Egy csattanás kezem, lábam, szemem
Szívem nélkül, sötét kürtők során át
Csúsztam lefele, zúgott valami hirtelen
Eloszlott a sötétség, s én megláttam a lámpát,
Tisztán láttam a szürke bádogburán a port,
A kék filctollal írt leltári számot,
S láttam, hogy lenn, alattam, gézmaszkos alakok
Fognak körül egy vérző homlokú viaszbábot,
Mely egy fehér vaságyon feküdt hanyatt, s az én
Arcomat és az én kék öltönyömet viselte.
Ott köröztem soká, majd a zárt ablak üvegén
Keresztül, nem tudom, hogy, kisodródtam a kertbe:
Sárgás füvet láttam, lécpadokat, viseltes
Fürdőköpenyben a padon sütkérező
Roncsokat, valaki nagy batyukban a szennyest
Targoncán tolta. Végre valamilyen erő
Megpörgetett s tovább, még magasabbra vitt.
Mint robbanásveszélyes, eldugult gépezet
Csikorgott lenn a város. És megláttam, amit
Korábban még soha, hogy az élők között
Holtak nyüzsögnek minden talpalatnyi helyen.
Az élőkének úgy triplájára becsültem,
Vagy még többre, a számuk. A korcs, levéltelen
Fák vézna ágain is sűrű sorokban ültek,
Egymás sarkára hágva, s olykor egymáson át,
Mint két vízcsepp, haladtak, s úgy tűnt, észre se vették
Egyik a másikát, de mint gazdátlan kutyák
Figyelmükért esengve az élőket követték.
Egy kocsmapult előtt holt férfiak tolongtak,
És várták, hogy az élők poharát újratöltsék.
Az élők körül fényburok pulzált, a holtak
Kékesszürkén derengtek ez volt minden különbség.
Egy raktárhelyiségben, vadul gesztikulálva,
Öltönyös holt hadart saját fiatalabb
Mása fülébe: Mondtam, ne rendelj ötven bála
Kártolt gyapjúnál többet, a nyakadon marad
Boltból ki, boltba be, kabáttal a kezében
Kopasz férfi nyomában halott nő lépkedett:
Miért nincs rajtad sál ekkora szélben?
Sovány vagy, az a nő nem törődik veled
S mindenhol, mint csövek sustorgása a falban,
Mint szélzúgás magas kéményben éjszaka:
Elvették tönkretettek tudom, hogy igazam van
Megölték mind a hármat nem szerettél soha
Kerestelek, de úgy tűnt, másutt, más térbe zárva
Másféle őrület vihara kerget.
Sírtam, belátva, hogy minden hiába:
Még a halál se vet véget a gyötrelemnek.
Egyszer csak a fenyőktől borostás horizonton
A hegygerinc felett
Megláttam a hatalmas, vörösréz napkorongot:
Mint olvadt fém sugárzott, de nem emelkedett,
Nem is süllyedt tovább, mintha másfajta létből
Sütne e változás és gyötrelmek lakta térbe.
S meghallottam, de mintha létem legbelsejéből,
Hang nélkül, mintha csak maga a fény beszélne:
Akarsz-e, mondd, felelj, most hát akarsz-e végre
megtérni végleg minden létező
lét forrásába, a fénybe, a fény szívébe?
Nem fájni, nem remélni, csak lenni, mint a kő,
A víz, a szél, a lét osztatlan mámorának
Része? Akarsz-e, mondd? Ha igen, úgy ereszd el,
Melyet még görcsösen szorongatsz, azt a szálat,
A múltadhoz fűzőt! Még utoljára, egyszer,
Visszafelé, az élet filmje végigszaladt:
Láttam, amikor a kertrészt eladtam,
Milyen csúnyán becsaptak, s hogy negyven év alatt
Nem léptettek elő, s még emelést se kaptam,
És még sokféle mást is, de mintha régi, rossz
Kópián, melyen mintha örök eső szitálna.
Még láttam kedves arcod, de már halványodott,
Az is, fölnyílt a fény torka, s feléje szállva
Már nem fájt semmi sem. De ekkor mintha bennem
Egy hang talán, nem is bennem, hanem
Létemnek néma magja nyílt szóra hirtelen: Nem!
Suttogta, majd kiáltva, már-már sikoltva: Nem,
Nem igazság! süvöltött. Ekkor minden megállt
Egy pillanatra, majd zuhanni kezdtem
Gyorsulva, nem tudom, hol, miféle téren át
Estem soká, de mintha minden, amit szerettem,
Amit gyűlöltem, s minden, ami volt,
Ott lógna, mint a kő, nyakamba kötve,
S az húzna lefelé. Mint sötét örvény szívott,
Mint kénszagú iszap zárult fölöttem össze
A múlt, ahogy csapódva csúsztam vissza a testbe,
Folytatni, jobb híján, az életet:
Érveket zümmögni süket fülekbe,
Próbálni mindig újra, amit úgysem lehet.