Állam és oligarchia

Oroszország csata előtt?

A nyár derekán nagy horderejű és váratlan fejleményre került sor Moszkvában. Következményei alapjában rendíthetik meg az oroszországi a hatalmi elitet: felbomolhat az a Putyin körül kialakult bizarr koalíció, amely több mint három éve próbálja – és nem is sikertelenül – stabilizálni Oroszország belső és külső helyzetét. Ezeknek az orosz állam putyini „visszaerősítését” támogató, nagyon eltérő érdekű és indíttatású csoportoknak a furcsa szövetsége garantálta mind ez idáig az ország sikeres modernizálását. A nyári események nyomán azonban a szövetség mindinkább az ellentétes érdekek nyilvános küzdőterévé kezd válni.

A stabilitást és az ország modernizálását szavatoló hatalmi koalíció felbomlásának kockázata persze elejétől fogva benne volt a „felállásban”. Történetileg nézve a koalíciót olyan csoportok politikai szövetségkötése teremtette meg, amelyek egyaránt érdekeltek voltak 1999-től kezdődően a békés hatalomváltásában – a Jelcin-rendszer „bársonyos” leváltásában –, szinte minden egyéb területen azonban – érdekek és értékrendek tekintetében egyaránt – élesen szemben álltak egymással. A stabilitás, valamint az ország politikai és gazdasági egységének megőrzése mégis olyan mindent megelőző közös érdeknek bizonyult, amelynek belátása képes volt szövetségre léptetni egymással a titkosszolgálatok embereit, az adminisztratív elit nyugatos és liberális közgazdászait, továbbá a távozó elnök legszűkebb környezetéhez tartozó „oligarchákat” és vezető kormányzati tisztségviselőket.

Mindhárom csoport világosan érzékelte, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra. A politikai és adminisztratív elit nyugatos, liberális csoportjai tisztában voltak azzal, hogy átfogó társadalmi támogatás nélkül, az állam működésének teljes szétzilálódása közepette képtelenek politikai stabilitást teremteni és ezzel megfelelő biztosítékokat nyújtani a piacgazdaság intézményeinek kiépüléséhez és megbízható működéséhez.

Az oroszországi elit talán legkevésbé korrumpálódott és leginkább etatista érzületű csoportja, a titkosszolgálatok vezető tisztségviselői (többségükben ex-KGB-sek) tudatában voltak, hogy nyilvános politikai és adminisztratív szerepekben fellépve csak akkor számíthatnak a társadalom és a külvilág elismerésére, ha megszerzik más elit- csoportok támogatását.

Az úgynevezett jelcini „család” részét képező oligarchák és az azokkal szorosan együttműködő, gyakran azok „delegáltjaiként” tevékenykedő vezető kormányzati tisztségviselők pedig érzékelték, hogy privilegizált helyzetük, illetve a ’90-es évek zavaros privatizációs ügyleteiben megszerzett vagyonuk megőrzésére csak akkor számíthatnak, ha sietve kiegyeznek más elit-csoportokkal, akik a támogatás fejében garantálják érinthetetlenségüket. Ilyen csoportnak tűnt szemükben akkor mindenekelőtt a titkosszolgálati elit. A velük való kiegyezés nemcsak más elit-csoportokkal, de a társadalommal szemben is megvédte őket. Az orosz társadalom nagy többsége ugyanis máig igazságtalannak és törvénytelennek tartja a ’90-es évek privatizációját, és az ennek nyomán bekövetkezett hihetetlen mértékű tőkekoncentrációt.

Miért éppen Lebegyev?

Ez a bizarr, ám éveken át működőképes koalíció került veszélybe azzal, hogy július 2-án letartóztatták az MFO MENATEP igazgatótanácsának elnökét, a legnagyobb orosz olajtársaság a JUKOSZ egyik fő részvényesét, Platon Lebegyevet. A tulajdonosi elit egyik leggazdagabb tagjának letartóztatása még akkor is komoly figyelmet és meglepetést keltett volna, ha nem lenne benne semmi politika. Ámde van, és ennek elfogulatlan megállapításához még csak különösebb elemző munkára sincs szükség. Teljesen elegendő arra az igencsak sajátos tájékoztatási módra hagyatkozni, ahogyan a főügyészség nyilvánosságra hozta a befolyásos üzletember letartóztatását. A Lebegyev ellen indított vizsgálat bejelentésekor ugyanis az ügyészség indokoltnak és helyénvalónak találta, hogy a konkrét személyi ügy mellett tájékoztatást adjon néhány más, a JUKOSZ olajcéggel kapcsolatos ügyben korábban megindított eljárásról, ami a joggyakorlatban több mint szokatlan.

Ebből persze nem következik, hogy a Lebegyev ellen felhozott vádak feltétlenül megalapozatlanok. Ezt egyébként is bíróságnak kell majd eldöntenie. Azt azonban jelenti, hogy a csaknem tíz évvel korábban elkövetett állítólagos bűncselekmények váratlan előráncigálása aligha csupán az ügyészi szervek csillapíthatatlan igazságszomjának köszönhető. Ha így lenne, akkor az 1994-es eset feltárására nem kellett volna kilenc évet várni. Arra pedig végképp nem volt semmi szükség, hogy Lebegyev feltételezett gazdasági bűncselekményeit (csalással elkövetett nagy értékű lopás, fondorlattal és a bírói ítélet elszabotálásával mások tulajdonában okozott kár, valamint adócsalás) egy „csomagban” tárják a nyilvánosság elé a JUKOSZ egyik biztonsági részlegvezetőjének gyilkossági ügyben való állítólagos szerepvállalásával, továbbá a JUKOSZ által felvásárolt Keleti Olajvállat (VNK) egykori igazgatója ellen kiadott nemzetközi elfogatóparanccsal.

Az Alekszej Picsugin és a Ramil Burganov ellen felhozott vádak semmilyen formában nincsenek összefüggésben Lebegyev ügyével, leszámítva azt a körülményt, hogy így vagy úgy valamennyi ügy szálai a JUKOSZ-hoz kapcsolódnak. Mindez azt mutatja, hogy a fenti ügyek együttes ügyészségi „kommunikálása” nem jogi, hanem politikai okokból történik. Ettől persze még a vád mindhárom esetben megállhat és bebizonyosodhat.

De a Lebegyev-ügy kapcsán is felmerülhet a kérdés: miért épp az Apatit ásványfeldolgozó cég 20%-os részvénycsomagjának eltűnése okoz fejfájást a főügyészségnek, ha hasonló konstrukciójú befektetési versenytárgyalás keretében az orosz állam csak 1994-ben 260 ilyen ügyletet bonyolított le. Ezekben az ügyletekben – mint ahogy ezt az orosz gazdaság egyik legjobb ismerője, Jevgenyij Jaszin megjegyzi – az államtól részvénycsomaghoz jutott cégek a versenytárgyaláson tett ígéreteik nagy részét nem teljesítették. Mégsem folyik ellenük eljárás. Lebegyev ellen ugyanis az a vád, hogy úgy jutott a szóban forgó vállalat közel 300 millió dollárt érő részvénycsomagjához, hogy vállalásait nem teljesítette. Hogy mindez megfelel-e a tényeknek, avagy sem, megint csak a bíróság feladata eldönteni. Függetlenül azonban a tárgyalás kimenetelétől, egy dolog mégis magyarázatra vár: miért éppen ez az ügy, és miért éppen most keltette fel az ügyészség érdeklődését. A válasz kézenfekvő: azért, mert a Lebegyev elleni vádakkal, továbbá a JUKOSZ körüli bizonytalanság elmélyítésével lehet a leghatékonyabban politikai csapást mérni az egyre erősebbé és politikailag egyre önállóbbá váló Mihail Hodorkovszkijra, a JUKOSZ első emberére.

Hogyan lesz
a jó oligarchából rossz?

Platon Lebegyev kétségkívül fontos és gazdag szereplője az orosz üzleti elitnek, mégsem ő e történet főhőse. Annak ellenére sem, hogy magánvagyona – a Forbes magazin becslése szerint – 1 milliárd dollárra tehető. Lebegyev ugyan gazdag, mégsem autonóm szereplője a tulajdonosi elitnek. Úgy lett milliárdos, hogy a ’80-as évek végétől egyik legközelebbi munkatársa, üzleti partnere és segítője lett Hodorkovszkijnak. Annak az üzletembernek, aki már a ’90-es évek derekán is tagja volt az új tulajdonosi csoport komoly politikai kapcsolatokkal rendelkező legszűkebb körének. Ez az a ’95–’96-os időszak, amikor orosz politikai elemzők először veszik észre, hogy kialakulóban van egy olyan néhány tagból álló üzletemberi csoport, amelyik jórészt kiterjedt politikai kapcsolatainak köszönhetően mindinkább ellenőrzése alá vonja az orosz gazdaság extraprofit-termelő zónáit, mindenekelőtt az energiaágazatot és a piacgazdaság feltételeihez igazodó pénzügyi szférát. A moszkvai politikai publicisztika e szűk kört és a politikai befolyásuk révén megvalósuló államirányítási modellt rögtön el is kereszteli „szemibankirsiná”-nak, vagyis „hét bankár uralmá”-ra. E hét „bankár” közé olyan befolyásos és tehetős emberek tartoztak, mint Vagit Alekperov, a hosszú időn át legnagyobb orosz olajcégnek számító LUKojl vezetője és legnagyobb részvényese, Vlagyimir Potanyin, az ONEXIM-bank és a körülette kialakuló ipari-pénzügyi csoport (INTERROSZ, Norilszkij Nikkel, SZIDANKO) első embere, Vlagyimir Vinogradov, a befektetési bankként működő INKOMBANK-csoport vezetője, Vlagyimir Guszinszkij, a MOSZT-bank és a körülötte kialakuló médiabirodalom (NTV televíziós csatorna és számos heti és napilap) irányítója, Mihail Fridman, az Alfa-bank és a hozzá kapcsolódó kereskedelmi és befektetési konglomerátum vezetője, továbbá az SZBSZ-Agro-csoport két kulcsalakja, Alekszandr Szmolenszkij és Borisz Berezovszkij. Ebbe a körbe tartozott Mihail Hodorkovszkij is, aki az 1988-ban alapított MENATEP-bank révén kezdi meg üzleti expanzióját és szerzi meg már 1995-ben a JUKOSZ olajcég 78%-os részvénycsomagját.

Feltűnő, hogy valamennyi csoport – a LUKojl kivételével – pénzintézetek körül alakul ki és fejlődik bonyolult szerkezetű konglomerátummá. További jellemzőjük, hogy alig van köztük olyan, amelyik előbb vagy utóbb ne szerezne jelentős részesedést az olajiparban. Viszonylag korán ezt teszi az ONEXIM-csoport, amikor fölvásárolja a SZIDANKO-t, vagy amikor a Szmolenszkij-féle Fővárosi Takarékbank, az SZBSZ a Berezovszkij és Abramovics vezette Nyeftyannaja Finanszovaja Kampanyijával konzorciumot alkotva 1995 decemberében megszerzi a Szibnyefty részvényeinek 51%-át. De az Alfa-csoport sem tétlenkedett. Érdeklődésének tárgya a jelentős kapacitású tyumenyi olajcég, a TNKvolt. Az Alfa-csoport tulajdonosi jelenléte nélkül aligha jött volna létre az idei év egyik legnagyobb oroszországi üzlete a TNK és a British Petroleum között. Komolyabb olajipari részesedése jószerével csak az INKOMBANKnak nem volt. Bizonyos pozíciókkal még a Guszinszkij-féle MOSZT-csoport is rendelkezett, annak ellenére is, hogy 1996-tól a holding tevékenységének súlypontja egyre inkább átkerült a médiaüzletbe.

Hodorkovszkij a kezdet kezdetétől komoly figyelmet szentelt az üzleti terjeszkedését elősegítő politikai kapcsolatoknak. Ezek a kapcsolatok visszanyúlnak egészen a ’80-as évek végére. Arra az időszakra, amikor Oroszország még része a Szovjetuniónak és az orosz miniszterelnököt Ivan Szilajevnek hívják. Noha Hodorkovszkij semmiféle kormányzati tisztséget nem töltött be, önálló irodával rendelkezett az orosz kormány székházában, ami jól mutatja, milzen szoros volt a kapcsolat. Ezek a kapcsolatok a következő miniszterelnök, Jegor Gajdar idején is fennmaradtak, sőt talán még bizalmasabbá váltak. Erre utal többek között az is, hogy a MENATEP-bank igazgatótanácsának első elnökhelyettesi posztját éveken át nem más töltötte be, mint az a Konsztantyin Kagalovszkij, aki a ’90-es évek elején az orosz kormányt képviselte a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél. Kagalovszkij azonban nemcsak ezért lehetett fontos közvetítő a terjeszkedő MENATEP és a kormány között, de azért is, mert többek beszámolója szerint ő ismertette meg Gennagyij Burbuliszt, Borisz Jelcin akkor csaknem teljhatalmú munkatársát Jegor Gajdarral, a későbbi kormányfővel, az orosz „sokkterápia” atyjával és levezénylőjével.

A Hodorkovszkij felügyelte csoport, miként a többi oligarchikus birodalom, különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy folyamatosan megújítsa kormányzati kapcsolatait. Igyekezett olyan helyzetet teremteni, hogy az üzletileg érzékeny kormányzati területeken mindig legyen bizalmi embere. Ennek pedig az a legbiztosabb módja, ha a cégbirodalom egyfelől jelentős felvevője egykori kormányzati szereplőknek, másfelől fontos kibocsátója is azoknak, akik utóbb magas adminisztratív posztokat töltenek be. És ez nemcsak a szűken vett kormányzatra vonatkozik, de olyan – az üzleti élet szempontjából nem lebecsülendő – területekre is, mint a sajtó és a hírügynökségek. Önmagáért beszél, hogy a legnagyobb orosz állami hírügynökség, az ITAR-TASSZ első vezérigazgató-helyettesi posztját éveken át Hodorkovszkij legközelebbi munkatársa, mellesleg Oroszország egyik leggazdagabb embere, Leonyid Nyevzlin töltötte be. De ma is találni az elnöki adminisztráció helyettes vezetői között egykori MENATEP-munkatársat. Vlagyiszlav Szurkov 1991 és 1997 között előbb a MENATEP-bankban, majd pedig az ugyancsak Hodorkovszkij felügyelte ROSZPROM-ban töltött be fontos posztokat.

Hodorkovszkij soha nem csinált titkot abból, hogy anyagilag több politikai csoportot is támogat párhuzamosan. Ez volt s maradt mindmáig a legésszerűbb, legjobban kamatozó üzletemberi magatartás szerte Kelet- és Kelet-Közép-Európában. (Magyarországon sem ismeretlen.) Mindazonáltal egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ha választani kell a politikai és gazdasági rendszerváltozást vállaló (és nagyon rosszul bonyolító) Jelcin és a rendszerváltásra „nem”-et mondó restaurációs erők között, Hodorkovszkij minden rendelkezésre álló eszközzel Jelcint fogja támogatni. Így is történt. Egyike lett azoknak a tehetős üzletembereknek, akik részint anyagi támogatással, részint a felügyeletük alá tartozó médiumok révén jelentős mértékben közreműködtek abban, hogy a megroggyant és népszerűtlen Borisz Jelcint 1996 nyarán ismét orosz elnökké választották. Hodorkovszkij azonban – az „oligarchák” többségével ellentétben – nem mutatott különösebb politikai aktivitást, politikai pozíciók szerzését sem tekintette feladatának. Láthatóan nem célnak, hanem eszköznek tekintette a politikát. Olyan lehetőségnek, amellyel már csak azért is élni kell, mert nélküle, vagyis a magas szintű politikai kapcsolatok nélkül az üzleti expanzió válik lehetetlenné. Ehhez azonban nem tartotta szükségesnek, hogy első miniszterelnök-helyettes legyen, mint, például, Vlagyimir Potanyin, az ONEXIM-csoport feje 1996 őszén. De az sem tartozott ambíciói közé, hogy pozíciót szerezzen a Nemzetbiztonsági Tanácsban, miként azt egy másik elhíresült oligarcha, Borisz Berezovszkij tette. Nem igyekezett olyan képet kialakítani magáról, mintha ő lenne Jelcin kulisszák mögötti legfőbb politikai tanácsadója. Nem akart a médián keresztül politikai befolyáshoz jutni, mint Guszinszkij és Berezovszkij. Talán Hodorkovszkijé az egyetlen olyan jelentős ipari-pénzügyi konglomerátum, amelyik nem épített maga köré befolyásos médiabirodalmat. Hodorkovszkij 1996 után is elsődlegesen az üzletre és nem a politikára koncentrált. Menedzseri és tulajdonosi figyelme az elnökválasztás évétől mindinkább áttevődött a MENATEP pénzügyi csoportról előbb a ROSZPROM-ra, majd a JUKOSZ-ra.

Miután nem voltak komoly érdekeltségei a médiaiparban, kívülállóként nézhette végig az orosz telekommunikációs óriáscég, a Szvjazinveszt privatizációját és az annak kapcsán kibontakozó első nyílt „oligarchák” közti üzleti háborút. Miközben a Soros Györggyel összefogó ONEXIM-csoport kénytelen védekezni az eszközökben nem válogató vesztes fél – a Guszinszkij–Berezovszkij páros – támadásai ellen, Hodorkovszkij egészen más típusú üzleti terveket dédelget. Kezdeményezi a JUKOSZ és a Szibnyefty olajvállalatok közös holdinggá alakítását. A terv akkor megfeneklik. A JUKSZI nem jött létre. Hodorkovszkij azonban nem adta fel.

A világon a negyedik legnagyobb

Az 1998-as emlékezetes pénzügyi válság ugyan érzékenyen érinti, ám mégsem viszi padlóra, miként az „oligarchák” első „nemzedékének” nem egy tagját, így az INKOMBANK-ot irányító Vlagyimir Vinogradovot, vagy az SZBSZ-Agro élén álló Alekszandr Szmolenszkijt. Hodorkovszkij talpon marad és az oroszországi olajipar fokozatos megerősödésével a tulajdonosi elit egyre fontosabb és mind tehetősebb szereplőjévé válik.

Nem éri megrázkódtatásként Vlagyimir Putyin elnökké választása sem. Nem tartozik ugyan Putyin politikai „megálmodói” közé, mint Borisz Berezovszkij, de nincs nyílt ellenfelei táborában sem, mint Vlagyimir Guszinszkij. Mint utóbb kiderül egyik pozíció sem előnyös az új érában. Különösen akkor nem, ha valaki képtelen elviselni, hogy politikai „teremtménye” önállósítja magát. Amit csak tovább súlyosbít, ha valaki ráadásul ahhoz is betegesen ragaszkodik, hogy mindenekelőtt neki köszönhető a Jelcin utáni puha és konfliktusmentes hatalomátörökítés. Az efféle hajthatatlanság és aránytévesztő fontosságtudat többnyire megbosszulja magát, mint ahogy Berezovszkij esetében meg is bosszulta. Hiába próbálta a médiacézár mozgósítani korábban bevált eszközeit, mindez az egyre népszerűbbé váló Putyinnal szemben már hatástalannak bizonyult, sőt, visszafelé sült el. Ugyanúgy, ahogy a média „csodafegyvere” ezúttal a másik – hol szövetséges, hol ellenlábas – oligarcha, Vlagyimir Guszinszkij kezében is csütörtököt mondott.

Hodorkovszkij ezzel szemben minden nehézség nélkül tudomásul vette az új korszak új szabályait. Ezek ugyanis kifejezetten neki kedveztek, az ő filozófiájának feleltek meg: a szabály mostantól az, hogy az oligarcha ne akarjon a politika élet szereplője lenni, ne akarjon politikai hatalmat magának. Ha a tulajdonosi elit visszavonul a politika világából és figyelmét az üzleti életre koncentrálja, akkor a nem kell attól tartania, hogy a jövőben feszegetni fogják tulajdonhoz jutásának körülményeit. Akik azonban továbbra is igényt tartanak a politika közvetlen alakítására, azok ne számítsanak kíméletre. Az államhatalom meg fogja találni a módját, hogy az „engedetlenek” is értsenek a szóból. Így is lett. Ha nem is könnyen és nem is túl elegáns módszerekkel, sikerült Guszinszkij és Berezovszkij médiapiaci szerepét megtörnie, politikai befolyásukat pedig felszámolnia.

Hodorkovszkijt mindez nem érintette. Ő továbbra is a JUKOSZ üzleti ügyeire koncentrált. Eltökélt szándéka volt, hogy nyugati mintájú, üzletmenetében átlátható céget hozzon létre. Olyan vállalkozást, amely miközben a nyugati üzleti kultúra oroszországi úttörője, egyre jobban integrálódik is a nyugati üzleti világba. Többek között e célt szem előtt tartva kéri fel Hodorkovszkij az olajcég leányvállalatának (JUKOSZ- International) elnöki tisztére, az egykori brit külügyminisztert, David Owent. A kitartó munka és a nemzetközi kőolajpiac kedvező konjunktúrája meg is hozza az eredményt. Az a JUKOSZ, amelynek tőkésített értéke az 1998-as pénzügyi krízis nyomán 200 millió dollárra esik vissza 2003 tavaszán már csaknem 30 milliárd dollárt ér. Eközben Hodorkovszkij magánvagyona is feltűnő gyorsasággal gyarapodik. A Forbes magazin 2002-es összeállításában az orosz milliárdos még csak 3,7 milliárdot tudhatott magáénak, míg az idei lajstrom már 8 milliárd dollárban határozza meg a JUKOSZ többségi tulajdonosának magánvagyonát. Ezzel Hodorkovszkij a világ 26. leggazdagabb embere. De ami még ennél is beszédesebb: mesés magánvagyona több mint 2 milliárd dollárral múlja felül Oroszország második leggazdagabb üzletemberének vagyonát. Ez az üzletember sem akárki. Roman Abramovics, Csukcsföld kormányzója ugyanis annak a Szibnyeftynek a többségi tulajdonosa, amely az utóbbi években a legdinamikusabban bővítette kitermelését az orosz kőolajcégek közül. Ráadásul, Hodorkovszkij épp e cég baráti felvásárlásával próbálta a JUKOSZ-t a nemzetközi olajbiznisz valódi stratégiai játékosává tenni.

2003. április 22-én érkezett el a nagy nap, amikor öt évvel az első kudarcot vallott kísérlet után, végre bejelenthették a két olajcég egyesítésének megkezdését a részvénycsomagok kölcsönös cseréjével. A Szibnyefty 72%-os részvénycsomagjáért a JUKOSZ részben készpénzben fizet (3 milliárd dollárt a Szibnyefty részvények 20%-áért), részben pedig a részvények nagyjából egy a háromhoz arányú cseréjével. A fúzió lezárulásával a világ negyedik legnagyobb kőolaj-kitermelő vállalata jön létre. Csak azExxonMobil, a Shell és a British Petroleum előzi meg. Az egyesült cég napi kitermelése 2,3 millió hordó. Ez a teljes oroszországi kitermelés csaknem 30%-a. Ez a felszínre hozott mennyiség lényegében Kuvait teljesítményével azonos. Az ismert tartalékok tekintetében még kedvezőbbek az egyesített cég nemzetközi pozíciói. A 19,4 milliárd hordóra becsült készletével a JUKOSZ-Szibnyefty a világ harmadik legnagyobb kőolaj kincsének birtokosa. Ennél nagyobb tartalékokkal csak az ExxonMobil és a Shell rendelkezik.

A JUKOSZ és a Szibnyefty egyesítése az elemzők többsége szerint nem egyszerűen azért történik, hogy létrejöjjön az ország legnagyobb olajcége, hanem azért, hogy olyan oroszországi vállalat alakuljon, amelyik kellőképpen vonzó a külföldi befektetők számára is. Mindazonáltal a JUKOSZ alapproblémája a fúzió után is fennmarad: hiába válik ugyanis az egyesített cég méreteit tekintve a világ egyik vezető kitermelőjévé, ha közben világpiaci súlya és jelentősége lényegében változatlan marad. Ahhoz, hogy ez megváltozzék, olyan stratégiai befektetőre lenne szükség, amely a kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerével képes a JUKOSZ-t kiszabadítani Szibériából és bekapcsolni a nemzetközi olajüzlet fő áramába. Ilyen befektető lehetne az ExxonMobil, vagy a Shell. Ha pedig ez megvalósulna, az azt jelentené, hogy az új, egyesített olajcég – a TNK-nak a BP-vel idén februárban kötött üzletének mintájára – nemcsak gazdasági, de egyben politikai autonómiát is nyerne. Ennek azonban a Putyin körüli hatalmi elit bizonyos csoportjai láthatóan nem örülnek. Olyannyira nem, hogy – ha hinni lehet egyes, egyébként megbízhatónak tekinthető moszkvai sajtóforrásoknak – már röviddel a két olajcég fúziójának bejelentése után megkezdődött a JUKOSZ elleni, meglehetősen magas szintről kezdeményezett anyaggyűjtés. Állítólag a Szövetségi Biztonsági Szolgálat helyi szervei is utasítást kaptak, hogy mindazokon a területeken, ahol JUKOSZ érdekeltségek vannak, nézzenek utána az olajvállalat ügyeinek. Jól értesült források azt is tudni vélik, hogy még tavasszal fölállt egy minisztériumközi csoport, amelynek kifejezetten az volt a feladata, hogy terhelő adatokat gyűjtsön a JUKOSZ-ról, annak vezető menedzsereiről és tulajdonosairól. Akárhogyan is történt, nem lehet kétséges: a Lebegyev letartóztatásával kezdődő JUKOSZ elleni támadások összehangoltak, és politikai célokat követnek.

Továbbra sem világos azonban, kik állnak az olajcég elleni hajsza hátterében. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy mi lehet a fellépés tényleges célja. Erről csupán különféle verziók keringenek, igaz, többségük megegyezik abban, hogy a támadás okai a Hodorkovszkij irányította JUKOSZ nagyságával és önállóságával függenek össze. Egyszerűen a cég túl naggyá és túl autonómmá vált az államhoz képest. Naggyá, hiszen már a Szibnyefttyel való egyesülés előtt is övé volt az Oroszországban kitermelt kőolaj ötöde, a fúzió nyomán pedig közel egyharmada fölött rendelkezik majd. Autonómmá, mert a cég vezérkarának utóbbi években követett üzleti filozófiája egyre kevesebb lehetőséget ad a vállalatóriás bürokratikus megzsarolására. Ha ugyanis az üzletmenet tiszta és áttekinthető, nincsen vagy egyre kevésbé van mód tisztázatlan adminisztratív alkukra.

2008: lehetséges-e oligarcha-állam Oroszországban?

Mindazonáltal nem teljesen világos, hogy a JUKOSZ elleni fellépés csupán figyelmeztetés kívánt-e lenni, avagy ezzel vette kezdetét Oroszországban a tulajdon újrafelosztásának első fázisa. Egyes elemzők azon a véleményen vannak, hogy az akció pusztán csak figyelmeztetés, vagy legfeljebb megfélemlítés (Eddig és ne tovább!). Jelezni kívánják vele, hogy nem marad következmények nélkül, ha a tulajdonosi elit egyes szereplői megsértik az elitcsoportok között – Putyin elnöki beiktatása után – köttetett informális alkut és túlterjeszkedve jogosnak elismert hatalmukon a többiek fölé akarnak kerülni. Ez az informális egyezség ugyanis eredetileg abban állt, hogy többé nincsenek politikailag kivételezett üzletemberek, a hatalom egyforma távolságot tart az üzleti élet valamennyi szereplőjétől és nem foglalkozik tulajdonszerzésük körülményeivel, ugyanakkor elvárja, hogy a tulajdonosi elit politikai ügyekben nyilvánosan ne foglaljon állást és ne próbálja a paraván mögötti alkuk gyakorlatát felújítani. Hodorkovszkij egyes vélemények szerint fölrúgta ezt az alkut. Méghozzá több tekintetben is. Egyrészt azzal, hogy nyilvánvalóvá tette: a küszöbön álló parlamenti választásokon elsősorban a liberális Jobboldali Erők Szövetségét, valamint a szociálliberális Jabloko csoportot fogja finanszírozni. Másrészt azzal, hogy az iraki háború időszakában többször is nyíltan és felettébb élesen bírálta a Kreml politikáját. (Hodorkovszkij szerint a leghatékonyabban úgy lehetett volna megőrizni Moszkva közép-keleti politikai és gazdasági pozícióit, ha az orosz vezetés a lehető leggyorsabban csatlakozott volna az amerikai állásponthoz.) Harmadrészt pedig azzal rúgta fel az alkut, hogy egy interjújában megjegyezte: 2007-ben szeretne felhagyni üzleti ügyeinek operatív irányításával és valami mással kíván foglalkozni. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy ezzel kimondva-kimondatlanul, de elnöki ambíciókat jelentett be. 2008-ban ugyanis lejár Putyin második elnöki ciklusa. Harmadik ciklusra pedig a jelenleg érvényben lévő alkotmány előírásai szerint nincs módja jelöltetni magát. De mint ő maga ezt már többször is nyilvánosan megerősítette: nem is áll szándékában. Következésképpen, a 2008-as választási verseny még teljesen nyílt. Vannak egyébként olyan elemzők, akik kifejezetten azt gondolják, hogy ami most Oroszországban történik, nem más, mint valamiféle előre hozott 2008-as elnökválasztási kampány. Vagyis a JUKOSZ elleni fellépésnek nem egyszerűen figyelmeztetés a célja, ennél jóval komolyabb a tét: az erőforrások újraelosztásáról van szó. Másképpen fogalmazva: Putyin környezetében egyre többen tekintgetnek a jelenlegi elnök utáni periódusra. Ahhoz azonban, hogy annak az időszaknak az elnökét ne az oligarchikus csoportok egymás közti alkuja szabja meg, már most erőforrásokhoz kell jutni. Ezek pedig épp a tulajdonosi elittől szerezhetők meg leginkább. E verzió szerint a JUKOSZ elleni – feltehetően folytatódó és a tulajdonosi elit más szereplőire is kiterjedő – támadások a politikai jövő feletti uralom megszerzéséről szólnak. Egyes elemzések egészen odáig elmennek, hogy kijelentsék: a Putyin körüli politikai koalíció titkosszolgálati szereplői már megtalálták az elnök 2008 utáni utódját. Ez pedig nem más, mint az ugyancsak a hírszerzésből a nyilvános politika világába átkerült Szergej Ivanov, a jelenlegi honvédelmi miniszter. Mindaz, ami történik, tehát, semmi mást nem szolgál, mint Ivanov politikai jövőjének egyengetését.

Találkozni azonban olyan szakértői vélekedéssel is, hogy az események hátterében egészen prózai okok húzódnak meg. És minden olyan álláspont, amelyik hosszú távú célokról és távlatos manőverekről értekezik, nem több propagandisztikus trükknél. Merthogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy Putyin környezetében elfogyott egyesek türelme. Ezek a többnyire a titkosszolgálat felől érkező emberek nyilván úgy gondolják, – legalábbis az elemzők eme csoportja szerint – hogy hiába ülnek immár három éve felelős kormányzati posztokon, továbbra sincs semmijük. Elérkezett hát az ideje, hogy komoly gazdasági pozíciókhoz is jussanak. Vagyis a történet az országot irányítók és az országot birtoklók konfliktusáról szól. És bár lehet, hogy felettébb kétes körülmények között jutott a ’90-es évek során mesés vagyonához az orosz tulajdonosi elit, és valóban komoly problémát jelent az oroszországi tőkekoncentráció rendkívül magas foka, ám az a mód, ahogyan az elit bizonyos csoportjai újra akarják osztani a tulajdont az orosz társadalom számára a jelenleginél semmivel sem teremtene jobb és méltányosabb helyzetet. Sőt, lehet, hogy még a mainál is rosszabb helyzet alakulna ki, ha az orosz gazdaság jelentős hányada ismét közvetlen állami felügyelet alá kerülne.

Lehet azonban, hogy egyszerűen csak annyi történt: a Putyin körüli titkosszolgálati elit a JUKOSZ gyors megnövekedésével úgy érzékelte, hogy megbillent az elnököt támogató bizarr koalíció belső erőegyensúlya. Hodorkovszkij aránytalannak ítélt megerősödése ellenlépést követelt. Vagyis mindaz, ami történik nem szolgál mást, mint a megbomlott egyensúly helyreállítását. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. A konfliktus belső mozgatórugóit – kifejlődése jelenlegi fázisában – még aligha lehet egyértelműen megnevezni. Ami azonban – megannyi magyarázat és verzió mellett is – bizonyosnak látszik, hogy egy nagyszabású, alaposan előkészített és több szinten zajló ütközet zajlik a „bizarr koalíciót” alkotó elitcsoportok között, amely akár egy mindent romba döntő hatalmi háború előcsatározása is lehet.

A támadás előkészítettséget jól mutatja, hogy az oligarchák elleni fellépés híveinek figyelme még arra is kiterjedt, hogy a nyár elején – a szakértői elit egy részének megnyerésével – közreadjanak egy terjedelmes elemzést, amely egy készülő „oligarchikus fordulatról” számol be. A nem régiben alakult Nemzeti Stratégia Tanács (Szovjet po nacionalnoj sztratyegii, SZNSZ) jelentése egyenesen azt állítja, hogy kialakulóban van a végrehajtó hatalom és magántulajdonosi elit „perszonáluniója”, vagyis újabb támadás indul fontos kormányzati pozíciókért, újra kísérlet történik a közhatalom privatizálására. A dokumentum mindezt kiváltképp annak fényében tekinti nyugtalanítónak, hogy Putyin május 16-án elmondott elnöki üzenetében utalt rá: fokozatosan át kellene térni a parlamenti erőviszonyokat tükröző kormányalakítás gyakorlatára. Ez idő szerint ugyanis, mint ismeretes, az orosz kormány összetétele teljesen független a parlamenti választásokon kialakult politikai erőviszonyoktól, a parlamenti helyek számától. Az elnök alkotmányos joga a kormány kijelölése. Egyedül a miniszterelnök személyét illetően kell kikérnie az alsóház egyetértését. De még ebben a tekintetben is igen erősek az elnök pozíciói, amennyiben ugyanis a Duma harmadszor sem fogadná el az elnök jelöltjét, az alsóház feloszlatandó és új választásokat kell kiírni. Nos, ehhez az alkotmányos helyzethez képest jelentene fontos elmozdulást, ha már az idén decemberben esedékes parlamenti választások után az elnök a többséget szerzett frakciót kérné fel a kormányalakításra, illetve egy esetleges koalíciókötésre. Ez jelentős változás lenne, noha egyelőre aligha rögzítenék az alkotmányban is. Az elnök inkább csak valamiféle szokásjogot teremtve kezdené alkalmazni az új elvet, fenntartva a visszakozás lehetőségét is. A Nemzeti Stratégiai Tanács jelentése azonban ezzel összefüggésben felettébb nyugtalanító perspektívát rajzol fel, mivel azt állítja, hogy a magántulajdonosi elit már ma is rendkívüli lobbyerővel bír a Szövetségi Gyűlés mindkét házában. Amennyiben pedig a tulajdonosi elit előtt megnyílna a kormányfői poszt megszerzésének lehetősége is, még a korábbiaknál is agresszívebben próbálná „fölvásárolni” a dumaképviselőket. Ráadásul, állítja a dokumentum, az oligarchák körében egyre népszerűbb az az álláspont, hogy az elnöki intézmény – a privatizáció elsődleges körének lezártával – teljesítette történelmi rendeltetését. Ma már egyre kevésbé szolgálja a hatalmi elit helyzetének stabilitását, sokkal inkább veszélyt és fenyegetést jelent. Következésképpen itt az ideje az elnöki köztársaságról áttérni az elnöki-parlamenti köztársaságra. Ehhez alkotmánymódosításra van szükség. Ehhez pedig meg kell szerezni az alkotmányos többséget a dumában. Ha ez megvan, megnyílik az út az oroszországi politikai rendszer olyan átalakításához, amely az oligarcháknak kedvez.

A Tanács véleményével szemben számos elemző azt állítja, hogy nem a politikai rendszer átformálása a cél – annál is kevésbé, mert szinte reménytelen alkotmányos többséghez jutni az alsóházban –, hanem az elnöki poszt megszerzése. Erre komoly esélyt ad, ha valaki kormányfői poszthoz jut. A tulajdonosi elit ezért arra koncentrál, hogy képviselőjét miniszterelnökké tegye. Erre pedig azért lenne szüksége – túl e tisztség már önmagában is jelentős bürokratikus-hatalmi súlyán –, hogy aztán a kormányfői székből komoly eséllyel indulhasson neki a mindennél fontosabb pozíció, az elnöki cím megszerzésének. E szcenárió megvalósíthatóságát ugyanakkor erősen gyengíti, hogy az oligarchák közt aligha akad olyan, aki akár a kormányfői poszt birtokában is kellő népszerűséggel rendelkezne a nyílt és közvetlen elnökválasztás megnyeréséhez.

Ezek a hipotézisek nem azért érdekesek, mert esetleg pontosan írják le a későbbi politikai fejleményeket, hanem azért, mert magyarázatát adják a nyári fejleményeknek, annak, miért került sor a tulajdonosi elittel szembeni fellépésre. A jelentés azonban nem csak a politikai jövőre vonatkozó kockázatokkal próbálja alátámasztani az oligarchák elleni támadást. Részletes adatokat szolgáltat az oligarchikus elit tulajdonszerzésének körülményeiről is. Többek között arról a tényről, hogy a MENATEP-csoport 1995-ben mindössze 350 millió dollárért jut hozzá a JUKOSZ részvényeinek 78%-os csomagjához. Az ár és a tényleges érték közti viszonyról nem könnyű hiteles képet szerezni. Az azonban elég sok mindent elárul, hogy két évvel később, amikor megkezdődik a JUKOSZ-részvények nyilvános forgalma a cég piaci kapitalizációja eléri a 9 milliárd dollárt. De hasonló arányokkal találkozni más privatizációs ügyletek esetében is. A Potanyin felügyelte INTERROSZ például 1995 novemberében zálogos aukció keretében mindössze 170,1 millió dollárért jut a Norilszkij Nikkel színesfém-kohászati kombinát többségi tulajdonához. A cég tiszta profitja 2001-ben csaknem 1 milliárd dollár volt, a kapitalizált értéke pedig meghaladta a 10 milliárd dollárt. A Szibnyefty 51%-os részvénycsomagja ugyancsak zálogos aukción jut 1995 végén az Abramovics-Berezovszkij páros tulajdonába, mindössze 100,3 millió dollárért. A cég 2000-ben elkönyvelt profitja közel hétszáz millió dollár, míg a közelmúltig többségi tulajdonosnak számító Roman Abramovics magánvagyona 5, 7 milliárd dollár.

Ma Oroszországban a társadalom döntő többsége igazságtalannak és törvénytelennek tekinti a ’90-es évek magánosítását. Épp ezért a tulajdonosi elit aligha számíthat a közvélemény együttérzésére és támogatására. A véleményformáló szakértői csoportok jelentős része azonban aggodalommal szemléli a JUKOSZ és Hodorkovszkij körül kialakult helyzetet. Ennek számos oka van. Ezek egyike az a bürokratikus expanzió, amit a titkosszolgálatokhoz és általában is az erőszak-apparátushoz tartozók az utóbbi három évben véghez vittek. A tudományos akadémia Szociológiai Intézetének munkatársa, Olga Kristanovszkaja a közelmúltban közzé tette az oroszországi elitre vonatkozó átfogó kutatásainak eredményét. Ebből többek között kiderül, hogy a korai jelcini korszakhoz képest az államapparátusi elitben jelentősen megnőtt a katonák és titkosszolgálati emberek aránya. Míg 1993-ban az apparátusi elit mindössze 6,7%-át tette ki a katonai végzettséggel rendelkezők aránya, addig 2002-ben ez az arány már eléri a 26,6%-ot. Még beszédesebbek azok a számok, amelyek a katonák és biztonsági szolgálatokhoz tartozók kormányon és nemzetbiztonsági tanácson belüli arányát mutatják. A Nemzetbiztonsági Tanács felállításának évében (1993) a tanács tagjainak egyharmada volt katona vagy valamilyen biztonsági szolgálathoz tartozó munkatárs. 2002-re ez az arány már 58,3%-ra nőtt. Még elgondolkodtatóbb az a változás, ami a putyini korszak és a késői gorbacsovi időszak közt végbement. Ha némi leegyszerűsítéssel a Politikai Bizottságot tekintjük a mai Nemzetbiztonsági Tanács megfelelőjének, akkor kiderül, hogy 1988-ban a katonák és titkosszolgálatiak aránya a PB-ben mindössze 4,8%-os volt, vagyis arányait tekintve kevesebb mint tizede a jelenleginek. Hasonló változást lehet tapasztalni a szövetségi kormány összetételében is. Az erőszak-apparátusokhoz tartozók aránya fokozatosan és kitartóan nő. Ez 1988-ban még csak 5,4%-os, a korai Jelcin idején 11,4%-os (1993), Putyin kormányfővé történő kinevezése után pedig már 22%-os (1999). 2002-re a katonák és titkosszolgálatiak aránya a szövetségi kormányban már csaknem egyharmadnyi. Még feltűnőbb jelenlétük a kormány apparátusában és a Putyin által létrehozott elnöki megbízottak munkatársainak körében. Ezen utóbbi apparátusoknak 70%-a katonákból és titkosszolgálati emberekből áll. Ez nem is csoda, hiszen a hét elnöki megbízottból csak egy nem katona. A Szövetségi Gyűlés felsőházának, a Szövetségi Tanácsnak 15%-a katona, belügyi munkatárs avagy titkosszolgálati ember. Ma már alig találni olyan minisztériumot, ahol ne lenne a miniszterhelyettesek között legalább egy, aki korábban ne dolgozott volna az erőszak-apparátusok valamelyikénél.

Érdekes helyzet alakult ki az orosz államapparátus politikai irányítását teljesítő elnöki adminisztráció vezető munkatársainak körében. Itt is megfigyelhető a titkosszolgálatok felől érkezők megjelenése. Az orosz elemzők egy része magától értetődő tényként kezeli, hogy a JUKOSZ elleni támadások hátterében az elnöki adminisztráció két vezető munkatársa, Igor Szecsin és Viktor Ivanov állna. Mindketten az elnöki hivatal helyettes vezetői. Szecsin egyben az elnök titkárságának irányítója is, így egyike azoknak, aki a legtöbbször érintkenek Putyinnal. Viktor Ivanov pedig káder ügyekben illetékes. És mindketten jelentős titkosszolgálati múlttal rendelkeznek. Egyelőre azonban mégsem lehet azt állítani, hogy egyértelműen ők uralnák az elnöki adminisztrációt. Annál is kevésbé, mert annak vezetője változatlanul Alekszandr Volosin, akit még 1999-ben neveztek ki és a jelcini „család” egyik legfontosabb szereplője. A helyettesek közt találni továbbá a már korábban említett Vlagyiszlav Szurkovot, aki éveket töltött Hodorkovszkij birodalmának különböző részlegeiben. Minden jel szerint ők ketten azok, akik megpróbálják fékezni a JUKOSZ elleni kampányt. Jellemző, hogy Volosin már július végén fontosnak találta, hogy neve elhallgatását kérve, a nemzetközi sajtó néhány vezető lapja moszkvai tudósítójának jelezze, a történések hátterében nem Putyin áll, sőt az elnököt kifejezetten nyugtalanítják a kampány egyre súlyosabb következményei.

S ezzel elérkeztünk a történet leghomályosabb pontjához, ahhoz tudniillik, hogy milyen szerepet játszik benne maga az elnök? Az aligha valószínű, bárha van aki ezt állítja (például Volosin, elnöki tanácsadó), hogy a JUKOSZ elleni támadásról az elnök előzetesen semmit sem tudott. Putyin minden bizonnyal tudott a készülődő ügyről, de nem mérte föl pontosan az egymást követő akciók lehetséges következményeit. Nem számolt azzal a kedvezőtlen hatással, amit a JUKOSZ körüli botrány Oroszország külső megítélésére gyakorolhat. A külföldi befektetők elbizonytalanítása aligha jön jól Moszkvának, kiváltképp akkor, amikor egyébként mind a politikai, mind a gazdasági feltételek egyaránt kedveznének a nagy volumenű külföldi tőkebeáramlás rég várt megindulásának. Az utóbbi időszak makrogazdasági mutatói ugyanis igen kedvezően alakultak. A GDP első félévi növekedése elérte a 7,2%-ot, ami még akkor is figyelmet érdemel, ha hozzávesszük, hogy a növekedés szerkezete továbbra is kedvezőtlen és még mindig erősen kiszolgáltatott az energiaárak nemzetközi konjunktúrájának. Politikai tekintetben is megvolt és talán még mindig megvan az esélye, hogy Moszkva élvezze annak külpolitikának a gyümölcseit, amely révén egy válságos időszakban is egyaránt tudott partneri kapcsolatokat fenntartani az Egyesült Államokkal és Nyugat-Európával.

Nyilván sokan tisztában vannak ezzel Putyin környezetében is. Valószínűleg maga az elnök is tudatában van mindennek, mégsem egyszerű az ügyben helyes döntésre jutni és ennek nyilvános hangot adni. Lilija Sevcova, a moszkvai Carnegie Alapítvány vezető kutatója a Der Standard-nak adott interjújában Putyin nyílt és egyértelmű állásfoglalásának hiányát összefüggésbe hozza bizonyos hatalmi kényszerekkel. Mégpedig azzal a helyzettel, hogy az elnöknek csak bizonyos határok közt van mozgásszabadsága. Ezeket a határokat átlépve olyan politikai kockázatnak tenné ki magát, amilyennek Gorbacsov elnöki hatalma utolsó időszakában. Vagyis aligha lehet arra számítani, hogy Putyin nyilvánosan fogja le a JUKOSZ elleni kampány kezdeményezőinek a kezét (föltéve, hogy e kezek között nincs ott az ő saját keze is). A jelenlegi helyzetben ez túl kockázatos lenne. Sevcova szerint akár palotaforradalomhoz vagy puccshoz is vezethet. Putyin azonban valószínűleg nemcsak ezért tartózkodik attól, hogy nyíltan kiálljon a JUKOSZ és Hodorkovszkij mellett. Szerepet játszhat ebben az is, hogy bizonyos mértékig maga is osztja a fellépést kezdeményezők álláspontját. Ugyanakkor – mint Sevcova is megjegyzi – Putyin továbbra sem vált egykori titkosszolgálati munkatársak túszává. Magatartása továbbra is alapvetően pragmatikus, amit mi sem bizonyít jobban, mint a monopóliumok feletti ellenőrzést gyakorló minisztérium vezetőjének augusztus derekán tett nyilatkozata. Ilja Juzsanov, a hosszan elnyúló és hosszasan lebegtetett vizsgálatok után bejelentette, hogy a minisztériumnak nincsenek jogi kifogásai a JUKOSZ és a Szibnyefty egyesülése ellen. Ez a hivatalos álláspont – és ebben aligha kételkedhetünk – egyúttal az elnök világos politikai üzenete is volt. A minisztériumi állásfoglalás – túl az engedélyezés jogi aktusán – ebben a helyzetben annak világos jelzése volt, hogy elérkezett a megoldást hozó kompromisszumkötés ideje.

Putyin tehát alighanem belátta, hogy az ütközet további folytatása olyan üzleti és politikai veszteségeket okozna Oroszországnak, amelyeket jobb immár elkerülni. A kérdés csak az: képes lesz-e érvényt szerezni ennek a pragmatikus álláspontnak, avagy a folyamatok kikerülnek ellenőrzése alól, és a hatalmi elit különböző csoportjai között dúló érdek-konfliktusok eszkalálódnak. Ha a kölcsönös belátás és kompromisszumkészség eddigi gyakorlatával szemben erre az utóbbira kerülne sor, annak következményei beláthatatlanok lennének. Igaz, nem sokkal jobb a helyzet kompromisszumkötés esetén sem. Az alapproblémák ugyanis továbbra is megmaradnak. Igaza van Grigorij Javlijszkijnek, amikor azt állítja, hogy „az oligarchák valódi problémát jelentenek Oroszországnak és az a hatás, amelyet a gazdaságra gyakorolnak kolosszális mértékben negatív. Ezt a rendszert fel kell számolni, de úgy, hogy közben ne ártsunk a befektetői klímának”. Ez szép és jó, csak az a kérdés, milyen – nem puszta jó szándékból kikövezett – út vezet ebbe a Paradicsomba?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.