Örök turista, saját szülővárosában

Interjú Török Andrással Budapestről

Kemény Mária: Van egy rend, amely valószínűleg hamarabb keletkezett, mint alapítója, Podmaniczky Frigyes megszületett volna: ez a rend Budapest menyasszonyait és vőlegényeit foglalja magába. Te ennek a rendnek minimum perjele lehetnél. Budapest egyesítésének 130-ik évfordulóján ezért beszélgetünk Veled városodról. Meg természetesen azért is, mert nagyon hiányzik a 2000-nek az Urbi et Orbi rovat.

Emlékeid szerint mikor eszméltél rá, hogy Neked a város fontos? Először a város volt fontos, és aztán Budapest, vagy fordítva? Mikor kezdtél szisztematikusan gyűjteni, mászkálni, és miért, volt-e valami célod, vagy az csak később lett?

Török András: Nagyon sokat utaztam gyerekkoromban, mert messze jártam iskolába. Magányos kisgyerek voltam, nem ismertem a szomszéd gyerekeket – ők mind a sarki iskolába jártak, én pedig a Váci utca és Irányi utca sarkára, zenei általánosba, mert ott édesanyámnak egykori kedves tanítónője volt az igazgató. Csupa belvárosi gyerek közé. Több mint negyven percet villamosoztam oda, ugyanannyit vissza. És egész úton a várost bámultam, lehetőleg testközelből. Legjobban szerettem hajóskapitány módjára állni a peronon. A 44-essel utaztam, annak két felhajtható ajtaja volt, s egy láthatatlan pszichológiai határ feszegetésével az ember odaállt az egyikhez, és elbambult, és akkor csak az egyik ajtón tudtak felnyomakodni az emberek, nekem megmaradt a hadállásom. De mindig volt „egy mérges kicsi öregúr”, aki elkezdte rángatni, végül kirántotta alólam az ajtót, és fölnyomakodott. Tehát antiszociálisan viselkedtem, de nagyon szerettem a peronon utazni, és közvetlenül bámulni a várost. Egy csomó aluljáró építkezését figyeltem meg nagyon alaposan. Először az Astoria aluljáró, azután a Blaha Lujza téri, és a Keleti pályaudvari aluljáró. Úgy éreztem, hogy a város egyre szépül, és teljesen elfogott a modern Budapest iránti bámulat. Hatvan és hatvannyolc között jártam általános iskolába. Az Erzsébet-híd átadása felejthetetlen élmény, elmaradt a zongoraóra, csoportosan kivonultunk, és ott szorongtunk a csöpögő esőben. Akkor úgy éreztem, hogy a híd csodálatos, nem ismertem a régi Erzsébet-híd kvalitását. Amikor azt megismertem, a kommunizmus rémtettei közé soroltam, hogy nem állították helyre a régit, később, mikor kicsit tájékozódtam, rájöttem, hogy csak felerészben lehet az az oka, a másik felerészben az európai trendek, világtrendek is hatottak. Csak felerészben szocialista népünk alkotóerejének bizonyságaképpen jött létre az új híd – ahogy az a Március 15. téren (dél felőli oldal) az emléktáblán olvasható.

Az 1963–64-es tanévben egy fiatal és általam csodálatosan szépnek tartott tanárjelölt (hölgy), városnéző szakkört hirdetett, sajnos nem emlékszem a nevére. Valószínűleg gimnáziumi történelemtanár-jelölt volt, és rejtélyes, hogy miért nálunk gyakorolt, talán szabadon választott gyakorlat volt, és minden héten elmentünk vele valahova. Épületeket nézegettünk, gyakran lenéztünk a városra. Nem is annyira egy-egy épületre emlékszem, de az élmény nagyon erős volt, ez alapozta meg a város iránti érdeklődésemet.

15 éves koromban voltam először külföldön, amikor nagyon távoli rokonoknál Párizsban töltöttem harminc napot, s ez teljesen felforgatta világlátásomat. Fellelkesített, ugyanakkor nagy csapás volt a város-szeretetemre. Azt vettem észre, hogy Párizsban nemcsak sokkal nagyobb a gazdagság és a szabadság, hanem minden sokkal régebbi és monumentálisabb, és minden épségben van, és hogy a modern is beleilleszkedik a városba. Tehát akkor, 1969-ben, az a nyár átmenetileg apályát idézte elő a város iránti rajongásomnak. Aztán később egy nyáron Angliában voltam, Cambridge-ben, ez megint más hatás, az erősebb és töretlen hagyomány, itt már kicsit elszégyelltem magam, szerény vidéki rokonnak éreztem magam. Felszabadultság, hagyomány, bizalom, érdeklődés az idegenek iránt – ezt éreztem.

Aztán az Eötvös Gimnáziumba jártam, matematika–fizika szakra. Megint a Belvárosba. Mikor a többiek a köpenyt minél rövidebben akarták viselni, és a legombolható ujját mindenki levette, akkor én egy raktáros köpenyt vásároltam egy munkaruhaboltban, térd alattig érőt… kék volt, mert az volt az előírás, és én az előíráson belül akartam lázadni. Kék színű köpenyben jártam, de nekem ne legyen rövid, hanem hosszú. 17 éves koromban újra megtanultam írni, mert rondának tartottam az írásomat. Akkor kezdtek érdekelni a reneszánsz írásminták, és az azokból kialakult antikva betűtípusok. Nyaranta a Révai Nyomdában dolgoztam, mint 13/a jelű kötészeti segédmunkás. De be lehetett settenkedni a szedőterembe is. Ott megtanítottak ólomból betűt szedni.

Az egyetemen történelem–angol szakra vettek fel, de a történelem szak elég nagy csalódás volt nekem, mert ugye a történelmet megtanultuk az általános iskolában, aztán elölről kezdtük a gimnáziumban, és az egyetemen ismét az ókorral kezdtük, és az volt az érzésem, hogy ott aztán tényleg ott van az a nagy könyv, amiből mindent meg lehet tanulni. Ehelyett elkezdtek minket forrásokkal, forráskritikával gyötörni, és úgy éreztem, hogy én nem akarok isten háta mögötti falvak földesurainak okleveleivel foglalkozni. Sokkal jobban érdekelt a helytörténet, ami azzal foglalkozik, hogy a mi városunk hogy nézett ki régen. De az egész pályámon hatalmas vargabetűket írtam le, mert a filológia iránti vonzásom nagyon erős volt, megtanultam például újgörögül, én voltam az egyik első diplomás ebből a szakból, évekig intenzíven tanultam rajzolni egyetem alatt, dolgoztam a Nemzeti Színházban, a Katona József Színházban.

Mint sok másban, ebben is nagy hatással volt rám a Nádasdy Ádámmal való barátságom, ami húszéves koromban kezdődött. Nádasdy Ádám fiatal tanár volt akkor az egyetemen, akinek egészen enciklopédikus memóriája van, s aki hosszú évekre visszamenőleg ismerte a villamosvonalakat, azoknak a változásait is, és ez tulajdonképpen felkeltette bennem azt a vágyat és lehetőséget, hogy lehet mindent tudni egy városról… Egyébként ő a vasúti menetrendet is gyakran forgatta, az egész országra, ha nem egész Európára kiterjedt a tudása, rohant megvenni a vasúti menetrendet minden évben, ez tudtommal még most is így van. A villamosok iránt én is elkezdtem érdeklődni, kezdtem azt figyelni, hogy az aszfalton meglátszik a régi villamosvonalak helye. Valahogy az aljzatot, a betont nem simították el eléggé, például a Bajcsy Zsilinszky út és a Báthory utca sarkán, ahol kikanyarodott a villamos, egész világosan látszik ma is, olyan töredezett ott az aszfalt, pedig már vagy ötven éve megszüntették azt a vonalat.

Diákkorom végére bekerültem a pesti értelmiségi társaságba, amely érintkezett a demokratikus ellenzékkel. A Budapest-könyvem egyik kiadásának hátlapjára azt írtam: „888. számú közellenség volt a kommunista rendszer idején”. Amivel azt akartam kifejezni, hogy közkatona voltam, egy pillanatig sem hittem, hogy értelme van az egésznek – de jó volt oda tartozni.

Aztán ahogy egyre több lakásban voltam, az egészet egy nagy szövetté kezdtem magamban összeszőni. A város egy hatalmas virtuális hálózattá állt össze bennem. Van egy furcsa érzés, ami ma is megcsap, ha olyan utcában járok, ahol még nem jártam – ez nagyon különleges, hasonlíthatatlan érzés – vagy ha jártam is már ott, de olyan irányban még nem mentem, akkor ugyancsak ez az ismeretlenségi érzés fog el. Különösen szeretek kinézni a Dunára, a látvány nagyon függ a páratartalomtól, a széljárástól, a hidegtől, melegtől, végtelenül sokfajta tud lenni a város – ilyen szempontból is.

Akkorra már megváltozott a régihez meg az újhoz való viszonyom. Addigra már túl voltam azon, ami gyerekkoromban a fejlődő Budapesthez kötött. Aztán 1977-ben saját lakásom lett, egy nagynénémtől örököltem a Józsefvárosban, aztán hamarosan elköltöztünk egy másik házaspárral egy ólipótvárosi lakásba és elkezdtünk az Ecserire járni. Ha nívós modern dolgokat lehetett volna kapni, akkor ez egyáltalán nem jut eszünkbe. Az Ecserin fillérekért lehetett hozzájutni bútorokhoz… emlékszem egy 30 Ft-ért vásárolt fotelra, ami egy héten belül leszakadt, és 700 Ft-ért kellett kárpitoztatni. Egyszer a házmester bejött, azt hitte hogy nagyon gazdagok vagyunk, mert igazi régi dolgaink vannak, a szüleim meg úgy érezték, hogy ez a szegénység jele, normális lakásba nem lehet ilyen dolgokat bevinni. Ez még a modern tobzódás korszaka volt. A szüleim részben polgári eredetűek, de a családban enyhén szólva megtört a hagyomány.

Diákkorom után nem utaztam sokat. Egyetem előtt nem voltam katona, és akkor meghúztam magam, nem akartam, hogy a katonaság fölfigyeljen rám. De 1983-ban három hétig Amszterdamban voltam, ahol sokkal közelebbi és sokkal intimebb városi képet kaptam, ekkor kezdett érdekelni a város szervezete és működése, és egyáltalán nem csak az épületek, hanem az élő organizmus. Addig irodalomnépszerűsítőnek tartottam magamat, elvetélt filológusnak. Ezután kezdtem intenzívebben, célirányosabban várossal kapcsolatos könyveket olvasni.

A várossal kapcsolatos tudatos és rendszeres gyűjtés, az tulajdonképpen 1986-ban kezdődött, amikor Bécsben voltam nászúton, és rájöttem, Bécset nem ismerem eléggé, és bementem a Shakespeare Company könyvesboltba, a Sterngasse 4-be, és azt mondtam a hölgynek, hogy szeretnék útikönyvet kérni, de nem olyat, ami azt mondja el, hogy melyik templom hol van, és mikor építették, és mikor égett le, és mikor építették ujjá, és melyik szent melyik fülkében, vagy kápolnában van, mert az is nagyon érdekes, de azt már olvastam, hanem a város való igaz életéről szólót. „Szóval alternatív útikönyvet tetszik keresni?” És kettőt is kaptam. És amikor jöttünk haza, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha Budapestről is lenne ilyen alternatív útikönyv, mert idegesített az akkori útikönyvek birodalmi szemlélete, ez is világhírű, meg az is csodálatos. Addigra már tudtam, hogy itt semmi se egyedi, világhírű és különleges, de a városnak a léptékében, lüktetésében, életerejében, különleges keverékében vannak egész különös vonások. Akkor alig utaztam, de rengeteg külföldivel találkoztam, akik valahogy eljutottak hozzánk, az Alkotmány utcai lakásba, ahol egy ideig Lugosi Lugo Lászlóval, a fotóssal laktam, együtt jártunk egyetemre, már nagyon régóta barátok vagyunk.

A külföldiek között voltak újságírók, mindenféle értelmiségiek, főleg fiatalok és középkorúak. A Népszínház utcai lakásban, ahol 1977-től 79-ig laktam, ott mindig nyitva hagytuk az ajtót, egyrészt az akkori Budapesten olyan biztonsági viszonyok voltak, hogy ezt megtehette az ember, másrészt az egy második udvarban, a gang végén volt, tehát nem volt olyan bolond betörő, aki oda betört volna, mert nem volt menekülési út. Aztán az Alkotmány utcában mindig kitettünk egy tányért a vacsorához. Rengeteg látogatónk volt, és emlékszem, hogy valahogy sok holland volt, valamikor 82-ben a Veres Júlia nevű barátunk férjhez ment holland udvarlójához, és a vőlegény egyik barátja, egy hölgy, nálunk volt elszállásolva. Ő mondta, hogy Budapest olyan, mint egy római provincia néhány évtizeddel azután, hogy a rómaiak eltávoztak. Ez végtelenül szíven ütött, éppen azért, mert sértés volt ugyan, de igaz. A valamikori pompa, gazdagság, homogenitás, még itt volt romjaiban, de mindenhol foszladozott és pusztult.

Ezek az emberek tudták, hogy mennyire szeretem a várost, és vittem őket körbe mindenhova. És végül is, mikor az esküvő után viszonoztam a látogatást és elmentem Amszterdamba, akkor Rin Verhoef műfordító igen eredeti formában mutatta meg az ő Amszterdamját: megmutatta azokat a helyeket, ahová ő udvarolt élete során. Rettentő érdekes keresztmetszet alakult így ki.

Ekkor már két könyvem megjelent, egy Mark Twainről szóló életrajzom, és kész voltam az Oscar Wilde-ról szóló könyvemmel is, ezek nagyon sok munkát és szép szellemi sikert hoztak, de nagyon kevés pénzt fizettek értük, szinte semmit, kb. 5 filléres órabér alakult ki. Nem volt rendes lakásunk, újrakezdtem az életemet, és azt gondoltam, milyen jó lenne, ha írnék egy alternatív útikönyvet. Tudtam, hogy Magyarországot mennyien keresik fel, ha minden tizedik turista megveszi ezt a könyvet, ami persze sokkal jobb lesz, mint a többi, akkor rengeteg pénzt fogok keresni. Olyan dologról írhatok, ami szenvedélyesen érdekel. Aztán kiderült, a gondviselés nem engedi meg, hogy az embernek rendes lakása is legyen, meg sok pénzt is keressen egyszerre, s mire megjelent a könyv, már megint volt rendes lakásom, viszont egyáltalán nem kerestem sok pénzt a könyvemmel, elég kis jogdíjat kapok, s azon megosztozom Felvidéki András barátommal, aki a kiváló rajzokat készítette a könyvhöz. Azt a keveset is azonnal elköltöm új éttermekre és kávéházakra, sokkal több pénzt fektetek bele, mint amennyi jogdíjat kapok, de ez nálam már egyfajta „szenvedélybetegséggé” vált. Imádok örök turista lenni saját szülővárosomban. Nincs ahhoz fogható „éldelet”, hogy Garay János szép szavát idézzem.

Az én Budapestemet úgy írtam meg, hogy magam elé képzeltem Anneke van Huisseling nevű holland barátnőmet, aki 1982-ben leszólta a városomat. Talán azért elevenebb a hang, mert valóban egy igazi emberhez beszéltem, és a beszélt nyelvet próbáltam leírni. S amikor aztán a Corvina kiadó 1997-ben rábeszélt arra, hogy a magyar változatot is írjam meg, akkor pedig kitaláltam egy teljesen képzeletbeli embert, egy idős tanár urat valamelyik kis városból, aki a diákjait hozza fel Budapestre. A nyolcvanas évek közepe óta már csak a város érdekel igazán, annak minden aspektusa. A Budapest könyveim (mármint a külföldieknek szánt és az attól nagyon különböző, sokkal bővebb magyar változat) voltaképpen az újságírás, a helytörténet és a szépírás hármas keresztútján helyezkedik el – én ott szeretek gubbasztani. Voltaképpen élősködöm a helytörténészeken, akik szorgalmasan írják tudományos munkáikat.

Keresem a társaságukat is. Van egy kávéházi törzsasztalunk is, amelyet Saly Noémival alapítottunk, ott általában meg lehet találni Buza Pétert, N. Kósa Juditot, Ráday Mihályt és másokat. Már második éve működik, minden hónap második keddjén, újabban a Spinoza Házban. (Nem zárt kör, oda lehet jönni.) Most már úgy érzem, évtizedekre megmaradhat. Nagyon jó lenne. Mert együtt mindent tudunk a városról. Van amit csak Tosics Iván, a városgazda, vagy csak Del Medico Imre, vagy csak Gerle János tud, de ott igazán érzem, hogy minden közös tudás ott van az asztalon.

Az útikönyv-írás egyébként önbeteljesítő jóslatként működött, amióta írom és újraírom a könyvet, barátaim, olvasóim elárasztanak üzenetekkel, információkkal. Mindenféle társadalmi rétegben támadtak új barátaim, néha azt álmodom, hogy pók vagyok, nyolc lábam nyolc különféle kődarabon: várostörténet, szociológia, építészet, műemléki világ, közlekedéstervezés, ingatlanpiac, szállodák, éttermek világa. Ezek mind érdekelnek, és járatok sok éve mindenféle szaklapot is, a Turizmus Panorámától az Új Magyar Építőművészetig. De jár a New Yorker is, meg a Le Monde heti válogatása is.

Én magam alapkutatást még soha nem végeztem a helytörténetben. Vágyom is rá, hogyha majd nem kell irodába járnom, felnőnek a lányaim, akkor másként legyen. Egyszer szerkesztettem egy Meg nem épült Budapest című kötetet a Budapesti Negyed számára. Nagyon érdekel az elvetélt tervpályázatok társadalomtörténete, néhány pályázat sorsát végigkövetném.

A tervpályázatokról jut eszembe az új Nemzeti Színház… Életem egyik fordulópontja volt, amikor 1994-ben Fodor Gábor rábeszélésének engedve a kulturális helyettes államtitkári posztot elvállaltam. Akkor még nem tudtam, hogy az a munka abból áll, hogy figyelni kell a lobbyérdekeket, és időnként valakinek gáncsot vetni, vagy taszajtani egyet erre vagy arra, a jobb ügy érdekében. Helyette én abban hittem, hogy azért sodort oda a „történelem forgószele”, hogy modernizáljam a magyar kultúrát, hogy megoldjak megoldhatatlan dolgokat. Ott volt a Nemzeti Színház problémája. A Nemzeti társulata válságban volt, azt mondták, mindennek az épület az akadálya, és az valóban conditio sine qua non volt. Egy befektetői ajánlat nyomán felvetettem, hogy legyen a színház a New York palotában és a mellette levő telkeken, ebből nagy botrány lett, hogy micsoda szentségtörés. Végül az akkori miniszterelnök, Horn Gyula egyszer csak azt mondta, hogy döntsük el, hol lehetne csinálni, és kiválasztották a Deák téri helyszínt. És a kormányváltás után azt leállították, és történt ami történt. Azt gondolom, ha én nem vagyok olyan botor, és nem szedem elő a nem megvalósítható dolgok szemétkosarából éppen a Nemzeti Színházat, akkor az egész kérdés most kerülne elő – talán higgadtabban. Olykor erős lelkifurdalásom van.

KM: Mekkora Budapest? Mennyire szervesültek az 1950-es években csatolt elővárosok? Mennyire tartozik ma Budapesthez az agglomeráció? Mekkora relatíve, a világban?

TA: Úgy érzem, egyre nagyobb az érdekes és a kulturálisan vonzó része, a nyolcvanas évek elején megkezdődött tudatos városfejlesztés a pesti szállodasorral, és próbálták az érdekes részeket egyre kijjebb tolni a Kiskörúton belüli részről. Az elmúlt években különösen nagy változások vannak, például a MEO Múzeum Újpesten. Egészen érdekes aZsila Kávéház, az 52-es villamos vonalán Pestlőrincen. A strand mellett volt Szemere Miklós 1903-ban épült lövőháza, mely évtizedekig a lőrinci strand elhanyagolt öltözője volt. A strand sarkában volt egy kis cukrászda, annak tulajdonosa, Zsila úr nem tudta nézni, hogy a lövőház a strand öltözője legyen, később kihasználatlanul, elhanyagoltan álljon. Megvette hát, és évekig tartó mintaszerű helyreállítás után ebből lett a nevét viselő kétszintes Grand Café. Igazi dzsentrifikációs sikertörténet. De más jelek is vannak. A 38-as állóhajó, a magánberuházásban épülő kulturális központ, és más dolgok. Tehát nem tudom, hogy nagy-e Budapest, de nagyobb, mint tavaly volt, és ez nagyon jó…

Részt vettem egy budapesti távlati városfejlesztési koncepció szerkesztésében, azzal bíztak meg, hogy ne a közvetlen jövő kulturális perspektíváival foglalkozzam, hanem messzire vessem a tekintetemet. És úgy éreztem, hogy városkapukat kellene építeni, vagyis hogy középületté kellene formálni az autósztrádák bejáratait. A város információs központokat, divatos helyeket hozhatna létre, ahol érdemes megállni. Persze nem közpénzből gondoltam, mindössze a kulturális információk elhelyezéséhez volna szükség a város pénzére, ezt Párizsban láttam, hogy vannak hirdetőtáblák, a városüzemeltetés megszórja az egész várost, külterületen, belterületen egyaránt. Szorosabbra lehetne húzni az egész várost. Egyébként nagyon jó jelnek tartom, hogy a közkönyvtári hálózat külső kerületi tagjai is egyre divatosabbak, korszerűbbek – a jelenlegi városvezetés egyik legpozitívabb döntése volt, hogy ahelyett, hogy újat épített volna, rendbe hozta a Központi Szabó Ervin Könyvtárat, amely nagyszerű, eleven kulturális térré vált.

KM: Hol van Budapest? Központ, vagy provincia?

TA: Kevésbé provincia mint volt. Budapestnek van egy érdekes karaktere, még mindig nincs rajta eléggé a térképen, aki idejön, az megdöbben azon, amit itt talál, hogy mekkora a lépték, a látvány, hogy milyen sokszínű a város kultúrája. Európa központja kelet felé vándorol, ezért tulajdonképpen jobban a centrumban vagyunk, mint régebben. Európa új fővárosa egyértelműen Berlin, és ez már nem tud máshová kerülni, legalábbis a mi életünkben nem. Ahogy egyre nagyobb lesz az Európai Unió, bizonyos értelemben Oroszország is be fog kerülni, harminc-negyven éven belül, akkor, ha megéri Európa ezt a kort, még közelebb lehetünk a központhoz.

Azt is gondolom, hogy az internet és az e-mail sokkal szorosabbra vonta Európát, és a földrajzi helyzet esetlegessége sokkal kevésbé érdekes, mint amennyire régebben volt. Hogy az internet és az e-mail mennyire felforgatta az európai civilizációt vagy a világ civilizációját, még mindig nem lehet igazából látni. Sose felejtem el a Bojár Gábor nevű fizikus/üzletember egyik nagyon fontos meglátását, aki szerint tévedés azt mondani, hogy a számítástechnika elterjedése olyan, mint a könyvnyomtatás feltalálása, valójában olyan, mint az írás feltalálása. Éppen akkora civilizációs változásokat indított el, mint amaz. Ezt bölcs és mélyenszántó megjegyzésnek vélem.

KM: Mennyire magyar Budapest? London angol, Párizs francia, Pétervár orosz, de Amszterdam nem holland és szerintem Berlin sem német.

TA: Budapest inkább európai. Én magamat is mindig inkább európainak éreztem közvetlenül, aki magyar anyanyelvű. Kicsi gyerekként bánatos voltam, hogy nem angolnak, németnek, franciának születtem, mert akkor nem fogom tudni Shakespeare-t, Goethét, Balzacot eredetiben olvasni. Ám idegen nyelveket meg lehet tanulni rendesen – anélkül is, hogy az ember ott élne. És most pont fordítva érzem magam. Úgy érzem, nagy luxus, hogy van egy kis saját külön kultúránk, amit a nagy népek nem fognak tudni soha elsajátítani, tehát én éppenséggel kivételezettnek érzem magam. Kis nemzet fiának lenni jó – ezt látom Európában.

Úgy érzem, Budapest kevésbé magyar, inkább európai, mint a többi város. De ahogy a nyelvtudás fejlődik, meg különösen az e-mail, internet, sok utazás, Európai Unió, a többi város is jobban európai lesz. Tehát ez a különbség csökkenni fog. Bár Budapest túlsúlyán Magyarországon, és a magyar kultúrán belül még az Európai Unió sem tud változtatni.

KM: Mit tartasz a legnagyobb törésnek a város struktúrájában, és mit a történetében?

TA: A legnagyobb törés a város struktúrájában és történetében az 1950. január 1-jei Nagy-Budapest létrehozása volt, az igazi nagy törés volt, mert a független önkormányzatokat eltiporták, de ez egybeesett a kommunista tervgazdálkodás bevezetésével is, és a város lepusztulásával, a termelőerők nem kielégítő felhasználásával, és ettől kullogni kezdett az infrastruktúra fejlesztése az igények után. Ez sok évtizedre megpecsételte Budapest sorsát.

Mindig elképedek, amikor elhaladok a Keleti pályaudvar mellett, amit 1884-ben építettek, végtelen előrelátással. A Keleti pályaudvart az akkori város-igényekhez képest annyira perspektivikusan tervezték, olyan hatalmasnak, mint hogyha ma akkora repülőterünk lenne, mint a Charles de Gaulle repülőtér Párizsban. Mert ugye, most nem kell akkora, de tudjuk, fejlődik a város, megy előre.

És ma azon is elgondolkodik az ember, hogy mikor a Hungária körutat a várostervezők beosztották, akkor micsoda kis porfészek, kihasználhatatlan kültelek volt, és mégis a rendezési tervben azt mondták, hogy ide ilyen széles út kell, mert egyszer majd szükség lesz rá, és most kezdjük éppen hogy belakni. Vagy a József telefonközpont, azt hiszem l906-ban épült, és csodálatos, világszínvonalú műalkotás. Gyönyörű relief is van a homlokzatán, ami a távközlést szimbolizálja. Az épületet díszítő művekre is volt pénz, energia, kellő figyelem. Különösen fájdalmas ennek az épületnek sorsa, mert három különböző korban bővítették, amikor még egyre nagyobb és nagyobb gépekkel lehetett csak a telefonközpontokat ellátni. Hogyha a Horváth Mihály térről a Német utcán elindulunk a Rákóczi tér felé, akkor ott láthatjuk a három különböző kiegészítést, egyik silányabb, mint a másik. A mellé az épület mellé volt képük ilyen dolgokat odaépíteni. De most persze egyre kisebb berendezések kellenek, és remélem, hogy lebontják azokat a szörnyű tákolmányokat.

Párizs belterülete körül épült ki a Periférique autópálya, ami olyasmi tulajdonképpen, mint a Hungária körút, körülbelül ugyanolyan távolságra van. Egyáltalán nem a külső körgyűrű távolsága, hanem jóval beljebb, ami igen szép keretet ad a város belső fejlődésének, és a városon kívül levőt és belül levőt elválasztja egymástól, egy új városfal tulajdonképpen.

Ezt a lehetőséget vesztette el Budapest 50-ben, és évtizedekig el fog tartani, míg budai oldalon a körgyűrűt megépítik, alagutakkal, nagyon drágán, nagyon sokba fog kerülni.

KM: Mennyire tartod fontosnak a város jellegzetességei között azt a viszonylag tiszta struktúrát, amit a 19. századi nagy városrendezés létrehozott?

TA: A tiszta struktúra szép, fontos, karakteralkotó dolog, de sajnos nem folytatódott a két világháború között. Igen, a 19. század harmadik harmada páratlanul fontos volt, és minden, ami azóta van, az adja a karakterünket. De alig valami folytatódott. Az Új-Lipótváros kiépítése volt az egyetlen korábbihoz fogható városrendezési projekt, és azt sem folytatták a háború után, sírni van kedvem, amikor a Pozsonyi úton elsétálok a Dagály strand felé, és ott látni a KISZ-lakótelepeket, hogy mennyire egyszerű lett volna, ha csak folytatják a harmincas évek léptékét és annak beosztását…

Természetesen a Közmunkatanács megszüntetését is hibának tartom, és azt megint csak nem lehet újjáéleszteni. Abban finom egyensúly volt, a központi hatalom és a város között, és a közös erőfeszítés be volt csatornázva apparátussal, hozzáértéssel, pénzzel. Hiába mondják most, hogy azt újjá kellene éleszteni, erre egyszerűen nincsen és nem is lehet politikai akarat, mert ennek a széttagoltság nem kedvez. Sajnos nem lehet megtenni.

KM: Mit tartasz a legnagyobb vívmánynak a szocialista időszak várospolitikájában?

TA: A tömegközlekedés az elég jó, és szerintem még ma is az. Még emlékszem, hogy fiatal koromban nem lehetett felférni a buszra, villamosra. Mindig tömeg volt, majd egyszer csak ez elmúlt. Ez részben a motorizációnak is köszönhető volt, amikor már elért egy kritikus tömeget. Valamikor a 70-es évek vége felé egyszer csak jól kezdett működni a tömegközlekedés. Olyat, ami egyébként Budapesten – a világgal való összehasonlításban kiemelkedő, várospolitikai vagy építkezési szempontból –, olyat nem tudok igazán mondani. Talán a művészmozi-hálózat és annak finanszírozása…

KM: Mi volt a legnagyobb hiba a rendszerváltás után?

TA: A rendszerváltás után az az ősbűn, hogy nem centralizálták Budapestet, hanem létrejött a 23 kerületnek csúfolt őrgrófság, saját választott testületekkel, ez szörnyű hiba volt, nagyon bánt engem. Ez a rendszer itt van és itt is fog maradni, legalább is az én életemben. Ezzel kell sikerekre vinni a várost.

KM: És mi volt a legnagyobb vívmány?

TA: A parkok rendkívül nívós rekonstrukciója, a BKV plusz rendszer, a művészmozi-hálózat az olyan jó dolog, ami kifejezetten tudatos várospolitikai cél volt, és az a rendkívül szellemes mód, ahogy a 100%-ban fővárosi tulajdonú Budapestfilm Rt, a kereskedelmi mozijaiban generált nyereségét átforgatja, nem is kerül pénzébe a fővárosnak, ezt rendkívül eredetinek tartom. De azért jellemző, hogy ilyesmi jut eszembe. A parkolási forradalom is fontos, de felemásra sikerült, és ez összefügg a kerületi autonómiákkal. A taxik számának maximalizálása sem a Főváros miatt nem megy.

KM: Mi ma a legrosszabb Budapesten? Mert hogy mi a jó, arról már nagyon sokat írtál.

TA: Nevetséges lesz, amit mondok, én túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok a szépségnek, a jó ízlésnek, a vizuális környezetszennyezést tartom igen borzalmasnak. Tudom, hogy ez nem függ össze annyira az emberek életminőségével, de szörnyűnek érzem a plakát- és óriásplakát-erdőt, valószínűleg a Hungária körúton belül nem volna szabad engedélyezni.

KM: Azt hittem, hogy a jelenkori budapesti építészetre gondolsz.

TA: Van érzékem ahhoz, hogy mindig a szépre figyeljek, arra vadásszak. Az építészetben vannak kiemelkedő dolgok is. A cégtáblákat már nem zsűrizik, a szabadságra való tekintettel, de valamilyen módon azt kacagtatónak érzem, hogy még egy olyan kis helyen, mint mondjuk a Hegedűs Gyula utca és a Wallenberg utca sarkán, a nevezetes „Ági” zöldséges cégtábláján is földkerekség két legnagyobb üdítőital-gyártója vívjon élethalálharcot. Ott van, hogy Ági gyümölcs, és mellette két hatalmas felirat. Én tudom, hogy a jogszabályok nem arra valók, hogy nyomorgassák az embereket, de hogy lehet az, hogy más városokban ez nem így néz ki. Az utca mindenkié de én úgy érzem, hogy az én jogaimat az csorbítja, hogy így meg van szórva reklámmal.

Az építészeti szabályozás a sokkal-sokkal nehezebb kérdés, amely már a magántulajdont közvetlenül érinti. Azt valahogy a kommunista diktatúra kontraszelekciójával érzem összefüggésben, hogy az emberek ízlése ilyen mértéktelenül leromlott, és hogy ez fölszivárgott az engedélyezési hatóságokhoz is. Sokkal ocsmányabb dolgok elfogadhatóak, mint egy folytonosan szabad országban. Nem tudok rá más magyarázatot, mint hogy az építészeti irodákban évtizedeken át a vezetők általában nem a legjobbak közül kerültek ki, hanem mindig a legmegbízhatóbbak közül, és a siker nem az ízléshez vagy a maradandóhoz kötődött, hanem az éppen elfogadhatóhoz. Úgyhogy gondolom, az egyetlen vívmány talán, az hogy a magas házakat nem engedélyezik, ezzel tulajdonképpen egyetértek, bár talán lehetne kivételeket tenni. De így biztos, hogy nem követünk el hibát. Ez kicsit olyan, mint a halálbüntetés, bizonyos emberek abszolút megérdemelnék, hogy pusztuljanak, de ha nincs halálbüntetés, akkor biztosan nem követünk el hibát. Azért a lelkem egy kis részében ott van a halálbüntetés és a magas házak iránti vágy.

KM: Hogyan képzeled a jövőt, mit szeretnél, és ebből mi az, ami meg is valósulhat?

A jövő már érzékelhető is, mert megindult állítólag a középrétegek visszaáramlása. Valószínűleg a tehetős polgárok visszajönnek Budapestre. A belső kerületek, a legbelső terület nem vesztette el a vitalitását, nem következett be az, ami az amerikai nagyvárosokban, hogy kellemetlen és bűnözéstől sújtott, kiürült belvárosok jöttek létre. Egyes részek nálunk is lepusztultak, de már kezdődnek az új fejlesztések, például ha a Gozsdu- udvar fejlesztése megvalósul a Király utcában, meg a Corvin-sziget projekt, meg a Foka-öböl fejlesztés.

Borzasztóan érdekesnek tartom az életerőnek ezeket a gejzírszerűen feltörő szigeteit, amilyen a Szimplakert kávézó, meg a Wichmann kocsmája. A Wichmann kocsmája szimbolikus jellegű számomra, a Király utca és a Kazinczy utca sarkán, a játszótér mellett van. Nem is olyan régen a francia barátaimat vezettem, és mondtam, hogy ez a hely nagyon különleges, nincs kiírva, hogy ez a Wichmann kocsmája, de ezt azért tudni kell, egy szakács foglalkozású, egykori sokszoros világbajnok kenus vezeti (aki a világ legjobbja volt sok éven át, olimpián sajnos mégse tudott soha győzni), egy igen érdekes ember. És abban a pillanatban kinyílt az ajtó és egy szemetesvödörrel megjelent Wichmann Tamás. És más ilyen helyek is egyre-másra nyílnak és fogalmam sincs, hogy ez a tömérdek fiatal ember, beleértve a saját lányaimat, honnan szedi azt a sok pénzt, amivel esténként az idejüket ott töltik. Új és végtelenül érdekes és szivárványos ifjúsági kultúra nőtt ki a városban, a semmiből.

Azt gondolom, hogy ezek az átmeneti város szépséges színterei. Minden szintjén a vendéglátásnak, a szórakoztatásnak olyan jellegű igény-kielégítés és új-igény-felkeltés zajlik, mint ami száz éve folyt itt utoljára. A Liszt Ferenc tér körül, vagy a Sohónak elkeresztelt Ráday utca környékén, de más és más helyeken. Végtelenül változatos, klub- és kávéház-paradicsom lesz lassanként Budapest, tényleg, mint száz éve. Ezt nagy érdeklődéssel figyelem és azt gondolom, hogy ez előre fog haladni.

Hogy hogyan képzelem a jövőt? Úgy érzem, tulajdonképpen a belső rész dzsentrifikálódása előbbre fog haladni, és továbbra is vér és könnyek nélkül. Mert lényegében vér és könynyek nélkül haladt eddig is. Az Országgyűlés a lakásprivatizációnak azt a végtelenül igazságtalan útját választotta, hogy a bérlők megvehették a lakásaikat (én magam is megvehettem azt a lakást, amelyet soha nem engedhettem volna meg magamnak). Ennek következtében kicsi és vacak lakásokért is annyi pénzt kaphatott valaki, hogy a külső kerületekben egy rendes lakást vegyen magának. Ez előre fog haladni, és ezáltal lassanként a belső kerületek szegregációja nőni fog. Budapest még mindig kevéssé szegregált város. Abban az ólipótvárosi házban ahol lakom, 14 lakó van, rendkívül széles keveréke a szegényeknek, gazdagoknak, középrétegnek, nyugdíjasnak, kisgyerekes, nagy-gyerekes, mindenféle, és ha megnéz az ember itt a környéken bármely házat nem tudja megjósolni ki lakik benne. 15-20 év múlva pedig meg fogja tudni mondani. Ez nem feltétlenül jó, de elkerülhetetlen dolog. Tehát azt gondolom, hogy elegáns belvárossal rendelkező, jobban szegregált és átlagosabb nagyváros lesz Budapest. Kevésbé lesz érdekes szerintem. Nagyon örülök, hogy most élek.

KM: Van egy látomásom. A Gellért szállóhoz kötődik. A Gellért szálló úgy ragyog, ha rásüt a nap, mint a rózsaszínre festett brightoni tengerparti szállodák. Sokszor, amikor a 49-es villamoson ültem, és a Móricz Zsigmond körtér felől utaztam a Szabadság híd felé, arra gondoltam, hátha a 49-es egyszer egyenesen a tengerpartra visz. Van-e Neked valami hasonló? Titok?

TA: Igen. Jártam Portland Oregonban, ami nagyszerű város az Egyesült Államokban, majdnem egészen a Csendes-óceán partján, és ott van egy pazar könyvesbolt, a Powell’s. Nyolcvan vagy száz évvel ezelőtt alapították, akkor eléggé a város szélén volt, és egy eléggé szedett-vedett teremsorban helyezték el, pajta- és raktárépületekben kell bolyongani. Az a politikájuk, hogy minden könyvet az eredeti áron adnak. Ott vettem eredeti John Updike könyvet a hatvanas évekből két dollár ötvenért, és mindent az égvilágon lehet kapni. Közben Portland hihetetlenül megnőtt és körbenőtte, és a városnak ma eléggé központi helyén van. Egyszer azt álmodtam, hogy egy ilyen Powell’s könyvesboltszerűben vagyok a Király utcában, a Király utca környékén, és hirtelen kiléptem onnan és akkor azt láttam, hogy az utcán pedig egy olyan állandó nagy utcapiac van, mint az amszterdami Albert Cuyp utcán. Albert Cuyp barokk, manierista festő volt (A Szépművészetiben is van egy gyönyörű képe.). A róla elnevezett utcában minden reggeltől azt hiszem 4-ig piac van, akkor elpakolják a dolgokat és jön a locsolóautó és mindent rendberak. Teljesen olyan jellegű, mint Király utca. Tehát ez a látomásom volt hogy a Powell’s Könyvesbolt a Király utcában van.

De igazi ilyen látomás, hogy amai Dunaparti szállodasor nincs is meg, a régi szállodák ott állnak régi pompájukban Nemrég aMai Manó Házrévén szállítottunk fényképeket a Gresham-ház szobáiba, régi Budapest fényképeket és csodálatos dolognak érzem, hogy a Gresham ilyen minőségben újjászületik. Én egyébként is nagyon szeretek szállodában lakni. Egyfelől mélységesen demokrata vagyok, de nagyon szeretem ha kiszolgálnak. Én is szívesen kiszolgálok másokat, mert csodálatos dolog valakinek lesni a gondolatát. Nem a saját pénzemből, de amikor állami szolgálatban álltam, mindenféle külföldi meghívások révén (vagyis nem a mi országunk pénzén) fantasztikus szállodákban laktam. Egyszer a feleségemmel a Hamburgi Magyar Napok során az Atlantic Szálloda elnöki lakosztályában szállásoltak el a vendéglátók. És a következő évben egy James Bond filmet megnéztünk, az első jelenetben egy gyilkosság történt, abban a szobában, pontosan abban a szobában, ahol aludtunk. Tehát a látomásom az, hogy azzal, hogy Gresham ilyen fantasztikus lesz, hogy a Royal is nagyon magas színvonalon épült, ha nem is a szállodasor, de tulajdonképpen annak a szelleme újra itt van Budapesten.

KM: Játsszunk ország-várost. A felsoroltak közül válassz ötöt, s mondd meg a kedvencedet: utca, tér, ház, szobor, kút, híd, lépcső, kapualj, udvar, terem, templom, hegy, barlang, tó, erdő, fürdő, színház, étterem, presszó, mozi, mulató, fű, fa, virág…

TA: Jó. Utca? Én kétfajta utcát szeretek nagyon, az olyat, ahol csönd van és zöld, de mégis a városban van bent, mondjuk a Garas utca Bel- Budán rendkívül kellemes hely. Vagy azt, ahol mozi van. Mindig szerettem volna olyan házban lakni, ahol mozi van, és az ember csak leugrik mozizni. Most a Toldi mozihoz nagyon közel lakom, úgyhogy voltaképpen szinte teljesült a kívánságom. De mondjuk a másik kedvenc utcám a Fejér György utca a Belvárosban. Van ott egy nagyon különleges sarokház, ami a város eleven szövedékébe épült, modern kiegészítés, a Szerb utca sarkán.

Tér? Hát a Szabadság teret, azt nagyon szeretem, mert mellette lakom, és különösen most, hogy új dimenziókat kapott. Mint egy kicsit a Vendôme tér Párizsban, csak sokkal több zölddel, egy kicsit felturbózott Vendôme tér. Itt az Újépület, volt valaha, egy hatalmas kaszárnya, amit a városon kívülre építettek, messze a városon kívülre akkor, 1745 körül, és hát most a helyén egy nagyon elegáns és klassz hely alakult ki. A Liszt Ferenc tér már túl zajos, azt nagyon szerettem régebben, de most már tulajdonképpen nem anynyira.

Templom. Hát a Bazilikát igencsak szeretem, ahhoz is nagyon közel lakom, és most végignéztem tizenvalahány évig az építkezését, sokszor voltam a kupolában lévő kilátóban, még akkoriban nem volt lift egyáltalán, és a 301 lépcsőn fölmentem, gyönyörű, érdekes kilátás van, a háztetők elhanyagoltsága és műszaki állapota nagyon szépen látszik, a Duna viszont alig. Most az egész környék újjáéled. A Bazilika nagy alkotás szerintem, egyetlen deka eredetiség sincsen ugyan benne, de valahogy summázza azt a tudást, amit ezer év alatt az építészetről megtanult az építész szakma. Másolatok másolata város Budapest, de ettől végtelenül ismerős és barátságos. Ilyen értelemben a legeurópaibb város, mert mindent összehordott, mindenhonnan másolatban, és ez még hordozza ükapáinknak azt a nagy ambícióját, hogy igenis európai város legyen. Azt olvastam valahol, hogy úgy kezdték Budapestet építeni, hogy egyáltalán ne legyen riválisa se északon, se keleten, se délen. Béccsel ugye nem volt mit kezdeni, az ott volt és ott lesz mindig. A Bazilika ennek a törekvésnek a megtestesülése. És az egész Andrássy útnak is ez a lényege. Egyszer egy amerikai útikönyvben azt olvastam: „That architectural hodgepodge that they call eclecticism” (Ez az építészeti tohuvabohu, amit ők eklekticizmusnak neveznek.) De van két másik kedvenc templomom is, a városmajori két templom, az Árkayak, apa és fia temploma, mind a kettő csodálatos, és most már huszadik éve arra viszem óvodába a lányaimat, gyalogosan föl a Csaba utcán, és nem bírom a szemem levenni a arról a bámulatosan purista templomtoronyról. Az is érdekes, hogy azért van az a harangtorony távolabb a templomtól, mert ott fut a befedett Ördögárok és nem lehetett közvetlenül fölé építeni.

Van még egy pléh-Krisztus a Józsefvárosban, amit nagyon szeretek, a Mátyás tér közelében, a Tavaszmező utca és a Koszorú utca sarkán. Ez nagyon erősen roma környék, de a vallásosság is elég erős lehet, mert valahányszor arra megyek, mindig friss virág van, félbevágott műanyag literes üdítősüvegekben van a víz.

Étterem. Elég sokat járok étterembe, és ha tehetem a külföldi vendégeimet a Marquis de Salade vendéglőbe szoktam vinni, ami a Hajós utca és a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán van, és nagyon különös a története. A 90-es évek legelején mikor ez a vendéglő létesült, kis salátabár volt mindössze. Akkor a Picasso Point volt a legjobb hely Pesten (most is kellemes hely), de ott nem lehetett enni akkoriban. Meg igazából dugig volt mindig, és arra a forgalomra alapult ez a pici kis salátabár. Már akkor különleges salátákat, vegetáriusdolgokat lehetett kapni, de nagyon kicsi volt, és egy koszos függöny mögött egy öreg néni csörgött a kanalakkal. Aztán megvettek egy nagyobb részt egy pincében, és ma Budapest egyik legkifinomultabb intézménye, amit egy bevándorló hölgy alapított, ha jól tudom, Azerbajdzsánból jött. Aztán megtanult magyarul. Számomra az egész történet a budapesti élet gazdagodását szimbolizálja. Mintha az étterem a hiányzó láncszem lenne Kelet és Nyugat között.

KM: Végül még egy jutalomjáték: mondj egy sztorit, de szigorúan olyat, amit még nem írtál meg a 2000-ben.

TA: A legnagyobb siker, amit valaha elértem, a 2000-hez is kapcsolódik. Amikor ott dolgoztam, akkor még a New York kávéház galériáján szerkesztettük a lapot, mert még nyitva volt a kávéház. Akkoriban az útikönyvem 123. oldalán azt lehetett olvasni, hogy amennyiben a nyájas olvasó élőben akar a szerzővel találkozni, akkor csütörtök délután kettő és négy között ide jöhet, mert mindig ott vagyok. És 93 őszén egyszer csak egy nagyon-nagyon idős házaspár jött föl a galériára, a bácsi bottal járt – a New Hamshire-beli Hannover városából. A bácsi nemrégiben nyugdíjba ment, egy nagy egyetemi könyvtár igazgatói székéből. Mint repülőgép-törzsutasok kaptak egy lehetőséget, hogy bárhová elrepüljenek a világon. Mint afféle független, alapos emberek, elmentek a helyi utazási könyvesboltba, és megvettek négy különböző útikönyvet – az egyik az én könyvem volt. Mind a négyet elolvasták és közösen úgy döntöttek, hogy ők Budapestre jönnek, mert az nagyon érdekes hely lehet. Utána végigolvasták a könyvet, végigjárták az összes helyet és úgy döntöttek, hogy megnézik a szerzőt, és odajöttek hozzám. Úgy éreztem, 39 évesen, hogy akkor én mindent elértem az életben, és ekkora sikerélmény már nem érhet, mint hogy olyan messziről eljöttek és felkerestek. Ez olyasmi, mint amikor a Jordán Tamás megírta az Eleje, közepe, vége című híres versét és előadta a Merlin Színházban, és megkérdeztem tőle, hogy más verset mikor fog írni. Azt mondta: „Én már más verset nem fogok írni, mert most megvan az i-n a pont. Minek toljam alá az i-t?”

AZ INTERJÚT KEMÉNY MÁRIA KÉSZÍTETTE

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.