A hadviselés törvényei

[…] A háború mindig a csalás útját járja. Így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk [az ellenséget], sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el [az összecsapást]; ha dühös, vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha [egységei] szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel védekezésre, s akkor küldjük előre [csapatainkat], amikor [az ellenség] éppenséggel nem várja.

Ezektől is függ egy hadvezér győzelme, [csakhogy] ezeket nem lehet előre megítélni.

Általában annak, aki már a csata előtt a templomban biztosra veszi győzelmét, több lehetősége van a sikerre; annak pedig, aki már a csata előtt a templomban is azt fontolgatja, hogy nem fog győzelmet aratni, kevés lehetősége van a sikerre. Több számítás: győzelem; kevesebb számítás; nem-győzelem; hát még ha teljesen hiányzik minden számítás! Ha ezek segítségével vizsgálom a dolgokat, a győzelem és vereség [okai] feltárulnak előttem.

[…] Ha úgy vezetjük a háborút, hogy a győzelem sokáig várat magára, akkor eltompítjuk fegyvereinket, letörjük a hegyüket; fallal körülvett városokat ostromolva erőnk megtörik; ha seregünket sokáig tartjuk távol [a fővárostól], az ország nem bírja majd el a költségeket.

Ha pedig eltompítottuk fegyvereinket, letörtük a hegyüket, megroppantottuk erőnket és kimerítettük a javakat, akkor a különböző fejedelmek kapva kapnak ezen s fellázadnak ellenünk, és hiába minden bölcsesség, nem tudjuk többé jóra fordítani azt, ami következik.

Ezért olyan háborúról, amelyet ügyetlenül bár, de gyorsan vezettek, még csak hallhatunk, olyat azonban, amelyet ügyesen vezettek volna, csak éppen lassan, sohasem láthatunk.

Még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak. Aki tehát nem érti meg teljesen a hadviselés okozta károkat, az nem képes teljesen megérteni a hadviselésből fakadó előnyöket sem.

[…] Tehát a háborúban a győzelem az, ami fontos, nem pedig az, hogy sokáig bírjuk.

[…] Ezért száz harcot vívni, és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.

Így a legjobb hadsereg az, amelyik meghiúsítja az ellenség terveit; csak ezután következik az, amelyik szétzúzza az ellenség szövetségeseit, majd utána az, amelyik harcot vív az ellenséges sereggel, s végül az a legrosszabb, amelyik városfalakat kezd ostromolni.

Városfalak ostromlásának törvénye, hogy ilyesmit csak akkor csináljunk, ha más lehetőség nincsen. Mert a nagy pajzsok és ostromkocsik, valamint a különféle hadifelszerelések készítésére három hónap is éppen csak hogy elég, azután még a sáncok megépítését nem lehet befejezni újabb három hónapnál előbb. Ha pedig a hadvezér nem tud uralkodni türelmetlenségén, és katonáit hangyarohamra küldi, akkor harcosaink egyharmadát pusztulásba dönti, de a városfalakat nem foglalja el. Ez az ostromlás szerencsétlensége.

Így aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig [a háború]. S minthogy a [kölcsönös] sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye.

Ezért a hadviselésnek törvénye, hogy ha tízszeres [túlerővel rendelkezünk], körül kell zárnunk [az ellenséget]; ha ötszörössel, meg kell támadnunk; ha kétszeressel, akkor meg kell osztanunk [erőit]; ha ugyanakkora az erőnk, akkor is képesnek kell lennünk csatát vívni vele; de ha erőnk kisebb, akkor képesnek kell lennünk a védekezésre; s ha erőnk nem is mérhető [az ellenségéhez], akkor tudnunk kell kitérni előle. A kis erőkkel való szilárd ellenállás ugyanis csak oda vezethet, hogy a nagyobb erőkkel rendelkező ellenség fogságba ejt bennünket. A hadvezér a fejedelemség pillére. Ha ez a pillér hibátlan, akkor a fejedelemség feltétlenül erős, de ha ez a pillér hibás, akkor a fejedelemség feltétlenül gyenge.

[…] Ezért a győzelem megismerésének öt alapelve van:

Aki megérti, mikor szabad harcba bocsátkozni és mikor nem, az győz.

Aki nagy és kicsiny sereget egyaránt jól tud vezetni, az győz.

Akinél a felettesek és alárendeltek ugyanazt akarják, az győz.

Aki maga elővigyázatos és ki tudja várni [az ellenség] elővigyázatlanságát, az győz.

Amelyik hadvezér tehetséges és fejedelme nem tartja pórázon, az győz.

Ez az öt alapelv a győzelem megismerésének útja.

Ezért mondják, hogy ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.

[…] A régi időkben azok, akik igazán értettek a harchoz, mindenekelőtt legyőzhetetlenné tették magukat, s úgy várták ki az alkalmat, amikor az ellenség legyőzhető volt. A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, de a legyőzhetőség az ellenségen. Ezért van, hogy aki igazán ért a harchoz, az legyőzhetetlenné tudja tenni önmagát, de nem képes elérni, hogy az ellenség mindig legyőzhető legyen.

Ezért mondják, hogy a győzelem feltételeit megismerhetjük, de valóban győzelmet aratni nem mindig tudunk.

A legyőzhetetlenség: védekezés. A győzni tudás: támadás. A védekezés azt jelenti, hogy még hiányzik valami; a támadás pedig azt, hogy minden bőségben van.

Aki ért a védekezéshez, elrejtőzik a kilencedik föld mélyébe; aki ért a támadáshoz, az a kilencedik ég magasából üt rajta [az ellenségen]. Így lehetünk képesek az egyik esetben valóban megvédelmezni magunkat, a másik esetben meg biztosítani a győzelmünket.

[…] A régi időkben azok, akikről azt mondták, hogy értenek a harchoz, mindig könnyű győzelemmel győztek. Azoknak győzelme tehát, akik igazán értettek a harchoz, nem szerzett hírnevet és nem ismert hőstetteket.

Azért győztek a harcban, mert nem követtek el hibát. Aki nem követ el hibát, annak vállalkozásai mindig győzelemhez vezetnek, s olyanok fölött aratja győzelmét, akik már eleve vereséget szenvedtek.

Így hát a harchoz az ért igazán, aki szilárdan áll abban a helyzetben, amelyben nem szenvedhet vereséget, s ugyanakkor nem szalasztja el azt [a helyzetet], amelyben az ellenségnek vereséget kell szenvednie. Ezért győzelmet aratni az a hadsereg fog, amelyik először is győz, és csak azután keresi a harcot; vereség pedig arra a hadseregre vár, amelyik először harcol, és csak azután keresi a győzelmet.

[…] Ahhoz, hogy az ellenséggel való elkerülhetetlen összecsapáskor sohase szenvedjen vereséget a hadsereg, szükséges a cselvetés is, meg a közvetlen harc is. A hadsereg csapásának olyannak kell lennie, mint amikor malomkő zuhan egy tojásra; ez az üresség és teltség elve.

Minden csatában egyenes támadással vehetjük fel az érintkezést az ellenséggel, de cselvetéssel győzünk. Ezért aki ért hozzá, hogyan alkalmazzon cselvetést, az [képességeiben] határtalan, mint az ég és föld <a természet>, és kimeríthetetlen, akár a folyók és folyamok.

[…] A csatában erőt érvényesíteni csak két módszerrel lehet: cselvetéssel és közvetlen harccal; de a cselvetés és a közvetlen harc váltakoztatása annyiféle lehet, hogy nem győzzük kimeríteni. A cselvetés és a közvetlen harc egymásból kell, hogy fakadjon, véget nem érő nagy körforgásban, s akkor [változataikat] ki is tudná kimeríteni!

[…] Általában úgy van, hogy aki előbb érkezik a csata helyére, s ott várja meg az ellenséget, az ereje teljében van, aki pedig később érkezik a csata helyére és sietve kénytelen felvenni a harcot, az máris kimerült. Aki tehát igazán ért a harchoz, az maga irányítja az ellenséget, s nem hagyja magát az ellenség által irányítani.

Aki el akarja érni, hogy az ellenség magától jöjjön hozzá, az előnyöket csillogtasson meg neki; aki pedig el akarja érni, hogy az ellenség ne tudjon odajönni hozzá, az károsodással fenyegesse meg. Így az ellenséget, ha ereje teljében van, képesek vagyunk kifárasztani, ha jóllakott, képesek vagyunk kiéheztetni, s ha nyugodtan áll, képesek vagyunk mozgásba hozni.

El kell hagyni azt a helyet, ahol gyors támadás várható, s gyorsan le kell csapni ott, ahol éppen nem várják.

[…] Ezért jól támadni annyit jelent, hogy az ellenség nem tudja, hol védekezzék, jól védekezni pedig annyit, hogy az ellenség nem tudja, hol támadjon. Olyan rejtett, olyan titokzatos ez [a művészet], hogy nincs is testi alakja; s olyan isteni, olyan varázslatos, hogy nincs is hangja! Így válhatunk sors-istenné az ellenség felett.

[…] Így ha én csatát akarok kezdeni, akkor építsen bármily magas sáncokat és ásson bármilyen mély árkokat az ellenség, elkerülhetetlenül harcba fog bocsátkozni velem, mert támadásom arra kényszeríti, hogy mentse magát [védekezzék]. De ha én nem akarok harcba bocsátkozni, akkor kiválasztom a helyet, ahol védekezhetem, s az ellenségnek nem lesz módja csatát kezdeni velem, mert én elmozdítottam a számára megfelelő helyről.

Ha tehát valamely formát mutatok az ellenségnek, de valójában nem az a formám, akkor én zárt és egységes maradok, az ellenség azonban részekre szakad. Az én zártságom egyetlen egységet alkot, az ellenség megosztottsága azonban tíz egységet; így aztán egységeit tízszeres erővel támadhatom meg. Az én erőm megnövekedett, az ellenségé pedig csökkent, s minthogy nagyobb erővel tudok csapást mérni a kisebb erőre, ugyancsak kevesen mernének velem csatát kezdeni.

Azt a helyet, amit a harchoz elfoglalunk [az ellenségnek] nem szabad ismernie, mert ha nem ismeri [helyünket], akkor az ellenségnek sokhelyütt kell harcra készen állnia. Ha pedig ellenségünk sokhelyütt kénytelen harcra készen állni, akkor ugyancsak kevesen lesznek, akik velünk fel tudnák venni a harcot.

Mert aki készen áll elől, annak kevés ereje marad hátul; aki készen áll hátul, annak kevés ereje marad elől; aki készen áll a bal szárnyon annak kevés ereje marad a jobb szárnyon; aki készen áll a jobb szárnyon, annak kevés ereje marad a bal szárnyon. Hiszen aki nem akarja, hogy valahol készületlenül álljon, az más helyen kénytelen csökkenteni erőit. Így csupán erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az ellenség támadására, de megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja rákényszeríteni, hogy felkészüljön őellene.

[…] Ha az én mércémet alkalmazzuk, akkor a Jüe-eliek serege lehet akármilyen nagy, mit használhat ez nekik a győzelem vagy vereség dolgában? Erről mondják, hogy a győzelmet cselekvésünk tudja biztosítani. Lehet az ellenségnek bármily sok katonája, mégis el lehet érni, hogy még csak ne is kerüljön sor küzdelemre.

[Az ellenség] megítéléséhez tehát meg kell ismernünk a sikert vagy kudarcot hozó terveit, kikémleléséhez meg kell ismernünk a mozgását és nyugalmát irányító elveket. Ha valamilyen formát mutatunk neki, megismerhetjük életének és halálának helyét; ha pedig megütközünk vele, akkor megtudhatjuk, hol van meg bőségben mindene, és hol hiányzik valamilye.

Így a hadseregnek akkor adjuk a lehető legtökéletesebb formát, amikor már nincs is érzékelhető formája. Mert ha nincs érzékelhető formája, akkor a legtapasztaltabb kém sem tud kifürkészni semmit, és a legbölcsebb ember sem tud eligazodni rajtuk

Aki a formára tud támaszkodni, az a győzelem dolgát a sokaság vállára rakja, bár a sokaság ezt nem tudhatja. Mindenki ismerheti azt a formát, amellyel győzelmet arattunk, de senki ne ismerje azt a formát, amellyel a győzelmet megszerveztük. Ezért a csatában szerzett győzelem nem ismétlődhet meg [ugyanúgy], de a [mindenkori] formához való alkalmazkodás [változatai] kimeríthetetlenek.

Hadseregünk formája hasonló legyen a vízhez A víz formája olyan, hogy elkerüli a magasat és siet az alacsonyabban levő helyekre. a hadsereg formája olyan legyen, hogy kerülje el a teltséget és mérjen csapást az ürességre. A víz a földterülethez igazodik, úgy irányítja folyását; a hadsereg az ellenséghez igazodjék, úgy biztosítsa magának a győzelmet.

Ezért a hadseregnek ne legyen állandó helyzete, mint ahogy a víznek sincs állandó formája. Aki azáltal szerzi meg a győzelmet, hogy az ellenséghez igazodva mindig képes változtatásokat és átalakításokat hajtani végre, azt méltán nevezhetnénk varázserővel rendelkezőnek.

Mert az öt elem közül egyik sem lehet állandó győztes, a négy évszak közül egyik sem maradhat meg örökre. A napnak is van hosszúsága és rövidsége, a holdnak is van élete és halála.

FORDÍTOTTA Tőkei Ferenc

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.