Szakvélemény Johann Christian Woyzeck gyilkos beszámíthatóságáról

A BÍRÓSÁGI IRATOK ÉS AZ IGAZSÁGÜGYI ORVOSTUDOMÁNY ELVEI ALAPJÁN

Egy szakvélemény elé

1824. augusztus 27-én Lipcse városának főterén 5000 okulni vágyó jelenlétében a hóhér lefejezte Johann Christian Woyzecket. A Woyzeck-ügy egy volt a sok gyilkosságba torkolló féltékenységi dráma közül. Mégis precedens értékűvé vált. Mégpedig az elmeorvosi szakvélemény miatt. Johann Christian Clarus (1774–1854) lipcsei városi főorvos és igazságügyi orvos szakértő beszámíthatónak minősítette a gyilkost, jóllehet alapos vizsgálat során feltárta: Woyzecket hallucinációk gyötrik, téveszmék tartják fogva, időnként nyomást érez a koponyájában, gondolatkiesései vannak. Clarus mégis úgy látja: a gyilkos előre megfontolta cselekedetét, az elkövetéskor ítélőképessége birtokában volt. Véleménye szerint puszta vérkeringési rendellenességek, s az ebből következő érzékcsalódások nem mentik fel az erkölcsi felelősség alól a bűnöst. Az orvos, bár megvonja illetékessége határait, nem mulasztja el felhívni a figyelmet az ilyen esetek társadalmi veszélyességére. Ha a környezet, a tudósok mentséget próbálnak találni a menthetetlen bűntettre, azzal a társadalom, az erkölcsi értékek felbomlását idézik elő. Mi több, biztatást adnak ahhoz a szükségképpen bűnelkövetéshez vezető életvitelhez, melyet a „hányódó-vetődő, dologtalan” Woyzeck is folytatott. Clarus szakvéleménye, a nyilvános kivégzés, az akkor még gótikus lipcsei piactér ugyanarról tanúskodnak: a tudomány, a polgárság, az igazságszolgáltatás egyként felsorakozik a középkorias, hierarchikus rend védelmében. A bűntől a nyilvános büntetés ereje rettentsen el, hangzott a 19. század eleji, és nem csak akkori konzervatív felfogás.

A Woyzeck-ügyet Georg Büchner (1813–1837) drámája tette halhatatlanná. Büchner apja orvos volt, maga is írt szakvéleményt gyilkossági kísérlet ügyében (ennek alapján felmentő ítélet született), járt neki az az orvosi szaklap, amelyben Clarus beszámolója megjelent, sőt, akár személyesen is ismerhette Woyzecket, mivel a jénai csata után szanitécként ugyanúgy a holland seregben szolgált, mint a későbbi gyilkos.

Johann ChristianWoyzeck azonban nem az egyetlen modellje volt a darabbeli Franz Woyzecknek. Volt egy darmstadti gyilkos is, aki ugyancsak féltékenységből ölt, majd a börtönben meghalt. Holttestét átszállították a giesseni egyetem anatómiai intézetébe. Történt ez akkor, amikor Georg Büchner Giessenben volt orvostanhallgató. Nem lehetetlen, hogy igazságügyi orvostan gyakorlaton a későbbi író boncolta a hullát.

Büchner legalább öt-hat alakból gyúrta össze hősét. Nála – Clarusszal ellentétben – a rend áll a vádlottak padján: az érzéketlen, közönyös társadalom, amely a peremen élő kisemberben legfeljebb kísérleti nyulat lát. Clarus az ösztönösségtől félti a társadalmat, Büchner az ösztönösséget félti a társadalomtól.

Halasi Zoltán

Forrás: Georg Büchner: Sämtliche Werke. Band I, Insel Verlag Frankfurt am Main 2002, 930–965.

Előszó1

A büntető igazságszolgáltatásban olyan cselekmény készülődik, amilyet a jelenkori nemzedék nagyobbik része még soha nem látott. Három esztendei vizsgálat után Woyzeck, a gyilkos ezekben a napokban várja tettének jutalmát az ítéletvégrehajtó kezéből. Alighanem csak a legtompább elméjű egoista, csak a bámészkodás nyers örömére vágyó elfajzott félember áll elébe hidegen és szórakozottan az ítélet eme napjának. A művelt és érző lelkületű embert mély szomorúság és részvét fogja el, mivel ő a gonosztevőben még mindig az embert, az egykori polgárt, és egy közösségi vallás, valamint egy áldásos és szelíd kezű kormány jótéteményeinek, és az itt tartózkodás nem egy helyi előnyének és kellemetességének élvezőjét látja, az embert, aki bizonytalan, sivár, gondolatok nélküli, tétlen élete során az erkölcsi züllés egyik fokáról a másikra csúszott lefelé, végül nyers szenvedélyeinek sötét lázadása közepette elpusztított egy emberéletet, s aki most, kiközösítve a társadalomból, saját életét veszti majd el vérpadon, ember keze által.

Ámde a részvét s mindannak érezése mellett, ami szörnyűséget és berzenkedést a halálos ítélet csak kiválthat – ha nem akarjuk, hogy holmi beteges érzékenykedéssé vagy netán grimasszá fajuljon bennünk az egész –, gondolnunk kell arra, hogy a törvény szent és sérthetetlen, mert a törvény ugyan, akárcsak az emberiség maga, fokozatos enyhülésre és javulásra képes, mindazonáltal azért törvény, hogy a trónusok és kunyhók védelmében szigorú mérleggel mérje, hol van helye kíméletnek és hol büntetésnek, továbbá, mivel törvény, azoktól, akik szolgálják, s akiktől tanúként vagy szakértőként tájékoztatást kér, egyaránt igazságot és nem érzelmeket vár el.

Ilyen tájékoztatást kértek tőlem mint városi főorvostól Woyzeck büntetőperében, miután kétségessé vált, hogy a gyilkos tettének elkövetésekor ép elméjének birtokában, következésképpen beszámítható állapotban volt-e, vagy sem, és semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy az ennek következtében a Woyzeck lelkiállapotára vonatkozóan kezdeményezett vizsgálat és az arról adott szakvélemény döntő hatással volt Woyzeck sorsára.

Ilyen körülmények között úgy éreztem, tartozom annyival a tisztelt közönségnek csakúgy, mint saját magamnak, hogy ezt a fontos aktát, melyet eleinte egy, bírósági tárgyalásokból később összeállítandó gyűjteménybe szántam, a büntető hatóság engedélyével már most közzé teszem, csatolva hozzá az iratokból az ügy általános áttekintéséhez szükséges jelentéseket.

Ebből az írásból minden művelt olvasó tökéletesen megismerheti, nemcsak a delikvens egészen különlegesen hányatott sorsát, hanem ama tényeket is, amelyek kétségeket ébresztettek beszámíthatósága iránt, valamint azon okokat, amelyek döntőnek bizonyultak ez utóbbira nézve. – A pszichológusoknak ezen ember jellemvonásainak különös elegye, valamint vallomásai sokféle elmélkedéshez fognak anyagot szolgáltatni. – A jogtudós e per sajátságos menetét fogja figyelemre méltónak találni, merthogy az a vizsgált személynek két különböző büntető testület általi kétszeri védelme, kétszeri egybehangzó ítéletethozata, és ennek uralkodói megerősítése után már az ítélet-végrehajtás szakaszába lépett, amikor is egy magánszemély által tett egyszerű feljelentés nyomán új vizsgálatot rendeltek el, ám ez sem eredményezett mást, mint a korábbi ítélet megerősítését. – Mit kínál végül ez az írás az igazságügyi orvosnak? Nem kevés munkával történő feldolgozását egy olyan lelkiállapotnak, amely a megítélés tárgyát képező tények mennyiségét tekintve, tudomásom szerint párját ritkítja a tudomány annaleseiben. Minden egyéb foglalkozású olvasó pedig reményeim szerint bőségesen meggyőződhet arról, hogy eme életről-halálról döntő vizsgálat során szorgalmasan, lelkiismeretesen, és csak az igazságszeretet által vezérelve végeztem munkámat. Ez az igazságszeretet és lelkiismeretesség teszi kötelességemmé, hogy, noha ebben ez ügyben az ellenfelem volt, a szóban forgó delikvens tiszteletre méltó védőjével, Hänsel kereskedelmi bírósági előadó úrral kapcsolatban e helyütt nyilvánosan tanúsítsam: védencét lankadatlan buzgalommal, éleselméjűségének és ismereteinek dicséretes latba vetésével szolgálta, és nem volt olyan kegyelmi eszköz, melyet az utolsó pillanatig kihasználatlanul hagyott volna annak érdekében, hogy a halálbüntetés hatálytalanítását kieszközölje. Egyszersmind a legőszintébb hálára kötelezett azzal, hogy nem az átlagos szabású védők jól ismert fegyvereivel lépett ellenem sorompóba, hanem nyugodtan és tisztességesen vitatta nézeteimet, amiként művelt és szakmájukat értő férfiaknak más hasonló szakértőkkel szemben illik.

Így hát remélem, hogy ezen írás elolvasása közben a közönségben erősödni fog a meggyőződés, hogy mindazok, kiknek e fontos jogeset eldöntésére némi befolyás jutott osztályrészül, egészen a tőlük maximálisan telhető tisztességgel teljesítik kötelességüket, és hogy megtéve a kézenfekvő összehasonlítást a hírhedett Fonk-féle esettel, okvetlenül ráébrednek, micsoda szerencse, hogy olyan országban élnek, ahol nem tudatlan esküdtek ítélnek élet és halál fölött tökéletlen bizonyítékok alapján, hanem ahol a legszigorúbb vizsgálat alá vetik azokat a tényeket és ítéleteket, melyektől emberi élet függ, s ahol még az olyan bűnöző esetében is, akire ugyan tette rábizonyult, ám a leghalványabb esély is fennáll az enyhítésre, új határidőt, új tárgyalást engedélyeznek, s az így kitűzött tárgyalások nyilvánossága elé semmilyen akadályt nem gördítenek.

Szeretném, ha ezért mindazokban, akik a szerencsétlen embert elkísérik utolsó útjára, vagy szemtanúi lesznek halálának, a bűnözőnek mint embernek kijáró részvét érzése párosulna azzal a meggyőződéssel, hogy a törvényt a társadalom egészének rendje érdekében alkalmazni kell, és hogy az Igazságosság, nem véletlenül visel pallost, Isten szolgálóleánya. – Szeretném, ha a tanárok és lelkészek és mindazok, akik a közoktatási intézmények fölött éberen őrködnek, soha nem felejtenék el, hogy az ő dolguk a különb erkölcsiség terjesztése és egy olyan kor alapjainak lerakása, amelyben a kormányok és a törvényhozók bölcsessége az eddigieknél még jobban enyhíthet a büntetések szigorán. – Szeretném, ha a felnövekvő ifjúságba a vérző bűnöző láttán, vagy amikor erre gondol később, mélyen bevésődne a tanulság: hogy a munkakerülés, a játék, a részegség, a nemi vágyak mértéktelen kielégítése, valamint a rossz társaság észrevétlenül és fokozatosan bűnözéshez, s végül a vérpadhoz vezethet. – Végezetül azt szeretném, ha mindenki azzal az elhatározással térne haza erről a borzalmas eseményről: jobb leszek, hogy a világ is jobb legyen.

Lipcse, 1924. augusztus 16.

Ezernyolcszázhuszonegy június 21-én este fél tízkor Johann Christian Woyzeck, negyvenegy éves fodrász egy aznap délután fölnyelezett törött kardpenge segítségével, hét késszúrással megölte a megboldogult Johann Christian Woost seborvos negyvenhat éves özvegyét, leánykori nevén Ottót. A gyilkosság annak a háznak a folyosóján történt, ahol az áldozat lakott, aki a késszúrások hatására néhány perc múlva kiszenvedett. […]

A gyilkoson tettének elkövetése után nyomban megrendülés vett erőt, azonnal megbánta tettét, a törvényszéki boncolás kezdete előtt mind a nála talált gyilkos eszközt, mind az áldozatot azonosította, és a kihallgatott tanúk vallomásait megerősítette. […] Miután a védelem benyújtotta már első beadványát (1821. augusztus 16-án), a védőt egy külföldi nyilvános lapban terjesztett hír, miszerint Woyzeck korábban időnként rögeszmék rabjává vált, arra indította, hogy kérelmezze védence lelkiállapotának igazságügyi orvosi vizsgálatát. (1821. augusztus 23.)

Az öt beszélgetés során, melyet e célból a vizsgált személlyel folytattam (augusztus 26-án, 28-án és 29-én, valamint szeptember 3-án és 14-én), Woyzeck előadta ugyan, hogy harmincéves kora óta időnként olyan állapotba került, amikor leállt a gondolkodása, és hogy egy ilyen alkalommal valaki azt mondta neki: te meg vagy őrülve, csak nem tudsz róla, de bármiről beszélt és bármire válaszolt, minden szava figyelemről, gondolkodásról, megfontoltságról, gyors felfogásról, helyes ítéletalkotásról és nagyon is jó emlékezőképességről tanúskodott, ugyanakkor semmi sem vallott alattomosságra vagy gonoszságra, heves ingerlékenységre, illetve bármiféle szenvedély vagy kényszerképzet eluralkodására, annál inkább megfigyelhető volt az erkölcsi züllés, a természetes érzelmek iránti eltompulás, a nyers közömbösség a jelent és a jövőt illetően. – A külső és belső tartás hiánya, fagyos kedvetlenség, bosszankodás önmaga miatt, félelem attól, hogy a bensőjébe pillantanak, az arra irányuló erő és akarat hiánya, hogy lelket verjen magába, a bűnösség tudata, minden arra irányuló igyekezet nélkül, hogy az indítékok előadásával vagy bármiféle kifogással enyhítse vagy szépítse tettét, továbbá mindennemű megbánás, nyugtalanság vagy lelkiismeretfurdalás nélkül, egyúttal érzelem nélküli várása sorsa kimenetelének, ezek voltak azok a vonások, amelyek Woyzeck akkori lelkiállapotát jellemezték…

Az iratok átnézése során

[kiderült, hogy ] a vizsgált személy tökéletesen tisztességes szülőktől származik, akik halálukig megőrizték elméjük épségét, és soha mélakórnak vagy elmeháborodásnak semmi jelét nem mutatták. Miután Woyzeck nyolcéves korában elvesztette anyját, tizenhárom éves korában pedig apját ragadta el a halál, aki ugyan nem sokat törődött nevelésével, ám nem is bánt szigorúan vele, és társadalmi állásához és vagyonához mérten ingyenes iskola keretében gondoskodott fia oktatásáról, Woyzeck kitanulta a parókakészítés mesterségét; első tanítómesterét ugyan otthagyta saját elhatározásból, de azon személyek tanúvallomása alapján, akik őt akkoriban ismerték, tizennyolc éves koráig, mikor is vándorlásra adta a fejét, Woyzeck végig nagyon jól, nyugodtan és normálisan viselkedett, elmezavarnak vagy mélakórnak soha nyomát nem lehetett látni rajta. Hat évi vándorlás után, melynek során előbb Wurzen, Berlin, Breslau, majd Teplitz és Wittenberg városokban szegődött el hol fodrásznak, hol háztartási alkalmazottnak, mely időszakról azonban a vizsgált személy magaviseletére és lelkiállapotára vonatkozóan az aktákban nem található jelentés, tehát hat évi vándorlás után Woyzeck visszatért Lipcsébe, és itt, egyéb elfoglaltság hiányában, egy ideig rézkarcokat színezett, majd raktárban dolgozott, majd ismét háztartási alkalmazottként helyezkedett el Barneckban Honig kamarai tanácsos úrnál. Ezen időszak alatt az akkori kocsis, Heuss tanúvallomása szerint (Heuss naponta együtt volt vele) nagyon jó, nyugodt és szorgalmas magaviseletet tanúsított, panaszra okot nem adott, mélakórnak vagy elmezavarodottságnak nyomát sem lehetett észlelni rajta. Traugottné, akkoriban még Schindel, akivel a vizsgált személy együtt lakott Richter vattabélés-készítőnél, és akivel viszonya is volt, ugyancsak azt tanúsítja, hogy Woyzeck akkoriban jó kedélyű volt, nem volt kötözködő vagy veszekedős, inkább nagyon is nyugodt, szerény és értelmes. De mivel ez a nőszemély később, amikor Buschendorf magiszternél szolgált, Woyzeck udvarlását – pedig az majdnem mindennap bejött Barneckből, hogy udvaroljon neki, és vagy a fasorban vagy a ház előtt leste-várta őt – nem akarta már fogadni, egy alkalommal (a nő esküvel megerősített vallomása szerint) a Tűzgolyóban e szavak kíséretében: Figyelj, pintyőkém, te meg akarsz engem csalni!, nem csak hogy többször fejbe vágta, miért is a nő őt a tanácsházán feljelentette, de nem sokkal ezután este tíz és tizenegy között kopogott is a nő akkori lakásának ajtaján, Engler házában, és amikor a nő ajtót nyitott, mivel csak egy köpeny volt rajta, a mellénél fogva megpróbálta levonszolni az udvarra, s közben (a nő vallomása szerint) egy nagy falazótéglával, Woyzeck saját vallomása szerint azonban ököllel, az ujjai közt egy kulcsot fogva, azzal a szándékkal, hogy odasózzon neki egyet, vagy hogy hagyjon neki valami emléket maga után, ezekkel a szavakkal, hogy: Lotyó, meg fogsz halni!, két ütést mért a nő fejére, és három garas nagyságú sebet ejtett rajta, ám ezek után eltávozott és másnap mostohafivére, Richter társaságában, anélkül hogy ez utóbbinak egy szót is szólt volna arról, hogy ez a Schindel-lány miatt történik, továbbá anélkül, hogy elmezavarnak bármiféle nyomát lehetett volna észlelni rajta, elhagyta Lipcsét. Kéthetes, Berlinen keresztül egészen Posenig tartó utazás után 1806-ban a jénai csata után a mecklenburgi Grabow-ban holland, később, miután 1807. április 7-én Stralsund előtt elfogják a svédek és Svédországba szállítják, svéd, majd amikor a finnországi hadjárat és IV. Gusztáv trónfosztása után ezredét Stralsundba helyezik és ugyanott lefegyverzik a franciák, mecklenburgi, az oroszországi hadjárat után dezertálást követően megint svéd, és végül Svéd-Pomeránia átengedése után porosz katonai szolgálatba lépett, a katonaságtól 1818-ban kapta meg az obsitot. […]

Újabb meghallgatásai során, részben korábbi vallomásainak ellentmondóan, részletesebben elmondja, hogy 1810-ben viszonya volt egy férjezetlen nővel, akit Wienbergnek hívtak, vele gyermeket is nemzett. Abban az időben, amikor a mecklenburgi csapatoknál volt szolgálatban, és értesült róla, hogy ez a nőszemély időközben más férfiakkal is leállt, ekkor vette észre első ízben, hogy változás áll be a lelkiállapotában: emiatt megint svéd szolgálatba szegődött, és a lánnyal továbbra is fenntartotta korábbi viszonyát. A szóban forgó változás abban fejeződött ki, hogy teljesen szótlanná vált, a bajtársai emiatt gyakran ugratták, de ettől nem változott semmi; vagyis hiába igyekezett arra gondolni, amit az előbb a fejébe vett, minden a visszájára fordult, mert időnként félórán keresztül, vagy valamivel rövidebb időre egészen egyszerűen elálltak a gondolatai. Ezzel a gondolatkihagyással később, Stettinben egyfajta haragos neheztelés párosult egyes személyekkel szemben, úgyhogy, mivel minden ember iránt elkeseredett harag fogta el, gyakran félrehúzódott tőlük, s emiatt gyakran kirohant a szabadba. Ezenfelül még, mondta, nyugtalanító álmokat álmodott a szabadkőművesekről, és kapcsolatba hozta őket saját életének eseményeivel. Egy nap, amikor egyik bajtársával egy szobában tartózkodott, az ő lépteiket hallotta, bár ez alkalommal semmit sem sikerült felfedeznie; ezért aztán egy szabadkőműves szellemnek tulajdonította a dolgot, mert pár nappal előbb egy ilyennel álmodott. Nyugtalansága tovább tartott, amikor Stettinből Schweidnitzen át Graudenzbe, a helyőrségbe érkezett; és amikor egy álom kinyilvánította neki a szabadkőművesek ismertetőjeleit, akkor azt hitte, hogy ez a művészet rá nézve veszedelmes, és hogy a szabadkőművesek üldözik őt. Az utóbb említett helyen egyszer este a várhegyen látomása is volt, és harangok kongását hallotta, máskor éjszaka valaki goromba hangon „Jó napot!”-ot köszönt rá a temetőben.

Miután 1818 decemberében visszatért Lipcsébe, sorrendben a következő helyeken lakott és a következő állásai voltak, illetve saját elmondása szerint a következők történtek vele:

1) Steinbrückennél, ahová Woostné vitte el, aki őt ott drágalátos szerelmének adta ki, a lakbérét fizette helyette, s ahol ő, Woyzeck, nem lévén keresete és foglalkozása, adományokból élt. Általánosságban elmondja, hogy állapota itt nem változott, továbbra is élt benne az az elképzelés, hogy a szabadkőművesek üldözik, elmondja, hogy a szíve időnként nagyon hevesen vert. […]

Hat heti itt tartózkodás után

2) érkezett meg Dessauba a zsidó Samson Schwabéhoz, aki őt betegen fogadta és akinél szintén 6-7 hétig maradt. Nevezett Schwabe állítja, hogy Woyzeck, ha nem volt ittas, nagyon jól és értelmes emberként viselkedett, soha nem adott rá okot, hogy értelmi képességeinek épségében kételkedjenek, igaz, hogy Woyzeck nagy mértékben kedvelte az italt; ám az a kijelentés, amit egyszer Schwabe tett, mikor egy ilyen csaprészeg periódusában Woyzeck mindent rosszul csinált, hogy: te meg vagy őrülve, fickó, csak nem tudsz róla; csupán Woyzeck ittas állapotára, semmi esetre sem holmi igazi elmezavarra vonatkozott.

3) 1819 februárjától 1820 Szent Iván napjáig Woostné mostohaanyjánál, Knobloch özvegyénél, Warnecke rézöntő házában, ahol is a ház bérlője, Jordan kocsmát működtet; míg itt lakott, Woyzeck hol Knobloch úr gyapotföldjén dolgozott, hol Knoblochné ajánlására Wehner volksmandorfi könyvkötőnél kartonokat készített, hol Kleinkönyvkereskedő számára könyvet illusztrált, továbbá Lang könyvelőnek és Gebhard magiszter úrnak is dolgozott ez idő alatt, a vásár idején pedig az idegen illetőségű Benedixszolgálatában állt. […] Közülük többen, jelesül Warnecke és Wehner, észrevételezték, hogy Woyzeck szereti a pálinkát és néha többet iszik a kelleténél, Knoblochné szintén panaszkodott Jordannak emiatt.

Utóbbi azt állítja, hogy Woyzecknek viszonya volt a lányával, de mivel a lány gyakorta érintkezett katonákkal, féltékeny lett rá. S hogy Woostnét Woyzeck több alkalommal bántalmazta, anynyiszor patáliázott vele, felborítva a ház békéjét, hogy Warnecke kívánságára kénytelenek voltak felmondani neki az albérletet. Az esetet, amely a felmondásra az alkalmat szolgáltatta, Warnecke a következőképpen meséli el: ő, Warnecke egyszer azt mondta Woyzecknek a Jordan-féle kocsmában: Figyelj, Woyzeck, te nagylegény, kérsz egy pohár snapszot? Mire Woyzeck valami útszéli választ adott neki, és amikor ő erre döbbenten odafordult Jordanhoz, e szók kíséretében: Nekifújja magát a fickó, mint a pocokos béka, távozott. Amikor erre Warnecke megüzente Knoblochnénak: ha a Woyzeck szűrét nem teszi ki, neki is fel is út, le is út, Woyzeck több levelet írt neki, s az egyikben ezeket a szavakat írta (rímbe szedve): Kössük meg, török szultán, a fegyverszünetet, a mérged elcsitul tán, s a bűnöst nem vered. – Nos, amikor Warnecke e levél olvasása közben azt mondta: Biz’ isten elagyabugyálom a fickót, ha még egyszer idejön, Woyzeck, aki maga hozta el a levelet és éppen a konyhában tartózkodott, e szavakat hallván, így felelt: Tessék, itt hallgatózik éppen, mire Warnecke lekent neki egy párat, amaz pedig, miután megkapta a magáét, azt mondta: Tisztességes szándékkal szóltam be a konyhából, most már kvittek vagyunk, kölcsönkenyér visszajár! Ugyanerről a jelenetről, mely jelenet közben Warnecke feltételezése szerint Woyzeck enyhén részeg volt, Jordan azonban azt gondolja, hogy ez teljességgel valószínűtlen, Woyzeck úgy nyilatkozik, hogy tudniillik ő azt hitte, Warnecke a bolondját akarja járatni vele. De mivel ezek után mindettől függetlenül el kellett költöznie Knoblochnétól, Woyzeck újfent

4) Steinbrücknénél tartózkodott 14 napig; közben vagánynak, és, mivel nem volt munkája, szomorúnak és borúsnak látszott, mélyen a szemére húzta sapkáját, mintha szégyenkezne; amikor szállásadónője emlékeztette a lakbérre, és ő nem tudott fizetni, nyomban összeszedte a cókmókját, és

5) Haase újságkihordóhoz ment, ahol az 1820. év Szent Iván napjától néhány héttel Szent Mihály napja előttig egy kis padlásszobában nappal lámpafénynél dolgozott, éjjel aludt, kartonozó munkákkal foglalatoskodott, és mellékesen Lang urat és Gebhard magiszter urat szolgálta. […] Ebben a szobában Woyzeck állítása szerint éjjel-nappal sokféleképpen háborgatták a nyugalmát. Hallotta például, hogy beszélnek, jóllehet senki sem aludt a közelben. […] A fent említett esték egyikén Haaséné vallomása szerint merev szemmel bámult maga elé, de semmi különösebb lelki nyugtalanságot nem árult el. Más alkalommal viszont Haaséné látta őt este 11-kor lejönni, majd ismét felmenni a lépcsőn; Woyzeck ezt több alkalommal megismételte, s az elején azt kiáltotta: Ott jön, ott jön!, és még pár óráig járkált a folyosón. Egyébként a házaspár egybehangzóan állítja, hogy Woyzeck azt mondta: ez az ő halálát jelenti.[…]

Elköltözése okaként Woyzeck nem a kísértethistóriát hozza fel, hanem hogy egész nap lámpafénynél dolgozott a szobájában, és hogy a szállásadója ezt nem bírta, ezzel szemben ez utóbbi azt állítja, hogy felesége szabályszerűen félni kezdett, s hogy Woyzeckhez túl gyakran járt Woostné, amit ő, Haase nem volt hajlandó tovább elviselni. Haasééktól való elköltözése után Woyzeck saját vallomása szerint tizennégy napig szállás nélkül maradt, azután

6) Volksmarsdorfban Wehner könyvkötőnél lakott, éspedig 1820-ban három-négy héttel Szent Mihály nap előtt, azután még két különböző alkalommal, 1821-ben újévkor és a tavaszi vásár idején, minden alkalommal körülbelül ugyanannyi időt dolgozott, s egészében véve körülbelül négy hétig egy szobában is aludt Wehnerrel és az övéivel. […] Egyébiránt Wehner semmi feltűnőt nem vett észre rajta, s olyan bizonyítványt ad róla, mely szerint Woyzeck szorgalmas és nyugodt volt, jól aludt, olykor tanulgatott is. Időnként azonban (mint már sub 2 megjegyeztük) egy kupica pálinkával többet talált inni a kelleténél, s olyankor kevesebbet dolgozott. S hogy Woyzeck baja egészében az volt, hogy nem sikerült rendes kenyérkereső foglalkozást találnia magának.

Kellő foglalkozás hiányában Woyzeck a jelek szerint 1820 telének elején azt az elhatározást hozta, hogy városi milicista lesz, ezért a helyőrség őrvezetője

7) Pfeiffer alttisztnél szállásolta el, ahol Woyzeck ez év karácsonyáig maradt, de, mert nem volt rendben az obsitja, nem vették fel a helyőrségbe. Itt néhány hétig egy ágyban aludt Vitzhuhn dobossal, és Klein úr számára könyveket illusztrált, de Vitzhuhntól is több apróságot, köztük egy kardot hüvellyel, eltulajdonított, de ezeket később, amint a tulajdonos kérte, rendre visszaszolgáltatta. Mindketten kijelentik, hogy Woyzeck magaviselete jó volt, normális, s hogy nem volt kötözködő; hálótársa soha semmilyen nyugtalanságot, semmi feltűnőt nem észlelt rajta, jóllehet Woyzeck állítja, hogy itt is hallott hangokat, és furcsa álmai voltak, de ebből semmit sem árult el.

Miután Woyzeck a fent említett dolgokat eltulajdonította Vitzhuhntól, elmondása szerint megint szállás nélkül maradt néhány éjszakára, néhány napra meg áristomba került, de aztán

8) Naumannéhoz költözött, ahol az 1821-es újévi vásár idején három hétig lakott; előadta, hogy fodrász, szabó, kartonozó és illusztrátor, csak hát nincs se fésűje, se ollója, se gyűszűje, se papírja, se ecsetje, otthon sem dolgozott semmit, de máskülönben rendesen viselkedett, és minden reggel egy, Naumann-né lányának tulajdonát képező könyvből imádkozott. Ő maga csupán annyit mond, hogy itt is üldözték.

Ez idő tájt még eljárkált Warnecke házába is, a kapu mögött leselkedett az ott lakó Woostnéra, s eközben abban a hitben, hogy Woostné az, más nőszemélyeket, többek között Marschall bérmunkás feleségét is feltartóztatta, de amikor észrevette, hogy tévedett, azt mondta: Jaj, bocsásson meg, összetévesztettem valakivel, azután hagyta az illető nőt nyugodtan továbbmenni. Ugyanazon az estén a lépcsőn leselkedett Woostnéra, s miután az nem volt hajlandó vele sétálni menni, Woyzeck egy összetört korsó cserepeivel a kezében véresre verte, de ekkor az eseményre odaérkező személyek lefogták. Ez alkalommal Woyzecket nyolc napi elzárásra ítélték; büntetése letöltése során zaklatottságnak, szórakozottságnak vagy gondolatkihagyásnak semmiféle nyomát nem észlelték rajta. Szabadon bocsátása után 1821. húsvét előttig

9) Haase serfőzőnél tartózkodott. Woyzeck azt mondja, hogy az a bizonyos állapot itt is folytatódott, Haaséné viszont azt, hogy Woyzeck magatartása kifogástalan volt, csendesen merengett magában, a többi ágybérletes fiúval békében éldegélt, sőt egyszer még egy szegényt is meg akart etetni, pedig csak 16 pfennigje volt. […]

Végezetül körülbelül 1821. május 20-ig

10) az ez idő tájt elhalálozott Wittignénél az ún. Fekete Deszkásban volt ágybérlete. Woyzeck állítja, hogy itt is hangokat hallott. Idetartozik az az elbeszélése, miszerint amikor egyszer egy törött kardot vásárolt, odakiáltotta neki egy hang:

Szúrd le Woostnét!

de ő magában azt gondolta: Ezt nem teszed meg, a hang azonban azt felelte:

Dehogyisnem teszed meg.

Ugyanez idő tájt a Bosen-féle kert alléjában ököllel arcába sújtott Woostnénak, amikor az nem volt hajlandó vele menni, ettől a nő arca feldagadt, véraláfutásos lett; nem sokkal ezután pedig, amikor egy táncos helyen találkozott a nővel, aki éppen Woyzeck vetélytársával volt, Woyzeck lelökte Woostnét a lépcsőn, majd az utcán felemelt egy követ, hogy utánadobja, de aztán leejtette. A Benadt-lány, Wittigné unokája, aki vele egyidejűleg Wittignénél lakott, tanúsítja, hogy Woyzeck munka nélküli piaci kisegítőnek adta ki magát, beszélni nagyon keveset, az utolsó időben pedig, amikor búskomor volt, már egyáltalán nem is beszélt, de udvariasan, szerényen és teljesen normálisan viselkedett, részeg is csak egyetlen egyszer volt, akkor nagyon sokat beszélt és elmesélte, hogy aznap megverte a szerelmét.

Ugyanerről az időszakról Warnecke azt mondja, hogy Woyzeck akkoriban a vásárra érkezett idegeneknek szolgált a házában, nagyon csendesen és értelmesen viselkedett, sem neki, sem másnak nem adott okot azt feltételezni, hogy elmebeteg volna, azonkívül jókedvű volt.

Wittigné halálától fogva tettének elkövetéséig Woyzeck nyolc-tíz napig az utcán lődörgött, jó emberek adományaiból élt, az adományokért azonban, mint elmondja, írásos formában könyörgött, szóban képtelen volt előadni a kérést, ráadásul közben zavarba is jött. Az iratokból egyértelműen kiderül, hogy Woostné, noha nyíltan viszonyt folytatott egy másik férfival, Woyzeckkel folytatott viszonyát ettől még korántsem szüntette meg, sőt még ez év húsvétkor is a legmeghittebb érintkezést engedélyezte neki; egy másik alkalommal, amikor Woyzeck Böttnerné társaságában találkozott vele, Woostné némileg visszautasítóan bánt vele, ennek ellenére aznap, amikor a gyilkosság bekövetkezett, találkát beszélt meg Woyzeckkel a Funkenburgban, de nem tartotta meg a szavát, hanem elment sétálni Böttcher katonával. Kiderül az is, hogy Woyzeck gondolatai eközben máson se jártak, csak Woostnén és az asszony hűtlenségén, s hogy Woyzeck, miután megpróbált valami mondvacsinált ürüggyel beszélni az asszonnyal aznap reggel, a nap hátralevő részében dologtalanul csellengett, volt a Funkenburgban is, de sejtvén, hogy Woostné úgyse jön, épp csak körbejárt egy párszor…[…] s hogy este felé azzal a szándékkal, hogy leszúrja vele Woostnét, a kardpengét nyélbe üttette, s amikor ezután véletlenül találkozott az asszonnyal, és megtudta tőle, hogy nem volt a Funkenburgban, hazakísérte; útközben Woyzecknek eszébe sem jutott a szándéka, annak a háznak a folyosóján azonban, ahol Woostné lakott, mikor az asszony mondott neki valamit, amitől ő dühbe gurult, a tettet mégis végrehajtotta; a tett elkövetése után sebes léptekkel távozott, őrizetbe vétele közben igyekezett megszabadulni a tőrtől, és nyomban ezután, amikor kérdésére, hogy Woostné meghalt-e, nem érkezett válasz, azt mondta: Adja Isten, hogy halott legyen, megérdemelte azért, amit velem csinált!

A vizsgált személy vizsgálata során

Ami külsejét és testi egészségét illeti [azt állapítottam meg, hogy]:

tekintet, arckifejezés, járás és beszéd teljesen változatlan, az arcszín a szabad levegő hiánya miatt kissé sápadt, lélegzetvétel, testhőmérséklet, nyelv teljesen rendben. […]

Ellenben észrevettem, hogy egész testének már előbb, a beszélgetés első perceiben észlelt remegése, főleg ha váratlanul érte a látogatásom, valamivel tovább tartott, s hogy a pulzus és a szív ugyan szabályosan és egyformán, de nemcsak hogy teltebben és szaporábban ver, hanem a pulzus, valahányszor beszélgetés közben megvizsgáltam, mindig kissé zaklatott, a szívverés pedig erősebb és érezhetőbb maradt, és kiterjedtebb is volt, mint normál állapotban. […]

A vizsgált személy kedélyére vonatkozóan roppant felindultságnak, ingerlékenységnek, feszültségnek, zaklatottságnak és heveskedésnek, avagy tompultságnak, merevségnek, magába süppedésnek vagy levertségnek nyomát sem leltem, és végképp nem semmi olyasminek, ami jelenleg a kedélynek valamiféle beteges állapotára, rögeszmére, őrültségre vagy búskomorságra, és ezeknek különféle formáira, fokaira és szövődményeire engedne következtetni. […]

Mivel ettől fogva egyre többször ugratták, mivel a tisztektől is nem egy meg nem érdemelt sértést kapott, s tervezett házasságának útjába egyre több akadály tornyosult; harag, neheztelés és bizalmatlanság vert gyökeret benne általában az emberekkel szemben. Mindig erőt kellett vennie magán, hogy barátságos legyen az emberekkel; úgy érezte, mindenki a bolondját akarja járatni vele. Ezért nagyon érzékeny lett, a legkisebb apróság is ki tudta hozni a sodrából. Holmi jelentéktelen dolgokra, ha tetszett neki, ha nem, egész testében reszketni kezdett, de még tudta tartani magát valahogy; erősebb ingerlés esetén azonban a fejébe szállt a harag; úgy elhatalmasodott rajta, hogy akkor már nem volt ura többé magának. A haragnak ezeket a különböző fokozatait konkrétan a Woostnéval folytatott veszekedések közben észlelte magán, tettének elkövetésekor is ilyen állapotban volt, úgy elborította a düh, hogy elkezdett szurkálni, azt sem tudta, mit csinál. – Időnként úgy érezte, mintha olyan erő szorult volna belé, hogy képes lenne mindent széttépni, úgy érezte, össze kéne ütögetni az emberek fejét az utcán, pedig hát azok egyáltalán nem bántották őt. Egyébként ha egyszer már befészkelte magát az agyába valami, nem egykönynyen szabadult meg tőle, különösen a kellemetlen képzetektől nem, mígnem végül eltűnt a fejéből minden gondolat, s egyáltalán nem tudott már gondolkodni. […] De az ő fő szerencsétlensége igazából az volt, hogy a Wieberg-lányt cserben hagyta, merthogy a házasságlevél megszerzéséhez a tisztjei később segítséget nyújtottak volna. Ettől, hogy akkor ebben az ügyben nem tett semmilyen lépést, csakis ettől keseredett meg korábbi jó jelleme, merthogy ezt az esélyt végképp eljátszotta, ezt soha többé nem tudja jóvá tenni. Az, hogy a gyerekére gondol, és arra a nőre, akit elhagyott, ez az egyedüli oka annak, hogy állandóan olyan zaklatott; azóta se tudja, hogy hányadán is áll ő ezzel. A későbbiekben sokszor vádolta magát a Woostnéval folytatott viszonya miatt, hiszen neki tulajdonképpen a Wienberg-lányt kellett volna elvennie. Ezért is bosszankodott, amikor az emberek azt mondták neki, hogy ő jó ember, mert érezte, hogy nem az.

Látomásairól és a többi idetartozó eseményről Woyzeck a következőt árulta el nekem:

Általánosságban

Mindig is hitt az álmok jelentőségében, és próbálta a maga módján megfejteni őket; sok mindent el is talált ilyenkor. Jóllehet igazából nem hisz a kísértetekben, de mivel szellemek mégiscsak vannak, ezért azt hiszi, hogy ezek isteni parancsra hatnak az emberekre és bennük mindenféle változásokat idézhetnek elő. Mivel ő életében többször találkozott már olyan dolgokkal, amelyek a természet normális menetével nem magyarázhatók, arra a gondolatra jutott, hogy Isten ily módon óhajtja kinyilatkoztatni magát neki, és ha netán ez nem is volna így, akkor sem tudná elhitetni magával, hogy ezeket a dolgokat csak ő képzeli. – Kérdésemre ugyanakkor beismerte, hogy szokott magában beszélni, hol titokban, hol hangosan, ha egyedül van, és ilyenkor gesztikulálni is szokott, illetve, ez saját kifejezése, ilyenkor mindenféléket ki szokott vívni magában.

Speciálisan

Utazó iparoslegényektől már vándorlása során mindenféle mendemondákat hallott a szabadművesekről, többek között azt, hogy titkos praktikák segítségével – ezekhez csak valamiféle tű kell nekik – képesek megölni embereket. Annak idején sem hitte ezt el, ma sem hiszi igazán, mégis állandóan foglalkoztatta a dolog, és mindenféle elképzeléseket szőtt arról, hogy a szabadkőművesek vajon miféle jelekről ismerhetik fel egymást. Egyszer álmában három tüzes arcot látott az égen, ezek közül a középső volt a legnagyobb. Ezeket az arcokat a Szentháromsággal hozta kapcsolatba, a középsőt Krisztussal, mondván, hogy az istenségben ő a legnagyobb személy. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy a szabadkőművesek titka is ebben a számban rejlik: ily módon akart megnyilatkozni előtte. […]

A graudenzi várhegyen történt esetről

Egyszer egy októberi estén, körülbelül hét órakor a graudenzi erődből kijövet elment egy félóra járásnyira lévő városba, és ott az égen három tüzes csíkot látott, de ezek hamar eltűntek. Amikor megfordult, az ég másik felén egyetlen hasonló csíkot látott, közben harangzúgást hallott, neki olybá tűnt, mintha a föld alatt szólt volna. Mivel akkoriban még mindig a szabadkőművesekkel kapcsolatos gondolat foglalkoztatta, és azt hitte, hogy a három tüzes arc révén egy kinyilatkoztatás részese lett, azt képzelte, hogy alighanem ennek is valami hasonló vonatkozása lehet. […]

A Warneckével történt jelenet magyarázatául

Azért volt goromba Warneckével, mert azt gondolta, hogy az a bolondját akarja járatni vele. Azt a kifejezést, hogy: a fickó nekifújja magát, mint a pocokos béka, még soha nem hallotta, meg nem tudná már mondani, hogy akkor valójában mit is akart mondani vele.

A Haase újságkihordó házában történt esetről

Az általa lakott szobának nagyjából a közepén volt valamiféle rekesz vagy kiöblösödés, a vásár idején aludt is benne valaki, abban az időben azonban csak szalma volt benne. Egeret vagy patkányt éppenséggel nem észlelt, ugyanis előfordult néha, hogy hús vagy kenyér volt a földön, de hozzá se nyúltak. Csak az ajtón volt egy kis nyílás, akkora, hogy egy macska éppen átbújhatott rajta, macskát többször is észlelt benn a szobában. Ez idő tájt nagyon heves volt a fülében a zúgás, úgy rémlett neki, mintha a forróság felülről ereszkedne a fejére, és mintha szét akarna robbanni a feje. Közben a halántékában is fájdalmat érzett, szívdobogása volt, az egész testét forróság öntötte el, a homlokáról folyt a veríték. Éjszaka, azután nappal is, az említett rekeszben gyakran sustorgást-zajongást hallott, közben sehogyse tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ezek szellemek. Ekkor tájt egy ízben azt álmodta, hogy egy szellem azt mondja neki: küldök neked egy másikat!, erre ő álmában azt válaszolta: nem félek! –

Hat nappal ezután, vagyis pont annyi idővel később, mint egy hasonló álom után Stettinben este tíz órakor hazaért a szobájába, és már betette maga után az ajtót. Akkor a rekeszből egy egészen vékony hang, mintha egy fiatal leányzóé lett volna, e szavakat mondta: ó, gyere hát! Ettől a haja is égnek meredt, és tüstént lerohant Haaséékhoz, három éjszakán át náluk aludt. – […]

Ezen elbeszélések közben Woyzeck többször használta azt a kifejezést, hogy: Valaki kiáltott érte. Mikor megkérdeztem tőle, pontosan hogy is volt ez, visszavonta a kifejezést, mondván: ő mindig csak halkan hallotta ezt a hangot, de mindig olyan halkan, hogy még éppenhogy meghallja. […]

Féltékenysége attól az időtől datálódik, amikor Pfeiffer milicistánál lakott. Amikor Gohlisban bál volt, este az ágyban fekve Woostnéra gondolt, hogy az nyilván egy másik férfival táncol éppen. Akkor úgy rémlett neki, hogy hallja az egész tánczenét, a hegedűk és bőgők hangzavarát, és hozzá ütemesen ezeket a szavakat: Még jobban! Még jobban! Nem sokkal ez előtt zenészekről álmodott, márpedig ez mindig is rosszat jelentett neki. Másnap hallotta, hogy Woostné tényleg ott volt egy másik férfival Gohlisban, és mulatott!

[…] Egyáltalán: Woostné már sokkal korábban bolondot csinált belőle, nagyon gorombán fogadta őt, egyszer, mikor sértetten eljött tőle, utánaszólt az ablakból: Megvagyok nélküled! , egyáltalán: lenézte őt, amiért olyan szegény, néha mégis újból leállt vele. Egyszer, mikor Wittignénél lakott, és Woostné a grimmaui kapuból messziről háromszor azt kiáltotta neki: Isten áldjon!, úgy rémlett neki, mint egy hang azt mondaná: Hallani sem akar rólad. – Azt a hangot, hogy Szúrd le Woostnét!, a lépcsőn hallotta, mikor a szállására tartott, akkor vette a kardpengét, és éppen arra gondolt, hogy csinos késeket lehetne csináltatni belőle. Egyébként, mint megismételte, és több beszélgetés alkalmávalmegerősítette, azt a hangot csak egyetlen egyszer, és soha többé nem hallotta, különben is abban a nyolc napban, amikor szállás nélkül lődörgött, és mivel nem volt pénze, kevesebb pálinkát ivott, a szorongásai is csökkentek, a hangok is megritkultak. Magán az elkövetés napján pedig nem is érzett semmi szorongást, nem is hallott semmilyenhangokat, az a hang se jutott eszébe, amely felszólította arra, hogy szúrja le Woostnét, az a gondolat viszont, hogy leszúrja Woostnét, attól a pillanattól fogva szakadatlanul ott kísértett benne, legfeljebb átmeneti időre hagyta el, s hogy megszabaduljon tőle, el is határozta, hogy a grimmaui kapunál levő tóba dobja a kardot. Ami a gyilkosság elkövetésének napján történt eseményeket illeti, Woyczek folyamatosan azt állítja, hogy csak homályos emlékekei vannak róluk. Ennek ellenére nem csak hogy tökéletesen emlékezett a fő körülményekre: hogy tudniillik az ominózus nap reggelén valamilyen hamis ürüggyel elment Woostnéhoz, majd egész nap csak csellengett, s azzal a szándékkal, hogy gyilkol vele, elhozta magával a kardpengét, hogy nyelet erősített rá, s hogy Woostnét, akivel véletlenül összefutott a Peter- kapunál, hazakísérte, és a ház folyosóján többször megszúrta; de rákérdezés nélkül még azt az iratokban nem említett tényt is hozzáfűzte mindehhez, hogy az elkövetés napján délben Lacarriere úrnál járt, átadta neki a kérését tartalmazó és utóbb megtalált papírost, nyolc garas alamizsnát kapott, s miközben visszaadták neki a levelét, a kapott adomány fejében enni kért; továbbá, hogy amikor összefutott vele, Woostné eleinte örült neki, de ez nem sokáig tartott, s hogy ő észrevette, mennyire nincs ínyére Woostnénak, hogy kísérgeti, mert az asszony attól félt, hogy az a másik, a vetélytárs megláthatja őt Woyzeckkel, ezért Woyzeck már inkább csak azért ment vele, hogy bántsa; s végül: hogy Woostné, amikor együtt bementek a házba, azt mondta neki: Én nem is tudom, mit akarsz! Hát menj csak haza! Ha most kijön a háziúr! Ezek a szavak feldühítették, és ekkor megint eszébe jutott a kés, meg hogy mi is volt a szándéka, s ez olyan erővel ragadta meg, egy szempillantás alatt úgy elhatalmasodott rajta, hogy azonnal döfött, anélkül hogy tudta volna, mit tesz. Amikor tettének elkövetése után átvágott a Lóvásártéren, eszébe jutott, hogy szíven szúrja magát, és csak azért nem tette meg, mert túl sokan voltak ott, és ha nem tartóztatják le, akkor az említett fegyverrel minden bizonnyal még aznap éjjel kioltotta volna az életét. […]

A részint az iratokból merített, részint személyesen megfigyelt tények orvosi, pszichológiai kifejtése

A vizsgált személyen részben általam megfigyelt, részben általa előadott, és természetes, illetőleg tapasztalat szerinti összefüggésüket tekintve teljesen hitelt érdemlőnek tekintendő testi események […] azt bizonyítják: hogy a mondott személy azzal a fajta kóros hajlandósággal bír, amit azelőtt vérmességnek vagy vérhullámzásra, illetve vértolulásra való hajlamnak neveztek, újabb időkben azonban a venosus constitutio, illetve magas vénás turgor kifejezésekkel próbálunk közelebbről jellemezni, e hajlam alapja lényegében a véredény- és különösen a vénás rendszer felfokozott ingerlésében és szabálytalan tevékenységében állapítható meg, s mint ilyen időnként fokozódik, időnként csillapul, a rendszertelen életmód, és erős italok mértéktelen használata következtében pedig kiváltképpen felerősödik […].

Egyébként mindennapi tapasztalatainkkal egybehangzó módon, hogy tudniillik azok, akik ilyesféle hajlammal bírnak, képesek eleget tenni polgári és erkölcsi kötelességeiknek, Woyzeck is azt állítja, hogy mindez őt sem akadályozta meg ügyei rendes elvégzésében, és több kijelentése, pl. hogy szándékosan keveset beszélt, hogy ne vegyék észre, milyen lelkiállapotban van, valamint, hogy ha az ember más tárgy felé fordítja a gondolatait, attól elmúlik a nyomás a fejében, azt mutatja, hogy az akarat szabadsága nála ebben az állapotban korántsem szűnt meg.

A vizsgált személy mindenféle téves, fantasztikus és babonás képzetet táplál különféle rejtett és érzékfeletti dolgokkal kapcsolatban; ennek oka esetében részint az ismeret és a nevelés hiányosságaiban, részint a hiszékenységben rejlik, és tovább táplálja ezt a kíváncsiság, az, hogy a vizsgált személy szeret ilyesféle dolgokon töprengeni, meg az attól való, s a hipochonder állapotból következő félelem is, hogy ezeket a dolgokat megossza másokkal. Ide tartozik mindenekelőtt a szabadkőművesek titkos praktikáiról terjesztett és általa bevett hazugság, amely a vizsgált személyt alkalmanként foglalkoztatja és mindenféle fantasztikus kombinációra és kísérletre ragadtatja. […] – – Éppen ide tartozik az álmokfontosságáról alkotott elképzelése, az álmokról ugyanis azt hiszi, hogy azok részben szóról szóra megvalósulnak, másrészt allegorikus jelentésük van, s ezen keresztül rejtett dolgokat tárnak fel, mint pl. a szabadkőművesek ismertetőjeleit, vagy a jövőbe engednek bepillantást. – Ugyanebből a forrásból fakad végül az a hit is, mely szerint lehetséges, hogy a szellemi világ hat az anyagi világra, sőt hogy szellemek vagy szellemi jelenségek testi alakot öltenek. Az általa ilyeneknek tartott események nyilvánvalóan kettős természetűek: egyrészt abból adódnak, amikor valamilyen külső, természeti jelenséget félelemből és képzelgésből, anélkül hogy alaposabban megvizsgálná, természetfölötti erők hatásának tart, másrészt abból, hogy amikor a nyugtalan vérkeringés érzékcsalódást idéz elő, ő ezt a benne uralkodó babonás elképzelések hatására természetfölötti látomásnak minősíti.

Az első fajtához tartoznak a lépések, melyeket ő maga és a cimborája egy zárt házban, ahol csak ketten tartózkodtak, állítólag hallottak, s amelyeket Woyzeck, anélkül hogy megvizsgálta volna, mi okozhatja a zajt, egy arra járó szellemnek tulajdonított pusztán azért, mert hat nappal korábban valami ilyesmiről álmodott! – [..]

A másik fajtához tartoznak a vizsgált személy által állítólag gyakran hallott hangok és artikulált szavak, és ezek megítélésekor mindenekelőtt az a körülmény jön tekintetbe, hogy ezt korábban különböző alkalommal, amikor szorongásos és szívdobogásos rohamok törtek rá, mint érverést és forróságot a fejben, mint annak érzését, hogy mintha a szívéből szállna a fejébe, s ezzel egyidejűleg mint sistergést, sustorgást, súgás-búgást észlelte vagy a nyakszirtjében, vagy a fülében.

A mindennapi tapasztalat arra tanít, hogy ilyen és ehhez hasonló érzékcsalódások a vérnek a fejbe tolulása következtében gyakorta elfordulnak: hogy Woyzeck esetében is ez lehetett az okuk, ahhoz Woyzeck hajlamát, valamint az előbbi és egyidejű körülményeket ismerve nem férhet kétség. Hogy az efféle esetekkor Woyzeck képzelete milyen erőteljesen meglódult, s hogy mennyire hajlamos volt nem figyelembe venni a természetes előidéző okokat, hanem helyettük mindig valami rendkívüli és természetfeletti okra gondolni, azt a már fentebb említett eset is bizonyítja, mikor is, gyakorlatozás és futás utáni, az erős hőség hatására létrejött, fülében lüktető szívdobogását titkos mesterkedések hatásának tartotta.– A hallóérzék csalódásainak magasabb foka abban áll, hogy az efféle esetek rabjaivá váló személyek a fülben észlelt zaj forrását külső zajforrásnak vélik, és közben hol közelebbi, hol távolabbi hangokat pl. kopogást, harangkongatást, zenét stb. hallanak. […] – Ám Wozyeck nem állt meg itt, nála az érzékcsalódás még magasabb fokot ért el: ő nemcsak zajt-zúgást hallott, hanem artikulált szavakat és szókapcsolatokat is hallani vélt. E jelenség magyarázatakor mérlegelnünk kell azt a körülményt, hogy Woyzeck rendszeresen szokott magában beszélni, miáltal elképzelhetővé válik az, hogy, vérének és képzelőerejének e felhevült állapotában, előbb gondolt vagy félhangosan ki is mondott szavait hogyan keverhette össze a fejében észlelt zajjal, illetve az, hogy a természetfölötti hatásokba vetett mindig élénk hitének segítségével hogyan tulajdoníthatta ezt a zajt egy hozzá intézett idegen hangnak. […] – Ugyanilyen természetű az az eset, mikor is a vizsgált személy az ágyban féltékenységgel telve gondolt a bálra és ott jelenlevő kedvesére, hegedűk és bőgők hangzavarát vélte hallani, és a közönséges tánczene ütemére hozzátette ezeket a szavakat, hogy: még jobban, még jobban. Hogy az objektív hogyan cserélődik fel a szubjektívvel, az legvilágosabban akkor derül ki, amikor Woyzeck megvizsgálja a kardot, amely később a gyilkosság eszközéül szolgál, és közben állítólag e szavakat hallja: Szúrd le Woostnét!, jóllehet itt az előzmények ismeretében nem lehetett egyébről szó, mint hogy erőteljesen felébredt benne a későbbiekben végrehajtott tettre irányuló szándék, és Woyzeck, akinek ugyebár szokása magában beszélni, megtalálta hozzá a megfelelő szavakat, s e szókat a lelkiismeret hangjának szavára: nem teszed meg, a lelkiismerettel viaskodó szándék szavai: dehogyisnem teszed meg, erősítették meg. […]

Az előbbi tényekből a vizsgált személy beszámíthatóságára vonatkozóan levonható következtetések

Amennyiben felmerül a kérdés: hogy vajon a vizsgált személy által leírt szorongásos, zaklatott és a fejében nyomással együttjáró állapot, s az ennek elsődleges hatásaként ezzel együtt fellépő, szellemek zajával és idegen hangok szólításával kapcsolatos képzetek csökkenhetik, illetve megszüntethetik-e a fenti személy beszámíthatóságát annyiban, hogy általában akadályát képezik annak, hogy értelmét szabadon tudja használni, vagy éppenséggel a tett közvetlen ösztönzőinek tekinthetők – […] magam részéről mindenesetre bíróimérlegelés tárgyává tenném annak eldöntését, hogy az ehhez hasonló vérmérsékletbeli hibák mennyiben csökkentik valamely tettnek nem csupán erkölcsi szempontból megállapítható, hanem törvény szerinti bűnösségét, mivel általában a bűnösségről, illetőleg ennek mértékéről, főként pedig az erkölcsi többé vagy kevésbéről orvosnak ítélkezni nincs joga, s olyankor végképp nincs, ha erről kifejezetten nem kérik a véleményét, ugyanakkor joga van igazságügyi orvosi szempontból emlékeztetni arra, hogy itt nem a bűnösség enyhe vagy súlyos voltáról van szó, hanem arról, hogy a heves ösztönzéseknek lehetséges-e vagy nem lehetséges ellenállni. Csak ahol véget ér az ellenállás lehetősége, ott húzódik a beszámíthatóság határa, és az igazságügyi orvostannak ezt a határt kell rögzítenie, ha nem akar vég nélküli zűrzavarba bonyolódni és odáig alacsonyodni, hogy tevékenységével mindenféle gonosztettek takarójául szolgáljon. […]

Szükségét érzem, hogy általánosságban megjegyezzem: a valamely cselekedetre irányuló rendkívüli ösztönzések révén vagy megrögzült szándék által, vagy a szabad erkölcsi erőnek az állati ösztönök elfajzása általi gátlása révén létrejött amentia occultáról2 szóló tanítás, minden e tárgyban megjelent újabb értekezés dacára még koránt sincs tisztázva, sőt nagy mértékben szigorú felülvizsgálatra szorul, és hogy, bár egyfelől fölöttébb figyelemre méltó egyes írók és orvos kollégák arra irányuló buzgalma, hogy mentségeket találjanak olyan cselekedetekre, amelyeket szokatlan késztetésektől korbácsolt lelki viharban vagy valamely, a természeti erőknek rabul esett, ösztönszerű akarat szorításában követnek el, másfelől azonban tekintetbe kell venni azt is, milyen zűrzavart okozna, és mekkora hátránnyal járna e tanítás meggondolatlan alkalmazása, tudniillik ha kitartanánk amellett, amit már elkezdtünk: ha gyilkolási ösztönt, gyújtogatási kedvet, rablási vágyat, tolvajlási hajlamot, végül pedig minden egyes gonosztettre vonatkozóan külön ösztönt vagy ösztönszerű késztetést tételeznénk föl, szükségszerűségnek fogadnánk el a cselekedetet magát, bénítóan hatva ezzel a törvényességre és megfosztva az igazságügyi orvostant az őt méltán megillető tekintélytől. […]

Az eddigiekben bemutatott tényekből és az eddigiekben kifejtett okokból arra következtetek, hogy Woyzeck állítólagos látomásait és a többi rendkívüli eseményt a vérkeringés rendellenességei által előidézett, és Woyzeck babonái és előítéletei révén holmi objektív és érzékfölötti eredetű képzetekké felfokozott érzékcsalódásoknak kell tekintenünk, annak föltételezésére pedig, hogy életének bármely időszakában, jelesül közvetlenül az általa elkövetett gyilkosság előttközben és után bármikor zavart lelkű állapotban lett volna, vagy a hogy tettének elkövetésére valamely szükségszerű, vak és ösztönszerű késztetés, egyáltalán bármi más, mint a leghétköznapibb szenvedély sarkallta, nem áll fönn semmi ok.

[…]

Lipcse, 1823. február 28.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

  1. Az előszót Clarus a publikációhoz írta. A “Szakvélemény” először különnyomatban jelent meg, majd 1825-ben az igazságügyi orvostan erlangeni szakfolyóiratának mellékleteként.
  2. amentia occulata (latin) – rejtett elmezavar
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.