A „Hangzavar zene helyett” című cikkről, és nem csak arról

Kisvárosi Lady Macbeth 1934. január 22-i leningrádi bemutatója után nyomban áradni kezdtek az elragadtatott vélemények, kritikák, mind a leningrádi és a moszkvai, mind a külföldi sajtóban. A Pravda például büszkén adott hírt arról, hogy a Lady Macbeth-et a New Yorki Metropolitan Opera is bemutatta, a híres Artur Rodzinski vezényletével. Senki, még egy látnoki képességekkel megáldott ember sem sejthette, hogy ugyanennek a lapnak a hasábjain 1936. január 28-án, tehát az egekig magasztalt opera bemutatójának majdnem pontosan a második évfordulóján ledorongoló cikk jelenik majd meg, amelynek már a címe is – „Hangzavar zene helyett” – a zseniális opera megcsúfolásának mintapéldánya.

Akkoriban a moszkvai újságok általában csak a megjelenésüket követő napon jutottak el Leningrádba. Azt a Pravda-számot is, amelyben a gyászos- emlékű cikk volt, a leningrádiak csak január 29-én olvashatták. Én azonban véletlenül már egy nappal korábban belekóstolhattam a keserű pohárba.

Január 28-án délelőtt épp Sosztakovicsékhoz, a Dmitrovszkij-közben lévő lakásukra indultam, hogy meglátogassam a zeneszerző édesanyját, Szofja Vasziljevnát (Sosztakovics nem tartózkodott Leningrádban, Arhangelszkben volt előadói körúton.) Épp amikor beléptem a lakásba, akkor telefonált Moszkvából a zeneszerző nővérének, Marija Dmitrijevának a férje, és értesített a ránk szakadt bajról. Átvettem a kagylót és megkértem, olvassa be az egész szöveget. Iszonyodva hallgattam. Mintha mérget csöpögtettek volna a fülembe. A cikk aláírás nélkül jelent meg. Akkortájt még kevesen tudták, mit jelent az, hogy a Pravda „szerkesztőségi cikke”. (A Leningrádi Zeneművész Szövetség nem sokkal ezután többnapos értekezletet rendezett a Pravda-cikk megvitatására. Ezen a karmester I. J. Pusztilnyik azt a naív kérdést tette fel, hogy szerzője miért nem merte aláírni a cikkét. Az értekezletről beszámoló tudósításban Pusztilnyikot ezért elmondták mindennek.)

Én azonban már azon az emlékezetes január 28-i délelőttön tudtam, hogy – Puskin szavaival – „a villám nem a szemétgödörből, hanem a mennyekből” sújtott le ránk, s hogy Sztálinon kívül senki sem merészelt volna kezet emelni a híres operára. Valóban így is volt.1

Amikor Sosztakovicshoz eljutott Arhangelszkbe a végzetes hír, elképesztő lépést tett: táviratilag arra kért, hogy rendeljem meg postán a műveiről szóló összes sajtóanyagot. Meg kell itt jegyeznem, hogy Dmitrij Dmitrijevics nem gyűjtötte, nem őrizte a neki szentelt magasztaló cikkeket, kritikákat, miután azonban elolvasta a „Hangzavar zene helyett”-et, ez a nagyon okos és nagyon visszafogott ember rögtön tudta, hogy rajongó kritikusai most majd száznyolcvan fokos fordulatot tesznek, s hogy rá, a Kisvárosi Lady Macbethszerzőjére szitokáradat zúdul. Várakozása beigazolódott. Teljesítettem kérését, Dmitrij Dmitrijevics pedig, amint visszatért Leningrádba, vett egy nagy alakú albumot, és kíméletlen pedantériával kezdte beleragasztgatni a töméntelen mennyiségű újságkivágást.

A zenei közvélemény Moszkvában és Leningrádban, valamint az ország minden nagyobb városában nem csak a Lady Macbeth-et vonta anatéma alá, de Sosztakovics majd minden művét. Az album első lapján a „Hangzavar zene helyett” díszelgett. Szemrehányást tettem Dmitrij Dmitrijevicsnek, mondván, hogy ez lelki mazochizmus, mire ő merev arccal azt felelte: „Így kell lennie, így kell lennie!” Az album hamarosan megtelt. Dmitrij Dmitrijevics megjegyzés, kommentár nélkül olvasgatta, arcán időnként olyan kifejezés suhant át, amely azt jelenthette: „Nem tudják, mit cselekszenek”.

A gyalázkodó cikkek szerzői közül sokan bocsánatot kértek azért a hozzá nem értésért, amelyről a Lady Macbethre vonatkozó korábbi megállapításaikban tettek tanúbizonyságot, s „bevallották”, hogy csak most, a „Hangzavar zene helyett” tanulmányozása után ismerték fel világosan az agyonreklámozott opera égbekiáltó hibáit. Addig köztiszteletben álló személyek mondtak le emberi méltóságuk minimumáról, s váltak teljesen szégyentelenekké.

De térjünk vissza 1936 februárjához. Dmitrij Dmitrijevics Moszkva érintésével visszajött Arhangelszkből, s Ivan Ivanovics Szollertyinszkijjel2 kimentünk eléje a pályudvarra. Zimankós, hideg reggel volt. A vonat késett. Nagyon izgatottak voltunk: mindketten úgy éreztük, hogy a „Hangzavar zene helyett” jóvátehetetlenül kettészakítja Dmitrij Dmitrijevics művészi pályáját. Megérdemelt dicsőségének korszaka örökre véget ért, s most egy új, kegyetlen korszak kezdődik. Tele voltunk nyugtalansággal és félelemmel, s nem számoltunk azzal, hogy a huszonkilenc éves Sosztakovicsnak milyen hihetetlenül erős az akarata és hogy milyen kimeríthetetlen alkotói energiákkal rendelkezik.

Aki kiszállt a vonatból, az egy elegáns fiatalember volt, akinek arckifejezése kissé komornak tetszett: sehol sem volt az az elbűvölő, széles mosoly, amellyel barátait szokta üdvözölni. Megcsókoltuk egymást, és gyalog indultunk a Dmitrovszkij-közbe. Dmitrij Dmitrijevicset nem hagyta cserben fantasztikus önuralma. Nem panaszkodott, nem sóhajtozott, nem emelte fel a hangját. Otthon is szűkszavú maradt, de annyit azért elmondott, hogy találkozott a Művészeti Bizottság elnökével, M. P. Kerzsencevvel és

M. N. Tuhacsevszkijjel. A velük folytatott beszélgetésből megértette, hogy nincs az a kérés vagy fellebezés, amely megváltoztathatná a Pravda szerkesztőségi cikkében kihirdetett ítéletet. Ő egyébként nem is kért semmit.

A rendkívül kulturált és előzékeny Kerzsencev nyomatékosan javasolta, hogy Dmitrij Dmitrijevics gyakoroljon önkritikát, ismerje be azokat a hibákat, amelyeket a Lady Macbethben – fiatalsága, tapasztalatlansága révén – elkövetett.

Ami Tuhacsevszkijt illeti, ő – nagy keservesen, feszült aggodalommal – nekiült Sztálinnak levelet írni. Dmitrij Dmitrijevics kissé szánakozva figyelte, ahogy a szegény marsal hófehér zsebkendőjével törölgeti a tarkóján kiütköző verejtéket. A Sosztakovics tehetségét igen nagyra tartó Tuhacsevszkij levele persze hasztalan maradt.

Autodafé

Térjünk vissza 1936 emlékezetes februári napjaihoz. A Zeneművész Szövetség többnapos vitát rendezett a „Hangzavar zene helyett” című cikkről. A szervezők azt remélték, hogy Dmitrij Dmitrijevics is eljön, akitől igazán nem kívántak sokat, mindössze annyit, hogy értsen egyet a cikkel és bánja meg bűneit. Dmitrij Dmitrijevics azonban eltökélte magában, hogy nem vesz részt venni e tragikomédiában. Moszkvába utazott, de előzetesen a szavamat vette, hogy minden nap írok neki, tudósítom a vitáról. Nem is maga a vita érdekelte – annak menete és végeredménye eleve elrendeltetett –, hanem elsősorban a lélektani részletek. Megtartottam Dmitrij Dmitrijevicsnek adott szavamat. Igyekeztem tárgyszerűen írni, csak néhány, engem különösen felháborító beszéd kommentálását engedtem meg magamnak. Dmitrij Dmitrijevics utóbb nagyon sajnálta, hogy megrögzött szokásának engedve megsemmisítette ezeket a beszámolókat. (Igen ritka kivételektől eltekintve nem őrizte meg a neki küldött leveleket).

A többnapos gyűlést a Zeneművész Szövetség főtitkára, V. E. Iohelszon vezette, akiről igen jó véleménye volt a Szmolnijnak. Oldalán helyettese, a zeneszerző Lev Kruc ült. Neki kellett tájékoztatnia főnökét a helyzet alakulásáról, lévén hogy annak nagyon rossz volt a szeme, szinte semmit sem látott. V. E. Iohelszon magas, átható tenorján felszólította az egybegyülteket, hogy becsületesen, őszintén, főleg pedig bátran szóljanak hozzá. Bátorságban, mondta, a Pravda cikke járt elől jó példával, amely nem félt leleplezni Sosztakovics hosszú évekig talmi dicsőséggel övezett operáját.

És egymás után léptek az emelvényre a „bátrak”.

Némelyek színlelt szomorúsággal vallották be, hogy – bizonyára az ördög zavarta meg a fejüket! – hivatásos muzsikus létükre képesek voltak a Lady Macbeth hangzavarát jó zenének nézni. Mások álnokul sajnálkoztak a fiatal, valaha szépreményű zeneszerzőn, aki a formalizmus gyilkos hálójába került, s abból nem könnyű kikeveredni. Megint mások önmagukat kárhoztatták, amiért elnézőek voltak azokkal a durva, formalista hibákkal szemben, amelyeket Sosztakovics Az orr című operában követett el, jóllehet az nem más, mint „a formalizmus pokolfajzata”. Sosztakovics korai műveiről, Az orr-ról, a 2. és a 3. szimfóniáról szólva a „bátrak” hangja felerősödött, őszinte haraggal telt meg, s érződött, hogy a leleplezés pátosza a leleplezők tényleges ellenérzését tükrözte. Nehezebb volt ugyanígy haragudni a Lady Macbeth-re. De bőven akadtak „bátrak” erre a feladatra is.

A gyűlés során egyre-másra hangzott fel a végzetes fenyegetést hordozó szitokszó: FORMALIZMUS. Végig jelen volt a Pravda tudósítója, aki egyik beszámolójában Szollertyinszkijt a „formalizmus trubadúrjának” nevezte. A fura címke rengeteg kellemetlenséget okozott Ivan Ivanovicsnak, akinek később is minduntalan azt vágták a fejéhez, hogy „szégyenletes, ha valaki megrögzött formalista, de százszor nagyobb szégyen a formalizmus trubadúrjának lenni!” Több felszólaló is Sosztakovics „rossz szellemének” nevezte Szollertyinszkijt, aki letérítette őt a helyes útról, és követelték a kritikus megbüntetését.

Ivan Ivanovics rettenetesen izgult a határozati javaslat megszavazása előtt. Többször is kihívott a folyosóra, hogy megbeszélje velem, hogyan viselkedjék a szavazás során.3 Tanácstalanságomban csupán annyit mondtam neki: „Mivel a határozat minden jel szerint el fog ítélni, teljes képtelenség lenne, ha – mintegy helyeselve a rád szórt szidalmakat – mellette szavaznál”. (Akkor még nem értettem, hogy épp az efajta képtelenségben rejlik a vezeklés legnagyobb dicsősége.) Ivan Ivanovics hol elfogadta érvelésemet, hol elvetette. Aztán hirtelen, nagyon felindultan odasúgta nekem: „És azt tudod, hogy Dmitrij Dmitrijevics, mielőtt elutazott Moszkvába, hozzájárult ahhoz, hogy végszükség esetén bármilyen határozati javaslatot megszavazzak?” Erről nem tudtam, de természetesen elhittem. A nagylelkű Sosztakovics nyilván nem akarta, hogy barátja miatta kerüljön bajba, ráadásul értelmetlenül, hiszen az egyetlen magányos hang úgyis elvész az igennel szavazók népes kórusának harsogásában.

A határozati javaslatot egy tartózkodással fogadták el. A tartózkodó a jónevű zeneszerző, Vlagyimir Vlagyimirovics Scserbacsov volt.

Az elnökségében némi zavar támadt. Iohelszon támadásba lendült: felszólította Vlagyimir Vlagyimirovicsot, csatlakozzék a Szövetség többi tagjához, akik mind megszavazták a határozati javaslatot. A vézna, jelentéktelen külsejű fanatikus kis szünetek közbeiktatásával háromszor-négyszer megismételte a felszólítást. Minden tekintet a makacskodó felé fordult. Ő meg némán állt a nagy teremben, ujjaival idegesen piszkálta az állán lévő kis mélyedést, első világháborús sérülésének nyomát és – hajthatatlan maradt. A határozati javaslat ellen szavazni félt, de tartózkodott, s ez bátor tett volt.

Elég jól ismertem őt. Mindig is büszke, konok, megalkuvást nem tűrő ember módján viselkedett. Az idősebb generáció tagjaként is pontosan tudta, milyen óriási tehetség Sosztakovics, mégsem csatlakozott ahhoz az üdvrivalgáshoz, amely a Kisvárosi Lady Macbeth két évvel ezelőtti bemutatóját fogadta. S eszembe jutott egy történet róla.

1935 őszén a Filharmónia nagytermének előcsarnokában kiállítás nyílt, amelynek megrendezésében mint a Filharmónia úgynevezett tömegkultúra-osztályának a vezetője én is részt vettem. A tárlók között elhelyeztük Bach, Beethoven, Csajkovszkij mellszobrát is. És akkor az az ötletem támadt, hogy a klasszikusok mellé tegyük ki Sosztakovics mellszobrát is, akinek a zenéjéért rajongtam. Az ötletet jóváhagyta I. I. Szollertyinszkij, s nem emelt ellene kifogást a Filharmónia művészeti igazgatója, A. V. Osszovszkij professzor sem. A szót tett követte. Öcsém, Gavriil Davidovics megformázta a Lady Macbeth ifjú szerzőjének gyönyörű mellszobrát (mindmáig látható a Filharmónia könyvtárában), s ki is állítottuk. A kiállítás megnyitására sok zenész jött el, köztük V. V. Scserbacsov. Miután végigpillantott a termen, odalépett hozzám, és ingerülten így szólt: „Miért tették ki Mitya Sosztakovics szobrát? Korai még neki a nagy klasszikusokkal egy sorban állnia!” Nem bocsátkoztam vitába a tiszteletre méltó zeneszerzővel, jóllehet megjegyzése, amelyet igazságtalannak és bántónak éreztem, rosszul esett.

Lady Macbeth szerzőjének a leleplezését célzó leningrádi, majd országos kampány sikerrel, fennakadás nélkül lezajlott. A Sztálin által ihletett újságcikk a megcáfolhatatlan igazság, a hittétel rangjára emelkedett, bevonult a konzervatóriumi zenetörténeti előadások anyagába, tanárok idézték, magyarázták, elemezték, babonás hódolattal adóztak bölcsességének. Az idő sem fogott rajta. Megjelenése után tizenkét-tizenhárom évvel az egyik zeneelmélet-professzor a leningrádi konzervatóriumban egy gyűlésen a következőket mondta: „Sosztakovics, a Hangzavar zene helyett című opera szezője, jóvátehetetlen hibát követett el.” Sztálin, akinek ez volt az első merész kísérlete arra, hogy megbizonyosodjék korlátlan hatalmáról alattvalói, ezúttal a művészértelmiség felettt, tökéletesen meg lehetett elégedve. Az ország zenészei megértették, hogy aki abszolút hatalommal rendelkezik, az automatikusan abszolút és tévedhetetlen zenei ízléssel is meg van áldva. A tételt – a maguk szakterületére alkalmazva – azután megtanulták az írók, a filmesek, a nyelvészek, a biológusok is…

A cikk ihletőjének halála után is megőrizte destruktív erejét. Dmitrij Dmitrijevics erről – amint 1956. január 18-i levele tanúsítja –, a Kisvárosi Lady Macbeth javított változatának 1956-os második betiltásakor győződhetett meg.

A 4. szimfónia

Hogy a cikk milyen gyorsan hatott, arról a 4. szimfónia kapcsán győzödhettünk meg. Amelynek próbái 1936 őszén kezdődtek meg, a kitünő Fritz Stiedry irányításával. Stiedry a náci Németországból menekült el, Leningrádban telepedett le, s 1933 és 1937 között a Leningrádi Filharmónikusok vezető karmestere lett. (1938-ban azután elhagyta a Szovjetuniót.) Sosztakovics igen nagyra becsülte. Első találkozásukra 1933 őszén került sor, amikor Stiedry vezényletével mutatták be Sosztakovics Első zongoraversenyét, amelyet maga a szerző játszott lenyűgözően.

Dmitrij Dmitrijevics meghívott a 4. szimfónia próbáira. Stiedry tehetségének és művészi tudásának teljes vértezetében kezdte betanítani a hatalmas új alkotást. Én úgy éreztem, hogy a próbaterem légköre feszült, nyugtalan. Nyilván azért, mert zenei, főként pedig „zene-környéki” körökben olyan hírek keltek szárnyra, hogy Sosztakovics, mit sem törődve az őt ért kritikákkal, egy pokolian bonyolult, formalista elemekkel teletűzdelt szimfóniát alkotott.

És egy szép napon tényleg be is állított a próbára a Zeneművész Szövetség főtitkára, V. E. Iohelszon meg még egy főember a Szmolnijból, Jakov Szmirnov. Mire a Filharmónia igazgatója, N. M. Renzin – szakmáját tekintve zongorista – igazgatói irodájába kérette Dmitrij Dmitrijevicset. Felmentek a belső csigalépcsőn az emeletre, én a teremben maradtam. Úgy 15-20 perc múltán lejött értem Dmitrij Dmitrijevics, és elindultunk vele gyalog hazafelé. Komor, hosszú csendben lépdeltünk. Végül azonban Dmitrij Dmitrijevics megszólalt,és szenvtelen, fakó hangon közölte, hogy a szimfóniát nem fogják bemutatni, hogy Renzin határozott javaslatára törölték a műsortervből. Az igazgató nem akart adminisztratív intézkedésekhez folyamodni, inkább rávette a szerzőt, hogy maga álljon el szimfóniája előadásától.

Sok év telt el azóta, és a 4. szimfónia köré olyan legenda szövődött, amely sajnos mély gyökeret vert a Dmitrij Dmitrijevicsről szóló írásokban. Lényege így foglalható össze: Sosztakovics állítólag megbizonyosodott arról, hogy Fritz Stiedry nem tud megbirkózni a szimfóniával, s ezért maga állt el bemutatásától.

Ennél nagyobb képtelenséget kitalálni is nehéz lett volna. Sosztakovics 1956-ban írt a 4. szimfónia fogyatékosságairól. Megállapítása szerint a mű „nagyzási mániában” szenved. Ez után még öt évnek kellett eltelnie, amíg a moszkvai konzervatórium nagytermében K. P. Kondrasin vezényletével 1961. december 30-án sor kerülhetett az 1936-ban már készen lévő szimfónia bemutatójára. Dmitrij Dmitrijevics mellett ültem a hangversenyen, és amikor felhangzott a döbbenetes bevezető rész, hallani véltem, milyen nyugtalanul kalapál szerzőjének szíve. Leküzdhetetlen izgatottsága nem szűnt egészen a gyönyörű codáig. Az óriási sikerű hangversenyről hazatérve, már otthon, Dmitrij Dmitrijevics az imént hallottak hatása alatt azt mondta nekem: „Úgy érzem, hogy a Negyedik sok tekintetben különb a legutóbbi szimfóniáimnál”. Figyelemre méltó vallomás! Ha volt is benne némi túlzás, mindenképpen a szerzőnek azt a vágyát tükrözte, hogy megvédje teljes 25 évig igazságtalanul feledésre ítélt művét. E hosszú idő alatt ő maga hűvösen, kívülről szemlélte alkotását, de amikor az lenyűgöző erővel felcsendült, belemerült érzelmi világába, eggyé vált vele, s rádöbbent arra, milyen mély, vérszerinti rokonság fűzi egyik vagy másik újjáéledt motívumához.

  1. Pravda-cikk után már csak egyetlen egyszer játszották a Lady Macbethet Leningrádban. A karmesteri pulpitusnál Sz. A. Szamoszud állt, aki sürgősen ki is hagyott több részt a darabból. Valami furcsa bénultság ült a közönségen, amely egyrészt Sosztakovics barátaiból, a leócsárolt opera odaadó híveiből, másrészt azokból állt, akik a cikk nyomán próbálták felfedezni a „hangzavart” a gyönyörű zenében. A végsőkig fel voltam zaklatva, s a záró kórust a nagyszerű opera elsiratásának éreztem. Dmitrij Dmitrijevics nem volt jelen az előadáson.
  2. Ivan Ivanovics Szollertyinszkij (1902–-1944): zenetörténész, a leningrádi konzervatórium tanára, a leningrádi filharmónia művészeti vezetője.
  3. Hálát adok a sorsnak, hogy nem voltam a Zeneszerző Szövetség tagja, így nem kényszerültem arra, hogy válasszak: máglya vagy vérpad?
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.