Petr Fidelius: A totalitárius gondolkodásról

Petr Fidelius1

A totalitárius gondolkodásról
P. Ricoeurnek, köszönettel, amiért ennek az esszének a megírására buzdított

A totalitarizmust a leginkább az jellemzi, hogy uralma bevezetéséhez és megszilárdításához – addig nem ismert mértékben – alkalmaz ideológiai „fegyvereket”. Amikor hivatalos propagandánk úgy emlegeti a kultúrát, mint a kommunista párt „ideológiai fegyverét”, ez cseppet sem frázis: a totalitarizmusnak éppen az a sajátossága, hogy céljait korántsem csak puszta fizikai terrorral éri el (amire bármely diktatúra példát adhat), sokkal inkább a fizikai és a lelki terror kiegyensúlyozott kombinációjával. Ráadásul ez utóbbi hosszabb idõ távlatában fontosabbnak tûnik az elõbbinél. Másként fogalmazva: a totalitarizmus abból a felismerésbõl indul ki, hogy uralmát akkor tarthatja fenn, és akkor nyerheti el „szubjektumainak” helyeslését, ha képes az emberi lélek meghódítására (leigázására). Ezt a célt az ideológia sajátos eszköztára segítségével igyekszik megvalósítani, amelyet a monopolhelyzetben lévõ propaganda pontosan kidolgozott technikája segítségével adagol. Csakhogy ez túlzottan nagy téma ahhoz, hogy akár csak fõbb vonalaiban egészét átfoghassuk. Ezért rögtön rátérünk itt arra a kérdésre, amellyel részletesebben kívánunk foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy a totalitárius ideológiáknak egy bizonyos gondolkodásmód felel meg, egyrészt maguk az ideológiák ebbõl fejlõdnek ki, másrészt maga ez a gondolkodásmód kínálja a tömeges elterjedésüknek kedvezõ közeget. Egyedül ekként magyarázhatjuk meg azt a sok meglepõ hasonlóságot, amellyel a tartalmilag homlokegyenest ellentétes ideológiákat vizsgálva találkozhatunk. Ha összevetjük a protektorátus hivatalos propagandáját a mi korunkéval, hallatlanul meglepõdünk, mennyire közel vannak egymáshoz – minden tartalmi különbözõségük ellenére is – gondolkodásmódjukat, terminológiájukat, szófordulataikat, képeiket és szimbólumaikat tekintetbe véve. Olykor szinte az az érzésünk, mintha ezeket a szövegeket ugyanaz az ember írta volna. Különbözõ dolgokról írnak ugyanazon a nyelven, és a kifejezés hasonlósága ez esetben fontosabb, mint a tartalmi különbözõ ség: ugyanazzal a gondolkodásmóddal van dolgunk.

A totalitarizmus mint társadalmi-politikai jelenség a történelemben nem éppen régi: a totalitárius mozgalom csakúgy, mint a totalitárius állam a huszadik század szomorú „vívmánya”. Ennek ellenére a totalitárius gondolkodás a mi értelmezésünk szerint sokkal régebbi jelenség, azt mondhatnánk, az emberi lélek valamiféle réges-régi, õsi vonzalma nyilvánul meg benne. A történelem során különféle formákban jelentkezik az egyes korszakokban, ebben az értelemben sok jeles múltbeli filozófusnál találhatnánk totalitárius elemeket. Lehet, hogy a jelzõ efféle használatát megengedve, formálisan legalábbis valamiféle anakronizmust követünk el, úgy tetszik, a kevésbé ékesszóló „erõszak” ez esetben teljesen kielégítõ lehet, azaz hozzásegíthet a totalitarizmusnak mint a jelenkor társadalmi valóságának megértéséhez/értelmezéséhez. Tiszteletben tartjuk e jelenség tisztán szociológiai elemzéseit annyira, hogy ellenállunk annak a kísértésnek, amelynek sok történelmi regényszerzõ nem állt ellen, vagyis hogy a jelenkor szociális és politikai problémáit a régmúlt anyagával keverik. Ezzel nemcsak az a probléma, hogy felszínes analógiákat állítanak fel, s így megerõszakolják a történelmi tényeket, de a jelenrõl is hamis elképzeléseket terjesztenek. Például ha valaki a huszitákat a modern forradalmárok elõdeiként mutatja be, más a jezsuitákban a mai pártfunkcionáriusok elõdeit keresi, az efféle eljárásokat a mítoszteremtõknek tartjuk fenn, a jelen kritikai megközelítéséhez mindennek semmi köze. Semmiképpen nem szeretnénk a totalitarizmus fogalmát azzal gyengíteni vagy felpuhítani, hogy valamely múltbeli diktatúrára alkalmazzuk.

Ha ezzel a különbségtétellel használjuk a totalitárius gondolkodás fogalmát, akkor olyan hasznos eszközre teszünk szert a probléma elemzéséhez, amely a tisztán szociológiai vizsgálódás esetén kívül maradna látóterünkön. Itt fõként a totalitarizmus történelmi gyökereire gondolok: éppen a totalitárius gondolkodás elemzése révén szegülhetünk szembe azzal a tendenciával, amely a totalitarizmust a barbárság tiszta megnyilvánulásának, az európai kultúra és civilizáció korábbi korszakai puszta tagadásának, tisztán negatívumnak tekintené. Ezzel szemben éppen azt szeretnénk megmutatni, hogy a totalitarizmus, bár elfajzott, mégis teljesen törvényes gyermeke Európának.

A totalitárius gondolkodás fogalma valószínûleg arra is lehetõséget adna, hogy adekvát magyarázattal szolgálhassunk bizonyos történelmi analógiákra anélkül, hogy saját totalitarizmusunkat ki kellene emelni önnön sajátos politikai és társadalmi beágyazottságából, amelyek révén stabilan gyökerezik századunk talajában, (hasonló analógiákat könnyen találhatunk fõ ként az egyházi struktúrákban, a klerikális propagandában stb.) Nem feladatunk azonban a totalitárius gondolkodás történetének megírása, ezzel a kis kitérõvel mindössze az volt a célunk, hogy megakadályozzuk a rövidre zárást a totalitárius gondolkodás fogalma, illetve a totalitárius ideológia és a (a totalitárius mozgalom, illetve berendezkedés értelmében) vett totalitarizmus között. Hasonlóképpen, ha itt a totalitárius gondolkodásról ejtünk szót, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden megnyilvánulását totalitárius ideológiának tekintjük. Fõként azért hívjuk fel erre a figyelmet, mert illusztratív célzattal éppen a totalitárius ideológia (illetve propaganda) körébõl vesszük példáinkat, elsõsorban azért, mert ez a legkényelmesebb, s egyben a legszemléletesebb. Azonban rendkívül fontos, hogy óvakodjunk a fogalmak mégoly kismértékû keverésétõl is. A totalitárius ideológia fogalmán a totalitárius mozgalom ideológiáját értjük, vagyis világos, hogy értelmezésünk szerint nem a totalitárius ideológia a totalitárius gondolkodás egyedül lehetséges terméke. Másfelõl éppen a totalitárius ideológia tömeges elterjedésével magyarázhatnánk azt a tényt, hogy századunkban a legkülönfélébb totalitárius ideológiák értek el szenzációs sikereket.

Ha azt próbáljuk megfejteni, vajon mi lehet a legmélyebben meghúzódó oka a totalitárius gondolkodás jelenségének, a világ nem egyértelmû volta miatti meghátrálás jut eszünkbe. Az ember semmi mással nem békél meg nehezebben, mint azzal, hogy miközben arra teremtetett, hogy egységben éljen, megosztottságban és különbözõségek közepette kell léteznie. Egész lényével az egyesülésre és a teljességre vágyik, sorsa mégis a csonkaság és a szétszóratás. Világban való létének ez a vonása adva van már magában a biológiai és lelki felépítésében: „az egész ember” közvetlenül érzékelhetõ, tapintható módon (de ugyanakkor szimbolikusan is) a nemisége miatt ketté van osztva: két, nem független, s fájdalom, nem teljes értékû formában jelenik meg, mint nõ és férfi. Ez az „átok” azonban egzisztenciánk minden egyéb területét érinti, gondolkodásunkban is mindegyre megjelenik a bináris oppozíciók jól ismert alakjában: ember kontra természet, test kontra szellem, tudás kontra hit, megismerés kontra cselekvés, szeretet kontra jog, egyén kontra társadalom stb. (jellemzõ, hogy ezeket a viszonyokat sokkal inkább konfliktusként, semmint komplementáris, egymást kiegészítõ kapcsolatokként éljük meg). Így azután kultúránk számtalan változatban teszi fel újra meg újra ugyanazt a kérdést, és éppen azáltal marad fenn, hogy mindig megpróbálja megoldani a megoldhatatlant. Ebben rejlik nagysága, de ebben van nyomorúsága is. Azonban nemigen hagyhatjuk el ezt az utat, mivel már nyelvünk maga is így van megszerkesztve, benne rejlik mindez azokban a fogalmakban, amelyekre akarva-akaratlan rá vagyunk utalva. Az ember sejti, hogy nem lesz része lelki megnyugvásban, hacsak meg nem leli mindennek az egységes értelmét. Közben azonban bármerre néz, mindenütt csak kétértelmûséget és kettõsséget talál. Az ember vágyik a bizonyosságra. Az igazság bizonyságára. Az abszolút és egyetlen igazságra, a nagy kezdõbetûs Igazságra, amely magába foglalna mindenféle különbözõséget, az ember és a világ valamennyi dimenzióját: magába foglalná a múltat, a jelent és a jövõt.

Ez az, amire eszünk és szívünk vágyik: az igazságnak végül is egynek kell lennie. A baj csak az, hogy ez az egyetlen, és mindent magába foglaló igazság elérhetetlen számunkra. Elönt bennünket a részigazságok, féligazságok áradata, az ingatag, átmeneti igazságok hordaléka, a hazugság vagy a tévedés elkerülhetetlen hozadékával. A végtelenségig dolgozhatunk rajtuk, osztályozhatjuk, korrigálhatjuk, vagy elvethetjük, a nagy egész összefüggése mindenképpen megfoghatatlan marad számunkra. Nem ismerünk olyan formulát, amely valóban rendet tenne ebben a káoszban. Pedig olyan szívesen elválasztanánk egyszer s mindenkorra az igazságot a hazugságtól, a búzát az ocsútól…

Kétségtelenül nem könnyû ezt a sorsot elfogadni. Bátor szembenézést követel, ami meg sokszor nincs meg bennünk, könnyen ér hát csalódás. Akár a kétségbeesésbe is taszíthat bárkit az a tény, hogy az ember nem tisztán szellemi lény, hanem a test és az idõ fogságába van vetve. Végül úgy fest, hogy az ez elleni lázadozás az igazi oka minden modern démonnak, amely a mai világot sanyargatja. Mi ennek az egzisztenciális szituációnak csak egyetlen aspektusára összpontosítunk, nevezetesen, hogy éppen innen, az egység utáni autentikus vágyakozásból nõ ki a kísértés a behódolásra, a meghátrálásra irányuló kísértés. Azt gyanítjuk, hogy ebben a kísértésben rejlik a totalitárius gondolkodás megértésének kulcsa. A kísértés, hogy véget vessünk a végtelen kínnak, és „lerántsuk az eget a földre”: bizonyosságot szerezzünk itt és most, uralomra juttassuk az egységet itt és most, még erõszak árán is. A kísértés „az igazság túl korai szintézisére”, ahogyan Paul Ricoeur mondja. Érthetõ gesztus, olyan emberi (ó, túlzottan is emberi!), következményei azonban vészterhesek, pusztítóak. Nos, az igazságnak ebben az erõszakos egységesítésében kell látnunk a totalitárius gondolkodás õsforrását. A „totalitás,” amelyrõl itt szó van, éppen az a hamis, idõ elõtt létrehozott egység, az emberi lélek türelmetlenségének és „tébolyultságának” gyümölcse. Nézzük meg közelebbrõl, mit is jelent ez. Bizonyos, hogy szellemi meghátrálást. Meghátrálást a világ pluralitása és ambivalenciája elõtt. Ugyanakkor szükségszerûen erõszakos megoldás ez, a valósággal szemben nem boldogulunk a gondolkodás megerõszakolása nélkül. Az uralomra juttatott „totalitás” persze nem más, mint puszta pótlék, ama végsõ egység karikatúrája, ami után az ember vágyakozik, másként nem is lehet. Ez csupán az abszolutizált részlegesség, s eme abszolutizációnak szükségszerûen áldozatul esik az is, ami javíthatatlanul sokféle, változatos világunkban jó. Az ekként „közös nevezõre hozott” történelem koncepciója megköveteli valamiféle „szemétdomb” vagy „süllyesztõ” feltételezését, ahová a nemkívánatos, zavaró, nem illeszkedõ elemeket lehet félretenni. A logikusan berendezett létezés mintegy megkívánja valamiféle nemlét pandanját, amelyhez mindazt hozzá lehetne rendelni, ami az új rendnek ellentmond, ami akadályt jelent számára. Az „egységes” igazság világa szükségszerûen válik az egyedüli és helyes „valósággá”, azért is lesz szükség még az „illúziók” birodalmának berendezésére, ahová mindazt költöztethetjük, ami a valós világunkba ilyen vagy olyan okból nem illik bele. A jó totálissá tétele megköveteli a rossz totálissá tételét, azaz nem kevésbé erõszakos egybeseprését mindannak, ami a mi „egységes” jónknak a legkülönbözõbb okokból ellentmond. De mi is történt eközben a gondolkodásunkkal? Ahelyett, hogy egy világ lenne, kettõ van, viszont mindegyik egyértelmû. A viszonylagos igazságok nem egységes egésze helyett most van két egységes blokkunk, amelyek kölcsönösen kizárják egymást: az abszolút igazság szemben áll az abszolút hazugsággal. A két világ kibékíthetetlen ellentéte került az egy világon belüli különbözõség /sokféleség helyére. A konfliktus, amely korábban a szintézisteremtésre késztetett, most, amikor létrehoztuk a „szintézist”, könyörtelen pusztító harccá válik: az „új” rendszer csak azon az áron maradhat fenn, ha a „régit” elpusztítja. Midõn gondolkodásunk erre az útra tér, már készen is állunk a totalitárius ideológia elfogadására.

Ha áttérünk erre a gondolkodásmódra, fegyvertelenné válunk a hamis dichotómiák áradatával szemben, amelyekkel a totalitárius ideológiák képzeletvilága benépesül. Mindössze erõtlenül szemlélhetjük, miként bomlik fel szemünk elõ tt a valóság a legkülönfélébb „vagy-vagy”-okra: vagy burzsoá, vagy szocialista ideológia. Középút nincs… (Lenin, cseh kiadás, 5. köt. 396.)

A tudomány vagy haladó, vagy nem tudomány, hanem áltudomány, vagy skolasztikus katedralocsogás, a tudományos munka csak olyan mértékben tudományos, amennyiben és ameddig progresszív… azok a tudósok, akik nem kívánták követni a burzsoá kultúra fejlõdésének rákjárását, egészen az egyházi oktatásig és a Rassenkunde típusú mérsékelt fasiszta áltudományig, kénytelenek voltak a forradalmi proletariátusban, a jelen kor egyedüli haladó osztályában keresni a tudományos haladás menedékét. (Karel Teige: Az értelmiség és a forradalom, 1933.)

El akarunk pusztulni a nyugati kapitalizmusban, vagy az új európai szocializmusban akarunk élni? Más lehetõségünk, harmadik út nincs. (Emanuel Moravec: Rádióbeszéd. 1940. május 10.)

Ma csupán az dõl el, vajon Európa nemzetiszocialista, vagy bolsevik lesz. Harmadik lehetõség nincs. (Emanuel Moravec: Rádióbeszéd, 1942. november 6.)

Egyedül a lenini út a forradalom és a szocialista építés útja. Az ellenforradalmon kívül nincs semmiféle más alternatíva. (Rudé Právo, 1977. február 18.)

És így tovább, szünet nélkül: vagy „ a valóság” vagy az „illúziók”, vagy a „rend”, vagy az „anarchia”, vagy az „ösztönösség”, vagy a „törvényesség”, vagy a „nemzet”, vagy a „zsidók”… Nincs az az abszurditás, amely ezt az õrületet feltartóztatná. És minthogy ez elsõdlegesen a lélek tébolya, igen könnyen esnek bele értelmiségiek. Láttuk Karel Teige példáján: a tudomány vagy haladó és forradalmi, vagy nem is tudomány, hanem fasiszta áltudomány.

Ennek a gondolkodásmódnak a logikája azt kívánja meg, hogy az „egységes” igazsággal szemben megint csak egy „egységes” hazugság álljon. A frontkatona nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy válogasson az ellenség sorai közt. Így azután csodálatraméltó fogalmi tákolmányok jönnek létre. Vegyük például a nemzetiszocializmust. Miféle alapvetõ különbség lehetett ennek szempontjából a nyugati demokráciák és a bolsevizmus között? Persze a náci propagandának taktikai okokból figyelemmel kellett lennie az aktuális politikai és katonai helyzetre, de alapjában véve mindkét irányzat ugyanazt a rosszat testesítette meg számára. Miközben persze a szövetségesek között felmerült minden ellentétnek örült, eszmei síkon szilárdan tartotta magát „egységes” voltukhoz. Ennek a hihetetlen szintézisnek persze a „zsidók” voltak az egyesítõ elemei, s a protektorátus napilapjaiban nemegyszer találkozhattunk nemcsak a „zsidóplutokrácia” és a „zsidóbolsevizmus” kifejezésekkel, hanem a „zsidó plutokratabolsevikok” kifejezéssel is. Ugyanezzel a módszerrel él a kommunista propaganda is. Éppúgy, ahogy a náci optikában összeolvadt a „plutokrácia” a „bolsevizmussal”, a kommunista ideológia látcsövében többé-kevésbé összeolvad a „burzsoá demokrácia” és a „fasizmus”. Idézzük fel azt a közismert tényt, hogy a kommunista terminológiában a szociáldemokratákat hosszú ideig rendszeresen „szociálfasisztáknak” nevezték. Nem volt ez szitokszó, vagy gúnynév, sokkal inkább „valóságos megnevezés”, ahogyan Klement Gottwald biztosít bennünket, aki a fogalom elméleti igazolásának szentelte emlékezetes 1929-es parlamenti beszédének tekintélyes részét. Nincs okunk kételkedni szavaiban: a „plutokratabolsevikok” elnevezés sem gúnynév volt, hanem „a valóság néven nevezése”. A III. Internacionálé egészen 1935-ig nem tett hivatalosan különbséget a „demokrácia” és a „fasizmus” között. Nem volt ez múló epizód, valamiféle átmeneti eltévelyedés, amely már örökre a történelmi felejtés homályába veszett, a mai „létezõ szocializmus” propagandája is a fasizmust tekinti mindazon elemek közös nevezõjének, amelyek „megbontják szocialista családunk egységét”. Nyíltan csak ritkán, fõ ként feszült helyzetekben nyilvánul ez meg, nemrégiben például a Charta ’77 nyilvánosságra hozatalát követõen volt rá példa. Ekkor mindannyian meggyõzõdhettünk arról, hogy a mai hivatalos propaganda is bárkit kétkedés és szégyenkezés nélkül lefasisztáz, aki nem osztja az álláspontját. A „fasizmus” címkéje alatt a legkülönfélébb politikai erõk kerülhetnek össze, a konzervatív jobboldaltól egészen a szociáldemokráciáig.

De hát igazából nincs ezen mit csodálkozni. Nincs itt szó semmiféle „visszatérésrõl” az ötvenes évekhez, ahogyan néhány elhamarkodott vélekedés megfogalmazta. (végsõ soron, ez esetben inkább a húszas évekhez való „visszatérésrõl” lehetne beszélni). Ezekben az esetekben kizárólag arról van szó, hogy explicit módon nyilvánul meg a totalitárius gondolkodás minden fajtájára jellemzõ tendencia: amelynek lényege a rossz „egységesítésére”, közös nevezõre hozására irányuló törekvés. Ne zavarjon meg bennünket az a körülmény, hogy ez a tendencia a mai hivatalos propagandában többnyire rejtve marad. Még ha a végleges „szintézist” ma taktikai okokból nem nyilvánítják is ki urbi et orbi olyan rendszerességgel, mint némely korábbi idõszakban, ennek az „elméleti” alapja változatlan: továbbra is érvényes, hogy a nyugati demokrácia csupán a „burzsoázia diktatúrájának” burkolt formája, a fasizmus pedig nem más, mint ennek nyílt módozata. Az e két premisszából eredõ következtetés mindig kézenfekvõ, akkor is, ha momentán nem alkalmazzák. Nem lenne éppen az állambölcsesség megnyilvánulása, ha Kreisky kancellárt a mai hivatalos propaganda lefasisztázná, de maga a lehetõség mindig fennáll, és ne higgyük, hogy a Rudé Právo valaha is lemond arról a jogáról, hogy „nevén nevezze a valóságot”. A hivatalos propaganda nyilván tudatosítja magában, hogy a szóban forgó szintézisnek az efféle „elméleti bizonyítása” túlzottan elvont a „tömegek körében végzett munka” igényeihez képest, s annak is tudatában van, hogy az emberek többsége sokkal inkább képekben, semmint szillogizmusokban gondolkodik. Az elméleti meghatározásnál jóval nagyobb hatással van képzeletükre valamely szimbólum, minél titokzatosabb, annál jobb. Ezt az intuíciót érvényesítette a náci propaganda is, a „nemzetközi zsidóságot” nyilván érvényesebb érvnek gondolván a fajelméletbõl vett bonyolult fejtegetéseknél. Ennek megfelelõen jelenik meg azután a kommunista propaganda színpadán az az egyelõre meglehetõsen titokzatos hatalom, amelynek ugyanaz a „közös nevezõre hozó” funkciója, ami a náciknál a zsidónak, ama hírhedt CIA-rõl van szó, amely a „haladó” rendszerünk (berendezkedésünk) elleni leghihetetlenebb összeesküvések ultima ratiója.

És mindezek után mindig felcsendül a refrén: mely szerint „harmadik út nincs”. Semmi sem fontosabb a totalitárius propagandának, mint annak szuggerálása, hogy mindig csak két lehetõség között választhatunk. Megdöbbentõ, hogy az emberi gondolkodás mennyire könnyen hagyja magát terrorizálni ezzel a megalkuvást nem ismerõ „vagy-vagy”-gyal. Lelki síkon csaknem ugyanolyan hatása van ennek a taktikának, mint fizikai síkon a revolverrel ránk célzó karnak: az ember úgy érzi, csapdába került, ahonnan nincs menekvés. Szemtõl szemben ezzel az ultimátumszerû gesztussal még az igen intelligens és mûvelt ember is elveszítheti lelki egyensúlyát, és legalábbis egy pillanatra meginoghat. A legutóbbi történelmi tapasztalatok túlzottan is egyértelmûek e tekintetben. De mi magyarázza azt, hogy az értelmiség egészében véve miért tanúsított oly kevés ellenálló-képességet az ilyen vagy olyan totalitárius ideológiákkal szemben? Egy afféle javíthatatlan pesszimista ezt a nyugtalanító tényt magyarázhatná puszta gyávasággal vagy haszonleséssel. Még a becsületes és személy szerint bátor ember is besétálhat ama bizonyos elbûvölõ „vagy-vagy” csapdájába, ha… ha hajlik arra, amit itt „totalitárius gondolkodásnak” nevezünk. Aki enged e gondolkodásmód csábításának, az aligha tud ellenállni a totalitárius propaganda terrorjának, bármilyen abszurd dichotómiával kerüljön is szembe. Az ember azonban különbözõképpen reagálhat, nem csak úgy, hogy végül is elfogadja (még ha csak szükségbõl is) az optikával együtt magának a propagandának a tartalmát is. Aki csak ezt az eshetõséget venné figyelembe, könnyedén ránk bizonyíthatná, hogy vakok vagyunk (vagy netán még rosszabbat is). Az ember úgy is dönthet, hogy bár a tartalmat elutasítja, de megtartja a látószöget. Ezzel magyarázhatjuk, hogy a totalitárius „establishment” nem egy esküdt ellensége (legalábbis tudattalanul) magáénak vallhatja – szellemi értelemben – a látószöget.

A mai szellemi zûrzavarban nagy sikerünk lenne, ha a régi skolasztikus alapelvre hivatkoznánk: distinguere sed non separere. A valóság megközelítésének két alapvetõen eltérõ módjáról van szó. Röviden a következõképpen magyarázhatjuk. Megkülönböztetni azt jelenti, hogy figyelmesen osztályozzuk a valóságot a kifinomultabb és gazdagabb megismerés érdekében. Az elválasztani (szétválasztani) azt jelentené, szétdarabolni a valóságot, részekre szabdalni, a könynyebb manipulálhatóság érdekében. Úgy gondolom, e két ellentétes szellemi mozgás között van bizonyos összefüggés: minél kevésbé van kedve valakinek a megkülönböztetésre, annál nagyobb kedvvel darabol, osztályoz. Ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó. Annál erõsebb a késztetése a szakításra, széttépésre, hasításra, majd ezeknek a daraboknak, tépéseknek, cafatoknak, részlegeknek, forgácsoknak, szilánkoknak osztályozására és „elrendezésére”. S eközben az oda nem illõ elemek elutasítására, kitörlésére, kihajítására. És minthogy mindenki másvalamit kárhoztat, ítél el, azért aztán, ami kívánatos, azért harcolni kell. Ezért aztán harci szekerekkel megyünk a valóság ellen. Agyba-fõbe verve a valóságot. A téboly szelleme.

Ez az „õrület” századunk legsúlyosabb lelki betegsége. A totalitarizmus legalapvetõbb jelentése nem más, mint ennek ijesztõ inkarnációja. Márpedig ha így állnak a dolgok, a totalitarizmus gyakorlati leküzdése mindaddig sikertelen lesz, amíg „lelki” alapjának kérdését kikerüljük. Ahhoz, hogy hosszú távon leküzdhessük a totalitáriusságot, egy egzisztenciális feltételnek kell teljesülnie: nem kevesebbrõl van szó, mint arról, hogy fordulatnak kell bekövetkeznie a valóság megközelítésében. A totalitárius gondolkodás mindaddig veszélyezteti az emberiséget, amíg a jelenlegi viszonyokban meg nem gyökeresedik az a tudat, hogy egyetlen halandó sincsen felruházva azzal a joggal, hogy végérvényesen elválassza a valóságot az illúzióktól, az igazságot a hazugságtól, a jót a rossztól, hogy mindössze törekedhetünk arra, hogy újra meg újra megkülönböztessük egyiket a másiktól, az egyetlen, de sajnálatosan kétértelmû világ keretei között. Eközben minden egyes megkülönböztetés mindig attól függ, milyen az adott tudásunk szintje.

FORDÍTOTTA BALOGH MAGDOLNA

  1. A cikk szerzője valódi nevén Karel Pálek, a Prágában megjelenő Kriticky Sbornik főszerkesztője. Ez az esszéje először 1981-ben jelent meg szamizdatban, majd Jazyk a moc című kötetében 1983-ban, a müncheni Arkyr kiadónál.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.