“Az íze a régi”

Fogyasztás, (n)osztalgia és a keletnémet termékek

Tíz évvel Németország egyesítése után az egykori Kelet-Berlin egyik ipari negyedében felbukkant a múlt rekvizituma: egy valódi Intershop. A hajdani NDK által alapított, az árucikkeket kemény valutáért kínáló állami üzletlánc részeként az Intershop mint afféle duty-free bolt üzemelt, ahol a keleti világba ritkán kiruccanó nyugati turisták vásárolhattak. Ezek az üzletek a szocialista időkben csak elvétve kapható fogyasztási és luxuscikkeket forgalmaztak, például csokoládéféleségeket, elektronikai készülékeket és illatszereket. A kiváltságos kevesektől eltekintve ezek az üzletek mindenki számára állandó mementói voltak részint az NDK hiánygazdaságának, részint pedig a keményvaluta-szerzésre irányuló állami igyekezetnek, mely nemigen felelt meg a szocialista eszmének.

Napjaink Intershopja az elmúlt tíz év eseményeinek görbe tükre: régi NDK-s termékeket kínál, melyek manapság sok esetben éppoly ritkaságszámba mennek, mint egykor a nyugati árucikkek. Az Intershop újjászületése egy 1999-es kiállításra nyúlik vissza: két nyugatnémetnek jutott eszébe, hogy bemutassa a szocialista kelet mindennapjait. A kiállítók a designra helyezték a hangsúlyt, s ennek szellemében született a döntés, hogy az eseménynek egy régi Intershop adjon otthont, mivel az épület lényegében szállítható barakk, mely könnyen összeszerelhető és berendezhető, és amelyet keletiek és nyugatiak egyaránt jól ismernek.1 A kiállítás a fogyasztási cikkek és a mindennapi öltözködés bemutatásával egy gyorsan feledésbe merülő korszak anyagi kultúráját kívánta megragadni. Talán ugyanez a történeti és esztétikai érzékenység munkált a látogatókban is, amikor egyre-másra meg akarták vásárolni a kiállított tárgyakat. Alkalmazkodva az árucikkek iránti kereslethez – melyekhez akkor tájt csak bolhapiacon, illetve raktáráruházakban lehetett hozzájutni –, a kurátorokból tulajokká avanzsált kiállítók kettéosztották az Intershopot, egyik részen továbbra is fenntartva a történeti kiállítást, míg a másik részt, az eredeti funkciójának megfelelően, kiskereskedésként kezdték üzemeltetni. A szívüknek kedves termékeket kereső idősebb látogatóktól az ifjú giccsgyűjtőkig sok ember megfordul itt, hogy válogasson az NDK-s márkák és emléktárgyak között.2

Az új Intershop az osztalgia (Ostalgie) hullámából bukkant föl. Az „osztalgia” kifejezés napjainkra közkeletűvé vált, s az NDK-s időket idéző bulikban, új életre keltett árucikkekben, illetve általában a keleti holmik burjánzásában megnyilvánuló Kelet (Ost) iránti nosztalgiát értik rajta. Míg röviddel az egyesítés után a keletnémetek köztudottan töbre tartottak mindent (még a tejet és a tojást is), ha az Nyugatról származott, addig most, tíz év múltán ennek épp az ellenkezője áll. Az Ostprodukte, azaz a keleti termékek – a még manapság is vagy manapság ismét kapható, egykor mindennapinak számító NDK-s árucikkek – a reneszánszukat élik. Többnyire élelmiszerekről (pl. csokoládéról, sörről, mustárról), valamint háztartási cikkekről (pl. a kedvelt Spee márkájú mosóporról) van szó. Ezek a portékák részben az NDK-s árukra specializált boltokban kaphatók, részben viszont közönséges vegyeskereskedésekben, melyek a „Keleti termékeket árusítunk” szlogennel hirdetik magukat, és legtöbbjük az Interneten is megtalálható.

Németekkel folytatott beszélgetésekben az egykori NDK termékeinek új keletű népszerűsége a meglehetősen kétes értékű nosztalgiához kötődő, múló hóbortként kerül szóba, melyet mintegy maga az osztalgia kifejezés idézett elő. A szó a köznapi nyelvhasználatban egyszerre hordoz pejoratív jelentést és játékosságot. A keletiek szokásaira utalva az osztalgia azt a – nyugatiak körében elterjedt – nézetet erősíti, miszerint a hálátlan, önáltató keletnémetek érzelgősen (noha érthetően) sóvárognak a szocialista múlt után. Ha viszont a köztudottan ironikus nyugati (vagy a „művelt” keleti) az alany, aki az NDK-korszak designjának elmaradott világában leli gyönyörét, az osztalgia (p)osztmodern műtárgyként jelenik meg, amelynek értéke éppen abból fakad, hogy ehhez a bizonyos múlthoz nem kötik érzelmi szálak. Szerintem tehát az osztalgia egyidejűleg kétféle nosztalgia, akárcsak Marilyn Ivy (1995) japán tipológiája esetében. Ezek szerint az egykori Kelet-Németországban a „modernista” nosztalgia (l. Jameson, 1991, 19.), míg Nyugaton elsősorban (bár nem kizárólag) a „stílus iránti nosztalgia” jellemző.

Az Ostprodukt előállítása és fogyasztása a kétfajta nosztalgia szimbolikus kristályosodási pontja. A modernista nosztalgia esetében a keleti termékek fogyasztása maga is a termelés egy formája – olyan szimbólumok ismételt megerősítése, melyek intézményesítik a szimbolikus tőke „tulajdonjogát”, vagy Michel de Certeu (1984; xiii) szavaival élve: „a nem-előállító használók által véghez vitt manipuláció”. A stílus iránti nosztalgia esetében a keleti termékek a „neogiccs” lebegő hordozói, melyek kikezdik a fogyasztást mint ellenzéki gyakorlatot, mivel a fogyasztót bevonják a piacba, az árut pedig a személyes irónia kifejezési eszközévé teszik meg.

Modernista nosztalgia

A nosztalgia a köznyelvben a múlt iránti vágyódás egy formáját jelöli, de modernista változata nem annyira a visszahozhatatlan múltra, mint inkább a valaha lehetségesnek tűnő fantáziákra és vágyakra irányul. Ily módon a modernista nosztalgia a vágyakozás olyan formáját sírja vissza, amely immár nem lehetséges. Az NDK-ban az emberek kemény munkája árán megteremthető utópikus állam, a békés jövő szocialista programja összemosódott a Nyugat képével, amelyet kelet-németek jobbára az általuk oly mohó kíváncsisággal nézett nyugati televíziós műsorokból ismertek, s e műsorok révén egy hasonlóan fikciós világ képe szivárgott át, ahol az emberek anyagi környezetükkel összhangban tudnak élni. E két dolog összemosásából olyan megosztott vágy jött létre, amely időben és térben egyaránt máshova irányult (a jövőbe, illetve Nyugatra). Milena Veenis lényeglátó cikkében (1999; 86.) így ír:

…(a keletnémetek) a szép anyagit látták (a Nyugatban), melynek harmonikus és esztétikus külleme, kézzelfogható, finom és érzéki jellemzői szinte megvalósítani és beteljesíteni látszottak az eljövendő aranykor minden szépen csengő, ám soha be nem tartott (szocialista) ígéretét, amikor mindenki teljes mértékben megvalósítja magát, miközben másokkal is tökéletes egyetértésben él.

Így az NDK-s vágyódás a vágy elérhetetlen tárgyára, a szocialista és a nyugati materializmus által egyaránt kilátásba helyezett, „teljes mértékben megvalósított” Énre támaszkodott. A szocialista utópiára irányuló vágy tehát paradox módon összekapcsolódott a nyugati anyagi kultúra fetisizálásával. 1989–1990-ben az egyesülés hirtelen lehetősége az időbeli és térbeli fantáziák beteljesülésének hihetetlen ígéretét hozta magával. Az egyesítés azonban elmulasztotta a – részint szocializmuson nevelődött, részint kapitalista indíttatású – harmónia iránti vágy szublimálását (Aufhebung), aminek következtében az egyesítés után a keleti részen kialakult nosztalgia tárgya nem maga az NDK, hanem az NDK-hoz kötődő vágyakozás lett. Az egykori, a meghatározatlan távolba utalt jövő utáni dermedt vágyakozás – a vágyakozás iránti nosztalgiába csapott át.

Az elveszett vágyakozás iránti nosztalgia csupán része annak az általánosabb veszteségérzetnek, melyet a néhai NDK állampolgárai éltek meg, és amelyet Gisela Brinker-Gabler (1999; 265.) mint Németország Németországba történt el/vissza/helyezését ír le: „a kollektív és az egyéni keletnémet alany között törés keletkezett – amely a nyelvben is megmutatkozott –, s a keletnémet polgárnak az egyesített Németországba helyezve újfajta körülményeket kellett megtapasztalni.” Az NDK a technika és az ipar terén a keleti blokk vezető nemzetének számított. Még az 1989–1990-es forradalmak idején is győztesnek tűnt, hiszen szinte szó szerint egyik napról a másikra „nyugati országgá vált”, miközben szocialista szomszédai csak álmodozhattak arról, hogy egy hosszú út végén hasonló átalakulás részesei lehetnek. Ám a Nyugatba tagozódott egykori NDK lakosaira nyilvánvalóan alárendelt szerep várt. A nagyarányú munkanélküliséget, az alacsonyabb fizetéseket, a Keletbe ivódott társadalmi anómiát az egyesülés után kezdetben az átmenet mellékhatásának tulajdonították, ám mindezek hamarosan a Kelet-Németország viszonylagos helyzetének makacs jellemzői lettek. A keletnémetek – mint egy jelentős nyugatnémet lap egyik tipikus cikkében olvasható – „megtanultak együtt élni azzal, hogy egyelőre másodrendű állampolgárok, és a belátható jövőben azok is maradnak” (Pollack és Pickel, 1998; 23.).3 Ez a meghökkentő beismerés jelzi, az egyesülés nem váltotta be azon ígéretét, hogy a Keletet a Nyugat színvonalára emeli. Ebben az összefüggésben aligha meglepő, hogy a keletnémetek nem elégedettek a másodrendű állampolgárság „tényével”. A keletnémet identitás megfogalmazása azonban kényes feladat, mivel a „kelet” az alacsonyabb rendűség diszkurzív terében foglal helyet, és gyakorlatilag a nyugatnémetek uralják a keleti rész gazdasági, kulturális és politikai térképét.

A Kelet választ

Az Ostprodukt segítségével tompítható a nyugati előny pszichológiai éle. Daphne Berdal (1999; 140.) megjegyzi, hogy míg a keletnémetek a nyugatiakkal való egységre törekednek, a nyugatiaknak erre nincs szükségük, sőt éppenséggel tagadják azt. Az Ostprodukt jelensége éppen ezt fordítja a visszájára: a „jó öreg” keletnémet termékek mellett állást foglalva megtagadják a magától értetődően felsőbbrendű nyugati árukat, s a keleti használja ki szimbolikusan a piacot a Nyugat ellen.

Ez a visszavágás világosan tetten érhető az egykori NDK egész területén ismert reklámszlogenekben:4

Kathi tésztaporok: Der Osten hat gewählt (A Kelet választott)

Club Cola: Club Cola: unsere Cola (Club Cola: a mi kólánk)

Hurra, ich lebe noch (Hurrá, még élek)

Von einigen belächelt, ist sie noch nicht tot zu kriegen: Club Cola – die Cola aus Berlin (Ha egyesek meg is mosolyogják, még nem múlt ki teljesen – Club Cola, a berlini kóla)

Super Illu (újság): Eine von uns (Közülünk való)

Rondo kávé: Natürlich war nicht alles schlecht, was wir früher gemacht haben (Természetesen nem volt minden rossz, amit korábban csináltunk)

Juwel cigaretta: Ich rauche Juwel, weil ich den Westen schon getestet hab’. Eine für uns. Juwelt szívok, mert már teszteltem a Westet (Nyugatot; cigarettamárka). Nekünk való.)

Karo cigaretta: Anschlag auf den Einheitsgeschmack (Támadás az egyeníz ellen)

f6 cigaretta: Der Geschmack bleibt! (Az íze a régi!)

Ezeket a nyelvi leleményeket azonnal megértik mind a kelet-, mind a nyugat-németek. E szlogenek kettős jelentésükkel az egykor-arany Nyugattal való keserédes találkozásra játszanak rá, és alapvetően három jelentősebb témakörbe oszthatók. Az elsőre a Kathi és a Juwel a példa, és arra utal, hogy valami jobb volt a Keleten, és a Nyugat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A tésztaporok hirdetése – „A Kelet választott” – arra céloz, hogy a keletiek szinte megvetik a nyugati zsömléket, mivel igen könynyűnek találják a kemény héj alatt rejtőző lyukacsos és „üres” tésztájú árut, összevetve az egykori keleti zsömlékkel, melyekben még „volt anyag”. A Juwelt sokkal kevésbé mértéktartó szlogen hirdeti: „Már teszteltem a Westet.” E dupla fenekű szójáték részint a „West” márkájú cigaretta jól ismert és unos-untalan felbukkanó reklámszlogenjére játszik rá: „Test the West!”(Tesztelje a Westet!), részint viszont gúnyos válasz az egyesülés alig palástolt üzenetére, miszerint a nyugati termékek vásárlásával máris nyugativá lehet válni. A második témakörre a Karo és az f6 a példa, ezekben hangsúlyosabb az illúzióvesztés és keserűbb hangon szólnak. A Karo szlogenje – „támadás az egyeníz ellen” – metsző szóvicc, hiszen németül az „egyeníz” szó az „egyesülés, az egység íze” jelentést is hordozza. Az f6 reklámja – „az íze a régi” (szó szerint „az íze marad” – a szerk.) – mintegy a Christa Wolf Was bleibt (Ami marad; 1995) című, sokat vitatott, az NDK kimúlásáról szóló könyvére adott velős válaszként is értelmezhető. Végül feltűnik a szlogenekben az áldozat, valamint a túlélő szerepének érzete is: ilyen a Club Cola „hurrá, még élek” reklámszövege, mely kísértetiesen visszhangozza az 1945 utáni Hurra, wir leben noch (Hurrá, még élünk) szlogent.

Az echt és az ersatz

Ezek a termékek nem egyszerűen újrateremtenek egy romantizált Kelet-Németországot; hanem ráadásképpen egy olyan korhoz nyúlnak vissza, amikor az echt (valódi) és ersatz(pót) viszonya értelmezhetőnek tűnt. A „valódi” a nyugati árucikkek jellemzője volt: a kávé valódi, és nem cikória, a narancs valódi, nem pedig aroma és így tovább. Ebben az összefüggésben még az üres üdítős dobozok is híres fétis-szerepre tettek szert (végtére is a Coca Cola „az igazi”). Az autentikus termék az autentikus énhez kötődött, s a Nyugaton kapott helyet. Foszlányai folyamatosan szivárogtak be a keletnémetek tudatába a nyugati televíziók hirdetései és a nyugati rokonoktól kapott ajándékok révén, valamint a kevés szerencsés ember beszámolóin keresztül, akik valamiképpen kijutottak „odaátra”.

Az autentikus termékek ilyen értelmezése közvetlenül összekapcsolódik a keletnémetek fogyasztói fetisizmusra vonatkozó tapasztalataival. A hivatalos vélemény ugyan azt hangoztatta, hogy a fogyasztói fetisizmust sikerült legyőzni, ennek ellenére a szocialista rendszer éppenséggel pont abba az irányba hatott, hogy a fogyasztói vágyak állandó megvonásával és ébren tartásával folytonos ciklust hozott létre. Ez a ciklus az első és második gazdaság, pontosabban a hivatalos és a fekete piaci pénzváltás viszonyában gyökerezett. A második gazdaság nem pusztán az első parazitája volt, hanem azzal együtt alkotta a létező gazdaságot: a feketepiac nélkül a hivatalos gazdaság egészen egyszerűen összeomlott volna. A nem hivatalos – ha nem egyenesen törvénybe ütköző – gazdaság segítségével volt fönntartható a „húzd meg, ereszd meg!” dinamikája, amely abból adódott, hogy a központi tervezés nem tudta garantálni a beígért javakat. Ez azután az élet minden területét piacosította. Az értékes üzletek, kapcsolatok egy pillanat alatt mindenütt megjelentek (amint arról az a sokszor hallott anekdota is tanúskodik, mely szerint akkor is beállnak az emberek egy hosszan kígyózó sorba, ha fogalmuk sincs mire várnak, mivel amit annyian meg akarnak szerezni, csakis ritka, s ennélfogva jó dolog lehet) – tápot adva az elfojtott fogyasztói vágyaknak.5

A keleti ersatz áruk echtté válása a fogyasztói vágy apoteózisa, vagyis az egyesülés után következett be. „A szocializmus a vágyra kondicionálta őket” – jegyzi meg Borneman (1991; 81.) – „a kapitalizmus hagyja őket vásárolni.” A valószerűtlenség és a képzelet világának a berlini fal leomlásával keletkezett érzete csak megerősödött azáltal – mint Veenis állítja –, hogy a szocialista utópia iránti vágyakozás nyugati arcot öltött. Az egyesülés utáni első hónapokban a szó szoros értelmében vásárlási láz – vagy ahogy a német mondja: vásárlási mámor (Konsumrausch) – uralkodott el.6

Az egyesülés, természetesen nem az egymás mellett harmóniában élő, kifejtett ének eljövendő hibrid aranykorának hírnöke volt. Ennek ugyanis éppen az ellenkezője történt. Elszaporodtak a lelkiismeretlen kereskedők és a szélhámosok, a csicsás cikkek terv szerinti elavulása pedig rövid időn belül lerombolta azt az illúziót, hogy az anyagi kielégülés a harmonikus lét felé vezető út egyik állomása. Ennek megfelelően a keletiek elvetették azt a rövid ideig (habár igen intenzíven) képviselt nézetet, hogy a nyugati áruk nyugati mivoltuknál fogva valódibbak (echter) a keleti áruknál. 1991 végén a keletnémetek csaknem kétharmada a keleti árukat preferálta (Lay, 199

). Ezzel megkezdődött a végső visszavágás: az NDK-s áruk sok tekintetben valódibbnak tűntek, mint nyugati megfelelőik. A régi NDK-val összefüggő áruk egyfajta szimbolikus tőkére emlékeztettek, amely egykor a látszólag magasabb rendű nyugati termékek sajátja volt, mint az énnek az árucikkhez való, autentikus és elidegenedésmentes viszonyulásának vélt kifejeződése.

Nosztalgia mint stílus

A hirtelen váltás, ahogyan a nyugati árut valódi helyett utánzatnak kezdték tekinteni, részint abból fakadt, hogy a keletnémetek ideális fogyasztóként viselkedtek. Bedőltek a reklámoknak, és mihelyst megértették, hogy a becsapás része a hirdetésnek, elárulva is, és bölcsebbnek is érezték magukat. Persze az egész csomagolási hókuszpókusz abból a feltevésből ered, hogy a fogyasztó becsapható. A nyugati fogyasztók folyton ingadoznak a hirdetések csábítása és a biztos tudat között, hogy a kibontott áru sosem úgy néz ki, mint amilyennek a csomagoláson látszik. A keletnémeteknek azonban szükségük volt egy bizonyos tanulási folyamatra ahhoz, hogy fogyasztási szokásaik terén elsajátítsák a megfelelő – Berdahl (1999; 137.) találó kifejezésével élve – „kulturális jártasságot” (fluency).

A fogyasztás terén megszerzett kulturális jártasságot azonban annak intézményesülése követi. Ahogy az egyesülés mámora alábbhagyott, a marketing cégek azonnal rámozdultak az ízlésváltozásra. Egyebek mellett az ízlés meghatározása szolgálhat arra, hogy az identitás határait meghúzzuk (Bourdieu, 1984), ugyanakkor az ízlés egy piaci szegmenst is létrehoz. A sors legfurcsább fintora azonban az, hogy a manapság autentikusabbnak tekintett keleti termékek gyártása teljes egészében nyugati kézen van. A fentiekhez hasonló reklámszlogenekkel, mint Conrad Lay megjegyzi, szinte valóra vált a piaci részvevők álma: a személyes élettörténet elválaszthatatlan a termék történetétől. A nyugati vállalatok sikerrel alkalmazták azt a stratégiát, hogy megtartották az eredeti márkanevet, a minőséget a nyugati szintre emelve s némiképp modernizálva a külcsínt (Lay, 1997; 5.). Az egykor keletnémet cigaretta, az f6 tökéletesen példázza a keleti termékek iránti igény és a nyugati marketing szimbiotikus kapcsolatát. Az f6-ot birtokló Phillip Morris pr-részlegéről származik a következő magyarázat:

Az f6 mindazt jelképezi, ami azokban az időkben jó és megbízható volt, és segít az öntudatos keletnémet identitás megfogalmazásában. Az f6 nem a félreértett konzervativizmus jelképe, ez a cigaretta sokkal inkább a keletnémet kultúrtörténet egy darabját testesíti meg, amely az új szövetségi tartományokban az állampolgári identitás jelentékeny része lett.

(…) Jóllehet a minőség és a termelési eljárás sokat javult, az f6 pontosan az marad, ami mindig is volt: súlyos, erős és összetéveszthetetlen aromájú cigaretta. (Lay, 1997; 5.)

A keletnémet identitás nyugati marketingje egy másik példa a németországi nosztalgiára, melyet Ivy (1995; 56.) a stílus nosztalgiájának nevez, amikor a „nosztalgia termékek” csomagolása „nem közvetíti a visszatérés kifejezett vágyát, sem súlyos veszteségérzetet; nem utal a megtestesülő emlékre, nehogy a letűnt fogyasztói formák üres felidézése legyen”. Hasonlóan ahhoz a folyamathoz, melyet Ivy Japánban figyelt meg, Németország is úgy akar túllépni a múltján, hogy közben megőrzi, „az eltűnés határán” tartva azt, „szilárdan, mégis állandó bizonytalanságban (tehát kitéve a megmásítás vágyának)” (65). A múlt karikírozása éppúgy vonzó azon keletnémet ifjak számára, akik túl fiatalok, semhogy tényleges tapasztalataik lehetnének az egykori Kelet-Németországról, mint a nyugatiak számára, akik viszont a fogyasztást „az én és a társadalom, illetve a kultúra és az identitás kiváltságos terepének” (Comaroff és Comaroff, 2000; 299.) tekintik a félelem új korában, amikor a globalizáció mindenütt jelenlévő jegyei az irányadók.

Éppen ezért nem meglepő, hogy a keleti termékek vásárlói között ott találjuk a nyugatiakat is, akik egy része önmagát Wossinak tartja. Ez a hibrid kifejezés a Wessi (nyugati) és az Ossi (keleti) szó összeházasításával jött létre. Akárcsak az Ossi, eredetileg a Wossi elnevezés is negatív jelentést hordozott, és az Ossik használatában olyan Ossik pejoratív jellemzésére alkalmazták, akik hivalkodóan magukévá tették a Wessik jellemzőit. Mostanra azonban ez a szó, főként a Keletre (leginkább a menőbb kelet-berlini kerületekbe) költöző nyugati fiatalok használatában némi pozitív csengést kapott, noha szándékoltan ironikus értelemben. E fiatalok manapság keleti giccsnek számító holmikkal díszítik lakásukat, és elfogultak a keleti designnal, amely egy Wossi szerint „tiszta avantgárd… Manapság szinte újra modern” (Schmundt, 1996; 125.). Hilmar Schmundt (1996; 126.) e Wossikat a Wostalgiker elnevezéssel illeti – ez az Osztalgia nyugati változatának képviselőit jelenti –, és így ír róluk:

Wostalgiker korántsem olvasztja össze Kelet-és Nyugat-Németországot, sőt, inkább kijátssza a Keletet a Nyugat ellen annak érdekében, hogy amerikanizált, szimulált hiperrealitást, afféle NDK-Disneylandet hozzon létre. A Wostalgikerek a keleti tárgyakat a posztmodern tapasztalat szerint értelmezik, megalkotva az otthon (Heimat) „keleti-modern” (ost-modern) fogalmát.7

Azért is figyelemre méltó, ahogyan a Wostalgikerek az Ostprodukt fogyasztóivá válnak, mert az elkülönülés olyan alternatív folyamatára hívja föl a figyelmet, amely nem a német–német kettősségből fakad, hanem az amerikanizált ironikus ízlésvilág hiperrealizmusában gyökerezik. A Wossik és a keletnémet termékek más fogyasztói számára ugyanis a múlt sajátossága leválik az anyagi valóságáról, mintegy „szabadon lebegő múltat” (Ivy, 1995; 56.) teremtve, mely a közös divatot keresve újra összeállítható és átrendezhető, akár az Intershop-bódék.

fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

IRODALOM

Appadurai, Arjun: Modernity at large: Cultural dimensions of globalization. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996

Benjamin, Walter: Charles Beaudlaire: A lyric poet in the era of high capitalism. (Angolra fordította Harry Zohn.) London, Verso Classics, 1997

Berdahl, Daphne: Where the world ended: Re-unification and identity in the German borderland. Berkeley, University of California Press, 1999

Borneman, John: After the wall: East meets West in the new Berlin. New York, Basic Books, 1991

Subversions of international order: Studies in the political anthropology of culture. Albany, State University of New York Press, 1998

Bourdieu, Pierre: Distinction: A social critique of the judgment of taste. (Angolra fordította Richard Nice.) Cambridge, Harvard University Press, 1984

Brinker-Gabler, Gisela: Exile, immigrant, re/unified: Writing (East) postunification identity in Germany. In: Writing new identities: Gender, nation and immigration in contemoporary Europe. Ed.: Brinker-Gabler – Sidonie Smith. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1997

Certeau, Michel de: The practice of everyday life. Berkeley, University of California Press, 1984

Comaroff, Jean – Comaroff, John L.: Millennial capitalism: First thoughts on a second coming. Public Culture, 12, 291–343.

Häuser, Iris: Gegenidetitäten: Zur Vorbereitung des politischen Umbruchs in der DDR: Lebensstile und politische Soziokultur in der DDR-Gesellschaft der achtziger Jahre. Münster, Lit, 1996

Ivy, Marilyn: Discourses of Vanishing. Chicago, Chicago University Press, 1995

Jameson, Fredric: Postmodernism, or, the cultural logic of late capitalism. Durham, N. C., Duke University Press, 1991

Lash, Scott – Urry, John: Economies of sign and space. London, Sage, 1994

Lay, Conrad: Der Siegeszug der Ostprodukte: Zur Mentalitäts- und Produktgeschichte der deutschen Vereinung. Kommune, no. 1, 6–10.

Pollack, Detlef – Pickel, Gert: Die ostdeutsche Identität – Erbe des DDR-Sozialismus oder Produkt der Wiedervereinung? Die Einstellung der Ostdeutschen zu sozialer Ungleichheit und Demokratie. Aus Politik und Zeitgeschichte, 1998, nos. 41–42, 9–23.

Roth, Jürgen – Rudolf, Michael: Spaltprodukte: Gebündelte Ost-West-Vorurteile. Lipcse, Reclam, 1997

Schmundt, Hilmar: Die Umbesetzer: Drei Eastside Stories aus dem Besetzermilieu zwischen Western und Gestern. Der Alltag, 1996, no. 1, 109–136.

Veenis, Mlena: Consumption in East-Germany: The seduction and betrayal of things. Journal of Material Culture, 1999, no. 4, 79–112.

Verdery, Katherine: What was socialism and what comes next? Princeton, N. J., Princeton University Press, 1996

Wolf, Christa: What remains and other stories. (Angolra fordította Hieke Schwarzbauer és Rick Tavorian.) Chicago, University Press of Chicago, 1995.

  1. Ez a bizonyos Intershop történeti jelentőségű, ugyanis abban az áruházban található, amely az egykor hírhedt friedriechstrassei határállomáson helyezkedett el. Csaknem tíz évvel az egyesítés után egy parkolóban építették újjá, az egykori Kelet-Berlin egyik ipari negyedének unalmas áruházai között. Az új helyszín (Ehrenbergstrasse 3–7.) sokat elmond a régi és az új Berlin esztétikájának összecsapásáról, hiszen a negyed egykor szigorú monotóniában magasodó áruházai és gyárai a felújítások során sikkes hivatali külsőt kaptak, így a régi Intershop gondozatlanul, összezsugorodva húzódik meg a posztmodern homlokzatok és az új építkezések között.
  2. A kurátorok az üzletet eredetileg – fricskának szánva a Nyugat felé – Kaufhaus des Ostensnek (KaDeO; Keleti Áruház) akarták elnevezni, mintegy gúnyt űzve a híres nyugat-berlini Kaufhaus des Westensből (KaDeWe; Nyugati Áruház). A KaDeWe jogászától érkezett levél azonban meggyőzte a kurátorokat arról, hogy jobb lesz más nevet választani, ám a második névvel – Kaufhalle des Ostens; Keleti Csarnok – hasonló jogi problémák vetődtek fel. Így jött az ötlet: vissza az NDK-hoz és Az Intershophoz! A hivatalos név feltehetőleg azért lett Intershop 2000, hogy megkülönböztethető legyen a nagy, elektronikai cikkeket árusító üzletlánctól, mely az Intershop nevet viseli.
  3. Általában a keleti felet vádolják azzal, hogy különböző okoknál fogva nem asszimilálódik elég gyorsan. Ilyen akadályozó tényezőnek tartják az NDK kitartó kötődését a Nyugat által legyőzött autoritárius múlthoz, valamint a térség negyven éves kommunista szocializációjának elhúzódó traumáját. Hogy a Nyugat mit tart „rossznak” a Keletben, az a hidegháború idejéből származó kettős nyugati fikcióban gyökerezik, mely, mint John Borneman (1998; 109.) írja: „a Keletet részint a Nyugat területén kívül eső, térben elkülönülő, ellentétes Másikként, de egyszersmind a Nyugat elveszett részeként képzeli el, mely valójában a Nyugathoz tartozik, és szükséges annak kiteljesedéséhez.
  4. E szlogenekről l. Lay, 1997, illetve Roth és Rudolf 1997. Ezek az árucikkek, valamint több tucat más is ma már számos kelet-német boltból Interneten keresztül megvásárolható. Az első ilyen vállalat, a www.ossiversand.de az Ostpakete (keleti ajándékcsomagok) specialistája volt, és csomagküldő szolgálatukkal a ma a nyugati részen élő, (feltehetően) keletről származó fogyasztókat célozták meg. A szolgáltatás erősen ironikus megfelelője a hajdani Westpakete (nyugati csomagok) intézményének, amelyeket annak idején a nyugati rokonok küldtek keleti testvéreiknek ünnepekkor és jeles események idején.
  5. A második vagy „fekete” gazdaság elengedhetetlen volt az első, a „törvényes” gazdaság működéséhez, l. erről Verdery, 1996. A fogyasztói vágy állandó gerjesztéséről, illetve ennek posztszocialista hatásairól l. Borneman, 1991, 1998, valamint Berdahl, 1999, 4. fejezet.
  6. A német rausch szó mámort jelent; a vásárlási láz tehát szó szerint vásárlási mámor. A rausch szó ebben az összefüggésben Walter Benjamin (1997; 57.) megjegyzését visszhangozza, aki a Második Birdalom Párizsáról szólva írta, hogy a fogyasztási cikkek bűvöletében élő vásárlók a kábítószer-függők mámorára emlékeztető állapotba kerülnek. Mint a drogfüggők esetében a kábítószer, „az árucikkek is hasonló hatást váltanak ki a hömpölygő tömegekből, és megrészegítik őket. A vásárlók tömege alkotja a piacot, és ez utóbbi teszi az árucikket árucikké, megnövelve annak vonzerejét az átlag vásárló szemében.”
  7. Németül a „keleti modern” (ostmodern) a „posztmodern” (postmodern) és a „keleti” (ost) szavakból megalkotott szójáték.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.