A Beneš-dekrétumok
Cseh dilemmák
Közép-európai történelmi szomorújátékok
Amikor T. G. Masaryk az 1917-es bolsevik forradalom pétervári napjaiban Új Európa című propagandamunkájában arról értekezett, hogy a közép-európai kis nemzetek Baltikumtól Balkánig érő viharzónáját csakis a nemzetállamok képesek konszolidálni, valójában a minden nemzetnek, nemzeti kisebbségnek jogbiztonságot, egyenjogúságot kínáló közép-európai utópiák egyikét fogalmazta meg. Államalapító, négyszer újraválasztott köztársasági elnökként számtalanszor adott hangot a megvalósult köztes-európai államrend hibáival, zsákutcás fejlődési tendenciáival szembeni fenntartásainak.
Többek között Ferdinand Marek, a tragikus sorsú prágai osztrák követ (lánya, Elizabeth Marnegg 1945-ös visszaemlékezése az összeállításban olvasható) az 1920–1930-as években több alkalommal írt részletes jelentést Masaryk megnyilatkozásairól, melyekben a versailles-i határokkal és a csehszlovákiai kisebbségekkel kapcsolatos önkritikus, korrekciókat fontolgató eszméit fejtegette. A „keleti Svájc” gondolatának két világháború közötti cseh interpretációja, az etnikailag semleges, de legalábbis méltányos, decentralizált nemzetállam Masaryk, Emanuel Rádl, vagy éppen a szlovák Milan Hodëa által képviselt víziója igen jelentős korrekciós lehetőségeket hordozott magában.
Az első világháborús csehszlovák politikai emigrációban és az 1918. évi államalapításban Masaryk leghűségesebb híve, társa, Edvard Beneš az elnöknél mindig jóval szűkebb politikai horizonton mérlegelte a csehszlovák „nemzeti forradalom” jelentőségét, bel- és külpolitikai kontextusát. Amikor 1935-ben a prágai parlamentben többek között az Esterházy János vezette kisebbségi magyar képviselők szavazataival őt választották meg a Köztársaság második elnökének, Csehszlovákia a maga belső államszervezési, nemzetiségi dilemmáival, és az ezzel szorosan összefüggő, felgyorsuló külpolitikai elszigetelődésével már Hitler potenciális áldozatának számított.
Václav Havelnak az összeállításban közölt írása minden közép-európai, sőt minden 20. századi európai kis nemzeti politikus közös dilemmáját vetíti elénk: a kis népek és különösen „Zwischen- Europa”, majd pedig a kelet-európai szovjet blokk nagyhatalmi meghatározottsága minden politikai döntéshelyzet megkerülhetetlen evidenciája volt, s vélhetően marad még jó ideig a régió 21. századi, felemás uniós dimenziói közt is. Ráadásul kiélezett válsághelyzetekben ez a meghatározottság többnyire kiszolgáltatottságba csap át.
A cseh közgondolkodásban a négy nyugati nagyhatalom által szentesített 1938. szeptember 30-i szerződés, a „müncheni árulás” éppoly igazságtalan diktátum, mint a magyarok számára Trianon. A különbségek persze óriásiak, amint azt Bibó a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról értekezve olyan egyértelműen kifejtette. Ami azonban a történelem feldolgozhatósága szempontjából alapkérdés, az a két nagy történelmi csődhelyzetben közös: a romlás kezdőpontjaként kezelt két szerződést mind a cseh, mind pedig a magyar közgondolkodás szinte kivétel nélkül hajlamos előzmény nélküli, és a cseh, illetve magyar részről teljes vétlenséget feltételező sorsszerű fejleményként, Bibó szavaival szólva Európa csehekkel, magyarokkal, kis nemzetekkel szembeni árulásaként értelmezni. Ugyanezt az érzést lengyelek, szerbek, románok, horvátok, szlovákok – a térség valamennyi nációja megtapasztalta legalább egyszer a 20. század folyamán.
A cseh közgondolkodás egyik része Benešben testesíti meg a kapitulációt – ugyanúgy, mint a magyar bűnbakkeresők népes tábora Károlyiban és Jásziban –, őt, őket hibáztatják az ellenállás elmaradásáért.
Beneš zsákutcás nemzetállami politizálása persze már sokkal inkább a két világháború közötti magyar politikai elit revíziós útvesztőivel mutat rokonságot: míg Teleki, Bethlen számára az elveszített kisebbségi magyar területek visszacsatolása, Beneš számára a nemzetiségi kérdés végleges elintézése jelentette a megoldhatatlannak bizonyult dilemmát.
Beneš második világháborús londoni terveire, tárgyalásaira visszaemlékezve az egész két világháború közötti fejlődésnek és a müncheni traumának a végső következtetéseként azt vonta le, hogy a nemzetiségi kérdésben egyedül úgy lehet, úgy kell haladást elérni, hogy a München előtti határokat helyreállítva a kisebbségek számát radikálisan csökkenteni kell.
Ez az, amiről Bibó 1946-ban azt írta, a csehek egyszerre akarják az 1938-as határokat, a kisebbségek kitelepítését, a nagyhatalmak és a szomszédok egyetértését: őrültség, de van benne logika. Ez a nemzetállami logika szerencsére csupán az 1947. évi párizsi békekonferencia idejéig érvényesülhetett szinte akadálytalanul. A három-hárommilliós csehszlovákiai, lengyelországi és a hatszázezres magyarországi, jugoszláviai német kisebbség meghurcolása, elűzése, kitelepítése a világháború alatt elkövetett német bűnök nemzetközi jog által alátámasztott szankcionálásaként e logika alapján próbálkozott a kisebbségek nélküli Közép-Európa, az etnikailag homogén nemzetállamok megteremtésével.
Bohumil Doleëal és Peter Demetz írásai a 20. századi közép-európai etnikai konfliktusok és következményeik valóságos historikumának feltárásában, a hozzájuk való szakmai, politikai, emberi viszonyulás morális egyértelműségében látják a történelmi traumák lezárásának egyedüli esélyét. A beneši dekrétumok német- és magyarellenes kollektív bűnösséget feltételező intézkedései a két szerző egybehangzó vélekedése szerint semmilyen tekintetben sem védhetőek, és a cseh közgondolkodásban legalább eddig a felismerésig minden szinten el kellene jutni. Éppúgy, mint a többi közép-európai nemzetnek a maga traumái feldolgozásában. Doleëal négy téziséből éppen ezért a történelem feldolgozhatóságára vonatkozó második tétel tűnik központi jelentőségűnek, egész régióra érvényesnek: az egyszerre morális és pragmatikus, hármas osztatú megoldás, amelyet a történelmi konfliktus lezárására és a következmények felszámolására javasolt, kétségkívül ebben az egész, rettenetesen megkésett és szomorú(utó)játékban talán az egyedül megvalósítható, józan modell.
Szarka László