Egy csattanás – kezem, lábam, szemem

Szívem nélkül, sötét kürtők során át

Csúsztam lefele, zúgott valami – hirtelen

Eloszlott a sötétség, s én megláttam a lámpát,

Tisztán láttam a szürke bádogburán a port,

A kék filctollal írt leltári számot,

S láttam, hogy lenn, alattam, gézmaszkos alakok

Fognak körül egy vérző homlokú viaszbábot,

Mely egy fehér vaságyon feküdt hanyatt, s az én

Arcomat és az én kék öltönyömet viselte.

Ott köröztem soká, majd a zárt ablak üvegén

Keresztül, nem tudom, hogy, kisodródtam a kertbe:

Sárgás füvet láttam, lécpadokat, viseltes

Fürdőköpenyben a padon sütkérező

Roncsokat, valaki nagy batyukban a szennyest

Targoncán tolta. Végre valamilyen erő

Megpörgetett s tovább, még magasabbra vitt.

Mint robbanásveszélyes, eldugult gépezet

Csikorgott lenn a város. És megláttam, amit

Korábban még soha, hogy az élők között

Holtak nyüzsögnek minden talpalatnyi helyen.

Az élőkének úgy triplájára becsültem,

Vagy még többre, a számuk. A korcs, levéltelen

Fák vézna ágain is sűrű sorokban ültek,

Egymás sarkára hágva, s olykor egymáson át,

Mint két vízcsepp, haladtak, s úgy tűnt, észre se vették

Egyik a másikát, de mint gazdátlan kutyák

Figyelmükért esengve az élőket követték.

Egy kocsmapult előtt holt férfiak tolongtak,

És várták, hogy az élők poharát újratöltsék.

Az élők körül fényburok pulzált, a holtak

Kékesszürkén derengtek – ez volt minden különbség.

Egy raktárhelyiségben, vadul gesztikulálva,

Öltönyös holt hadart saját fiatalabb

Mása fülébe: „Mondtam, ne rendelj ötven bála

Kártolt gyapjúnál többet, a nyakadon marad…”

Boltból ki, boltba be, kabáttal a kezében

Kopasz férfi nyomában halott nő lépkedett:

„Miért nincs rajtad sál ekkora szélben?

Sovány vagy, az a nő nem törődik veled…”

S mindenhol, mint csövek sustorgása a falban,

Mint szélzúgás magas kéményben éjszaka:

„Elvették… tönkretettek… tudom, hogy igazam van…

Megölték mind a hármat… nem szerettél soha…”

Kerestelek, de úgy tűnt, másutt, más térbe zárva

Másféle őrület vihara kerget.

Sírtam, belátva, hogy minden hiába:

Még a halál se vet véget a gyötrelemnek.

Egyszer csak a fenyőktől borostás horizonton

A hegygerinc felett

Megláttam a hatalmas, vörösréz napkorongot:

Mint olvadt fém sugárzott, de nem emelkedett,

Nem is süllyedt tovább, mintha másfajta létből

Sütne e változás és gyötrelmek lakta térbe.

S meghallottam, de mintha létem legbelsejéből,

Hang nélkül, mintha csak maga a fény beszélne:

„Akarsz-e, mondd, felelj, most hát akarsz-e végre

megtérni végleg minden létező

lét forrásába, a fénybe, a fény szívébe?

Nem fájni, nem remélni, csak lenni, mint a kő,

A víz, a szél, a lét osztatlan mámorának

Része? Akarsz-e, mondd? Ha igen, úgy ereszd el,

Melyet még görcsösen szorongatsz, azt a szálat,

A múltadhoz fűzőt!” Még utoljára, egyszer,

Visszafelé, az élet filmje végigszaladt:

Láttam, amikor a kertrészt eladtam,

Milyen csúnyán becsaptak, s hogy negyven év alatt

Nem léptettek elő, s még emelést se kaptam,

És még sokféle mást is, de mintha régi, rossz

Kópián, melyen mintha örök eső szitálna.

Még láttam kedves arcod, de már halványodott,

Az is, fölnyílt a fény torka, s feléje szállva

Már nem fájt semmi sem. De ekkor mintha bennem

Egy hang – talán, nem is bennem, hanem

Létemnek néma magja nyílt szóra hirtelen: Nem!

Suttogta, majd kiáltva, már-már sikoltva: „Nem,

Nem igazság!” süvöltött. Ekkor minden megállt

Egy pillanatra, majd zuhanni kezdtem

Gyorsulva, nem tudom, hol, miféle téren át

Estem soká, de mintha minden, amit szerettem,

Amit gyűlöltem, s minden, ami volt,

Ott lógna, mint a kő, nyakamba kötve,

S az húzna lefelé. Mint sötét örvény szívott,

Mint kénszagú iszap zárult fölöttem össze

A múlt, ahogy csapódva csúsztam vissza a testbe,

Folytatni, jobb híján, az életet:

Érveket zümmögni süket fülekbe,

Próbálni mindig újra, amit úgysem lehet.