A kékek és a zöldek

„Mi kék? Az ég. Mi zöld? A föld?” Milyen szép, milyen egyszerű. Milyen megnyugtató. Két szín – a csilló levegőég kék sátora odafenn és a megtartó anyaföld éltető zöldje idelenn – és kész is a világ. Közöttük feszül ki, áll össze, rendeződik kozmosszá, ami van. A lehetséges irányok és irányulások ezzel adottak, és velük együtt adott minden jelentés is égen és földön.

Az egyik emberről azt mondjuk, az égben jár, a másikról azt, hogy a sárban fetreng. Az egyikről azt, hogy szelleme fennen szárnyal, a másikról, hogy földhözragadt gondolkodású. Az egyikről, hogy lilákat beszél, a másikról, hogy zöldeket. Van, aki azt mondja magáról, hogy nem itt van az ő édes egyhazája, hanem az égben, a másikról meg azt, hogy leragadt ezen a helyen, nem képes elszakadni az érzéki világtól, a durva, anyagi szenvedélyektől, az Eszem-Iszom Országtól, vagyis hogy – Leonardo da Vinci szép szavával szólva – csak szarszaporító.1 Vagy zöld valami, vagy kék. A többi szín csupán kellék. Szín a palettán.

A közgondolkodás és közbeszéd azonban nemcsak egyéneket, hanem egész korokat, társadalmakat, politikai rendszereket, kormányzatokat, pártokat emel fel a levegőég azúrkék magasába, avagy – megfordítva – azt veti szemükre, azzal vádolja, azért kárhoztatja őket, abban fedezi fel végzetes megroppanásuk és romlásuk kezdetét, hogy elszakadtak az Örök Talajtól, a Földtől, a Néptől vagy – az ilyen értelemben szintén talajt képező – Ősi Hagyománytól, a Természet Zöldjétől, az Élet Tiszta Forrásától, a Múlt éltető televényétől, a Szent Humusztól, ha ugyan nem egyenest a Világpiac globális fundamentumától. Ez utóbbi szólam a démosz, a populus, a laiosz szólama, akárki szólaltatja is meg. Az előbbi viszont az arisztokráciáé, az elité, a kléroszé. Az egyik szólam zöld, a másik – kék. Csak persze a természetben – mármint a második természetben: a társadalomban – ilyen tiszta állapotban egyik sem fordul elő.

Cirkuszpártok és pártcirkuszok

A pártra költik az emberek vagyonukat, a pártért szenvedik el a kínzatást és a halált, a pártért követnek el bűntetteket. A pártérdek megelőzi a családot, a nemzetséget, a hazát és a törvényt. Egyfajta szédület fogja el a férfiakat és az asszonyokat egyaránt; olyan ez mint valami általánosan elterjedt elmekór.2

Nem egy totalitárius párt rajongó tömegeiről, hanem a két pártra szakadt rómaiakról, saját honfitársairól írja ezt Chronicus, Justinianus császár uralkodása idején. Chronicus azonban nem politikai pártokról, hanem úgynevezett cirkuszpártokról beszél.

A császárkori Rómában (mindkettőben: a régiben és Nea Roménak nevezett újban, Konstantinápolyban is) a pártok számára csak a cirkuszban maradt hely. A factiók, vagyis a cirkusz-pártok eredetileg azért jöttek létre, hogy megszervezzék a futtatásokat, a cirkuszi látványosságok (circenses) központi eseményét; rivalizálásuk, viszálykodásuk azonban átszőtte a rómaiak egész életét. A kék és a zöld szín eredetileg factiókat vagyis pártokat jelölt, (factio veneta, factio prasina), kettőt azok közül az istállók közül, amelyek a kocsiversenyekre csapatokat állítottak ki. Egy-egy factio tulajdonképpen egyfajta sportegyesület volt, a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt pénzügyi-gazdasági komplexummal, a római látványosság-ipar birodalmi léptékű vállalkozásaival.3 A factio élén a pártigazgató (dominus factionis) állt. Eredetileg nem kettő, hanem négy factio (párt), négy versenyistálló – a fehér (alba), kék (veneta), vörös (russa) és a zöld (prasina) – versengett egymással. Sőt, Domitianus császár létrehozott még egy kifejezetten a császári udvar színeit viselő bíbor (purpureata) és arany (aurata) factiót is, ezek azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek. A versenypályán még a császárok is csak a „pogány” természet színeiben – a nép színeiben – tűnhettek föl, mint azt az aurigaként (hajtóként, kocsisként, gyeplőtartóként) fellépő császárok – például Néró, Caligula, Commodius – beöltözése a fogathajtók ujjnélküli zöld tunikájába, önmagában is mutatja.

Ezen túlmenően a négy vagy hat szín mindent összezavart volna. A lelátók egyszerű népe – a profanus vulgus – a játékban is egyszerűséget kívánt. Semmi mellékszál, semmi bonyodalom, semmi kétértelműség. Vagy-vagy: fekete–fehér, jó–rossz, barát–ellenség, kék–zöld. Így aztán a fehérek nemsokára a zöldekkel olvadtak össze, a vörösök pedig a kékekkel (úgy valahogy, ahogyan manapság a magyar politikai paletta színei). A hippikus játék (magyarán: lóverseny) során a zöldbe és kékbe öltöztetett aurigák kék és zöld szalaggal megkülönböztetett kétkerekű vagy négykerekű fogatai (a bigák és quadrigák) versengtek egymással. A nézők a távolból nem is nagyon láttak mást, mint az öltözékek színfoltjait és a kék és zöld szalagok lobogását, ahogyan azok hol közeledtek, hol távolodtak egymástól (hacsaknem a kocsik mellett, kezében szócsővel vágtázó agitator nem jelentette időnként a verseny állását). A felvonulást (a pompát) követő futam a meta (a célkő) hétszeri megkerülése után ért véget, a győztes factio kendőjének felmutatásával és a győztes hajtó nevének kikiáltásával. A győztes párt hívei a lelátókon tógáikat lobogtatva, tombolva ünnepelték kedvenceiket, a vesztesek pedig átkozódtak és szitkozódtak, gyakran össze is verekedve a győzelmüktől megittasult ünneplőkkel.

„A lóversenyek inkább őrjöngésbe viszik, semmint jókedvre hangolják a kedélyeket és már sok nagy várost elpusztítottak”4 – állapítja meg kissé csüggedten Chronicus. Olyasféle megszállottságba kergette a régieket a cirkuszi pártosodás szenvedélye, mint utódaikat, két évezreddel később a futballcsapatok színe:

Előnyt nyer a zöld és a nép egyszerre már levert; a kék nyeri az előnyt: most a nép másik része búsul; anélkül, hogy bárminő hasznuk volna belőle, szenvedélyesen ujjonganak és anélkül, hogy bármi kárt szenvednének, a legmélyebb fájdalmat érzik – írja Krónikájában a 6. évszázadban Cassiodorus. – Akár Nero, akár Marcus Aurelius kormányozta a világot, akár csend volt a birodalomban, akár polgárháború dúlt, akár fenyegették határait a barbárok, akár diadalmasan visszaverték őket a légiók: Rómában nagyok és kicsinyek, szabadok és rabszolgák, férfiak és nők csak azt kérdezték, vajon a kékek fognak-e győzni vagy a zöldek.5

„Ha a zöldek a cirkuszban veszítenének – írja Juvenalis –, Róma úgy meg volna döbbenve, mint a cannae-i vereség után.”6 A cirkuszi játékszenvedély nyomai még a korabeli temetők síremlékein is fellelhetők. Egy kamasz sírkövére például ezt vésette édesanyja: „Coecilius Pudensnek, a kékek párthívének.” Olyan ez – írja Kegyetlenség és civilizációcímű könyvében Roland Auguet –, mintha ma valaki ezt vésetné a fia sírjára: „X. Y., élt tizenkilenc évet, a Saint-Étienne szurkolója volt.”7 Nem hiába nevezte a harcos kereszténység nevében a látványosságok ellen fellépő Tertullianus a fogathajtók színeit a „bálványimádás színeinek”.8

A cirkusz a császárság korában mindenütt jelen volt Rómában, a régiben és az újban is. A Circus Maximusban 800 méter hosszú és 80 méter széles pályán száguldoztak a kettes és négyes fogatok. De az Új Rómában, Konstantinápolyban is központi helyet foglalt el a Hippodromosz – a császári palota és az Hagia Szofia székesegyház – közé ékelődve. A cirkuszt még a keresztény birodalom baszileusza – a Földi Krisztus – és a keresztény egyház sem kerülhette ki. Hozzátartozott Róma hiteles atmoszférájához, márpedig Bizantionban, az Aranyszarv torkolat-öblében Rómát szinte újraépítették (még a hét dombot is megtalálták hozzá).

A Circus Maximus öt nagy épülete, hatalmas, palotaszerű istállókkal, a kocsiversenyek céljára szolgált. A lovaknak Rómában márványistállójuk volt, ahol elefántcsontvályúban mazsola és datolya várta őket zab helyett. Azonkívül nyugellátásban is részesültek, amikor kiöregedtek a versenyből. A lovak egészségi állapota, csakúgy mint a versenyek kimenetele – a zöldek győztek-e vagy a kékek? – a korabeli levelezések elmaradhatatlan témája volt. Az egyik factio igazgatója túl lassúnak találván a birodalmi postát, fecskéket festett be a győztes párt színére és így bocsátotta őket útjukra, hogy tudathassa a jó hírt a párt messzi tartományokban élő híveivel: „győztek a kékek!” (vagy a zöldek – egy bizonyos távolságból nézve ez már – mint ifjabb Plinius levelei9 tanúsítják – akkor is tökéletesen közömbös volt).

Maga a kocsihajtó Rómában rajongott sztár volt, vagyonos ember, aki szinte bármit megengedhetett magának, mint valami magas méltóság. Még életében szobrot kapott (igaz, ezt az életet a tragikus balesetekkel végződő versengés gyakran rövidre szabta). A szoborállítás élő személyeknek a császárkori Rómában persze nem számított kivételes eseménynek.10 Míg a korai keresztények szemében a bálványozás förtelmes bűnét testesítette meg,11 a modern látványosságipar felől nézve a sztárolás kezdetleges változatának tekinthető.12 A fogathajtók Rómában akkora sztárok voltak, hogy császárok és szenátorok keresték társaságukat, nagyurak dörgölőztek hozzájuk, hogy dicsőségük fényében sütkérezhessenek. Nem csoda, ha egyik-másik császár féltékeny is volt rájuk. Elirigyelte dicsőségüket és megkísérelte elorozni is azt.

Az úgynevezett „fogathajtó császárok”, akik maguk is szerencsét próbáltak a cirkusz porondján is, az istenített császár karizmájához meg akarták szerezni még a sztároltkocsihajtó (a hős) karizmatikus tekintélyét is.13 Valahogy úgy kell ezt elképzelnünk, mintha manapság egy pártvezér vagy egy államfő azzal próbálná gyarapítani politikai tekintélyének súlyát, hogy a futballpályára lép. Egyenest a stadion gyepére, igazi csapatban, igaz pályán. Persze, ha már, nyilván csatárként lépne pályára (a csatár a futballpálya császára!) és védhetetlen lövései – a lelátó üdvrivalgása közepette – egymás után kötnének ki a hálóban (ahogyan a fogathajtó császárok is természetesen mindig győztek a versenyeken). Egy mai politikusnak (egy mai császárnak) idáig persze nem kell elmennie, elég, ha kicsit lábtengózik a kamerának, bemutat egy-két dzsúdó-fogást, átússza a nagy folyót vagy a kis tavat, fut, biciklizik, visszaüt egy-két teniszlabdát, erősen, izmosan kifelé igyekszik az úszómedencéből. A fő, hogy lássák: ő is a pályán van. A sportoló, a versenyző, a harcos tömegkulturális imázsánál ugyanis ez idő szerint nincs megnyerőbb imázs a világon. De maradjunk még kicsit a régi Rómánál!

A császári hóbortok csak a zsarnok-császároknál fokozódtak az őrületig. Nero, Caligula, Commodus, mint ismeretes, olykor gladiátorként is színre léptek. A kocsiversenyeken ők is kocsissisakot, kocsisöltözéket viseltek. Commodius a zöld párt zöld formaruháját is magára öltötte. A zsarnoksággá torzult császári hatalom mindig a zöldekkel tartott. Minél populistább volt egy császár, minél inkább a „nép császáraként” akart feltűnni, s „népközelségét” akarta demonstrálni, annál inkább „bezöldült”. A zöld az alul levők, a nép, a tömeg – a profanus vulgus – színe volt, a kék pedig a felül levőké, az elité, az arisztokráciáé. Aki a tömeg kegyeit kereste, zöld lett, aki az arisztokratákét – kék. A legkirívóbb példa Caligula lovásza, Vitellius esete, aki utóbb egész a császárságig vitte: hatalomra jutásáig a legkékebb kékeket is túllihegő kék volt (nem csoda, hiszen az arisztokráciától függött hatalomra kerülése), hatalomra kerülve azonban hamarosan színt váltott. Ő, aki addig képes volt hóhér kezére juttatni néhány szerencsétlent, csak azért, mert „arra vetemedtek”, hogy jelenlétében a kékeket szidták, egyszeriben a „nép egyszerű fiaként” tűnt fel, és a zöldeknek kezdett hízelegni. Néró, a népszerűség hajszolásában odáig ment, hogy amikor fogathajtóként pályára lépett, még a versenypályát is zöld réz-szulfáttal szóratta fel. A zöldeknél is zöldebb másik őrült, Caligula pedig egy életre meggyűlölte népét azért, mert a tömeg jelenlétében egyszer megtapsolta a kékeket.

Kéknek vagy zöldnek lenni azonban több volt, mint pusztán a kék vagy zöld színnek szurkolni a római Circus Maximus vagy a konstantinápolyi Hippodromosz lelátóin. Ammianus Marcellinus azt írja, hogy a cirkusz a tömegnek „templom, lakóház, gyülésezőhely, ahol egyforma reményektől eltelten, azonos szenvedélyektől fűtve gyűlhet össze”.14 Műsor közben mindenki eszik-iszik, otthon érzi magát a cirkuszban. Még a rómaiak szerelmi élete is nagyrészt itt bonyolódott. A cirkusz volt a legnagyobb és legkényelmesebb szerelmi találkahely, mivel – ellentétben más látványosságok ültetési rendjével – a férfiak és a nők itt vegyesen ülhettek a lelátókon. A fizikai közelséget erotikus szabadossággá fokozta az izgatottság általános légköre: ezer ürügy és mód nyílott az ismerkedésre és a testi közeledésre.

A két nagy cirkuszpárt tagjait a színeken és a mögöttük meghúzódó társadalmi helyzeten kívül más is összekötötte. A közös időtöltés, a törzshelyek, a közös ügyek iránti érdeklődés. A factiók főhadiszállásai valóságos klubokká fejlődtek az idők során, ahol a „párt tagjai” találkozhattak egymással. Rómában a klubok a Mars-mezőn voltak és egyik-másik megszállott az egész napját ott töltötte. Suetoniustól tudjuk, hogy a lóbolond Caligula állandóan a zöldek klubjában tartózkodott és ott is étkezett. Karthágóban, a Lovak Házában, amely minden bizonnyal a kékek székházául szolgált, az egyik melléképület fennmaradt mozaikpadlója megőrizte a nagybetűs feliratot: FELIX POPULUS VENETI. Éljenek a kékek!

A cirkuszpártok átpolitizálódása: Bizánc

A factiók a birodalomban mindenütt elterjedtek, ahol megjelent a cirkusz és tömegsikert aratott, így Karthágón kívül Antiókhiában és Bizáncban is. A cirkuszpártok közvetlen feladata ugyan – akárcsak Rómában – Konstantinápolyban is a futtatások megszervezése volt, de – rövid ideig – tényleges politikai klubokká váltak, a cirkusz pedig egyfajta népgyűléssé, parlamentté. Bizáncban a kékek és zöldek pártjai – Rómával ellentétben – nem az istállókhoz, lovakhoz és hajtókhoz, hanem a császári hatalomhoz való viszonyukban kezdték magukat meghatározni, attól függően, hogy rokonszenveztek-e éppen vele, vagy ellenségesen tekintettek-e rá. De a zöldek és a kékek egy 509-ben Rómában kitört zavargásban is aktív szerepet játszottak. Úgyhogy általánosságban is elmondható: a késő császárság idején a factiók közötti ellentét mindinkább politikai jelleget öltött, ami a cirkusznak a közéletben játszott szerepére, az általa felkorbácsolt tömegszenvedélyekre gondolva, nem meglepő.

Bizáncban a praszinoi (zöldek) és a venetoi (kékek) – egyfajta kétpártrendszert alkottak már. Nemcsak a cirkusz állt irányításuk alatt, hanem a városok milíciáját is ők alkották, és mindig ellentétes vallási irányzatokhoz csapódtak (ha az egyik „eretnek” volt, a másik „ortodox”). De mindkét szín a nép szervezeteit, az ún. démoszokat képviselte a császári Palotával szemben, élükön maguk választotta vezetőkkel, a demarkhoszokkal. A két pártnak nemcsak a cirkuszban volt meg a helye, hanem a Palotában is, ahol egy-egy szökőkút szimbolizálta a két színt. A kékek és a zöldek adtak nevet a trónörökösnek, ők vezették a nászszobába a császári párt, ők siettek szerencsét kívánni a császárnének újszülöttjéhez. Ha külső ellenség fenyegetett, akkor a kékek és zöldek polgárőrséggé szerveződtek, és a városnak azt a részét védelmezték, amelyet hagyományosan sajátjuknak tekintettek (a kékek az egyik nagy városnegyedet, a zöldek a kikötőket).

Bizáncban az élelmiszerhiány vagy a városi hatóságok önkénye gyakran váltott ki felháborodást. A zendülések a hippodromoszban tiltakozással kezdődtek, aztán vérengzésbe, fosztogatásba csaptak át. Az egész birodalmat megrázkódtató nevezetes Nika-felkelés (Nika = Győzz!) is a Hippodromoszban tört ki 532. január 11-én. Előző napon a városban gyilkosságok történtek. A zöldeket felháborította Theodora császárnő részrehajlása, aki hagyta, hogy a kékek kitöltsék boszszújukat a zöldek párthívein. Maga Justinianus egész uralkodása alatt azon volt, hogy – összetűzések, kölcsönös gyilkosságok, fosztogatások provokálásával – egymás ellen hangolja, s ezzel elvonja az aktív politikai harctól a kéket és a zöldeket. Császár és császárné az „oszd meg és uralkodj” játékát játszották: Justinianus úgy tett, mintha titokban a kékeket támogatná, Theodora meg úgy, mintha a zöldekhez húzna. Mindenesetre a zöldek súlyos sérelmeket szenvedtek azokban a napokban a kékektől, és úgy érezték, ki vannak zárva a hatalomból. Lármával, füttyögéssel juttatták kifejezésre elégedetlenségüket a Hippodromoszban a díszes udvari kísérettel megjelenő császár előtt. A dialógus, amely a méltatlankodó zöldek és az egyre haragosabb Jusztinianosz között (a császár kikiáltója útján) zajlott le, az eredeti forrásokból dolgozó Theophanész Khronographia-jában15 maradt fenn: „Ti nyilván nem azért jöttök ide, hogy a játékokat megnézzétek, hanem csakis azért, hogy sértegessétek a kormányzókat.” – zárja le Justinianus az elfajuló és császári méltóságát súlyosan sértő vitát, amelyből képet nyerhetünk a bizánci cirkusz átpolitizálódásának mértékéről és hőfokáról is. E szavak elhangzása után – a korabeli „jegyzőkönyv” tanúsága szerint – a kékek és a zöldek egymást kezdték becsmérelni. Végül a zöldek tüntetőleg kivonultak a cirkuszból, aminél nagyobb sértést aligha követhettek volna el a császár méltósága ellen. A kedélyek azonban nem csitultak. Pár nap múlva – látva Justinianus vonakodását, hogy menessze a hatalomból gyűlölt kegyencét, a mindenható Kappadókiai Jánost – a kékek és a zöldek összefogtak és együtt léptek fel a Palota ellen. Ez már valódi forradalom előjátéka volt. A nép megrohanta a börtönöket és kiszabadította a foglyokat. Justinianus megrettent a népharag elemi erejű kitörésétől, aztán kíméletlenül visszavágott: kivégzések, kínzások, vagyonelkobzások, könyvégetések, száműzetések következtek. A terrornak állítólag közel harmincezer áldozata volt. A birodalmi megingott justinianusi rendjét azonban – növekvő adóterhek és korrupció árán – megszilárdították.16 A Nika-zendülés véres politikai cirkusza után a cirkuszpártok hatalma lehanyatlott, a cirkusz azonban maradt, mi volt: látványosság – római nép és római császár legfőbb élvezete és öröme.

Rómában az alulról jövő elégedetlenség ritkábban talált magának formát a factiók harcában, hiszen Róma látványosságokat látogató és szurkolói pártokra oszló népe a hatalom eltartottja, a birodalom parazitája volt és nem sokat törődött azzal, ki uralkodik, ha bőségesen volt látni- és ennivalója. Márpedig a császárok – ezért demonstrálták zöldpártiságukat is – mindent elkövettek a nép lekenyerezéséért. A jóléttel és élvezetekkel való megvesztegetésnek ezt a – ma sem ismeretlen – formáját talán „jóléti korrupciónak” nevezhetnénk. Olykor egy egész uralkodó osztály, máskor csak az uralomra jutott párt, pártvezér vagy a szorult helyzetbe került kormányzat folyamodik hozzá.

Beszédes színek

Kék és zöld, zöld és kék – beszédes színek. A Kék Párt – Égpárt, a Zöld Párt – Földpárt. Persze, mindketten az Élet pártjai. A kék az ég és a tenger, a zöld a föld és tavasz színe volt egykoron, az egyik a „fent”, a másik a „lent”, az egyik az arisztokrácia és a szenátus, a másik a plebs és kegyeit hajhászó császárok színe. A társadalom poláris osztottságát – szétválását „lent”-re és „fent”-re – a világ természeti rendjeként fedték le és igazolták szimbolikusan a színek. Ma a politikai élet és benne a politikai pártok elhelyezkedését, irányultságát fedik le. Fedőszínek. De miért csak kettő?

Az emberről azt mondják, gondolkodó lény. Ez kétségtelen, de hozzá kellene tenni: kettőig gondolkodó. A három már sok neki. Megerőltető, fárasztó, unalmas. A legtöbb mítoszban, vallásban, világértelmezésben két világ (e világ és túlvilág), két idő (múlt és jelen vagy jövő és jelen), a Sötétség és a Világosság erői, avagy a Múlt és a Jelen (a Jelen és a Jövő) erői, két osztály, két kultúra, a Kunyhók és a Paloták népe feszül egymásnak vagy víja élet-halál harcát. Kettő, nem három, nem négy. A népi rétegek mindig is fogékonyabbak voltak a kereszténység manicheista („zöld”), mint újplatonikus, spiritualizáló („kék”) átértelmezése avagy akár a Szentháromság-dogma iránt. A mitikus gondolkodás kettéhasítja a világot (nem hibája, természete ez neki) és kettőben (duplán) lát mindent, a kettő harcából állít elő minden magyarázatot. A fogalmi gondolkodás viszont nem érheti be háromnál kevesebbel, mivel éppen az ellentétek közötti fogalmi közvetítés kidolgozását tekinti céljának, nem pedig forgatagos történetük elbeszélését. Ahol a kettősségből hármasság lesz, ahol a duális ellentétpárok közvetítésére és/vagy merevségük és kizárólagosságuk feloldására a fogalmi gondolkodás triászokat képez, legyen bár az az egylényegű és oszthatatlan Szentháromság triásza, avagy a hegeli rendszer dialektikus triásza, ott kezdetét veszi a spekuláció. Ahol pedig kezdetét veszi a spekuláció, ott meghal a nép. Az unalomtól. Az églakók felől nézve persze épp ezzel ér véget a józan paraszti ész rémuralma, hullik le a mítosz hályoga a szemről, s veheti kezdetét a szellem kötetlen szárnyalása. A földlakók felől nézve: maga a lila káosz.

Mi következik mindebből a politikára nézve? Általában véve semmi. Különösen azonban, a tömegkultúra részévé vált, a sikerességet, eredményességet, népszerűséget fogyási, nézettségi, tetszési indexekkel mérő látványosság-politikára nézve nagyon is sok. Mindenekelőtt az, hogy színt kell vallania. Esetleg mindjárt két színt is.

tömegkultúrában, amely – ha csupán merőben esztétikai értelemben is – helyreállítja a mítosz uralmát, csak két szín, két párt lehetséges. A Zöldek Pártja és a Kékek Pártja, akárhány párt fusson is a lelátói tömeg kegyeiért, és bármi legyen is konkrétan egy párt neve. Egyfelől tehát a Szív-Párt (és egyben a Has-Párt!) jelenik meg, másfelől pedig a Fej-Párt. Egyfelől a Ráció Pártja, másfelől a Ressentiment Pártja. Egyfelől „tojásfejűek” – a spekuláció, a racionalizáció, az intellektualitás – pártja, másfelől a „kétkeziek” – a közvetlen akciók, a zsigeri válaszok, az ösztönös igazságérzet – pártja. Egyfelől az intellektuális és erkölcsi nyavalygás, rossz közérzet, töketlenkedés, okoskodás értelmiségi pártja, másfelől a fizikai erő, az akarat és határozottság, az egészség és jó közérzet népi pártja. A Vesztesek Pártja és a Győztesek Pártja (a választási harc kimenetele ezen nem változtat, mert nem a tényleges szereplés, hanem a védő- és fedőszín a döntő). Az Éjszaka Pártja (Minerva-Párt) és a Nappalok Pártja feszül itt egymásnak, akár egy akciófilmben a Jó és a Gonosz. Közöttük zajlik le a spekulatív Ész és az egészséges Ösztönök világdrámája, ahogy azt látványosságként a tömegkultúra színpadára alkalmazzák. Szó szerint színre viszik azt, ami – a pszichoanalízis tömegkulturális doktrínája szerint – minden egyes egyénben nap mint nap, újra meg újra lejátszódik, amikor az értelem nappali fényét elnyeli az ösztönvilág éjszakai sötétsége.17

A hatalomra jutott párt, bármennyire kék is volt eredetileg, többé-kevésbé mindig belezöldül a hatalomba. Kékül-zöldül. Megpróbál a nép nyelvén beszélni, népközeli és népszerű lenni. Összekacsint, alászáll, hurkát tölt, együtt sörözik, vonatozik, buszozik, lót-fut, robotol a néppel. Együtt szurkol, együtt érez. Ugyanazt eszi és issza. Népszerű intézkedéseket hoz. Néppártnak nyilvánítja magát. Nem úgy, mint ellenfele, ő a nép pártján áll. A Nép Pártját fogja. Oly erővel, hogy szinte már kapaszkodik belé. El nem eresztené, akárhogy fincánkol is. Mert nemcsak szereti, hanem felelősséget is érez iránta: nem engedheti, hogy baja essen szegénynek, ha védelmezője netán a nyakát szegné, és ő magára maradna.

A modern politikában hagyományosan a baloldalon – mármint az 1789-es francia parlament ülésrendje szerinti baloldalon – gyülekeznek (csapódnak ki) a zöldek, a jobboldalon pedig kékek. De miután színre lépett a jobboldali populizmus is, a kék hol elfehéredett, hol elfeketült. A hatalomra jutott – s ekként talaját vesztett – baloldal pedig hol elkékült (aufklérista értelmiségi diktatúra), hol elfeketült (antiintellektuális, értelmiségellenes, antiszemita húrokat pengető populista rémuralom). Mára az európai demokráciákban a politikai fekete és fehér a széleken csorog alá a semmibe, a „közép” viszont – már amit a mediatizált tömegpártok/műsorpártok annak neveznek – eleve kétszínű, attól függően, hogy mi van műsoron, mit kell elővenni: a kék cédulát vagy a zöldet? Forog a színpad, cserélődik a háttér, cserélődnek vagy szélkakasként forognak a politikai figurák is. Legjobb, ha a politikusnak eleve két arca van: egy zöld meg kék és azt váltogatja. Hol egyik, hol másik arca felől fordul felénk. A hatalom hol a pofonokat osztogató, a néppel bukfencet hányató Fehér Bohóc rideg, hol a csetlő-botló és szerencsétlen Auguszt Bohóc barátságos szerepében lép fel.

Pankráció és politika

Úgy látszik, már a régi rómaiak tudták (a régi rómaiak egyébként mindent tudtak, méghozzá a régi görögöktől, akiknek viszont a régi egyiptomiak súgtak meg mindent18), szóval tudták, hogy a pártok hová valók: a cirkuszba, természetesen. Nemhogy a régi görögök, de kezdetben még a modern újak – egy Hume, egy Montesquieu – sem voltak nagy véleménnyel a pártokról és a pártosodásról, nem beszélve a kifejlett politikai pártok elkerülhetetlen elbürokratizálódását, eloligarchásodását, elnómenklatúrásodást igen korán feltáró szociológusokról, társadalomkutatókról, olyanokról, mint Michels és Ostrogorsky.19

Persze, a római factiók – a kékek és a zöldek – szavalókórusai, ahogy a legocsmányabb szavakkal az ellenfelet szidalmazzák, melegebb égtájakra küldik, inkább a mai stadionok lelátóinak szurkolópártjaihoz hasonlítanak (a cirkusz nem vész el, csak átalakul!), de egyre közelebb kerülnek az ősi mintához a látványállam politikai cirkuszpártjai is. Pontosan úgy volt ez akkor, mint ma is. A megszállott pártszenvedély, ha a kiszabadul az utcára, ha megteremtik számára a cirkusz lehetőségét, kivetkőzteti önmagukból az embereket. A római cirkuszok lelátóin őrjöngő tömegben sokan még az eszméletüket is elvesztették, üvöltve szidalmazták a másik párt híveit, összefüggéstelenül beszéltek, letargiába estek, reszkettek a haragtól vagy őrjöngő tetszésnyilvánításban törtek ki. Amit a cirkusz össznépi tébolyáról író kortársak szinte mindegyike kiemel, az az értelem és az érzékelés kóros beszűkülése: minden kiszorul a látás és hallás köréből, azon a bizonyos színen kívül: a lovak ereje és szépsége, a kocsisok ügyessége, a sportversenyek görög erényei semmivé foszlanak, semmi nem marad a kocsihajtó öltözékének színén kívül:

És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme; de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, azt emide helyeznék át, a rokonszenv és biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat, bár eddig meszsziről rájuk ismertek, folyton az ő nevüket harsogták. Ekkora közkedveltségben, ekkora tekintélyben áll egy silány tunika – hagyján, hogy a tunikánál is silányabb csőcselék, de néhány komoly ember előtt is20 – írja rezignáltan Plinius.

A Circus Maximusban őrjöngő régi kékekhez és a régi zöldekhez hasonlóan, a futball-stadionokban tomboló mai kékek és mai zöldek szavalókórusai is21 (főleg a zöldeké, ami a gyep, az örök talaj zöldjére gondolva, teljesen érthető) hajlamosak odahagyni a szavakat és a tettek mezéjére (olykor egyenesen a pálya zöld gyepére) lépni, hogy ott aztán alaposan ellássák egymás, továbbá a játékosok, bírók, edzők, rendfenntartók, egyszóval öszszes ősi ellenségük baját. (Ha van bajuk, ha nincs.) Nincs ebben semmi rendkívüli, semmi égbekiáltó. Így cselekedett minden időkben mindenféle cirkuszi csőcselék, még ha nem volt is bekamerázva, mint manapság és csak önmagának önmagáért, nem pedig a kameráknak, úgyszólván a nézők kedvéért játszott. Mert persze a pankráció, ha mégoly véres is, azért csak játék. Vidám verekedés, nem gyilkos pogrom. Ősi játék, amelyet már – kell-e mondanom? – a régi görögök is igen kedveltek: a pankrationban, amely a birkózást és az ökölvívást egyesítette, mindig is a testi erő (kratosz) összemérésénekkötetlensége adta a játék legfőbb örömét.

A pankráció döntő jellegzetessége mindig is az volt, hogy nem ismeri a szabályos küzdelmet, a szabályokat állandóan felrúgják benne. Sőt, egyenesen az a szabály, hogy a szabályokat fel kell rúgni. Ha törik, ha szakad. Hogy aztán tényleg törjön és szakadjon. Lehetőleg minden. A szabályok felrúgása adja meg a játék savát és borsát, teremti meg az ünnep atmoszféráját, a karneváli hangulatot: amíg a játék tart, mindent szabad. A szabályos viselkedés, becsületesség, udvariasság a pankrációban fogyatékosságnak számít. A galadság a pankráció természetes légköre – állapítja meg Roland Barthes a Mitológiák22 egyik briliáns mini-esszéjében. A szabályok negatívan jelennek meg, ahogyan épp semmibe veszik, lábbal tapodják őket: a győztes belerúg a vesztesbe; nem ad kezet neki; ha pedig az ellenfél a szorító kötele mögé menekül – „nem ér a nevem!” – hajánál fogva cibálják be újra a küzdőtérre.

A pankráció műfaji sajátosságát a szélsőségek adják, ezért is látványosság és nem sport. A szabályok áthágása és az ezt követő megtorlások sorozata egyre fokozódik, egyre magasabbra hág, a szenvedélyek egyre jobban felkorbácsolódnak, úgyhogy végül a játéktér határain is túlcsapnak és bevonják a játékba az egész nézőteret. Elmosódik a határ közönség, lelátó és játéktér között.23

[A] felkorbácsolt szenvedélyeknek, a feszült helyzetek sorozatának, a kölcsönös megtorlások okozta elkeseredésnek nem is lehet más befejezése, csak az eszeveszett zűrzavar. A legsikerültebb mérkőzéseket a végső verekedés koronázza meg, a gátlástalan tombolás, amely fittyet hány a szabályoknak, az előírásoknak, a bírói tekintélynek meg a szorító határvonalának, és amely átcsapva a termen, diadalmas összevisszaságban sodorja magával, egymás hegyén-hátán, a birkózókat, az edzőket, a bírót meg aközönséget.24

Pontosan úgy, ahogy a magyar politikai élet szemünk előtt kibontakozó pankrációs terében, ahol hovatovább csak pankrátorok maradhatnak meg, politikusok nem. A mediatizált látványosság iránti tömeges igény ugrásszerű megnövekedése egy természettörvény könyörtelenségével szorítja ki a képernyő virtuális teréből, a műsoridőből a politikusokat. A néző a fejhangú szövegelő dervisekkel és a szürkén nyekegő szakemberekkel szemben a politikai akcióhősöket és botrányhősököt és a látványosságot részesíti előnyben. Akciókat, botrányokat, egyszóval cirkuszt akar. És meg is kapja, amit akar. Székházeladási cirkusz, megfigyelési cirkusz, korrupciós nagycirkusz, háromperhármas cirkusz, bróker cirkusz… Nulla dies sine circenses! Ugyanis így – bámészkodó lelátói tömegként – lehet a szuverén politikai közösség cselekvés- és döntésképes tagjait legtávolabb tolni a politikától, attól a kísértéstől, hogy beleszóljanak saját sorsuk intézésébe, így lehet elhitetni velük, hogy a politika a csirkefogók és a reménytelen hülyék osztályrésze, amelybe jobb be nem avatkozni, közös ügyeink márpedig nincsenek, saját érdekeinket pedig csakis izolált privátemberekként tudjuk érvényesíteni, politikailag soha. A politika nem arra való, hogy részt vegyünk benne, hanem arra, hogy nézzük: fogadjunk a pártokra, mint a lovakra, szurkoljunk a kékeknek vagy a zöldeknek, élvezzük a cirkuszt. A szórakoztatás nagy pártjait is színük teszi, nem az, amit hirdetnek vagy csinálnak. Választói tömegeik is csak a színt nézik. A látványpártok is hatalmas gazdasági vállalkozások, mint a régi római cirkuszpártok voltak, kiterjedt gazdasági-pénzügyi háttérrel, beszállítókkal, klientúrával, vállalkozói holdudvarral.

A futball- és sporthasonlatok megsokasodása a politikai nyelvben, a politikai vezető sportos imázsa nem a puszta véletlen műve és nem is egyszerűen a tömegkultúra külső hatása (a divat hatása, ha tetszik), hanem a modern politikai pártok látványosságpártokká való kényszerű átalakulásának következménye. Ilyen értelemben megint a cirkuszpártok korszaka jött el. Fent a császár, lent a kas, mármint a méhkas és az ő kékjeinek és zöldjeinek a zümmögése. A császár hatalma osztatlan, az alattvalóké viszont osztható és osztandó. Lehetőleg kétfelé. Mondjuk a kékek és a zöldek hatalmára. Hogy a részek teljesen lefogják és lefoglalják egymást. Tökéletes legyen a cirkusz.

A politikai nagycirkusz e kétosztatúsága nem a jövő zenéje, hanem a jelen csikorgó tapasztalata immár Magyarországon is. Csakhogy a tényleges (nem-formális!) kétpártrendszert nem úgy kell elképzelnünk, mint régen. Nem politikai pártok, hanem cirkuszpártok váltogatják egymást. Egyszer fenn, egyszer lenn. Egyszer a kékek jönnek, másszor a zöldek. Avagy maguk a jövő-menők váltanak színt. Szükség szerint kékülnek-zöldülnek. Egyszer-egyszer össze is fognak egymással: kék és zöld – két jó barát. Az a párt, amely nem képes vagy vonakodik cirkuszpárttá válni és cirkuszolni, halálra van ítélve. Többségük agonizál is már rendesen. S bizton számíthat a lelátói tömeg lefelé meresztett hüvelyujjára: le vele! Nem az a kérdés, ki van hatalmon (ki lenne? a császár!), hanem hogy ki van műsoron, ki tölti ki a képet és ki ejti rabul a nézők tekintetét?

A látványköztársaságban, ahol a politikus lélegzetvétele is be van kamerázva (a „ki kit győz le” régi kérdése így módosul: ki kameráz be kit?) bankszámlájáról, szerelmi életéről, testi szokásairól nem is beszélve, a politikai rendszer kétosztatúsága szinte kikényszeríti a politikai harc átalakulását fogathajtó versennyé: a politikai vezetőkből gyeplőtartók, a választókból őrjöngő lelátói tömeg, a pártokból szurkolópártok, cirkuszpártok – kékek és zöldek – lesznek, a politikai harc pedig a kék és zöld szalagok lobogtatására szorítkozik. A valóságos tétek – megélhetés, nyereség, biztonság, társadalmi nyugalom – nem láthatók a látványos-színes futamtól, ahogyan az sem látható, kik teszik meg és kik nyerik el őket. Akár a Circus Maximus őrjöngő közönsége, a választási fogathajtóverseny hisztérikus tömegei sem vennék észre, ha a pártszekerekre tűzött szalagokat kicserélnék: egyre kevésbé az eszmék, a célok, a programok, világnézetek, értékrendek, személyek számítanak, csak az a fontos, hogy győzzenek a kékek (vagy győzzenek a zöldek). És megfordítva: dögöljenek meg a kékek (vagy dögöljenek meg a zöldek). Istenkém, de hisz úgyis csak játék az egész! Ártatlan szórakozás!

A modern politika normatív értékrendje felől nézve súlyos anómiás tünettel állunk szemben: a politikai ökölharc és az üzleti birkózás összekeveredésében, pankrációvá torzulásában, csak láthatóvá válik a „nomosz” – a törvények által kijelölt tér –, a törvénytisztelet, a szabályozott küzdelemre való hajlandóság általános hiánya a társadalomban: az általános romlás, romlottság, egyszóval korrupció. Ám a kommercializálódó politika – a cirkuszpolitika, a látványpolitika – felől nézve éppen ez az – ugyanis a politikai tér érzéki elváltoztatása: szkandalizálása, szenzualizálása és a politikai szereplők sztárolása – amire a népnek szüksége van. (Mármint szüksége ahhoz, hogy jó mélyen aludjon, és álma nyugodt és egészséges legyen.) De hisz amúgy is minden a pankráció felé közelít a mai világban: sporttól az üzleti életig, napi politikától a globális rendteremtésig. Üsd- vágd, nem apád, nem anyád! Pankráció ez, nem szabályos küzdősport. Látványosság, nem politikai nyilvánosság. A botrány érzéki öröme élteti, nem a joghatóságmegvesztegethetetlenségének vagy a megtisztító társadalmi igazságkeresésnek az erkölcsi pátosza. Mindegy, kit vágnak földhöz, kinek a galadságát leplezik le, csak elég látványos, elég döbbenetes, elég felkavaró legyen.

Ahogy a kamerának (vagyis a lelátói tömegnek) dolgozó politikai pártok és a kormányzatok tevékenysége artista mutatvánnyá, attrakcióvá, salto mortalévá, sportrekorddá alakul át, ahogy az eredmények folytonos felmutatásából hókuszpókusz, cirkuszi mutatvány – világszám! – vagy cirkuszi leleplezés és megszégyenülés – világbotrány! – lesz, úgy fordul át szép lassan minden politikai intézmény és esemény látványosságba: a politikai nemzetből látványosság-nemzet, a történelemből show-műsor, az országból országimázs – tévéklip és reklámlevél –, az állampolgárokból pedig nézők lesznek, akik már nem politikai pártok között választanak, hanem csak aközött, melyik cirkusz-párt szavalókórusába állnak be vagy melyiket hallgatják szívesebben. Ám bámészkodással, kukkolással, szemmeresztéssel eltöltött kis életük végén majdan – Tiberius császárral – ők is elmondhatják:Qualis spectator pereo! Mekkora néző hal meg velem most!

Epilógus

David Hume, a modern politikai gondolkodás egyik megalapozója nem volt nagy véleménnyel a pártokról. Egyik esszéjében 1777-ben így ír:

Amennyire tisztelniük és becsülniük kell az embereknek a törvényhozókat és az államalapítókat, oly mértékben kell megvetni és gyűlölni a szekták és pártok alapítóit; hiszen a pártok hatása pontosan ellentétes a törvényekével. A pártklikkek felforgatják a kormányzatot, ellehetetlenítik a törvényeket, és a legádázabb ellenségeskedést szítják a nemzet tagjai között, akiknek pedig kölcsönös segítséget és védelmet kellene egymásnak nyújtani. S ami még gyűlöletesebbé kellene, hogy tegye a pártok alapítóit: e gyomokat, ha egyszer már gyökereket eresztettek valamely államban, igen nehéz kiirtani. Évszázadokon át tenyésznek, és gyakran csak ama kormányzat teljes felbomlásával szűnnek meg, amelybe elvetették őket. A legdúsabban ráadásul a legjobb talajban teremnek; s bár az abszolút kormányzat sem teljesen mentes tőlük, mégis meg kell vallani, hogy a szabad rendszerekben sokkal könnyebben szárba szökkennek és gyorsabban is szaporodnak. Itt mindig magát a törvényhozást mételyezik meg, pedig a jutalmak és büntetések állhatatos alkalmazásával egyedül ez lenne képes őket kiirtani.25

Bármely Jó Fejedelem, felvilágosult monarcha és rendpárti demagóg két kézzel írná alá ezeket a sorokat. Csakugyan: a politikai közösség megosztásából sok baj és bonyodalom származik, de nem önmagában véve, hanem csak akkor, ha a megosztás célja éppen a társadalmi osztottságok – érdekellentétek, vallási, kulturális, szociális feszültségek és konfliktusok – elfedése, meghamisítása, miközben azok – nem találván nyilvános kifejeződési formát és küzdőterepet – formátlanul gomolyognak az alvilágban és éppily formátlanul törnek is belőle elő. Épp ezért Hume nem is áll meg a pártok sommás elítélésénél és korántsem tartja kívánatosnak a pártok törvényen kívül helyezését vagy betiltását, ahogyan a despotikus rendszerekben történik:

A despotikus rendszerekben a pártok gyakran valóban nem láthatók, noha nem kevésbé valóságosak, sőt, épp e láthatatlanság miatt még valóságosabbak és még veszedelmesebbek.26

Hume a pártok szükségességét és hasznosságát aszerint ítéli meg, hogy milyen pártok: barátságon és ellenségeskedésen alapuló – személyi vagy igazi vélemények és érdekek tényleges különbségén alapuló – valódi pártok-e? Harmadik típusként – mint a modern idők „legszokatlanabb és legmegmagyarázhatatlanabb jelenségeinek” egyikét – megemlíti még az „elv-pártokat” is, melyekben a szövetkezés elvont, spekulatív elveken alapul. Ismeretes, hogy a 20. századra ez utóbbi – az elv-párt – vált a demokratikus és diktatórikus pártszerveződések legjellemzőbb és leggyakoribb típusává.

A személyi pártok, mivel a gyűlölet, a harag, a hűség, a szeretet magánügyei – érzelmi ügyek, egyéni hóbortok – körül formálódnak ki, s ennyiben a puszta véletlen, az egyéni önkény az alapjuk, Hume szerint nem lehetnek valódi pártok, ám annál inkább lehetnek a terméketlen viszály, a társadalmi romlás és bomlás előidézői. S ami legalább ilyen lényeges: annál sikeresebben gátolhatják meg – önkéntelenül vagy szántszándékkal –, hogy a politikai közösség tagjai valóságos ügyek – a közösség közös ügyei – és ne idiotizmusok körül gyülekezzenek és pártosodjanak, hogy egyáltalán: szuverén politikai közösségként ismerjék fel és szervezzék meg magukat.

Hume nem tévedett abban, hogy az általa rombolónak ítélt

személyi pártok a legkönnyebben a kis köztársaságokban születnek. Itt minden családi viszály államüggyé válik. Szeretet, hiúság, vetélkedés és bármilyen szenvedély, csakúgy mint a becsvágy és a harag megosztottságot szül a polgárok között. Effajta pártot alkottak Firenzében a NERI és a BIANCHI, Genovában a FREGOSÓK és az ADORNÓK, az újkori Rómában pedig a COLONNÁK és az ORSINIK.

(…) Az emberek oly szívesen tömörülnek személyi klikkekbe, hogy azokat a valódi ellentéteknek már a legcsekélyebb látszata is létrehozza. Mi lehet jelentéktelene bb, mint a mezek színe közötti különbség egy lóversenyen? Mégis e különbségből eredezetethető a BIZÁNCI birodalom két legmegrögzöttebb pártja, a PRASINI és a VENETI, melyek mindaddig nem hagytak fel a gyűlölködéssel, amíg romba nem döntötték ama boldogtalan kormányzatot.27

Mindennapi tapasztalatunk ma is:

Ha az emberek egyszer különböző zászlók alá sorakoztak fel, akkor megkedvelik azokat, akikkel egyesültek, ellenfeleikkel szemben pedig gyűlöletet táplálnak, s az ilyen érzéseket gyakran továbbadják utódaiknak.28

Napjaink parlamentáris köztársaságaiban semmi akadálya a valóságos pártosodásnak. Éppcsak semmi értelme. A tényleges hatalom oligarchiák kezében van. Igazat kell adnunk a jeles német művészettörténésznek, Wilhelm Hausensteinnek, aki 1920-ban így fogalmazott: „hiszen a demokrácia, amióta a világ világ, még soha nem volt más, mint egy több-kevésbé rokonszenves polgári oligarchia reklámja”.29 Nem csoda hát, hogy a nép, az istenadta nép a lelátókon vagy – még inkább – a képernyők előtt a pártosodik – a Nagy Ő meg a Big Brother-féle kukkoló show osztja meg –, maguk a politikai pártok pedig műsorpártokká – kékekké és zöldekké – vannak átalakulóban és csak úgy szórják a műsort. A mai pártszenvedélyek politikai tartalma a nullával egyenlő. A pártok futtatása mindenekelőtt biznisz (ahogyan az volt már Rómában is), a nép számára pedig élvezetforrás: az elfojtott vágyak kiélésének, a társadalmi szenvedélyek levezetésének és becsatornázásnak a módja: ha sekély is – kéj; ha könyörtelen is – gyönyör.

A parlamentáris demokráciának nagy utat kellett megtennie visszafelé: az érdekeken és elveken alapuló valóságos pártoktól a személyi és klikk- pártokig. A parlamentáris köztársaság egyfolytában a császárság küszöbén toporog. Napóleonra – Megmentőre, Szabadítóra, Rendteremtőre – várva. Ám ő, úgy látszik, várat még magára kicsinyég. Egyelőre csak hadd verjék egymást kékre-zöldre a kékek és a zöldek.

  1. „Vannak emberek, akiket nem tekinthetünk másként, mint ételek csatornáit, szarszaporítókat és árnyékszéktöltőket, mert általuk semmi más nem jön világra, egyetlen erényt sem hoznak működésbe és semmi más nem marad meg belőlük, mint teli latrinák.” (Idézi: Heller Ágnes: A reneszánsz ember. Akadémiai, 1968. 159.)
  2. Idézi: Sir Galahad: Bizánc. Athenaeum Kiadás, é. n. 99.
  3. familia gladiatorianak megfelelő familia quadrigaria akár száz főt is számlálhatott, elég a hozzá tartozó alkalmazottak jegyzékét szemügyre venni: „a doctorok mellett, kiknek dolga volt a kezdőket megtanítani a versenykocsin való megállás nehéz művészetére, a kocsihajtókon és a lóápolókon kívül alkalmaztak kerékgyártókat, nyergeseket, sőt még lószerszámdíszek gyártására szakosodott mesterembereket is – nem beszélve az adminisztrációról, amelyet egy ilyen bonyolult szervezet megkövetelt. És vegyük számba, hány embert kellett kiállítani, amikor egyetlen játéknapon huszonnégy futamot rendeztek – még ha sejtjük is, hogy mindegyik hajtó többször rajthoz állt.” (Roland Auguet:Kegyetlenség és civilizáció. Európa Könyvkiadó, 1978. 200–201. l)
  4. Sir Galahad: I. m. 99.
  5. I. m. 99.
  6. Uo.
  7. Roland Auguet, i. m. 172.
  8. „A lovaglás a múltban egyszerűen azt jelentette, hogy felülnek a ló hátára; és ez az elterjedt szokás mentes volt minden bűntől. De a játékok részeként a lovaglás Isten adományából a démonok szolgálatává változott. Ezt a látványosságot ugyanis Castornak és Polluxnak szánták… A hatosfogatot pedig Jupiternek, a négyest a Napnak, a kettőst a Holdnak szentelték. (…) Erichtonius (aki először mert négy lovat fogni szekérbe – Sz. Á.), Minerva és Vulcanus fia, a földre hullatott kéjvágy szülötte, nem más, mint démoni szörny, már nem is kígyó, hanem maga az ördög. (…) A négyesfogatok, mivel efféle alkotóik voltak, méltán öltöztették hajtóikat is a bálványimádás színeibe. Kezdetben csak két ilyen szín volt, a fehér és a vörös. A fehéret a télnek ajánlottak fel, amelynek hava tündöklően fehér, a vöröset pedig a nyárnak, amelynek napja égő piros. De később, amikor a kéjelgés és a babona egyaránt elharapózott, a vöröset némelyek Marsnak, a fehéret mások Zephyrosnak szentelték, a zöldet a Földanyának vagy a tavasznak, a kéket az Égnek és a Tengernek vagy az ősznek. Minthogy azonban Isten a bálványimádás minden fajtáját elítéli, egyszersmind azt is elítéli, amelyet a világ elemeinek szentelnek.” (Tertullianus: A látványosságokról. In: Az égi és földi szépről. Szerk.: Redl Károly. Gondolat, 1988. 62.)
  9. Ifjabb Plinius: Levelek Európa Könyvkiadó, 1981. 280.
  10. A szobor egyfelől a személy megdicsőülésének, halhatatlanulásának, istenülésének tiszteleti kifejezése volt, másfelől a megdicsőült vagy megistenült személy – kőbe vésett képe – reprezentációja révén ott is jelenvalóvá, láthatóvá és megérinthetővé vált, ahol fizikai valóságában éppen nem lehetett jelen, pontosan úgy, mint a tényleges hatalmi erővel rendelkező császárkép, az imago imperialis.
  11. „Vagy tetszhet-e Istennek a kocsihajtó, annyi lélek háborgatója, annyi őrjöngésnek, annyi váltakozó hangulatnak a kiszolgálója, akit maga az ördög díszített fel, hogy mint valami koszorúval ékesített vagy selyemfiú módjára kifestett papot, mint egy fonák Illést, szekerestül elragadja”? – kérdezi Tertullianus A látványosságokról (De spectaculis) című traktátusában, amelyben a látványosságokat – kivétel nélkül – bálványosságokként leplezi le és utasítja el. Tertullianus egyébként – saját érvkészletét gyarapítandó – éles szemmel mutat rá a római életnek arra az ellentmondására, hogy „a négyesfogatok hajtóit, a színészeket, az atlétákat, a bajvívókat, e körülrajongott kedvenceket – akiknek a férfiak lelküket, a nők pedig a testüket is átengedik … maguk a látványosságok szerzői és intézői lenézik és lealacsonyítják” (In: Az égi és földi szépről. Szerk.: Redl Károly. Gondolat, 1988. 62.), ugyanazért, amiért felmagasztalják, egyben büntetik és korlátozzák is őket: megnyirbálják polgári becsületüket és jogaikat, kizárják őket a curiából, a szenátusból, a lovagi rendből, minden egyéb méltóságból, tisztségből és bizonyos kitüntetésekből is. Tertullianus következtetése: „Miféle ítélkezés az, hogy valakit azért becsmérelnek, amivel érdemeket szerez. Nem inkább megvallása ez annak, hogy valami hiba van ott, ahol a szereplők népszerűségük csúcsán szégyenbélyeget viselnek.” (Uo.)
  12. A képek hatalma – életben tartó, megörökítő, istenítő hatalma – persze azt is magában foglalta, hogy amilyen könnyen kaphatott egy hivatalból istenített vagy valamely kivételes képessége, tette alapján rajongott személy – császár, imperátor, auriga – szobrot, éppoly könnyen tűnhetett is el képmása ebből az egész városra kiterjedő hatalmas szoborparkból, ha azt a képek és nevek világából a hatalmon levők politikai vagy egyéb féltékenységből eltörlésre – damnatio memoriae – ítélték.
  13. Bizáncban persze – ellentétben a kései Rómával – a császárok, a baszileioszok – még ha, mint az olykor megesett, bolondultak is a lovakért és a lovas versenyekért – soha nem szálltak le az arénába fogatot hajtani: a baszileiosz mint Földi Krisztus számára ez a szerep megengedhetetlen volt. Ő nem érhette be kevesebbel Illés szekerénél, amelyen általában halálakor, az apotheózis pillanatában ábrázolták.
  14. I. m. 185.
  15. Theophanész: Khronographia. In: A bizánci irodalom kistükre. Európa Könyvkiadó, 1974. 97–99.
  16. Ragyogó összefoglalását és elemzését adja e régi történetnek ismert történeti művében: Montesquieu: „Konstantinápoly népe már régóta két pártra oszlott, a kékekre és azöldekre: e megosztottság hátterében ugyanolyan fajta vonzalom rejlik, mint amelyiknek a következtében a színházban egyes színészeket jobban szeretünk más színészeknél. A cirkuszi játékok során a zöld ruhás hajtók fogatai versengtek a kék ruhások fogataival; s a nézők szenvedélyes izgalommal figyelték a versenyeket. A két párt a birodalom minden városában jelen volt, és szenvedélyének mértéke a város nagyságától függött, vagyis attól, hogy a nép mekkora része dologtalan. De az effajta megosztottság, amelyre a köztársasági kormányforma fenntartásához feltétlenül szükség van, a császárság esetében végzetesnek bizonyult, mert a törvények helyreállítása és a visszaélések megszüntetése helyett csak egyik uralkodónak a másikkal való felcserélését eredményezte. Jusztinianosz, aki előnyben részesítette a kékeket, és nem volt hajlandó a zöldeknek igazságot szolgáltatni, felingerelte, s ezzel csak megerősítette a két pártot. Végül már a köztisztviselők tekintélyért is teljesen semmibe vették: a kékek nem tartották be a törvényeket, mert a császár megvédte őket a törvények következményeitől; a zöldek viszont nem tisztelték többé azokat a törvényeket, amelyek nem védték őket. Nem volt többé sem barátság, sem rokonság, sem kötelesség, sem hála: a családok egymást irtották; minden gazember, aki valami büntettet akart elkövetni, a kékek pártjához tartozott; akit megloptak, vagy meggyilkoltak, az mind a zöldek pártjához.” ( Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása. Magyar Helikon, 1975. 199–200.)
  17. Természetesen a lélek szerkezetének ez a közismert duális felfogása is a tömegkultúrára vall, ahogyan a pszichoanalízis piaci sikerét is a mitikus gondolkodás duális szerkezetének változatlan megőrzése és felszíni racionalizálása és terminológiai szcientizálására magyarázza. Platon – a közvetítések kidolgozására összpontosító fogalmi gondolkodás szellemében – a Phaidroszban még három lélekrészt különböztet meg, épp a fogathajtás metaforáját alkalmazva az elvont gondolati séma szemléltetésére. (Phaidrosz 249d–251b, Ford.: Kövendi Dénes, In: A lakoma; Phaidrosz. Szerk.: Steiger Kornél. Ikon Kiadó, 1994.) A lélek három része ennek megfelelően: a fogathajtó maga, a jó és engedelmes ló és a rossz és makrancos ló. A kocsis és a két ellentétes irányba – lefelé: az érzéki széphez és felfelé: az örök, ideális széphez – húzó ló közötti harcban minden azon múlik, mekkora a hajtó ereje, közelebbről: mekkora a magát megismerő, igazi mivoltára visszaemlékező lélekrész súlya a lélekben, mennyire képes tisztán visszaemlékezni arra, aki az ideák világában eredetileg volt. Vagyis a lélek mozoghat az emberi létszinten, süllyedhet az alá és kerülhet föléje is. Nagyjából ez a három létszint jellemzi a keresztény világképet is, amennyiben a minden továbbit – a Pokolra jutást vagy Paradicsomba kerülést – eldöntő földi lét önálló létszintként határolódik körül. A pszichoanalitikus mítoszból – mivel a pozitivista tudományosság talaján áll – lehetséges lefelé mozgás (a démonalitás), de nem lehetséges a spirituális felfelé mozgás (az elszakadás ettől a világtól). A transzcendencia amputálásából logikusan következik, hogy az ember számára a maximum, amit elérhet, az elhatárolódás lefelé – az ösztönvilág káosza, a mitikus pokol, a démonalitás felé –, avagy ennek a sötétségnek a felemelése és megtisztítása a kultúra rendjében. A keresztény vallás, különösen újplatonikus és misztikus olvasatban – innen nézve – úgy is felfogható, mint fordított pszichoanalízis, amennyiben a sajátosan emberi felé – a mulandó, bűnös, meghasonlott emberi – felé határolja el a lelket, kiszabadítja fogságából és felemeli abba az isteni létmódba, amelyben eredetileg leledzett.
  18. Egyes források szerint a cirkuszi játékok és a cirkuszpártok is Egyiptomból származnak. Grzegorz Leopold Seidler „Politikai gondolkodás az ókorban és a középkorban” című (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1967. 252. l.) Wilhelm Schubart „Justinian und Theodore” című munkájára hivatkozva (München, 1943. 85.) ezt írja: „Felső-Egyiptomban, Oxyrhynchosz városában a cirkuszi játékok idején az egyik párt hívei a plebejusoknak nevezett lovakat bíztatták, a másik párt hívei viszont a patríciusoknak nevezett lovakra fogadtak.”
  19. Ld. Robert Michels: Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie. Lipcse, 1911. (Angolul: Political Parties: A Sociological Study of the Oligarchical Tendencies of Modern Democracy. New York, 1962.) Ld. továbbá: Moisei Ostrogorsky 1898-ban franciául írt, 1902-ben angolul is kiadott alapművét:Democracy and the Organization of Political Parties, amely hazájában Demokratyija i polityicseszkije partyii címen csak 1997-ben láthatott napvilágot (magyar nyelvre viszont mindmáig egyetlen fejezetét sem fordították le).
  20. Ifjabb Plinius: Levelek. Európa Könyvkiadó, 1981. 280. Plinius, mint a kékek és zöldek alpári harcát, ostoba versengését, értelmetlen indulatait megvető értelmiségi „ultrakék” nem állhatja meg, hogy ehhez még hozzáfűzze: „És valahányszor eszembe jut, micsoda olthatatlan szomjúsággal ülnek végig egy ilyen lapos, szellemtelen és egyhangú szórakozást, némi gyönyörűséget érzek, hogy ehhez a «gyönyörűséghez” nekem nincs érzékem.”
  21. Abban a tekintetben a kétféle játék (egyfelől a fogathajtás és neki közvetlenül megfeleltethető autóversenyzés, másfelől a futball) között egyébként alig van különbség, hogy ez is, az is, a halál és a termékenység körül forog. A futball kifejezetten a férfi szexualitásra, sőt maga a nemi aktus fiziológiájára épül: ahogyan az egymás hegyére-hátára hágó, versenyt rohanó, önző hímivarsejtek csapata felváltva a hatalmas petesejt- kapukat rohamozza, vagy ahogyan a labda hálóba vágódásának – a két sejt egyesülését szimbolizáló – extatikus pillanatában kigyúlnak az örömtüzek és a futballista orgiasztikus vonaglásba kezd. A bizánciak egyébként sikeresen kapcsolták össze a kétféle játékot: a perzsák lovaspólójának, a rendkívül népszerű dzigan- nak az átvételével.
  22. Roland Barthes: Mitológiák. 1983. Európa 9–26.
  23. Így volt ez a régi római cirkuszban is. Nemcsak a császárok lépték át a lelátót a játéktértől elválasztó határt és csaptak fel – a kék és zöld sztárok dicsőségét elirigyelve – fogathajtóknak, sőt, olykor gladiátoroknak is, hanem a pártosodott lelátók tömege is besereglett néha a porondra, hogy elagyabugyálják egymást és a versenyzőket, ekként váljon eggyé, ami szétválasztatott: néző és hős, rivalda és nézőtér, fent és lent. Éppúgy, ahogy a régi komédiák fináléjának kommuniójában, amikor – az ellenséges oldalak kibékülésével és összeborulásával megvalósuló „Földi Paradicsomba” – a lakomához meghívják a közönséget is. Éppúgy, mint a komédiák előadásának végén, a verseny után (olykor közben is) a cirkuszban is záporoztak a népre a császár ajándékai: finomságok, édességek, gyümölcsök, pénzzel megtömött bukszák, házépítési engedélyek, a versenynap végét pedig hatalmas lakoma zárta, amelyen a pártszenvedélyek elcsitultak, az ellenségeskedés kihunyt, mintha egy pillanatra helyreállt a ketté szakított világ eredeti Egy-sége.
  24. Roland Barthes, i. m. 22.
  25. David Hume: Összes esszéi. Atlantisz, 1992. I. kötet, 64.
  26. I. m. 67. Tegyük hozzá: despotikus rendszerek magukban az egyes pártokban is létrejöhetnek, s ez esetben a párton belül fognak láthatatlanul megképződni a frakciók, a párton belüli különbségek, ellentétek, platformok veszélyeztetik – s épp mert láthatatlanok, mert megformálatlanok – a politikai pártképződmény működőképességét és politikai sikerességét.
  27. I. m. 64–65.
  28. I. m. 66.
  29. Wilhelm Hausenstein: A barokk szelleme. In: Emlék márványból vagy homokkőből. Válogatta, fordította: Marosi Ernő. Corvina, 1976. 403.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.