõttünk a hõsnõ útkeresése – csodálatos, ahogy mindezt álmokon, emlékeken, víziókon keresztül éljük meg. Az a képalkotási mód, jobban mondva, az a precíz, éles, naturálisan konkrét és aprólékos, ugyanakkor rögtön fantasztikussá általánosított és irreálissá váltó képlátás, mely Rakovszky Zsuzsa verseinek talán egyik legnagyobb erénye és újítása, itt e könyv prózájában is kimagaslóan érvényesül. A hõsnõ „tartalmilag” álmokat mesél és történelem és biográfia helyett is meséket mond, sõt még akkor is víziószerûen, az elszabadult fantázia képmutogatásával láttatja az eseményeket, mikor pedig vele megtörtént, és számára „valóságos” eseményeket rekonstruál (legnagyobbszerûn alighanem a karneváli szerelmi jelenet és a szentivánéji tûzugrás elbeszélése során): költõiségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy narrációjában jóformán semmi sem marad meg egyszerû földhözragadt szubsztancialitásában, „éppígyvalóságában”, hanem minden éppen hogy „másként” jelenik meg: itt, e szövegben a dolgok csak hasonításukban, szubjektív minõsítésükben, a szerzõ/narrátor által meghatározott minõségben jelenhetnek meg. Mikor a nagyszabású, kiterjedt hasonlatokat, egybevetéseket, együttes minõsítéseket olvassuk (pl.: „a macska hol teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedõ szembogarából olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám…”; „a fénypontok talán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva” stb.), elsõsorban talán nem a megfogalmazás vagy képszerûség ornamentális szépségét kell kiemelnünk, hanem a látásmódnak szintetikus és metamorfózisos jellegét: eszerint valamirõl, bármirõl csak akkor tudok valami lényegeset mondani, ha máshoz hasonlítom, ha más kontextust teremtek számára, ha tárgyiasságát beillesztem lírai képzetkörömbe, s ezzel nem egyszerûen megjelenítem, ábrázolom, hanem szinte egészében újrateremtem. E regény vizionárius világának épp ez a legfontosabb jellemzõje: a cselekménymondás és leírás minden eleme folyamatosan elmozdíttatik konvencionálisan megszokott helyérõl, újraminõsíttetik, s ezáltal rögtön össze is köttetik a szöveg más képével és más víziójával (amint ugyanez játszódik le a mondatok szintje felett is; maguk a jelenetek, az egyes cselekményelemek is mint – kimondott vagy ki nem mondott – mitikus ismétlõdések és hasonlatok lépnek fel: pl. a rossz idõ elõl a boszorkány kunyhójában menedéket lelõ szerelmespár képe a hõsnõ emlékei szerint a Grimm-mesék Jancsi és Juliskáját idézi fel; de a hasonításba bevonható lenne Dido és Aeneas barlangi násza is a viharban stb.). S hogy e metamorfózisra törõ gesztus mennyire nem „ábrázoló” jellegû, hanem mélyen önreflexív is lehet, s akár egy mondat képébe is össze tudja sûríteni a regény kettõs személyiségfelfogásának mélységeit is, arra talán elegendõ egyetlen, a narrátort magát „jellemzõ” bekezdésnek a felidézése: „a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékomat, amely azonban nem is hasonlított emberi személy árnyára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állati szörnyeteggé lett volna…”

(Széphistória) Rakovszky Zsuzsa nagyon szép és nagyon kemény lírai regényt írt; nagyon mély filozófiai és erkölcsi problémákról, nagyon erõs eredményekkel. Talán túlságosan is kézenfekvõ a mûfajt illetõ történeti elõzményeit megemlíteni: e könyv alighanem két igen kiváló analitikus regénynek, Németh László Iszonyának és Szilágyi István Kõ hull apadó kútba c. mûvének a legközelebbi rokona.20 Ám a rokonság, ha közeli is, közvetlennek nem mondható: Rakovszky regénye elsõsorban abban különbözõdik el tõlük, hogy fõhõsének bûnös életét, életvallomását és így egész mûvét õ nem hajlandó tragikussá stilizálni. Rakovszky sajátos személyiség- és etikafelfogása, elképzelései a bûnrõl és a személyiség ön-idegenségérõl oly erõsek, hogy az általa megírt szenvedélyes és szenvedésteli életnek sem történetét, sem történetmondását nem kívánta a tragikus pátosz emelkedettségével kitüntetni – sem tragédiát, sem pedig balladát nem akart írni, hanem, a regénybõl vett, de irodalomtörténetileg is korrekt kategóriával élvén, széphistóriát. Amint a narrátor-hõsnõ élete végén „széphistóriákat és egyéb hiábavalóságokat olvas”, úgy ír Rakovszky Zsuzsa is szerelmes, érzelmes, kalandos és mesés, ijesztõ és vonzó történeteket, „egyszerû” narrátor „egyszerû” beszédének naivnak feltüntetett fikciójával. Az õ számára az ilyen élet és az ilyen beszédszólam az, ami egyszerre isteni, természetes és személyes – ugyanakkor azonban olyan is, „mint a kilobbant gyertya lángja, mintha sohasem is létezett volna”.

  1. Márpedig a tûz, mint ismeretes, ragadós. Belekap az olvasó képzeletébe, és már terjed is tovább: lángol a szíve, a szava, mindene. Ámde félre a tréfát, ne játsszunk a tûzzel, nem vagyunk mi piromániásak (csak egy kicsit). A regényben lobogó „tûz” megfigyelése és elemzõ értelmezése csakugyan lényegbevágó, a „tûz”-jelenségek motivikus bokrának (ld. még: Égõ Csipkebokor) feltárása pedig meggyõzõ és imponálóan pontos. Persze, ez a tûz nem az a tûz. A Buddha-szöveg kétségkívül isteni, de kissé mégis az istenség hajánál fogva iderángatott. Hiszen a Nyelv, az istenadta Nyelv – Buddha nélkül is – beszél a szenvedély tüzérõl, lángoló szerelemrõl és gyûlölöletrõl stb. Ez kekeckedésnek hat talán, pedig az is. Éspedig azért az, mert a regény „tüze” kulturális (archetipikus, vallási, pszichoanalitikus stb.) szempontból máshonnan táplálkozik (a tûz ugyanis táplálkozik! Ld. még: tápláló tûz!). Ez nem Buddha vallási és nem is Hérakleitosz dialektikus „tüze” – e világ arkhéja avagy az idõ tüze, mely fellobban mértékre, kialszik mértékre. Ez a tûz a kereszténység tüze, a keresztény középkor tüze – a pokol tüze, a tisztítótûz, a fanatizmus, az engesztelhetetlenség tüze, az eretnekeket, boszorkányokat megégetõ máglyák, az autodafék tüze és általában: a világból kirekesztett, elfojtott-elnyomott, démonizált érzékiség tüze. Ez a démonikus tûz lobog Bosch nevezetes triptichonja, az Ezeréves Birodalom baloldali szárnyára festett jelenkor-látomás sötét hátterén. Van azonban itt még valami: Rakovszky „tüze” nemcsak elsõ regényének, hanem egész költészetének is „arkhéja”, világalkotó princípiuma (regényét költészete részének, költõi epikának és nem regényprózának tekintem!). Verseiben is szembetûnõ a „tûz” motivikus uralma, ami nem egy képi elem túltengését, hanem a személyes képzelet éltetõ elemét alkotja. Tapasztalatom szerint minden markáns költõi világnak van ilyen „arkhéja”, akár az egyes mû, akár egy költõi korszak, akár egy egész életmû „világát” alkotja is: a „tûz” mellett természetesen a „víz”, a „föld”, a „levegõ” is lehet egy költõi világ „arkhéja”. Ez is a költészetben fennmaradt és kiterjesztett emberi képzelõerõ mitologikus eredetére vall. SZÁ
  2. Ld. még: az emlékezet tüze. Nem a tüzes emlékezeté, hanem az emlékezés tüzéé, amely felidézve az eltûnt idõt egyben el is emészti azt. Újra meg újra. Igen, kissé úgy olvasható ez a regény, mintha tûzbe nézne az ember. Révülten, merengõn, gyönyörködve a lángokban. Csak költõi epikát lehet így olvasni! Úgy állnak össze, foszlanak szét alakjai, színterei, eseményei, mint a lángok, mintha valóságos létük soha nem is lett volna, avagy mintha a lét maga lenne ilyen. Ebben elsõ pillantásra mintha mégiscsak lenne valami Buddhából? Egyébként miért is ne? Vallási szempontból e világ valósága mindig is hamu és füst volt. Minden elég. Az emlékezés – e tûzfolyam! – csak lángra gyújtja a költõi képzeletet. SZÁ
  3. Az általánosítás nemcsak minden szereplõre, hanem valóban minden emberre, így ránk, olvasókra is kiterjed. Ezt Rakovszky avval a zseniális mûfogással éri el, hogy hõsnõjét teljesen hétköznapi, közülünk való embernek állítja be, akivel azután – a stílus részletezõ lassúsága folytán – szinte észrevétlenül történnek meg a legpokolibb dolgok (vérfertõzés, személycsere, gyilkosság). Az embernek több élete van – s mindegyik megmagyarázhatatlan. BE
  4. No-no! Idáig azért nem mennék el! SZÁ
  5. Én ennél jóval lelkesebb lennék, s nem korlátoznám lelkesedésemet az utóbbi idõkre. Rakovszky könyve olvastán nekem bizony két remekmû, két kedves könyvem jutott az eszembe: az Emlékiratok könyve, de fõleg Fontane Effi Briestje. BE
  6. Igen, igen, igen, igen! SZÁ
  7. Na ugye! SZÁ
  8. Hacsak nem költészetté, elképzeléssé, mûvészi formává, nyelvvé szublimálva, ahogyan a szenvedélyek bensejében tomboló érzéki tüzével a költõ is teszi. Ez már nem elfojtás és megszüntetés, hanem kultúra, átszellemített kiélési mód. A regény nem „mondja” vagy hirdeti ezt, hanem teszi. SZÁ
  9. Orsicska–Ursula, úgy hallom, azt üzeni: a tûzzel nem tudunk elbánni, akár átadjuk magunkat a szenvedélynek, akár incselkedünk vele és kóstolgatjuk, akár menekülünk elõle. A szürke közhely szerint szenvedélyek nélkül lehet élni, de nem érdemes; az elbeszélõ viszont az élet aranyló s egyúttal zöld fáját mutatja, mondván: még az elfojtás bajnokainak élete is a szenvedély körül forog, szüntelen küzdelemben, nem beszélve azokról, akik saját lobogásuktól mások lángját sem veszik észre. Az ilyenek szemében a mértéktartás érthetetlen, hihetetlen és gyanús. „Meg kell vallanom, idõvel némi berzenkedést és visszatetszést is keltettek bennem keresztanyám szép és emelkedett tanításai. Az a sok lemondás, alázat, türelem, amivel örökösen traktált, idõvel valamiféle hideg, vizenyõs, minden tûz és szenvedély nélkül szûkölködõ lélek magamentegetésének tûnt föl elõttem, amely így akarja, tetszelegve, tulajdon fogyatkozását jóságnak és szelídségnek föltüntetni. »Úgy látszik, Isten másként akarja«, ezt szerette mondogatni, valahányszor egy-egy kedves terve füstbe ment. […
  10. A szelektív memória sok helyzeten átsegít. BA
  11. Persze, mert azt nem fogja tûz. Az emlékezés lángfolyama számára elemészthetetlen. A tûz csak azt emésztheti el, aminek idõben és térben kibontakozó, tárgyiasuló valósága van. Az érzéki beteljesülés, a szenvedélyeket körülzáró falak leomlásának pillanatai azonban kiterjedés és valóság nélküliek. A beteljesülés extatikus pillanatai – a kihunyás – a tûz, az emlékezet kihunyásának a pillanatai. Nem lehet emlékezni rájuk, és így nem lehet elbeszélni õket: túl vannak emlékezésen és beszéden, túl szenvedélyek és konvenciók ellentétének emésztõ tüzén, amelybõl az elbeszélés kényszere fakad. Nincs többé tûz vagy csak a mindent elemésztõ tûz van – innen nézve mindegy. Így vagy úgy: a tûz csak a tüzet nem képes elemészteni. SZÁ
  12. Ld. ehhez: Sade, Batailles, Genet és sokan mások. Pszichoanalitikusok azonban kíméljenek! SZÁ
  13. Amirõl nem lehet beszélni, arról ugyebár… SZÁ
  14. Nem, a radikalitás, mint mindig, itt is a megvalósításban áll, amely azonos a megsemmisítéssel/megsemmisüléssel. Ez azonban nem visszavonás, hanem visszavonhatatlan beteljesülés: halál. Az életigenlés szenvedélyessége olyan radikális lehet, hogy nem érheti be kevesebbel – a halálnál, vagyis az elkülönbözõdött, egyediesült élet kioltásánál. SZÁ
  15. Eddig a pontig mindenben egyet értettem MI-vel. A hõsnõ és az írónõ „naiv” azonosítása azonban súlyos félreértés. Hiszen a hõsnõ némasága, élete döntõ pontjainak elfelejtése az ábrázolás tárgya, melyen keresztül az írónõ számomra egyik legfontosabb üzenetét akarja eljuttatni: még saját magunkat sem ismerhetjük meg teljesen, s ami ebbõl következik, (ahogy Dilthey mondta): Individuum est ineffabile, az individuum kimondhatatlan. Minden nagy lélektani-„lételméleti” próza – s Rakovszky könyve ilyen – az elbeszélés és a kimondhatatlanság eme két pólusa közötti erõtérben zajlik, s feszültsége ebbõl táplálkozik. BE
  16. Csakhogy, mihelyt önmagáról kezd vallani a személyiség, máris valaki mássá válik a maga számára, máris valaki másról vall. Úgyhogy tõle is csak azt tudhatjuk meg, amit másról. Nincs feloldás! Sõt, nincs kegyelem! Hogy is mondja Kafka: „Vallomás és hazugság, kéz a kézben járnak. Ahhoz, hogy vallhassunk, hazudnunk kell. Azt, amik vagyunk, soha nem tolmácsolhatjuk, hiszen azok vagyunk; elmondani csak azt mondhatjuk el, amik nem vagyunk, tehát a hazugságot.” Kafka még hozzáteszi ezt is: „Csak a kórusban lehet némi igazság.” Ehhez viszont már elfeledi(?) hozzátenni, hogy számunkra nem adatott meg a kórus, a totalitárius ideológiai közösségek kórusait kivéve természetesen, ám az ilyen kórus – a hazugság maga. SZÁ
  17. Hozzátenném: „objektív lírai” jellegû, amiként Rakovszky Zsuzsa par excellence lírai költészete is az. (Sõt, a regény emlékezõ hõsnõje, ha nem is e konkrét személyben, de alakká, szereppé formált hangként számos költeményében megjelent már!) Úgyhogy nem annyira a líraiságot, mint inkább a költõiséget hangsúlyoznám. Költõi epika ez, a stilizáltságnak ama fokán, amelyet az epikumnak egy elképzelt(!) személyes(!) tudatban(!) történõ realizálása szükségessé tesz. Olvasás közben hol Füst Milán Feleségem története címû regénye, hol Weöres Sándor Psychéje jutott folyton eszembe – szerepjátszó költõk epikája tehát. SZÁ
  18. De hát fejbõl mesél, és nem történetíróként! A szereplõt és a könyvet a reflexió élteti. BA
  19. Ez a szolidan kosztümös stílusba bújtatott epikus narratíva az emlékezetet, a valóság belsõ földolgozását „ábrázolja”, azt viszont a teljesség igényével. BA
  20. Az epikai magot – a belsõ történetet, a „nõiséget”, a nõ sorsát és sorsmegélésének különös módját – tekintve talán igen, az epikus elbeszélõi módot tekintve viszont Rakovszky nem prózaíró, hanem költõ és regénye is költõi epika. Mint ilyen pedig a magyar epika nagy költõi stilizáló hagyományához kötõdik – Krúdytól Kosztolányiig és Füst Milánig. (A kézenfekvõ angol–amerikai irodalmi hagyományt, ezen belül is Rakovszky nagy kedvenceit, Emily Dickinsont, a Brontë-nõvéreket, Browningot most nem is említve.) SZÁ
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.