Grecsó Krisztián: Sujtások a szent idõbõl

Mintha fölülrõl mozgatnák, akár egy marionett bábot. Beregi Áron úgy érezte, tagjain elrongyolódott, recsegõ szálú madzagok, amik megszabják mozdulatait. A bal láb kötele lépésenként kicsit feszül, sõt, kinyújtott lábnál visszarúg. Áron elsétált az egyetemi büféig, és közben az ellentétes erõket figyelte: mennyire saját akaratából emeli például az ujjait. A pultnál kínosan hosszú ideig babrált a pénzzel, akárha érdekelné a visszajáró. Pedig az ujjait figyelte, azok meg szinte beszéltek hozzá. Mozgásszínház, gondolta, kell, hogy legyen mondanivalója ezeknek az önkényes, idegen mozdulatoknak. Visszafelé a jobb láb láthatatlan kötele is megfeszült. Ezen elmosolyodott, nemsokára kezdõdik az elõadás, gondolta, húznak magukkal fölfelé.

A vonaton hazafelé már cseppet sem találja mulatságosnak a szeminárium elõtti kényszerképzetét, a kényszeres mozgást, az idegen uralmat, mi több, próbálja valahogyan megindokolni; védelmet keres. Szorongani kezd, mert nem talál magyarázatot, nincs fegyvere az õrület gyanúja ellen.

A szemináriumra meghívtak egy vendégelõadót.

Beregi Áron sosem tapasztalt még annyira tapintható, kiszagolható, megízlelhetõ ellentétet, mint akkor: áthidalhatatlan szakadékot érzett az úton levés és a rögzítettség között, cölöpök, láncok és egyéb kellékek sem illusztrálhatták volna jobban, hogy elmozdulásról, attól kezdve, hogy a szemináriumi-olvasó ajtaja bezárult, szó sem lehet. Máskor a fölösleg is több annál, mint az elõadó elsõ mondatai után a magasságok és mélységek együttes összege adott.

Áront, alighogy leült, még ideje sem volt a hallottakat fölfogni, máris újabb kényszerképzet rohanta le, a tagjaihoz tapadt kötelek után már a második aznap. Fodrok, tüllök, ökörnyálak, elszabadult tapétacsíkok, színes girlandok jelentek meg elõtte, forogtak, hullámoztak és összecsapkodták a képzelet huzatos terét, és ha eltûntek is, ottmaradtak, akár bõrön a nadrágszíj nyoma. A sujtások hamar bokrokká, ágakká erõsödtek, de egy pillanatra sem szûnt meg a vibráció, mintha tudna valami saját létén belül mozogni, nem lenne szüksége teremtett térre. A bokor önmagában vibrált, lángolt szinte. Bármennyire fölerõsödött, hízott Beregi Áron képzeletében ez a kép, elmosva a kis terem öreg bútorait, hazafelé, kitisztulva úgy döntött, égõ csipkebokorról szó sem volt. És egyébként pedig báli hangulatról sem, ami mondjuk a girlandokat indokolhatta volna. Az elõadó elsõ mondatai után attól a lehetõ legtávolabbra kerültek. Áron sem akkor, sem hazafelé nem tudta eldönteni, minek köszönhette ezt a majdhogynem látomást; egy kínos, feszengve végighallgatott elõadás miként válthatott ki belõle effélét. Sokkal indokoltabb lett volna mindez a vonaton, mikor is végre megtörtént az elsõ elmozdulás.

Hazafelé a vánszorgó tájban keresi a megoldást; a vásárhelyi gabonatároló körüli csalitosban tábort vert hajléktalanok mellett meglassít a szerelvény. Egy asszony éppen rönköt hajít a sparheltbe, amin gyanús, zavaros lé rotyog. Isten szabad ege elnyel minden illatot. A hajléktalanok, akár egy rókafalka, a szétdobált rongyokkal, Happy day-es üdítõs flakonokkal kijelölik a területet: meddig nyújtózik a cafatokká rongyolódott gyerekkocsik, kiszuperált petróleummelegítõk, szétrepedezett autószélvédõk, elhajlítgatott fóliabordák és megkopott gumiabroncsok által lakájossá tett otthon. Áron, a többi utassal együtt, ameddig csak lehet, bámulja a tábort, nem bírja levenni róluk a szemét. Egy pillanatra sem gondol rájuk: azokra az emberekre. Csak a szeme issza a látványt, közben azon gondolkodik, hogy talán külsõ ingerektõl függetlenül támadhatott föl benne az a kavalkád a szeminárium elején, nem konkrétan az ott hallottak okozták; hanem a belsõ rémület. Hiszen szinte leforrázta a saját ünnepélyes dilettantizmusa, ami egyébként már komoly, láposodó rétegekben halmozódott föl benne addigra, mire sikerült a szemináriumvezetõnek becserkésznie azt a neves vendégelõadót.

A várva-várt elõadót, ki kell mondani, hiba volt a mûveivel azonosítani.

Nincs az a csalódás, amit ezzel a technikával ne lehetne fölülmúlni, és ne lehetne a lehetséges legtöbbnél valamicskével még több, és a meghívott ne lehetne még messzebb a várttól.

A férfi fél karjára béna volt.

Élettelen bal karját elõadása alatt végig az ölében pihentette. Zavaróan nagy, aránytalan testén emiatt félrecsúszott az öltöny, s mintha az izmokat is magához húzta volna a tehetetlenség: a bal váll is egy kissé befelé ívelt, ami a fejet is megdöntötte. Minden pontot lekötött a bal fél mozdulatlansága. Ettõl a közel két méteres férfi összement, játékosabbnak tûnt, mintha egy fölügyelet nélkül kószáló, nagyra nõtt csecsemõ üldögélt volna ott a fotelban, aki talán már évtizedek óta fölfeszítette járókája rácsait, kalandozásai közben mégis féltékenyen megõrizte romlatlanságát, vagyis inkább tehetetlenségét. A férfi a legmeglepõbb pillanatokban betegesen fölnevetett. Kevés haja ilyenkor még jobban föltöltõdött, az õsz szálak megmeredtek és csak lassan hanyatlottak vissza a halvány májfoltokkal borított fejbõrre. Belülrõl félrevert ezüstszögek, gondolta Beregi Áron. Az elõadó egy kézzel nehezen gyújtotta meg a pipáját, újra és újra kialudt a tûz. A hallgatóságon, Áronon is, pedig minden idegszálával tiltakozott ellene, ideges hullámok futottak végig. Felgyûlt és kisült ez a szánalomból táplálkozó elektromosság. A szemináriumvezetõ legalább annyira meg volt illetõdve a vendég ördögi jelenségétõl, mint hallgatói, idõvel nem bírta tovább, és dacolva vele, hogy egyetlen jel sem utal rá, hogy az elõadó szomjas lenne, kerített vizet. A férfi jobb, élõ karja fekete volt a hamutól, a mozdulatlan, halott kar viszont teljesen tiszta maradt. Áron próbálta elnyomni a fölismerést, de nem ment: az a kar már maga a hamu. Majdnem fölpattant, mikor észrevette ezt, és hogy hiába tiltakozik, minden réteget átitat ez az aránytalanság. A szemináriumi terem ablakai az egyetem utcafrontjára néztek, a déli fekvésû épület szemein egész délután betûzött a nap. A pipafüst olyan titokzatosan oldódott föl az erõs fényben, akárha egy nagyszabású koncert reflektorai nyitottak volna utat benne.

A Shekina nõnemû szó, mondta az elõadó. Elohim, a fenti építõmester egyszerre férfi és nõ. Shekina, a lenti építõmester, aki az isteni jelenlét, pedig a férfi és nõi princípium egyensúlya a világban. A férfi Isten nõ, gondolta Áron. A férfi Isten a saját képére. Az Isten önmagában férfi, morfondírozott tovább, de amikor megjelenik, nõ. És mivel sosem jelenik meg, mindig férfi, és a világ körülötte örökké nõ marad. A saját képére. A képére héberül hímnemû. A saját hasonlatosságára. A hasonlatosság nõnemû… Áron egyszerre úgy érezte, hogy megállíthatatlanul visszaesik az idõ, éppen úgy, ahogy emlékezéskor szoktak visszaperegni az évek, de azzal mégsem teljesen azonosan, egyszerûen, de áthatóan minden eltûnik, ami már megtörtént, lefosztódnak a rétegek, akár a kukoricacsuhé: ennek az idõnek már van valamennyi köze szent idõhöz, még ha bizonyos szempontból úgy tûnik, profánabb már nem is lehetne.

Hitoktatáson ül, minden jövõ és múlt nélkül, kötött pulóverben, egy repedezett cipõpuculó hokedlin gubbasztva nézegeti az Én elsõ hittankönyvemben az Urat, a Teremtõt, a nagyszakállút. Elviselhetetlenül tûz be a nap, nem tud megbújni elõle, bármerre tartja is a fejét. Az óra után nem tudja kinyitni a lakatott a biciklijén, és visszasétál segítségért a parókiára, szúrja nyakát a kötött pulóver, lelkét meg a savanyú csalódás, hogy a hitoktatás miatt megint lemaradt a Kengyelfutó gyalogkakukk címû rajzfilmrõl. Kopogás nélkül nyit be a házba, azóta sem tudja elképzelni, hogyan lehet örülni egy csúnya öreg testnek, ez a tudás nem érett meg az idõvel, még ha ki is kopott a csalódás okozta keserûség; elfogyott a hájjal együtt. A házvezetõnõ hullámzó hasa kibuggyan a foltozott, magában mintás kombiné alól, két nõi princípium a csuha és a kombiné, két nõi alak, és az érintésre vágyó kezek, ujjak tehetetlensége a lebernyegekkel szemben. A nagytermészetû papot késõbb többször is végigkergetik a Téli telep alsó kertjein, ember nem látott még hozzá fogható akadályfutót a faluban. Bálák, boglyák, bontott házelemek, cserepek, drótlabdák, fándlik, és piramisformára halmozott vályog között pattog, surran, szökell a tiszteletes; nem akad gazda, aki utolérné. A letaposott borsó, bab, és dinnyeszár nem bizonyíték, mondja a körzeti megbízott az egyik különösképp féltékeny parasztembernek, higgye el, Gyurka, nem az. Nõ tovább, ahogy halotton a köröm.

Én vagyok az Úr, a te Istened. Ebben a kijelentésben a Shekina az én, mondja az elõadó. Áron az ablakokkal éppen szemben ül, így az elõadó pipáján végigfolyó nyálgleccsert csak akkor veszi észre, amikor, akár egy különösen értékes, évszázadonként egy centivel növekvõ cseppkõ, csöppen egyet. Mozdulatlanság és elfolyó kontúrok. Próbálja elterelni a figyelmét, nem a hamura és a nyálra koncentrálni, és a mindent elnyelõ tehetetlenségre, szerencsétlenségre és kiszolgáltatottságra. Úgy fogadja az elõadó mélyrõl jövõ, természetes gõgjét, mint a megváltást, a Megfeszített megkeresztel- kedését: az Új eljövend, mert már vízbemerült. A nyál kitartóan csöpög, hol a Kabalára, hol a mély és szagos ölbe: nem lehet nem észrevenni.

Az elõadó többször látványosan megszégyeníti Beregi Áront.

Nem olvasok afféle könyveket, mint amilyenekrõl ön beszél, néz mélyen a férfi Áron szemébe, már elnézést. A hiúság az ilyen mondatok után benõ, akár a folyondár, akár a zöld hályog, megállítha- tatlanul: Áron percekig nem látja az elõadó csonkaságát, fehér foltok keverednek bele az áttetszõ semmibe, a szívdobogását már nem is a fülében hallja, az erek valahol hátul, egy kamrában, lábasok és kecskelábas asztalok között lüktetnek, összeszorulva. Mire újra lenyugszik, magához tér, egyenként betördelte a néhány órával azelõtt vásárolt Zsidó Jézus szûz fehér lapjait. Többszörösen ledolgozza a hátrányt: a nyomorék kézen pihenteti a szemét. Megint megszállja a „mindent el lehetne rontani” – démona, ami szinte minden szorult helyzetében eszébe jutott eddig. Egész életében kísérti az a szándék, hogy egyszer megtegye, ami az adott pillanatban a legrosszabb döntésnek tûnik, nem csak belerondítani, kárt okozni valamiben, hanem megtenni valami vagy valaki mással és magával szemben a lehetõ legtöbb rosszat. Úgy látja, hogy a legrosszabbért cselekedve érdemes lenne minden átvezetés és elõkészítés nélkül az egész csoport elõtt arról a makói útról mesélni, kíméletlenül összemosni mindent: összeengedni a karámokat, a hímeket a nõstényekkel, a sebeseket beengedni az egészségesek közé, azt mondani, ez nem tûr halasztást, nem lehet tovább szétválasztani még olyat sem, hogy lent és fent. Ezzel biztosan örökre leírná magát a többiek elõtt, nem lenne haszontalan kíséret az ördögi mosoly. Elképzeli, miféle dermedt csönd fogadná, jóvátehetetlenül eltûnnének az arcokról a megbocsátás gödrei. Azt mondaná, õ járt abban a makói utcában, ahol Vermes Géza született, éppen azon a napon, hogy ide, az egyetemre fölvételizett, de igazából körbe se nézett, az ott eltöltött három nap alatt ki sem mozdult abból a lakásból, amelyik ráadásul éppen a Vermes ház helyén állott, egy pillantást sem vetett a félig üresen maradt telekre, egy percig sem jutott eszébe, hogy az a tér ott valamiért más lenne. A szeretkezések ragadós ondószaga összekötötte a reggelt az estével.

A vonaton hazafelé úgy érzi, hogy bármennyire nincs talpa ennek a történetnek (azt a három napot nyilvánvalóan soha sehol senkinek nem lehet majd elmondani), a helye biztosan ott, a szemináriumon lett volna, egyszerûen kellett volna oda valami kegyetlenség, valami végpontról induló mozgás a teljes mozdulatlanságba, valami, amivel ki lehetett volna vinni arról a krónikus holtpontról.

Ha a férj a felesége közelében van, mondja az elõadó, akkor közel van a Shekinához. Mikor utazik, távol. Beregi Áronnak megjelenik a szegedi Mars téri megálló képe, ahogy a busz elõtt toporog, a tenyérnyi darabokban fölváló aszfalton kis híján kibicsaklik a bokája, átizzasztja lelkét a szorongás, hogy ott, helyben kell maradnia, nem fér föl a makói buszra, nem mozdulhat el onnét. Aztán a közeledés nem is olyan örömteli perceire gondol, a dagadt hátizsákból, melybe a fölvételi ruhát: zakót, nadrágot, évek óta megkötve tárolt nyakkendõt gyûrte, megpróbálja kiszabadítani a napszemüvegét, hogy elejét vegye annak az irtózatosan erõsödõ fejfájásnak. Ugyanolyan esztelenül tûzött a nap akkor is, mint a szeminárium napján.

Úgy érzi, ha lenne bártorsága, az elõadó felé fordulva azt kellene mondania, hogy, barátom, láthatja, nincs is olyan távol Makó Jeruzsálemtõl, miért nem hiszi el?

Meg hogy: sejti, talán máshol, mit kertelne, ennek az országnak az egyetlen magától is, fantázia nélkül is létezõ városában: Pesten (ahol nem muszáj megteremteni egy másik teret), ott valahogy másként is lehet; de itt, ebben a fõzelékszagú déli pokolban, nem lehet ennél kevesebbel beérni! Van fantázia, itt az a kérdés, vagy nincs. Van fantázia, vagy nincs. Van, vagy nincs.

És akkor itt egy kis szünetet kéne tartania, hogy legyen ideje mindenkinek megjegyezni, amit hallott. Aztán folytatná. Mert úgy érzi, azt még szükséges lenne hozzátennie (szigorúan az elõadóra nézve még mindig:) hogy a makói Kossuth Hotel elõl végig lehet nézni a szûk, porban kanyargó Keresztúton, barátom, azon, tudja, ami a Golgotára visz, bizony, teljesen végig; még akkor is, ha igazából nem, még akkor is, ha ezek („én igenis olvasok Vermest”) mindössze egy teremtett valóság mondatai.

A világon belüli harmónia a világ és a világ feletti harmóniát jelenti, mondja az elõadó. Alig egy negyed óra alatt elhasznál egy doboz gyufát. A tûz egy félkarú óriás kezében van. Elviselhetetlenül tûz be a nap. Az elõadó szája körben, akárha vattacukrot evett volna, ragyogó nyál. Karján hamu, mintha egy töltésoldalról származó friss virágföld lenne.

Eszébe jut, hogy ott, Makón végezte el elõször a szükségét valaki más elõtt. Állt a csésze körül, szinte toporgott, a lány meg kacagva szólongatta, Áron, mi lesz már, pisálj. A lány a kádban nyújtózott és kecses volt, akár egy õzgida, vékony törött haját alulról hamar átnedvesítette a víz, amitõl még jobban összeesett: eltûnt, de nem szûnt meg létezni. Mint egy félig vízbemártott macska. Áronból nem jött semmi, majd szétvetette a szükség, mégsem, a pillantás súlya alatt néhány csöpp volt képes kivánszorogni, egyszerre volt megalázó és izgalmas.

Ahogy hazafelé a vonaton látja: csak az elõbbi. Még egy percre létrejön az eredeti idõ által megalkotott valóság. Székkutas határában, ahogy szokott, megáll a vonat. Az erdõt, mint egy középkori várost, betonfal veszi körül, de néhol már kívül is bokrok szegélyezik az érzései szerint a látóhatáron túl is folytatódó betonsávot.

A teremtéskori világosság, az elsõ nap világossága elrejtetett a világ elõl, mondja az elõadó. Belõle áll fenn a világ. Ahol a Tórát tanulmányozzák, ott megjelenik ez a fény, az õsfény, amely azóta nem mutatkozott. Áron egy utolsó esélyt ad magának, talán most nem löki vissza az elõadó, ha megint kérdez valamit. Megjutalmazza kitartását, és nem utasítja el csuklóból a kérdést, ahogy eddig. Ha ez így van, mondja Beregi Áron, akkor az a fény a Shekina fénye kell hogy legyen, hiszen tudvalévõ, ahol éjszaka tanulmányozzák a Tórát, ott megjelenik a Shekina. Az egyezés sohasem lehet véletlen. Zihálva kérdez, és összeszorult gyomorral várja a választ.

Nem, nem az, mondja az elõadó, ez súlyos tévedés.

Áronnak sikerült észrevétlennek maradnia. Ott, abban a pillanatban az lett volna a lehetõ legrosszabb, ha beszól a házvezetõnõt ölelgetõ plébánosnak, atyám, szólítja meg remegõ hangon, nem találom a lakatom a kulcsát. Utólag persze úgy gondolja, akkor még meg lehetett volna tenni, nem lett volna a lehetõ legrosszabbnak annyi visszavonhatatlan következménye, mint most. Egy éles kõvel elsõ ütésre sikerült levernie a lakatot. Ahogy lesújtott, hallotta, odabent fölerõsödik a zihálás. Az õ nagyapja, Berwerdergh Áron hagyta azt a cimbalmot az egyházközségre, amin a plébános magévá teszi házvezetõnõjét. Ki volt nyagdulva a jobb elsõ lába, mert a nagyapja bátyja (aki, mikor a bencések szolgálatába állt, Beregi Józsefre magyarosított) nádat és vesszõt tartott rajta évekig, és ha részegen nem találta a nádvágó kést, elõször abba a lábba rúgott bele. Ahogy lesújt a lakatra, hallja, az a nyagda láb nyikorog a legjobban. Az automata éppen akkor indítja el a harangot, mikor fölpattan a bringára, és félig sírva, tátott szájjal tekerni kezd hazafelé, a házuk elõtt aztán nem sokkal rendbe szedi, összezárja magát. De hiába próbálja kiverni a fejébõl, a harang jut eszébe, meg a hálóing és a csuha – mennyire egyformák mind. A következõ vasárnap a plébánostól gyónás alatt megkérdezi, hogy szerinte elkezdõdött-e már az õ szent ideje, ami, ahogy az atya szokta mondani, nem olyan, mint egy folyó, hanem inkább, mint egy tó, nem folyam, hanem tartam. Mert ami vele a napokban történt, arról szerinte meg lehet évrõl-évre emlékezni, ugyanis legutóbb õ úgy biciklizett hazafelé, hogyha nem is konkrétan, de lélekben mindenféleképpen átadta magát a bûnnek, és ha nem is ünnepelve, de legalább a megbánás pátoszával föl lehetne évente idézni ezt az utat, amikor szájon át belélegzett mindent. A plébános azonnal megérti, nem szükséges további magyarázat. Értem, mondja, és megbicsaklik a hangja; szaggatott levegõvétel szûrõdik át a rácson, hallgass, mondja, könyörülj rajtam, fiam.

Azt kéri a falu plébánosa tõle, tõle Beregi Árontól, hogy könyörüljön rajta. Áronka, mondja neki, ne bánts. – Tizenhárom éves akkor.

A szétszóratáskor maga a Shekina is szétszóratásra került, mondja az elõadó. Percekig csönd van. Kérdés van, kérdezi az elõadó. Akkor még egyszer, kezdi elölrõl, a Shekina jelentése szó szerint: lakozni, valahol ellenni. A miskán hajlékot és sátrat jelent. A Shekina az istenség világban való jelenléte. Az elõadó vissza akar térni Áron egyik korábbi kérdésére. Miért nem világos, hogy nem csak a Shekina, hanem az Elohim is egyszerre nõi és férfi princípium, mikor a két világ: a lent és a fent tükrei egymásnak. Beregi Áron úgy tesz, mintha nem hallaná, hogy róla és egy kérdésérõl van szó, jegyzetel. Megböki a mellette ülõ, de erre még inkább úgy tesz, mint aki koncentrál: másodszorra és harmadszorra is leírja, hogy a világon belüli harmónia, a világ és a világ feletti harmóniát jelenti. Az elõadó kiveszi a szájából a pipát, kitartóan Áront nézi. Már az egész csoport Áront nézi, a mellette ülõ fiú még egyszer megböki: hallod? Az elõadó megköszörüli a torkát: Áron, mondja neki, Áron, lenne olyan kedves és megismételné azt a korábbi kérdést.

A név említésére mindenki az elõadóra emeli a tekintetét. Áron átgondolja, hogy tudhatja-e valahonnan a nevét ez az idegen férfi, elhangzott-e már egyszer is, hogy õt Áronnak hívják. Áron, szól újra a férfi, mi nem volt világos? Beregi Áron zavartan motyog valamit válaszképpen, az elõadásra a továbbiakban nem figyel, és többet már nem is szólal meg.

Fölkapja a fejét: a csorvási állomás tövében égõ csipkebokor. Dehogy: csak a forgalmi iroda apró ablakain táncol ki a fény. Így is olyan, mintha a bokor önmagában vibrálna, szinte olyan. Mintha tudna valami saját létén belül mozogni, nem lenne szüksége teremtett térre. A vibrálás hamar lankad, a bokor ágakká, sujtásokká lazul, már csak a szélben hullámzó girlandok, elszabadult tapétacsíkok, ökörnyálak, fodrok forognak egy kicsit, majd eltûnnek azok is. Mikor a vonat elindul, arra gondol, hogyha valóban tó az idõ, és nem tart semerre, akkor szükségszerûen egyetlen év létezik. Az õ éve viszont jól tagolt, annak az egyetlen évnek pontosan három része van. És a harmadoknak éppen a harmadára, vagyis a harmadik, hetedik, tizenegyedik hónap végére esnek a kiemelt napok. Mindig. Most az, mikor a pap kegyelemért könyörgött. Most az. És a makói zarándoklat is. Most az is. És az, mikor az elõadó szájából az õ neve megteremtõdött. A vonat végre megindul, elhagyja a gerendási leágazást. Beregi Áron a vészféket nézi. Nem lehet eldönteni, gondolja, hogy akkor most létezik elmozdulás ebbõl a fõzelékszagú pokolból, vagy nem.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.