KÖDBÍRÓ

A középkori Angliában szokás volt ősszel ködbírót választani, annyi csodás eset történt ugyanis, hogy az illetékes földesurak nem győzték a kivizsgálást. Kisebb csodák ügyében a ködbíró volt illetékes, aki tekintélyével adott súlyt egy-egy súlytalannak látszó eseménynek, egy-egy pikkelytelen sügér feltűnése, vagy egy férfi nélkül megesett cselédlány (gazdasszonynál már a földesúr volt illetékes) megkorbácsoltatása és számtalan ehhez fogható apró-cseprő ügyecske adott lehetőséget, hogy éljen és visszaéljen a rátestált hatalommal.

A mi ködbírónk, akiről ez a történet szólni akar, mint saját birtokát vizsgálgatta a falu fölötti hegyről birodalmát, a ködöt. Arra gondolt, hogy ilyen ködben bármi megeshet, és hogy ne essék meg ez a bármi, vagy ha mégis, akkor ne maradjon torlatlanul, azért ő, éppen ő a felelős. Ingerlő vágyat érzett, hogy megmutassa a hatalmát, nemcsak a harkályoknak és egyéb szorgalmas senkiháziknak, de az egész világnak. Bizonyítási kényszere – mi tagadás, a bűn útjára vitte, távol álljon tőlem, hogy mentegetni akarjam. A ködbíró emberfarkasként kezdett pusztítani, minden éjjel, kihasználva a sötétség, a köd és hivatala cinkos segítségét, minden éjjel átharapta egy nő nyakát, kiszívta a vérét -. Másnap reggel maga fogott a saját maga utáni nyomozásba. Még véres fogakkal, nyelvén az édes ízekkel indult a forró nyomon az erdőbe, de soha nem járt eredménnyel, ha ugyan nem tekintjük eredménynek, hogy a sértettek hallani sem akartak a menekülésről, remegő lábakkal, izzadó tenyérrel várták, hogy újra lecsapjon rájuk az emberfarkas. A ködbíró kérdéseket tett fel nekik, de az asszonyok válaszra se méltatták, azt mondták, hogy végre történt velük valami jó, és kikaparják a buzi ködbíró szemét, ha meg meri találni, az ő emberfarkincájukat, mert maguk között bizalmasan csak így becézték. A ködben mindig lassan terjednek a hírek, hanem a farkinca tekintélye gyorsan nőtt, a ködbíró pedig egyre jobban örült a télnek, hivatalba lépése előtt sosem gondolta volna, hogy ennyire hálásak tudnak lenni az asszonyok egy-két harapásért, vagyis a húsért.

A ködbíró vesztét az okozta, mert hogy rossz véget ért szerencsétlen élete, és méghozzá megérdemelten, azt egy pillanatra sem akarom titkolni, hogy egyre kevésbé volt képes megérteni az asszonyi lét dupla instanciáját. Nem értette, hogy ha ruhátlan emberfarkasként ájulással, sikolyokkal és verdeséssel jutalmazzák fáradozásait, akkor a nappali ködben, tekintélye teljében, díszes ruhában, okos férfiak hadától kísérve, ködbírói jelvényét magasra tartva miért taszítják el maguktól. Ködbíróként jószerével rá sem nézhetett egyikre sem. Az asszonyok ugyan feltárták a keblüket, megmutatták éjszakai szenvedésük, vesszőfutásuk nyomait, de a bíró ilyenkor hiába érzett érzékiséget, hiába vette elő újra a vágy, az asszonyok lerázták magukról, mint ősszel a diót szokás. Éjszaka megismert egy szinte tökéletes testet, háromszor kergette ájulásba egy éjszaka, és most ugyanez a nő eltaszítja. A bíró egyre többször lett ilyenkor szörnyű dühös, bántalmazni kezdte őket, cédának nevezve élete legszebb asszonyait, képtelen volt megérteni képmutatásukat, az nem lehet igaz, hogy nem ismerik föl, a buta férjek mindent bevesznek, de ezek az okos és érzékeny nők, akik mindent tudnak! Képtelen volt elhinni, képtelen volt beletörődni a mellőzöttségbe. Egyre kevésbé tudta magát türtőztetni. Egyszer rákapott arra, hogy nappal ködbíróként erőszakot tesz a nőkön. Négyszemközt kezdte kihallgatni az asszonyokat. És akkor. A nők ilyenkor nem verdestek, nem sikoltoztak és legfőképpen nem ájultak el. Éppen csak voltak. Éppen csak ott voltak.

A ködbírót karácsony délelőttjén halva találták a közeli folyó jegén. Vasvillákkal szurkálták agyon. A falu férfinépe a mai napig nem érti, hogyan juthatott ilyen keserű végzet egy ilyen férfinak, mint ő volt. Éppen neki. Aki saját szorgalmából jutott oda, ahova. Éppen neki, aki példaadóan nevelte tizenkét gyermeket, neki, akinek …

Az asszonyok pedig lapítottak, bolondok lettek volna bármit is elmondani a férjeknek. Hanem éjszaka erősen rájuk jött a kívánhatnék, így aztán szilveszterre megvolt az új ködbíró is.

A TELEFONFÜLKE

Arra gondoltam, hogy féket vetek magamra, és véget vetek ösztöneim uralkodásának. Elegem volt már ebből a burjánzásból. Ez már minden határon túlnő, ismételgettem monomániásan. Kényszeresen néztem az órámra, izzadt a tenyerem. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy becsomagolom. Igen felkapom és becsomagolom a nőt, akit szeretek. De nem ám akármibe. Egy telefonfülkét néztem ki erre a célra. Hogy azért lássam. Aztán sétálni kezdtem vele, úgy lóbáltam a fülkét, mint valami hegedűtokot az ötödéves hegedűsök útban a konzi felé, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak a hegedűről. Hát ilyen magabiztosan vitten a nőmet, és közben próbáltam elmagyarázni a szembejövőknek, hogy nem bántom, hogy ez most neki is jó, milyen jól is néz ki az üvegen át. A melle például, ahogy nekinyomódik a lapnak. Vagy ez a vonal, itt ez – ugye – nagyon bájos. Aztán egyszer csak megcsörrent a mobilom. Ő hívott a fülkéből. Azt mondta, hogy most azonnal tegyem le. Letettem a telefont. De újra hívott, hogy a fülkére érti. Az más, mondtam, letettem azt is. Felvirágoztam, kicsinosítottam és kiengedtem. Mondhatom, örült a szabadságnak. Mint kismadár repdesett. Akár az én szívem, amikor elkaptam újra, és – messzire hajítva a telefont – bezártam a nőt újra, hogy ne kelljen átélnem mindezt újra magammal. Hogy ne akarjam újra bezárni. Mert a gondolattól is megőrülök, hogy be akarom zárni.

SZUSZLA

Szuszla próbababa volt, vagyis babák, ahogy mindenki

emlegette abban alföldi faluban, ahol ismerték. Holdjáró

lábbeli, télen is könnyű kis top a bunda alatt, vagy a rossz

nyelvek szerint még az se. – Hogy nem veszti el a csöcseit –

dohogtak a fejőasszonyok hazafelé a téeszből. A férjeknek

bezzeg majd kiesett a szemük. A kamasz fiúk meg

megbolondultak teljesen. Betörtek érte a kirakatba,

felnyalábolták és mindent megcsináltak vele, amit egy nővel

szokás. De éppen ez volt a bökkenő, mert Szuszla nem nő

volt, hanem babák. És attól, hogy megdugták, még mindig csak

babák maradt. A kamasz fiúkat nem érdekelte a halvány

különbség, de voltak férfiak, akik hirtelen kiszerettek

belőle. Szuszlát ez nem nagyon érdekelte, de mivel a hiúsága

csorbát szenvedett, egyre szenvedélyesebben keresett vigaszt

más férfitestek körül. Élvezte, hogy a férfiak szinte és

tényleg levetkőztetik, különösen szerette, ha kígyósat

játszhat velük. Ennek az volt a lényege, hogy földön

szétterült, majd hirtelen kúszni kezdett az asztal-, szék-

és férfilábak között. Örvénylett ilyenkor, még olyan álszem

is nőt a vállán, amit rendes kígyók is viselnek. A férfinép

ilyenkor tompán állt, mint valami megigézett majom, és

kéjesen kihúzta magát, ő meg leszopta őket. Aztán híre

terjedt a faluban, hogy nagyon elharapóztak a kígyók.

Ráfogták szegény Szuszlára, hogy az ő mestersége csábítja

ide őket, betörték a kirakatot, ahol lakott, leszakították a

végtagjait. Ő könyörgött egykori szerelmeinek, hogy ne

szedjék szét, ne tűrjék el, hogy megverik. De akkorra már

senki nem tudott megálljt parancsolni az elszabadult

indulatoknak. Jöttek a fejőasszonyok, ráncba szedték a

férjeiket és feldarabolták a babát. A kígyókat meg mind

összefogdosták a határban. Mondják, hogy Szuszla feltámadt

egyszer. Esett a hó. Összeforrasztotta elszakadt tagjait.

Megbicsakló térddel kezdett el újra járni, de eltaposták a

tehenek, mert valahogy a hazatérő csorda útjába került.

Akkor aztán nem kelt fel többé, de a falubeli asszonyok

kivétel nélkül szőke parókát hordanak, éppen olyat mint ő,

fejés közben sziszegni tanulnak, a férfiak meg összegyűlnek

emlékezni a kocsmába, a kamasz fiúk pedig a kirakatüveget

ragasztgatják. Mindhiába.