Variációk írói politizálásra (levélválogatás)

Variációk írói politizálásra

(levélválogatás)

Veres Péter – Münnich Ferencnek

Münnich Ferenc elvtársnak,

Budapest

Országháza

Kedves Barátom!

Körülbelül három hete, hogy Nálad jártunk az írók és az irodalom ügyében. Úgy éreztük amikor eljöttünk Tõled, hogy az irodalmi és a szellemi élet normalizálódása jó úton van és talán gyorsabban rendezõdik, mint ahogy gondoltuk volna.

Nem tudom, ezer dolgod közt emlékszel-e rá, hogy azt mondtad, rajtam keresztül értesíted a küldöttség tagjait, hogy mi történt vagy történhetik ebben az ügyben.

Azóta az irodalmi életben is történt egy és más. Szervezés alatt áll a Kortárs címû havi folyóirat és a népi írók kérelmet adtak be egy Magyar Írás címû folyóirat engedélyezésére. Én úgy látom, e két folyóirattal, ha útnak indulhatnak, helyreállhat a normális irodalmi élet. Ha pedig a letartóztatott írók ügyében is történne valami reményt keltõ mozzanat, az még inkább elõsegítené az egész szellemi élet normalizálódását.

A többi kérdés aztán, hogy kibõl lesz majd a szocialista-realista író, kibõl lesz a szövetségesnek tekinthetõ „útitárs” és kik rekednek meg tegnapi vagy tegnapelõtti önmaguknál, majd elintézõdne a közeli vagy a távoli jövõben, mert végül is nem a nyilatkozatok mondják meg, hogy ki az igazi író és ki az igazi forradalmár és szocialista író, hanem a mûvek. Az opportunista polgárok sematizmusából, azt hiszem nem kér a jövõben sem a párt, sem a kormány, de az olvasó közvélemény sem.

De ez már távolabbi kérdés, amelyet nem intézhetünk el egy rövid levélben.

Baráti üdvözlettel: Veres Péter

Bpest, 1957. márc. 25-én.

Veres Péter – Aczél Györgynek

Kedves Aczél elvtárs!

Talán nem haragszol meg, ha ismét élek az engedelmeddel és mint az irodalmi élet hivatalból való gondviselõjéhez, Hozzád juttatom el ezt a pár sort.

Én a magam részérõl azt, amit Kádár János a népi írók csoportosulásának a megítélésérõl mondott, tudomásul veszem és a jövõben ehez tartom magam. (Azt hiszem ugyanezt teszik a többi írók is, ámbár nem beszéltem senkivel errõl az ügyrõl.)

Egyébként én ezt már megértettem tavaly nyáron még abból a beszédbõl, amelyet Kállai Gyula az országgyûlés kulturális bizottságának az akkori ülésén tartott. Ez különben szemmellátható az irodalmi élet azóta vak jelenségeiben is. Mindenki a maga útját járja és így természetesen én is.

Egyebekkel most nem is terhellek. Legfeljebb azt tenném még hozzá, amit Kádár Jánosnak, Kállai Gyulának, Orbán Lászlónak, de véletlenül még Benke Valériának is (azelõtt pedig – eléggé hiába! – Rákosiéknak is) elmondta[m], hogy mivel – ugylátszik – nekem már minden lépésem, még a puszta létezésem is politikum, az volna a helyes, ha nagyon jól megnéznénk, hogy milyen közéleti tevékenységre szólítanak fel, Általános megítélés szerint is, de az én meggyõzõdésem szerint is, az adott körülmények között, az én közéleti megnyilvánulásaim inkább károsak, mint hasznosak. Sokszor még a jószándékú – legjobb szándékú – beleszólásaim is balul sülnek el. (Lásd a Kalmár Györgyhöz írt magánlevelet!)

Írni azonban még szeretnék. Hátha ennek még lehet valami haszna.

Hadd tegyem hozzá azt is, nem egészen én vagyok az oka, hogy ez így alakult. Nem én akartam pártelnök, földosztó tanácselnök és miniszter lenni. Híttak, küldtek és én jöttem és mentem, ahova kellett. Úgy éreztem ez forradalmár és szocialista kötelesség. Ezt persze lehetne utólagos magyarázkodásnak is venni. De legyen bizonyság rá, hogy 1944 elõtt 25 évig voltam szociáldemokrata párttag és ott se vállaltam közvetlen politikai feladatokat, de az 1940 táján megalakult elsõ Nemzeti parasztpártban sem.

De minden rekrimináció felesleges már errõl.

Öreg vagyok, nem lehet újrakezdeni,

Üdvözlettel és tisztelettel

Budapest, 1958, január 29-én.

Veres Péter s.k.

Kádár János Veres Péternek

Veres Péter elvtársnak, Budapest

Tisztelt Barátom!

Legutóbbi találkozásunk alkalmával átadtad nekem néhány kéziratod elolvasásra. Aligha hiszem, hogy tõlem kritikai észrevételeket várnál, hiszen mindketten tudjuk, hogy ha úgy vesszük, hogy az irodalomban három rang van – író, kritikus, olvasó –, akkor az én rangom az olvasóé csupán.

Egyszerûen tudatni akarom veled, hogy elolvastam kézirataidat és mindegyikben találtam sok olyan mondanivalót, amely véleményem szerint társadalmilag hasznos. Mégis megjegyezném, hogy a Solohovról szóló írásodnak a bevezetõje kevésbé tetszett nekem, mint maga a fejezetekre osztott tulajdonképpeni anyag. Túl elõkelõ és igaztalan álláspontot foglalsz el például akkor, amikor azt mondod (értelmileg), hogy a mûvész, a tudós, a próféta, a politikus és az író közül egyedül az író az, akinek a többieken túlmenõen még egy életigénye van: az igazság. A bevezetõnek egyébként nem annyira a tételei nem tetszenek nekem, mint inkább a hangja. Hogyan állíthatod például – és különösen az adott formában és összefüggésben – a magyar nyelvrõl hogy abban nagyon nehéz nem papagájnak lenni, amikor ennek az ellenkezõje a kellõ mértékben be van bizonyítva réges-régen.

De ezúttal igazán nem vitatkozni akartam, csupán értesítést küldeni.

[195]8. november 3.

Üdvözlettel:

K. J. [Kádár János saját kezû szignója]

Veres Péter Kádár Jánosnak

Kádár János elvtársnak

Megkaptam az észrevételeket és éppen csak meg akarom köszönni, hogy ennyi munka és gond között is, szakítottál rá idõt. Nem is azért terheltelek vele, hogy valami részletes bírálatot kérjek tõled, hanem éppen csak meg akartam mutatni, hogy dolgozom, és talán nem is csupa negatívum az a munka, még a ti szempontotokból sem.

Egyébként, ha már benne vagyok, hadd tegyem hozzá: nagyon hasznos nekem ez a pár észrevétel, már csak azért is, hogy mi mindenre van a vezetõ embereknek gyanakvó hallásuk. (Már Fock Jenõ is említette ott mindjárt ezt a papagájügyet, pedig csak belepillantott.) Ti. már jó néhányan elolvasták, de még senki se figyelmeztetett rá, mert talán nem éreznek benne rosszindulatú vagdalódzást, hanem csak azt, aminek készült: egyszerû ténymegállapítást. Sajnos ez tudományos, de különösen „filozó- fiai” értelemben, mégiscsak igaz. Költõi, mûvészi értelemben persze nem igaz, mert a magyar költészet és zeneköltészet nagy és eredeti.

Más kérdés, hogy ha egy ilyen „spontán született” írói kifejezés ennyire félreérthetõ, helyes-e így kiadni. (Hogy semmi vagdalódzó rosszindulat nem vezetett, arra bizonyság, hogy így adtam a kezedbe!)

Ugyanez áll a másik észrevételedre az író és a politikus minõsítésérõl. Még nem jelent meg sehol, hát majd megnézem a szöveget.

Még egyszer nagyon köszönöm.

Budapest, 1958. november 3-án

Tisztelettel és üdvözlettel:

Veres Péter

Kodolányi János – Aczél Györgynek

Kedves Miniszterhelyettes Elvtárs!

Barátaimtól és írótársaimtól hallottam, hogy többször kifejezésre juttatta, szívesen látná, ha foglalkoznék a mai Ormánság helyzetével és problémáival.

Magam is befejezetlennek érzem eddigi ormánsági munkáimat, szeretném is még megvalósítani a kiegészítését.

Mielõtt a terveim megvalósítását hátráltató akadályokat említeném, megragadom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a szíves segítségéért, amelynek révén nem remélt gyorsasággal tudtam autót vásárolni s ezáltal megszûnt hosszú éveikig tartó egy helyhez kötöttségem. Ezáltal nemcsak lelkileg váltam szabadabbá, hanem az idõközben igen rosszá fordult egészségi állapotommal is törõdhettem. És éppen ez a körülmény hátráltat imént említett régi tervem megvalósításában. Most például egy váratlan agyérgörcs következményeként egy hónapig kellett feküdnöm s talán éppen ma lesz hosszú idõ után az elsõ sikeres próbálkozás nevem leírására.

Mindezek azonban az én privát bajaim, gondjaim és szenvedéseim, van azonban egy másik gond is, amitõl végre jó volna szabadulni s ami miatt ezt a levelet diktálom Önnek. Fiamat, ifj. Kodolányi Jánost, négy hónappal ezelõtt Pécsrõl a budapesti Néprajzi Múzeumba helyezték vissza, éppen azzal a céllal, hogy saját speciális néprajzi problémáival foglalkozhassék, amit Pécsett nem tehetett volna. Még ma is Pécsett lakik azonban a családja (felesége és négy kisfia) s pillanatnyilag remény sem mutatkozik lakás szerzésére. Visszahelyezése az én számomra is különösen örvendetes volt, mert hathatósan segíthet a magam még elintézetlen feladataimban is. Budapesti lakás hiányában szabadidejének nagy részét a folytonos utazgatással kell elfecsérelnie, ahelyett, hogy tudományos munkájával törõdhetnék, vagy, amiben mégis erõsen bízom: segítségemre lehetne az Ormánság mai gazdasági, kulturális és erkölcsi helyzetének megvizsgálásában. Az õ kísérete és támogatása nélkül ugyanis nem tudnék vállalkozni terveim megvalósítására. Kíséretére már csak azért is szükségem van, mert egyedül még egy-két lépcsõfokon sem tudok fel- vagy lelépni. Nemcsak az õ tudományos munkájának és zavartalan családi érdekének fontossága indít tehát engem az Önhöz folyamodásra, hanem a saját terveim érdeke is, errõl pedig közös barátaink olyan értesülést juttattak hozzám, hogy ön szívesen megad minden észszerû támogatást munkám folytatására és befejezésére. Nos, a legészszerûbb és legfontosabb segítség, aminek nyújtására Önt kérem, éppen az volna, hogy fiam együtt lehessen családjával és zavartalanul azzal foglalkozhassék, ami a feladata.

Bizonyosnak tartom, hogy Miniszterhelyettes Elvtárs e levelembõl nemcsak egészségi és lelki állapotomat, hanem terveimet, munkavágyamat, valamint annak betöltéséhez szükséges feltételeket is tökéletesen megérti, méltányolja, azokat jogosnak, igazaknak ítéli meg. Éppen ezért engedje el nekem az ilyen alkalmakkor szokásos kérõ szavakat, hiszen Ön is, én is, fiam is, voltaképen ugyanazt az ügyet szolgáljuk s ebben a közös szolgálatban kell, hogy tökéletesen megértsük egymást.

Fogadja Miniszterhelyettes Elvtárs ezúton küldött jókívánságaimat és szíves üdvözletemet, valamint köszönetemet is azért, hogy személyemnek, munkámnak mindenkor figyelmet szentelt, és hogy bizonyos figyelmet fog szentelni fiam égetõ, tarthatatlan lakásügyének gyors megoldására is.

Balatonakarattya, 1958. március 30.

(Kodolányi János)

Aczél György – Kodolányi Jánosnak

Budapest, 1958. ápr. 23.

Kodolányi János elvtársnak,

Balatonakarattya

Kedves Kodolányi elvtárs!

Nagy örömmel fogadtam azt a hírt, hogy hajlandó volna az Ormánság mai helyzetérõl írni. Azt hisszük, hogy igen komoly jelentõsége volna, ha éppen Ön, aki az Ormánság helyzetét a múltban nem csak legjobban ismerte, hanem legjobban ábrázolta is könyveiben, a múlt és a jelen összehasonlítását írói eszközökkel feltárná. Mi ehhez a munkához minden segítséget és támogatást szeretnénk megadni s reméljük, hogy egészségi állapota is oly mértékben javul, hogy az Ö által írt feladatokat el tudja végezni.

Kérem, értesítse fiát, keressen fel, hogy megbeszéljük lakásproblémáját.

Jó egészséget kívánva, üdvözli:

(Aczél György)

Németh László – Kádár Jánosnak

Budapest, 1961. március 1.

Kedves Kádár Elvtárs!

A múlt évi író- és tudósamnesztiáknak kitûnõ hatásuk volt az irodalom szellemére. Én magam alig ismertem azokat, akiket érintett, attól, hogy minden számottevõ író szabad levegõn van, mégis könnyebben lélegeztem, s tán ez is hozzájárult, hogy az elmúlt esztendõben többet és eredményesebben dolgoztam, mint az elmúlt tíz évben bármikor.

Most Bibó Istvánné keresett fel s kérte tanácsomat: adjon-e be kegyelmi kérvényt férje érdekében. Az utóbbi idõben számos jel mutatja, hogy a büntetések idejét a megengesztelõdésé váltja fel. Ugyanakkor úgy tudja, hogy férje, akivel valamilyen fegyelmi büntetés miatt egy éve nem találkozott: beteg. Ez kötelességévé teszi, hogy csináljon valamit. Másrészt vele s családjával az elmúlt években olyan kíméletesen bántak, hogy nem szeretne alkalmatlankodni, kellemetlenséget okozni.

Én azt tanácsoltam, hogy kérvényét egyelõre ne adja be, de vállaltam, hogy reményét és aggodalmát a legilletékesebb helyre továbbítom.

Az elmúlt évek meggyõztek, hogy ami jóakaratod hatáskörébe esik, a megbékélés érdekében megteszed. Ha a tolmácsolt kérés nem ilyen, bocsásd meg alkalmatlanságomat.

Õszinte tisztelettel:

Németh László

Kádár János – Németh Lászlónak

Budapest, 1961. április

Németh László elvtársnak

Tisztelt Barátom!

Elnézést, hogy csak most válaszolok március 1-én kelt leveledre.

Felvetetted, tudnék-e valamit tenni annak érdekében, hogy Bibó kegyelmet kapjon, továbbá azt, hogy Bibó közel egy éve nem beszélhet feleségével és beteg. Érdeklõdtem s megtudtam: Bibó István, aki a Magyar Népköztársaság törvényes rendje elleni cselekményeiért reá kiszabott büntetését tölti, múlt év áprilisában a börtönszabályzatot súlyosan sértõ tetteiért kapta fegyelmi büntetését. Bibó, többszöri orvosi vizsgálat megállapítása szerint semmiféle komolyabb betegségben nem szenved. Fegyelmi büntetése egyébként rövidesen lejár. Ennyit a körülményekrõl.

A kegyelemrõl: az Elnöki Tanács ez évben is számos hasonló cselekményt elkövetett személyt részesített egyéni kegyelemben. Bibó azonban nem volt felterjeszthetõ sem, mert a magyar büntetõtörvények világos elõírásai kizárják a kegyelem lehetõségét minden olyan esetben, amelyben az elítélt fegyelmi büntetés hatálya alatt áll.

Te leveledben elismerõ szavakkal szóltál a múlt évi amnesztia kedvezõ hatásáról. A nyugati imperialista körök ugyan arról is azt harsogták hogy kormányzatunk részérõl csak „taktika” és „megtévesztés” volt. Hazai közvéleményünk azonban nagyon jól tudja, hogy számunkra sem a büntetés, sem a kegyelem nem „taktika” kérdése. A Magyarországon elítéltek ügye körül kevert hecckampányokból jól láthatod, hogy e kérdéseket éppen az imperialisták igyekeznek a „lélektani hadviselés” taktikai fegyvereként forgatni. Ezt az õ undorító „erkölcsük” megengedi, politikájuk azonban ettõl nem lesz sikeresebb.

Kormányzatunkat e kérdések megítélésénél szocialista államrendünk érdekeinek köteles védelme, ugyanakkor az emberiesség vezeti. Ez így volt eddig is, és így lesz a jövõben is, általában is, az egyes esetekben is. Ennyit tudok a Bibó ügy mostani megítélésérõl s jövõ kilátásairól mondani.

Jó egészséget kívánok.

Tisztelettel:

Kádár János

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.