A háború privatizálása

A háború mindennek atyja. 1 (Herakleitosz)

Az ember vallásai közül a háború a legszívósabb; de az is megszüntethető. 2 (Elias Canetti)

Ki ne tudná, mi a háború? A háború a politika folytatása, csak más – azaz nem-politikai – eszközökkel. E politikai közhellyé csépelt megállapítás a modern hadelmélet atyjától, Clausewitz porosz tábornoktól ered, 3 talán mert olyan velõs és katonás, amilyennek egy porosz tábornokot elképzelünk. Még a józan ész is haptákba vágja magát elõtte és szalutál: “Á la guerre comme á la guerre!” Vagyis:

Hja kérem, ez a háború! Nincs mit csodálkozni! Harctéren vagyunk, nem nászi ágyban! Fõként pedig nem a parlamentben. Itt kérem, rakéták röpködnek az ember feje fölött, nem frázisok. Nem erkölcsi hullák hevernek szanaszét, hanem valódiak. S aki még él, az is csupa szép hullajelölt.

Indítékok és célok

Max Weber klasszikus meghatározása szerint az állam (minden állam) az erõszak legális monopóliuma. Ez esetben háború és politika nem az erõszak és az erõszakmentesség, hanem az erõszak alkalmazási módja és eszközei szerint választhatók el egymástól, noha meglehetõsen szûk és mindinkább szûkülõ határok között.

A legitim célok tekintetében nincs mindig és nincs feltétlen különbség háború és politika között, hiszen ilyen célokat csak a mindenkori szuverén tûzhet a hadsereg elé, amikor az egész politikai közösség legitim képviselõjeként a háború “végsõ eszközéhez” nyúl, mivel úgy ítéli meg, hogy legitim célját másként nem érheti el, enélkül viszont az egész politikai közösség léte kerül veszélybe. (Mellékes most, hogy e politikai döntés helyes helyzetértékelésen és jogos igényeken alapul-e, a lényeg az, hogy legitim és a szuverén politikai hatalom hozza meg. Azt a kérdést is zárójelbe kell tennünk most, hogy a háború fegyveres erõszaka lehet-e bármely legitim – általánosan elismert és erkölcsileg helyeselt – politikai cél megvalósításának legitim eszköze, nem vált-e a háború mint eszköz és eszközhasználati mód a huszadik század végére minden tekintetben illegitimmé, egyfajta barbársággá, civilizálatlansággá, atavizmussá?)

Az abszolút monarchiák kialakulása óta az állam legitim politikai célja – így vagy úgy – a “közjó”: a politikai közösség keretében egyesülõ és egyesített polgárok java – biztonsága, jóléte, szabadsága, függetlensége, jogai –, ahogyan azt az államban kormányzati hatalomra jutott politikai többség – az egész politikai közösség szimbolikus és tényleges helyettesítõjeként – elképzeli, elfogadja és jóváhagyja. Ez adja – így vagy úgy – a modern, racionális állam – a jogállam – erõszak-monopóliumának és egyben az ezzel a monopóliummal is jogszerûen élõ kormányzati hatalomnak a legitimitását. 4 A szándékok, indítékok és célok – akár legitimek, akár illegitimek, akár bevallottak, akár bevallatlanok – a háborúban is politikai szándékok, indítékok és célok. 5 Még akkor is azok, ha a cél nem kevesebb, mint a világ meghódítása. Az eszközök és módok azonban eltérõek. Itt persze felmerülhet a régi kérdés: meg lehet-e valósítani valamely célt bármely eszközzel és bármilyen módon? 6 Nem úgy van-e inkább, hogy bizonyos célok, még ha politikaiak is, csak bizonyos eszközökkel, bizonyos módokon érhetõk el vagy valósíthatók meg? Míg más eszközök – bármily sokfélék legyenek is a politikai célba érés módjai és bármily széles a politikai cél megvalósításának eszköztára – éppenséggel kikezdik vagy lerombolják a kitûzött politikai célt? Sõt, az eszközök – olykor a politikai eszközhasználók számára is váratlanul, elõre nem látott módon – új, esetleg nem is kifejezetten politikai célokat tûznek “maguk elé” és a politikai eszközhasználók maguk válnak az önálló életre kelt eszközök eszközeivé.

Clausewitz fentebb idézett sarkalatos tétele csak elvileg zárja ki, hogy a háború mint üzem, intézmény és világállapot7 önállósuljon és a politika eszközébõl a politikának célokat kitûzõ hatalommá váljon: “a háborút semmi körülmények között sem tarthatjuk önálló dolognak, hanem politikai eszköznek”.8 De Clausewitz is hozzáteszi, hogy bár a politikai cél az elsõ indító ok, mely a háborút életre hívja, ettõl még a politikai cél nem a háború kizárólagos törvényszabója. A politikai célnak gyakran a háborús “eszközök természetéhez kell alkalmazkodnia, miáltal aztán nem ritkán átváltozik, de mégis mindenkor oly tényezõ marad, melyet elsõsorban kell tekintetben vennünk”.9 Kezdetben van tehát a célkitûzõ politika, a háború (a tömeges fegyveres erõszak-alkalmazás) csak azután következik, hogy megindítását valamely politikai cél eléréséhez – mint végsõ politikai eszközt – elhatározták.

Ami a háborúban sajátlagos, az csupán eszközeinek sajátlagos természetébõl ered. Hogy a politika céljai és irányzatai ezekkel az eszközökkel ellenkezésbe ne jussanak, azt a hadmûvészet általában, a hadvezér pedig minden egyes esetben megkövetelheti. Eme követelmény valóban nem csekély; de bármily erõs visszahatása legyen is ez egyes esetekben a politikai célokra, eme visszahatást nem tekinthetjük egyébnek, mint azok módosításainak (tehát nem “helycserének”, amelyben katonai célok lépnek a politikai célok helyére – Sz. Á. ), mivel a politikai szándék a cél, a háború pedig az eszköz a cél szolgálatában: az eszközt pedig cél nélkül sohasem gondolhatjuk. 10

Igen, de mért ne lehetne a háborúnak saját célja, föltéve, hogy a politikai hatalomból – technikai és szervezeti értelemben – az erõszak mintegy “kiágyazódik”? Avagy abban az esetben, ha a katonai eszközök túlságosan hatalmassá válnak ahhoz, hogy politikai célokra – e célok lerombolása és a politikai célkitûzõk saját veszedelme nélkül – felhasználhatók lehetnének? Sõt, még akkor is, ha a mérlegelõ politikai racionalitás – bármi okból – egyszerûen nem érvényesül, a politika önálló célkitûzõ hatalma – ismét csak bármi okból – megroggyan vagy megtörik? Hiszen éppen Clausewitz határozza meg az elvont háború, az ideális háború fogalmát annak sajátlagos – a politikáétól különbözõ – célja felõl úgy, mint a végletes erõszak tényét, melynek semmi nem szab határt az ellenfél erõszakának mértékén kívül. Sõt, elválasztva a politikai célokat az ideális vagy elvontan vett háború céljaitól, aszerint tesz különbséget még háború és háború között, hogy milyen közel vagy milyen távol vannak egymástól a szóban forgó célok: minél mélyrehatóbbak az indító okok, minél merevebb a háborút megelõzõ feszültség, minél inkább veszélyezteti a háború egyes népek puszta létét, “annál inkább fog a háború elvont alakjához közeledni, annyival inkább törekszik az ellenfél tönkretételére, annál inkább találkozik a háború célja a politika irányzatával: s annál inkább fog a háború harcias és nem politikai jelleget ölteni.” 11 De megfordítva is: minél gyengébbek az okok és feszültségek, annál inkább “kénytelen” a háború eltérni természetes irányától, “annál inkább különbözik a háború politikai célja az ideális háború céljától: annál inkább válik a háború politikaivá.” 12

Mármost éppen ez itt a kérdés: mi a háború “természetes iránya”, mi az “ideális háború célja”? Nem valamilyen filozófiai elvontságban lakozó “Krieg-an-Sich”-é, természetesen, hanem az eszköznek a politikai céltól megkülönböztethetõ saját célja, amikor ez a cél – az eszköz célja – a politikai célról leválik vagy leszakad és önállósul? A háború “saját célja” annak a célnak felel meg, amire az eszközt létrehozták és amely részben a fegyverzetben, részben az eszközök (a fegyverzet) alkalmazására kiképezett eszközben – a hadseregben – materializálódik. Az az elmélet, miszerint a termelési eszköz határozza meg a munka szervezetét – mint egykor maga Marx is megjegyezte – sehol nem állja meg helyét fényesebben, mint épp az emberölés iparában. A politika számára azonban a háború – legalábbis, amíg a politikai hatalom rendszere nem csap a sztratokrácia – saját céljaihoz hozzárendelhetõ (vagy hozzá nem rendelhetõ) eszközként létezhet csupán.

A háború az erõszak ténye (méghozzá az elvileg határtalan, gyakorlatilag az ellenfél erõszaka által határolt erõszaké – Sz. Á. ), mellyel az ellenséget saját akaratunk teljesítésére kényszeríteni igyekszünk. (…) Az erõszak, ti. a fizikai erõszak tehát, mivel az állam és törvény fogalmának keretén kívül erkölcsi erõszak nincsen: az eszköz; az akaratunknak az ellenségre való kényszerítése pedig: a cél. 13

Ám aminek Clausewitz puszta lehetõségét is elveti a maga korában, az ókor és a középkor világára nézve korántsem hárítható el14olyan könnyedén, korunkban pedig, a késõ modernitás félbirodalmi-félkaotikus világában éppenséggel elsõrendû fontosságú kérdéssé válik:

Ha a háború az erõszaknak csupán teljes, zavartalan és föltétlen nyilvánulása lenne, ahogy ezt annak puszta fogalmából levezetnünk kellett, úgy ez attól a pillanattól kezdve, amelyben a politika által elõidézve ennek helyébe lépne, azt (a politikát) mint tõle teljesen független valamit, a felszínrõl leszorítaná és saját törvényeit követné, mint valamely robbantó akna, mely semmi más irányban hatni nem tud, mint amely felé elõkészített berendezései képesítik. 15

Nos, éppen ez az, ami Clausewitz szerint lehetetlen. S ez az, ami manapság mindinkább lehetségessé válik, megvalósulása szinte küszöbön áll, ha nem is abban a formában szorítja le az erõszak a politikát, ahogyan Clausewitz ezt a lehetõséget mint képtelenséget elgondolta: nem az egyes államok egymás ellen kezdeményezett tömeges fegyveres erõszaka formájában (mintegy a katonai elem – hadsereg, haditechnológia, katonai cél – elszabadulásaként és önállósulásaként a politikával szemben), hanem a magánember “természetes céljaiért” (tehát általánosan el nem ismert célokért) indított háborújaként (privátháborúként) valósul meg, melyet a magánember (bûnözõ, tébolyult, haszonlesõ, kéjenc stb.) visel saját vagy idegen államok, nemzetközi szervezetek, egyes politikai hatalmi ágak és azok személyes képviselõi, avagy maga a gyûlölt társadalom ellen. 16

Az új helyzetet immár nem az jelenti, hogy mind több szuverén területi állam rendelkezik – bevallottan vagy titokban – tömegpusztító fegyverekkel, sõt, még csak nem is azon, hogy egy-egy ilyen államban a hatalomra jutott egészen szûk csoportok – a “karizmatikus” vezér és megszállott vagy rettegõ politikai kísérete – kontrollján és önkontrollján múlik, bevetik-e egy-egy kiélezett helyzetben, elsõ felindulásukban vagy végsõ reményvesztettségükben a tömegpusztító fegyvereket. Az új helyzet, amely lévén magának a civilizatorikus fejlõdésnek a véghelyzete is, minden valószínûség szerint a közeljövõ alaphelyzete a magánember mind ez idáig sikeresen (esetenként alighanem túl sikeresen is) féken tartott, elfojtott és megfegyelmezett erõszakának – erkölcsileg- technikailag lehetségessé vált – elszabadulásában rejlik. (Ennek az elszabadulásnak a természetébõl a 90-es években bõséges ízelítõt kapott az emberiség: a világvégére készülõdõ kvázi-vallási és politikai szekták terrorakciói és a polgárháborúnak álcázott maffia-leszámolások, ilyen-olyan házrobbantások formájában.) Nem a magánember vált egyszeriben erõszakosabbá, hanem a magánerõszak politikai és társadalmi kontrollja vált gyöngébbé: a magánember változatlanul illegitimnek tekintett erõszakhasználatát többé nem lehet a régi módon, az állam jogteremtõ és jogfenntartó erõszakával ellensúlyozni, korlátozni, féken tartani.

Az új helyzet a belsõleg ellentmondásos civilizatorikus fejlõdés terméke: egyfelõl a fegyverkezési verseny, másfelõl a piaci verseny által insprirált technológiai és technikai fejlõdésé. A piac, az új technikai eszközökkel való legális (olykor nem-legális vagy féllegális) kereskedelem biztosította a tömeges hozzáférést olyan eszközökhöz és eszközhasználati módokhoz, amelyek – minden különösebb befektetés nélkül és alig megfogható módon – a tömeges fizikai pusztítás (baktériumok, vírusok) és a civilizatorikus rombolás (számítógépes vírusháborúk) eszközeiként is felhasználhatóak. Ugyanakkor a “tudásközpontú” posztindusztriális társadalom széles körben teszi hozzáférhetõvé (mert nem tehet mást) a szóban forgó eszközök egyéni felhasználáshoz vagy elõállításhoz is felhasználható tudást, az információs hálózatok pedig biztosítják az “összeesküvõk” közötti kapcsolat-teremtést és bármely magánõrület hathatós terjesztését. 17 (Sokak szerint közel állunk ahhoz, hogy megszülessen az elsõ házilagosan elõállított atombomba, az a “jó hír” pedig, hogy egy izlandi mérnök odahaza közép-hatótávolságú rakétát állított elõ, nemrég érkezett).

Természetesen eddig is kerülhetett és került is magánkezekbe mindenféle fegyver, készült házilagos úton bomba, pokolgép, eddig is létezett magánerõszak, de most elõször teremtõdött meg a lehetõsége tömegpusztító fegyverek (egyelõre mindenekelõtt vegyi és biológiai fegyverek) “magánosításának” – magánúton történõ elõállításának, beszerezhetõségének és alkalmazhatóságának –, illetve bármilyen technikai vívmány, hordozóeszköz tömegpusztító fegyverként való felhasználásának. 18 Mellékes, mik ezek a magáncélok és kik a szóban forgó magánemberek – orvosi ellátásra szoruló magányos elmebetegek, barkácsolt vallások szektáinak agymosott és távirányított szerencsétlenei, anyagi érdekeiknek nagyon is tudatában levõ, államok ellen hadakozó maffiózók. A lényeg: a modern tömegtársadalomra méretezett hagyományos, központosított rendõri és katonai erõszakeszközök hatástalansága az új kihívással szemben. A területileg lokalizálhatatlan, politikailag azonosíthatatlan és megnevezhetetlen magánember mediatizált – egyben tehát esztétizált: rettenetet és csodálatot keltõ19 – erõszakát nem lehet megállítani reguláris hadsereggel és hagyományos háborúval. (Jellemzõ ebbõl a szempontból a hagyományos felügyeleti és ellenõrzési technikák versenyfutása az elképzelt “futóval”, aki talán nem is fut, maga a versenyfutás pedig nagyobb fenyegetést jelent a társadalom, mint a bûnözõk számára, hiszen az üldözés egyre totálisabb technikai eszközei és módjai, továbbá a jog kontrollja és a társadalmi kontroll alól mindinkább kicsúszó titkosszolgálatok és erõszakszervezetek hatalma azt a fenyegetést is magukban rejtik, hogy a jogállam és a demokratikus rendszer a totalitárius rendõrállamiság felé csúszik.)

De talán félrevezetõ, ha a teljes, föltétlen és zavartalan erõszak alkalmazását minden esetben háborúnak nevezzük. A tömeges fegyveres erõszak ilyen-olyan, fõként nemzetközi jogi szabályok által megkötött alkalmazása avagy az igazságos háború elmélete20 azonban a modern idõk terméke és soha – napjainkban sem – érvényesült teljesen, a legújabb fegyvernemek (nukleáris, vegyi, biológiai stb.) pedig még a kérdésfeltevést is értelmetlenné teszik (szabályos vagy szabálytalan használat?). Csak a nem-használat lehet “szabályos”, akár a használattal való riogatás (a “holnap fegyverei”) politikájának, 21 akár a fegyverzetkorlátozás és a béketárgyalások politikájának eszközét képezi is a nem-használat. A korlátozás ez esetben már nem a használat ilyen-olyan módjára, hanem magára a használatra vonatkozik. Az egyes államok – esetenként de jure is rögzítve a tömegpusztító fegyverek használatáról való egyoldalú vagy kölcsönös lemondást –, de facto nem is használják õket: ebben az értelemben háború a haditechnika és a logisztika mai fejlettségi szintjén, az ennek a szintnek megfelelõ fegyverekkel és módokon már nem lehet semmiféle politika eszköze, sem szabályok közé szorítva, sem szabálytalanul, hacsak egy olyan politikáé nem, amelynek képviselõi – valamilyen vallási szekta magántébolyának engedve – elhatározták a civilizáció öngyilkosságát (ebben az esetben azonban az elhatározás nem politikai, hanem privát természetû és feltétele éppen a politika visszavonása).

Az ez idõ szerint érvényes és a szuverén államok és nemzetközi politikai instanciák által általánosan elismert szabály mindenesetre az, hogy – legalábbis a nukleáris fegyverek hadrendbe állítása óta – a haditechnika elért szintjén nem lehetséges háborút viselni egymás ellen, 22 amit az Egyesült Államok – máig egyetlenként és egyetlen alkalommal – minden állam számára nyilvánvalóvá tett az atombomba eléggé el nem ítélhetõ ledobásával Hiroshimára és Nagaszakira a második világháború legvégén. A szabályt a hidegháborús korszakban a nukleáris nagyhatalmak be is tartották (a maoista Kína retorikailag felrúgta ugyan, ám utóbb, amikor maga is atomhatalom lett, az atomfegyverrel együtt mintha azonnal megjött volna politikai esze is).

A nukleáris fegyver tabu alá helyezése persze ezt követõen sem zárta és nem is zárja ki a fegyveres erõszak alkalmazását államok közötti és államokon belüli konfliktusok megoldásának a világszervezet által mindig helytelenített “végsõ eszközeként” (1945 és 2000 között több ezer helyi háború zajlott le a világon, általában a nagyhatalmak részvételével), csakhogy mindezekben az esetekben a fegyveres konfliktus a haditechnika sokkal alacsonyabb (lényegében az 1945 elõttinek megfelelõ) szintjén vagy alternatív módon valósult meg, noha a szembenálló feleknek olykor módjukban állt bevetni “totális fegyvereiket” is. Ha idáig nem vetették be (márpedig nem tették, bizony, még a “Gonosz Birodalma” sem, ezzel is tanúsítva, hogy nem az), akkor csakis azért, mert az államok vezetõiben az indulatokon felül tudott kerekedni a politikai józanész, annak puszta belátása, hogy aki a totális fegyvert fog, az abban a pillanatban e fegyver által vész el. Ha bevetette õket, akkor maga ellen is bevetette, a nukleáris világháborúnak nincsenek nyertesei.

E visszatartó mentális erõnek azonban csak a politika szerezhetett érvényt. Nem a magánember esze, természetes vágyai és igényei, hanem egyedül a “politikai ész”, az államrezón volt képes – legalábbis idáig – a civilizatorikus fejlõdés során létrejött globális romboló erõket kontroll alá helyezni és a hatalmi politikában magában rejlõ démonikus kísértéseket korlátok közé szorítani. Ha a politikába befészkeli magát és a politikai racionalitáson felülkerekedik a magánember erõszaka, önkénye és tébolya, akkor semmi nem tudja többé visszatartani ezeket a romboló erõket. 23 Akkor csakugyan vége a világnak. Az a katasztrofális kombináció, amely a nácizmusban jött létre a politikai állam és a magánhóbort24 között, az eszközök és elérési módok mai színvonalán a véget jelenti. Egészen a legutóbbi idõkig legfeljebb attól kellett épp ezért tartania, az ellen kellett küzdenie a világ politikai racionalitást képviselõ hatalmainak, hogy olyan államokban, ahol egyetlen személy zsarnoki önkénye és ideológiai tébolyától függ a szóban forgó eszközök bevetése, erre ne kerülhessen sor. Ez viszonylag könnyebb volt a hidegháborús tömbpolitika idõszakában. Elõször is attól kezdõdõen, hogy a szovjet vezetés bürokratikus és kollektív jellegû lett, az amerikaiak nem tartottak attól, hogy az oroszok megtámadják õket. Másodszor mindkét nagyhatalom éberen õrködött, hogy nukleáris monopóliumuk ne törjön meg, hogy az atomfegyver ne kerülhessen még “övéi” kezébe sem (avagy legalábbis a világháború gyõztes nagyhatalmain kívül más kezekbe).

Valóságos veszélyt csak Mao Kínája jelentett a szovjet–kínai szembenállás idõszakában, amikor a beszámíthatatlan – vagy magát annak mutató – Mao Ce-tung arra akarta rávenni a szovjeteket, hogy adják át neki az atomtitkot, és indítsák meg mielõbb az atomháborút az amerikai “papírtigris” ellen. A kínai fenyegetés azonban, ha egyáltalán valós volt, már a 80-as évek végére megszûnt. Ugyanakkor államok sokasága vált nyíltan vagy titokban atomhatalommá – Kína után India, Pakisztán, Izrael, Észak-Korea stb. Valójában azonban – mint ez a 90-es évek végére egyértelmûen kiderült – már nem területi államok jelentik a világra a legnagyobb biztonsági kockázatot, hanem éppen a területileg azonosíthatatlan, megfoghatatlan kvázi-politikai képzõdmények, magánerõk, amelyeket semmiféle politikai vagy erkölcsi megfontolás nem korlátoz a “totális eszközök” (többek között fegyverek) alkalmazásában vagy bármely eszköz totális (többek között katonai) alkalmazási módjában (az új helyzetet szeptember 11. demonstrálta a világ számára, ahhoz hasonló élességgel és katasztrofális komorsággal, ahogyan egykor Amerika demonstrálta az atomkorszak beköszöntét a Japánra ledobott atombombákkal).

Eszközök és módok

De mi a háború, ha most már nem politikai céljai, hanem a fegyveres erõszak nem-politikai eszközei felõl nézzük? Egyáltalán: vannak-e a politikának, a politika vitelének csak õrá jellemzõ, sajátlagos eszközei, amelyek a hadviselés eszközeitõl – az úgynevezett katonai eszközöktõl – világosan és egyértelmûen megkülönböztethetõek? Nem azt kellene-e inkább mondanunk, hogy maguk a politikai eszközök (és persze politikai gondolkodásmódok, hatalomgyakorlási és hatalomszerzési módok) oszlanak meg egyfelõl a leplezetlen és leplezett erõszak alkalmazásának (és/vagy az erõszakkal való fenyegetésnek és terrorisztikus zsarolásnak) eszközeire (ez esetben a háború vagy hadviselés csupán a politikai erõszak bevetésének és alkalmazásának különös esete lenne), másfelõl a jogalkotás, a parlamenti vita, a tárgyalás, a szövetkezés és persze cselszövés “erõszakmentes” eszközeire, jóllehet e kétféle eszköztár konkrét helyzetekben korántsem választható ketté olyan magától értetõdõ könnyedséggel, ahogyan a fogalmi megkülönböztetés absztrakciós szintjén.

Persze, a kérdést fordítva is föltehetnénk: vajon a hadviselés nem-politikai eszközei, az úgynevezett katonai eszközök csakugyan kellõképpen körülhatárolhatók-e és ilyen értelemben elválaszthatók-e a politika sajátlagos eszközeitõl? Kissé általánosabban fogalmazva: megkülönböztethetõ-e egyáltalán politika és háború az eszközök szintjén? Hiszen az eszközök sohasem önmagukban léteznek, mindig a konkrét használati módokban nyerik el értelmüket, jelentésüket, merõben függetlenül attól, hogy e felhasználás rendeltetésszerû-e (arra a célra használják-e az eszközt, amire eredetileg létrehozták vagy sem?), avagy szabálytalan (az eszközhasználók mintegy kívülrõl kényszerítik rá az eszközre ezt vagy azt a célt?). Mondjuk, a marcona katona egy gépfegyver csövével is megcirógathatja – mintegy barátkozólag – az utcán bámészkodó kisgyermek fejét vagy beletúrhat a földön heverõ könyvkupacba, és egy felhasználóbarát számítógéppel is lehet embert ölni.

Az eszközök kérdését a célok összefüggésében szokás vizsgálni. Leggyakrabban morális szempontból: szentesíti-e a cél az eszközt, avagy bizonyos eszközök használata nem megy-e túl a célon, nem változtatja-e meg, nem rombolja-e le, nem vonja-e vissza a célt, amelynek elérésére használni akarják. De vizsgálható az összefüggés pragmatikusan, például kalkulatív szempontból, a költség és nyereség relációjában is, amikor a cél eléréséhez használt eszköz és mód morális árát, társadalmi árát teljesen figyelmen kívül hagyják, s ezért veszteségnek csak az számít, ami a mi veszteségünk (a mi “tulajdonunkban” keletkezett kár), a másik vesztesége számunkra mindig “tiszta haszon”. Mint George Lakoff írja a “háború költségei” metaforát boncolgatva: “ami ťköltségŤ a másik oldalon, az ťnyereségŤ nekünk”.25 A cél és az eszköz azonban nem a logikai, üzleti vagy morális absztrakciók vagy metaforák levegõegében, hanem az eszköz gyakorlati és konkrét használati módjában kapcsolódnak össze egymással. A leghatékonyabb eszközöket is hatástalanná kacattá, a legnagyszerûbb civilizatorikus vívmányokat és átokká változtathatja véletlenszerû, balesetszerû vagy esztelenül intézményesített, rendszerszerûen abszurd használati módjuk.

A használati módok sokfélék és az egyes használati módok konkrét minõsége is igen eltérõ lehet – a céltudatos és szakszerû használattól a találomra történõ és szakavatatlan (amatõr, tudatlan, ostoba) használatig, a kifinomult használattól a durva vagy kíméletlen, “civilizált” vagy “civilizálatlan” (az eszközre nem tekintõ, a célt pedig csak nagyjából bemérõ és elérõ) használatig. A használati módok mind eredetüket tekintve (örökölt, eltanult, átvett, újonnan kialakított módok), mind a használat körüket illetõen (intézményes rutinok, gondolkodási és viselkedési módok, a tárgyi világgal, az emberekkel, a természeti környezettel szemben kialakult általános és különös – például szakmai – bánásmódok) igen nagy változatosságot mutatnak. Általában elmondható, hogy eszközöket – technikai-gépi eszközöket, de jogi és politikai eszközöket is – bármilyen társadalom vagy társadalmi csoport minden további nélkül átveheti, ám rendeltetésszerû használatukat, a kezelés- és bánásmódokat már korántsem ilyen egyszerû elsajátítani (igen gyakori konfliktusforrás volt és maradt a modernizációs folyamatokban az új eszközök és a régi használati módok közötti ellentét, lett légyen szó az ipari korszak gépeinek használatáról, vagy a demokrácia intézményes eszközrendszerének társadalmanként, kormányzati ciklusokként igencsak eltérõ mûködtetésérõl).

Természetesen bármely eszköz leválasztható konkrét használati módjáról, ahogyan, mondjuk egy szó is leválasztható a beszéd eleven folyamatáról, hogy az így nyert absztrakciót aztán ilyen- olyan eszköztárak vagy szótárak absztrakt értelmi rendjébe sorolják be. Egy fegyverraktár vagy egy fegyvermúzeum tárlata azonban – a szótárakhoz hasonlóan – csak teljesen elvontan (az eszköz eredeti rendeltetésének vagy történeti felhasználásának ismertetése formájában) képes bemutatni az eszközt, tehát úgy, ahogyan az eszköz konkrétan nem létezik (illetve ahogyan itt, az élet forgatagából kivonva, a raktározás, a tárolás, a kiállítás használati módjában: önmaga szemléltetéseképpen – létezik csupán).

A katonai eszközök használati módja – kétségkívül ezeknek az eszközöknek a különös természetébõl adódóan is – különösen frappánsan mutatja meg az általános összefüggést cél és eszköz között, ami konkrétan mindig a használati módban valósul meg. Természetesen a használati módoknak mind erkölcsi, mind jogi szempontból határt lehet (és olykor kell is) szabni: bizonyos eszközhasználati módokat valamely adott összefüggésben, adott terepen, adott játékban kifejezetten megengedhetetlennek tekintenek, s ennek megfelelõen értékelik és szankcionálják is õket. Ha az eszközhasználók átlépnek az eszközhasználatnak az adott játékban általánosan elismert határain (megszegik a szabályokat), törvénysértést követnek el, amiért elítélhetõek, diszkvalifikálhatóak vagy más módon büntethetõek. A gyakorlatban persze maguk a szabályok is eszközök, s mint ilyeneket alkalmazzuk, vagyis vonatkoztatjuk – és ezáltal értelmezzük is – õket a konkrét esetben valamely eszközre és eszközhasználati módra: nem általában, hanem e szerint minõsülnek aztán azok konkrétan helyesnek vagy helytelennek, megengedettnek vagy megengedhetetlennek. Ámde a törvény a gyakorlatban szüntelenül törést szenved: hol a szükség bont törvényt, hol a játék szereplõinek személyes vagy csoportos erkölcsi alávalósága, hol a minden áron gyõzni akarás hübrisze.

Ha felidézzük a katonai eszközök használati módjának történetét, nemcsak azt kell látnunk, hogy a fegyverek pusztító ereje – az ember természet fölötti hatalmának növekedésével egyenes arányban – szüntelenül növekszik, hanem azt is, hogy egyfelõl – mintegy folytonos versenyfutásban a haditechnikával és a hadviselési módokkal – növekszik a nemzetközi jogi erõfeszítés a szóban forgó eszközhasználati módok szabályozására, korlátozására vagy eltiltására; másfelõl pedig hogy – ugyancsak a technikai fejlõdésnek köszönhetõen – a katonai vagy háborús felhasználási mód mind jobban elszakad a speciális katonai eszközöktõl és ezeknek az eszközöknek a legitim birtokosaitól, vagyis a reguláris hadseregektõl, a speciálisan kiképzett, sajátos testületi fegyelemnek alávetett és politikai célokhoz rendelt katonáktól, s kellõ cinizmussal és némi fantáziával minden létezõ eszközre és színtérre kiterjeszthetõ (elég ezúttal a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban fegyverként, tehát katonai módon felhasznált nem-fegyverekre és nem-hadszínterekre – az utasszállító repülõgépekre és a támadás objektumaira – gondolni, felidézni a tokiói metróban végrehajtott mérgesgáz-támadást, vagy a felrobbantott izraeli autóbuszok és rakétával szétlõtt vagy megtorlásként szintén felrobbantott palesztin lakóházak újabban mindennapos képét).

Ebbõl következõen felbomlóban, sõt, immár megszûnõben az ellenség harcoló és nem-harcoló részének hagyományos (az igazságos háború egyik fontos jogi kritériumát képezõ) megkülönböztetése is. A legújabb fejlemények, mint arra még visszatérek, valójában korántsem olyan újak a modern hadviselés történetében, mint azt a totális ellenség fogalmával operáló, a totális megsemmisítés eszközeit keresõ és felhasználó totális háború elmélete és gyakorlata, továbbá a modern partizánháború26 és ennek globalizálási kísérlete is mutatja. (Úgy vélem egyébként, hogy a globális üzemmódra váltó és a vallási és politikai megszállottságtól a priváttéboly felé eltolódó modern terrorizmus nemzetközi jogi megítélésének ellentmondásossága a partizán és a partizánháború jelenségébõl érthetõ meg igazán.) 27

Az alapvetõ különbség tehát nem a civil, s nem is a politikai és katonai eszközök között húzódik, hanem bármely eszköz politikai és katonai (háborús jellegû) használati módja között. Ez a használati mód függetlenedhet vagy teljesen el is szakadhat a politikai célok világától (e célokból le nem vezethetõ és e célokkal nem indokolható). (A célokat akkor is politikainak kell tekintenünk, ha magukban véve erkölcsi vagy vallási célok, mert a politika tûzi õket célul valamely politikai közösség elé, függetlenül attól, hogy ez a közösség egy vallási civilizáció spirituális közössége-e vagy a demokratikus és emberjogi normákra alapozott nemzetközösség.)

Szuperterrorizmus: háború folytatása más eszközökkel?

Ha a háború a politika folytatása más eszközökkel (folytatása, legalábbis addig, amíg nem ütközik a totális önmegsemmisítõ háború határába), akkor a szuperterrorizmus a háború korláttalan folytatása más eszközökkel és más módon. Ha a háború bizonyos értelemben és bizonyos mértékig túl van a politikán, akkor a globális terrorizmus bizonyos értelemben a háborún (s ekként persze a háború végsõ eszközét kezében tartó politikán) van túl. De hát hogyan? Lehetnek a terrorizmusnak más eszközei mint a háborúnak? Lehet a véres erõszak háborús és terrorista eszközei között különbséget tenni?

Fentebb már utaltam rá, hogy a használati mód (ki használja, miért, mire, mi ellen, mi módon?) az eszközök között mélyreható különbséget von. Az erõszak nemcsak erõszakeszközöket használhat, hanem bármilyen eszközt. Az erõszak használati módja ez esetben elõször magán az eszközön tesz erõszakot: megváltoztatja az eszköz célját, aminek kedvéért eredetileg létrehozták és a megsemmisítés új – pillanatnyi vagy hosszú távú – céljához rendeli hozzá. Nem fegyvert készít valamilyen használati eszközbõl (mint amikor harangból ágyút öntenek, ekébõl kardot kovácsolnak), hanem fegyverként – ölésre és rombolásra – használ bármit, aminek tárgyi- anyagi adottságai – alakja, súlya stb. – ezt megengedi. Még tovább: a kifejezetten a pusztítás céljára létrehozott erõszakeszközökbõl – a fegyverekbõl – önmagukban szintén nem következik sorsszerû elkerülhetetlenséggel az erõszakos használati mód. Az anyagi eszköz – bár célját, amelyre kiképeztek, bizonyos értelemben “beleprogramozták” – nem képes elõírni, mire használják és mire ne használják, legfeljebb arra képes, hogy leszûkítse valamelyest a célok és használati módok körét (adott helyzetben, ha vannak, akik felismerik a helyzetet és megvan a bátorságuk megváltoztatásához, még egy ártatlan mûanyagkés vagy villa is fegyverré válhat, mint azt 2001. szeptember 11-én a Pentagon épülete felé irányított harmadik utasszállító repülõgép fellázadt utasai megmutatták). A használathoz “használók” is kellenek és ha nem is minden határon túl, de nagy mértékben õk adnak – alkalmi vagy tartós, új vagy más – célt és ezáltal értelmet és jelentést az eszközöknek. Nem képeznek ez alól kivételt az erõszakeszközök sem. Az eszközök nem predesztinálnak semmire. Az ölés céljára létrehozott különféle hadászati eszközök28 – parittya, kés, forgópisztoly, lángszóró, atombomba, rakéta – felkelthetik valakiben a vágyat, hogy “kipróbálja” õket, ha hozzájuk fér ez azonban csak metafora. Nem az eszközök a kezdeményezõk, nem az eszközök provokálnak ki valamilyen cselekedetet, hanem a konkrét helyzetekben cselekvõ emberek tesznek meg vagy nem tesznek meg az eszközökkel valamit. Az eszköznek nincs felelõssége, mert nincs mérlegelési lehetõsége sem. (Még akkor sem, ha az eszköz – ember, ha sikerült tökéletesen megfosztani emberi mivoltától, például átalakítani “bombávᔠ– “élõbombávᔠugyanis.) A kiindulópont: az alany – a vágy vagy a szükséglet, az érdek vagy az indulat –, nem az eszköz. Az eszköz elvan magában az idõk végezetéig, vagy legalábbis addig, amíg egy tárgy anyagilag az idõben kitart.

A helyzet vagy szükséglet szülte alkalmi, esetleg intézményesült használati módok az erõszakeszközöket is eltéríthetik attól a céltól (pusztítás, ölés), amelyért létrehozták õket, és más célt erõszakolhatnak rájuk. Igen, az erõszakeszközök is megerõszakolhatóak. Ez az erõszakoskodás odáig mehet, hogy a “csõcselék szétlövetésére” kivezényelt katonák puskacsövébe a forradalmi tömeg szegfût dug, mintha az virágtartó lenne, hogy szimbolikusan semmisnek nyilvánítsa a puskacsõ eredeti célját: mintha torkolatából immár nem hatalom és halál, hanem szabadság és élet fakadna, és egy pillanatig ez csakugyan így is van. Sõt, a tömegpusztító fegyverek technikai mértéktelenségének egy szintjén esetleg éppen az következik az eszközök dermesztõ hatalmasságából, hogy – mérlegelve alkalmazásuk kiszámíthatatlan vagy éppenséggel elõrelátható következményeit – lemondanak bevetésükrõl, úgy használják õket, hogy nem használják õket. Ez persze csak az eszközök politikai használati módjában képzelhetõ el.

Végsõ soron tehát, ha ragaszkodunk a háború általánosan bevett fogalmához, azt mondhatjuk, hogy az a háború, amit nem katonai eszközökkel, nem nyíltan szembenálló felek, nem katonai célpontok ellen folytatnak, mindenféle agonális elem – a háború folytatásának szabályszerûségét biztosító, hallgatólagosan elfogadott vagy nemzetközi egyezményekben rögzített – játékszabály, törvényi kötöttség, jogi megkülönböztetés félresöprésével, nem nevezhetõ a szó bevett értelmében háborúnak, noha az erõszak-alkalmazás mértéke és következménye megközelítheti a tömeges fegyveres erõszak-alkalmazás mértékét és következményeit. Mégsem háború ez, hanem valami más. Nevezhetjük globális terrorizmusnak vagy szuperterrorizmusnak, a rá adott választ pedig “háborúnak a terror ellen”, ezek a metaforák azonban (és nem mert metaforák, hanem mert rossz metaforák) csak elfedik annak a világjelenségnek a radikális újdonságát, amit fentebb a “magánember rémuralma”, a “privátfasizmus” és a “magánháború” metaforáival próbáltam érzékeltetni. Valóban, mintha újra idõszerû lenne a “magánháború” és “közháború” rég elfeledett megkülönböztetése. 29

A technológiai civilizáció – a globális informatikai rendszereken, a globális tõkepiacon, a globális tömegkultúrán keresztül – a maga módján minden magánembert e civilizáció potenciális alanyaként von be a globális játékba, anélkül, hogy – az eszközök használatának formális szabályain kívül – bármit (bármilyen tartalmat) elõírhatna neki vagy számonkérhetne rajta, anélkül, hogy megbízhatóan követhetné vagy ellenõrizhetné mozgását a globális térben, azonosíthatná õt, ha õ maga nem kívánja azonosítani magát, láthatatlan, névtelen, nyomtalan akar maradni. Ez persze hallatlan szabadságot jelent: a Michel Foucault által leírt “Panoptikon” – a láthatatlan hatalom, a kevesek által totálisan felügyelhetõ és ellenõrizhetõ többség, az egységes viselkedésre késztethetõ, irányítható “fegyelmi társadalom” – végét. Akárkik voltak is – rabok, munkások, katonák, tanulók, páciensek -, mivel sohasem tudhatták, figyelik-e õket a láthatatlan “felügyelõk”, vagy sem, az egyéneknek állandóan úgy kellett viselkedniük, mintha látnák õket. “Ideális formájában a Panoptikon – mint Zygmunt Bauman írja – nem tesz lehetõvé semmilyen magánteret; legalábbis semmilyen homályos magánteret, felügyelet nélküli, vagy ami még rosszabb, felügyelhetetlen magánteret.” 30 Mára a helyzet alapvetõen más, úgyszólván visszájára fordult: a Panoptikont – Thomas Mathiesen szavával31 – a Szinoptikon váltotta fel. Míg a Panoptikon alanyai helyhez voltak kötve, hogy megfigyelhetõk legyenek, hogy eltünésüket, szökésüket, egyáltalán mindenféle autonóm vagy szabálytalan mozgásukat megakadályozzák, a Szinoptikonban senki nem “lokalizálható” teljesen, mindenki megfoghatatlan kissé, “területen kívül” van, pontosabban a hálón, a cybertérben, ahol már nem kiválasztott kevesek figyelik a többséget, hanem a többség figyeli – méghozzá minden külsõ kényszer nélkül – a keveseket (azokat is ideértve, akiknek – lévén a világháló számukra elérhetetlen – csak a televíziók képernyõje és a mûsorszóró csatornák sztárjainak figyelése jutott). Mindez – még ha igaz is, hogy az emberiség nagyobb része egyelõre nem rendelkezik hozzáférési lehetõséggel az internethez és akik rendelkeznek, azok is “csak abban a keretben kapnak választási lehetõséget, amelyet a szolgáltatók állítanak fel”32 – valóban új helyzetet teremt. De az új helyzet, amelyben a megfigyelõk és megfigyeltek úgyszólván helyet cserélnek, az egyének mint magánegyének (!) eloldozódnak az ipari-fegyelmi társadalom által a fizikai és szociális téridõben rögzített helyükrõl, s a hatalom gyakorlói (a kevesek) számára szinte megfoghatatlanná válnak, míg viszont maga a hatalom (képviselõi, intézményei, szervezetei, infrastruktúrája) a fel- és elszabadult magánegyének számára megfogható lesz, nos, ez az új helyzet nemcsak az egyéni szabadságot, hanem a társadalmi kockázatokat is sokszorosan növeli. A Szinoptikon – egyelõre legalábbis – nem a közember, hanem az izolált magánember, az önzõ, fogyasztói boldogságra és totális felelõtlenségre dresszírozott, anómiás, vágy- és indulat-vezérelte, a többi magánemberrel, sõt, gyakran az egész világgal szemben ellenséges magánember szabadságát hozta el. Azét a magánemberét, aki “egyszer él” és ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy akkor mindent szabad (“mért legyek én tisztességes”), hogy “utána az özönvíz” és “inkább dögöljön meg mindenki más, mint én”. A problémát, persze, nem önmagában a “privatizálódás” jelenti, hanem a politikai közösség – jobbára: az államok – ellenõrzése alatt álló totális technikai eszközök “privatizálhatóságának” merõben új lehetõsége. Hiszen már az ipari társadalom korszakában is az a diszkrepancia jelentette a legnagyobb veszélyt a társadalmakra és az egész emberiségre, amely a technikai fejlõdés eszközeinek hatalmassága és e társadalmak (elitek és tömegek, egyének és csoportok) morális érettsége között feszült. Ezt a diszkrepanciát fokozta tovább a technikai fejlõdés új hulláma, amely lehetõvé tette a szóban forgó totális eszközök (többek között a rombolás eszközeinek) privatizálhatóságát és az alkalmazásukról vagy nem-alkalmazásukról való döntést – megtörve a morálisan változatlanul kevéssé érett, de legalább látható és számonkérhetõ politikai közösség elismert és jogilag korlátozott erõszak-monopóliumát – a morálisan nem beszámítható – nem látható, semmi és senki által nem kontrollálható, jogilag nem korlátozható – izolált magánember kezébe helyezte.

Az államok erõszak-monopóliumának megtörése, hogy a globális hozzáférés új eszközei szabaddá teszik az utat a magánegyének elõtt a legtotálisabb erõszakeszközökhöz és ezek alkalmazásához, anélkül, hogy nekik ki kellene mozdulniuk ültõ helyükbõl és a magánszféra anonomitásából, föltéve, hogy rendelkeznek a kellõ tudástõkével, pénztõkével, kapcsolati tõkével, egyszersmind a priváterõszak – a magánháború, a magángerilla, a magánterrorizmus – új korszakát nyitotta meg. A globális játszmák színterei nem a földrajzi térben lokalizálható politikai államok vagy az államok közötti intézményesült politikai terek, hanem a lokalizálhatatlan és intézményesíthetetlen cybertér; az új szereplõk pedig nem látható, megformált politikai, gazdasági, kulturális entitások, hanem láthatatlan és megfoghatatlan, pillanatonként alakot cserélõ és helyet váltó magánemberek. Mellékes, hogy maffiaérdek, vallási vagy politikai szektatéboly, unalom vagy magánpasszió viszi-e õket bele a globális játékba, netán játékrontók, akik egyenesen arra játszanak, hogy a globális játék véget érjen, s vele együtt összeomoljon az egész rendszer. Így vagy úgy, a globális rendszerre – és a benne és általa integrálódó társadalmakra – a legnagyobb veszélyt nem a rendszeren kívülre képzelt elvetemült államocskák (rouge state) zsarnokai vagy radikális politikai csoportok jelentik, hanem a globális rendszerben magában létrejött eszközök, szervezési és hozzáférési módok privatizálhatósága, beleértve ebbe a háború – méghozzá a totális háború – privatizálásának lehetõségét is. 33

Aki kívülrõl, egyben tehát hagyományos eszközökkel és lokális módon opponálja, valójában labdába sem rúghat, függetlenül ennek az oppozíciónak a jellegétõl. Önmagában a legbrutálisabb erõszak sem érinti a globális rendszert, ha nem a globális térben, a globális intézmények és szereplõk ellen és nem a globális világrend saját eszközeit és jártasságait használva fel követik el. Lokális államocskák a globális labdába bele sem érhetnek. Viszont a globális hatalom ágensévé vagy felforgatójává, gyakorlójává vagy ellenzõjévé válhat bármely magánszemély. Ez lett a globális világrend döntõ és félelmetes újdonsága, nem pedig az unipolaritás, hogy immár Amerika az egyetlen szuperhatalom. Ez a tegnapi nap alapján elképzelt világrend. Nem az történt, hogy a Szovjetunió eltûnt, Amerika pedig gyõzött. Az történt, hogy a hidegháború – döntõen: a globalizációnak és a globalizációt lehetõvé tevõ és felgyorsító távközlési forradalomnak köszönhetõen – véget ért, és ezzel teljesen új – láthatatlan és ellenõrizhetetlen – szereplõk, új parancsadó helyek és új (immár nem-politikai) módon léphetnek színre és cselekedhetnek a világban.

Amikor politikusok és írástudók “új korszakról”, “a civilizált világot fenyegetõ egyetemes kihívásról”, “harmadik világháborúról”, “szuperterrorizmusról” stb. beszélnek, csupán a levegõt kapkodják: a régi gondolkodás hálójába próbálják bevonni azt a tapasztalatot, amely túl van ezen a gondolkodáson és nyelvezeten. E sorok írója is csak arra vállalkozhat, hogy kísérletet tesz e minõségileg új és – szeptember 11. után – bízvást katasztrofálisnak nevezhetõ tapasztalatnak a túlfeszített általánosítására. Ezzel a túlfeszítéssel is jelezni kívánom: sem az eddigi gondolati, sem a technikai, sem a politikai eszközök és elképzelésmódok nem alkalmasak az új helyzet artikulálására, s mert nem alkalmasak rá (beleértve a lokális büntetõháború/humanitárius felszabadító háború ideológiai és gyakorlati artikulációs módját is), mindaddig fennmarad, sõt, fokozódni fog egy totális magánháború és nyomában a világkáosz veszélye, ameddig nem születnek meg az új tudatformák – nyelvi és fogalmi készletek – és velük együtt a nemzetközi politikai parancsadó helyek és döntéshozó szintek kezdeményezésére azok a politikai formák, eszközök és módok, amelyek globális szinten képesek blokkolni e katasztrofális végkifejletet bekövetkezését. Most kellene aztán igazán hatalomra emelni a képzelõerõt!

Egyelõre még a régi elképzelésmód uralja a politikát, amely leggyakrabban úgy ragadja meg a történéseket, mint az “elképzelhetetlen” bekövetkezését (hihetetlen, elképesztõ, döbbenetes, lehetetlen stb.), holott éppen az a feladat, hogy a régi képzelet felõl elképzelhetetlent, a régi képzeletet felülmúlót próbáljuk meg elképzelni. Ez persze aligha fog bekövetkezni tisztán szellemi úton, az amúgy is zavarbaejtõen képzeletszegény politikusok és pénzemberek képzeletének megfeszítésével. Szigorúan véve 1991 és 2001 között, tehát az elmúlt tíz évben “csak” két elképzelhetetlen dolog történt: az egyik a Szovjetunió és vele együtt a szovjet blokk és az egész kétosztatú hidegháborús világrendszer összeomlása; a másik a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokat ért terrortámadás. Ám, sajnálatos módon, még sok elképzelhetetlen dolognak kell megtörténnie ahhoz, hogy az új politikai képzelõerõ birtokába vehesse a világot. Föltéve, hogy lesz ideje megszületni, és lesz mit birtokba venni. Ahhoz, hogy eljussunk az új tapasztalati világ elképzeléséhez és elgondolásához, egyelõre vegyük szemügyre a háború régi tapasztalatát általánosító fogalmakat és elképzelésmódokat.

Láttuk: a globalizáció olyan eszközöket, hozzáférési és használati módokat teremtett, amelyek lehetõvé teszik, hogy a magánegyén – ültõ helyében – az egész világgal érintkezzen (kapcsolatba lépjen, információt szerezzen, szervezkedjen, utasításokat, parancsokat adjon és fogadjon el stb.), ugyanakkor sem elõírni nem lehet számára, hogy ennek a kapcsolatnak mi legyen a tartalma és célja, kikre és mikre terjedjen ki, mit hozzon mozgásba vagy bénítson meg (pl. vírusokkal, koholt információkkal stb.) sem megbízhatóan ellenõrizni és számonkérni, mi lesz és mi volt ez a cél. A fegyelmezés és felügyelet hagyományos modern eszközei csõdöt mondanak. El is kezdõdött a versenyfutás az állam, közelebbrõl a biztonsági szolgálatok versenyfutása a magánemberekkel a hálózati kommunikáció ellenõrzéséért. Innen nézve a napi vírustámadások a világháló ellen, vagy a betörések ilyen-olyan titkos adatbázisokba, függetlenül attól, üzleti, politikai, vagy vallási érdek motiválja is õket, ugyanennek az új – területileg lokalizálható politikai egységekhez: államokhoz vagy államok ellenõrzése alá nem tartozó – privát-terrorizmusnak a részét képezik. A privát-jelleg kifejezõdhet az agresszió infantilis-játékos öncélúságában (nézzük csak, hogyan lehet feltörni a rendszert, túljárni készítõi eszén, hogyan lehet tönkretenni a hatalmasok hatalmas pénzén vásárolt, magabiztosan feltörhetetlennek nyilvánított biztonsági a rendszereit). De merõben privátjellegû az agresszió, a felforgatás, a rombolás, a botrány esztétizáló önélvezete vagy az internetes “összeesküvõ” (a “cyber-harcos”), a “digitális széf-feltörõ” – a hacker – ilyen-olyan politikai vagy vallási fantazmája, barkácsolt hite, ideológiája avagy egyszerûen paranoiája is. Innen nézve mellékes, hogy a hacker merõ önélvezetbõl vagy haszonért, eladható titkos információ megszerzéséért tör be valahová; hogy tudása és ügyessége hatalmán, megfoghatatlanságán örvendezik-e, avagy öntudatos anarchistaként “forgat fel”, csúfol ki, aláz meg (“semmi hatalmat senkinek, ó!”), netán üzleti csoportok megbízásából (a másik üzleti csoporttal szemben) cselekszik, amikor egy új, “megavírust” dolgoz ki és szabadít a hálóra.

A lényeg az, hogy a posztindusztriális világ technikáját birtokló magánegyének számára széleskörûen hozzáférhetõvé válnak a globális világ – pénzügyi, információs, politikai – parancsadó helyei (vagy legalábbis ez a hozzáférés, eszközökkel és szakértelemmel együtt megvásárolható, végtére is: “eladó az egész világ!”), míg e parancsadó helyek számára a magánegyének – minden adatbank, számontartás és ellenõrzés ellenére – egyre kevésbé elérhetõek. Szándékaikban, mozgásukban egyre megfoghatatlanabbak, fékezhetetlenebbek, mert felelõsségre vonásuk lehetõsége is igen csekély. A privátterrorista – akár szomszédja, akár egy rivális cég, akár egy szörny-államnak látott világhatalom ellen vet be ilyen-olyan eszközöket – a legritkább esetben nevezi meg magát. Az akció maga az õ neve. A név mögé nézni nem lehetetlen, de mire sikerül, az illetõ már más név alatt “akciózik”. Annyi neve van egyidejûleg, amennyit csak akar.

Zárszó helyett

Már a huszadik században létrejött a lehetõsége, hogy államok elpusztítsák egymást, vagy akár az egész világot, de ezekben az esetekben a döntés – még ha nem is mindig demokratikusan – politikai instanciák kezébe volt letéve, politikai megfontolás tárgyát képezte. Már ekkor fennállt a veszélye annak, hogy a technikai apparátusok kiszabadulnak a politikai instanciák ellenõrzése alól, mert – mondjuk – félreértés vagy más véletlen folytán “megnyomnak egy gombot” a kezelõpulton, a kiszolgáló személyzet egyik tagja megõrül, vagy a politikai hatalom kerül egy õrült kezébe. Mára gyökeres fordulat következett be azzal, hogy a tömegpusztító és világromboló eszközök fölötti döntés a megformált, lokalizálható, azonosítható, számonkérhetõ politikai instanciák kezébõl kezd kicsúszni, s magánemberek kezébe kerül át. A magánemberrel kényük-kedvük szerint tehetnek tönkre vagy béníthatnak meg informatikai rendszereket, rombolhatnak le merõben privát okból (bosszú, téveszme stb.) intézményeket, félemlíthetnek meg egész társadalmakat (szaringáz a metróban, antraxos levelek stb.), mert azok a globális technikák, amelyek az egyre szélesülõ biztonsági rést megszüntetnék, még nem léteznek. Azok az eszközök, amelyek az egyének számára a közösségi létesítmények uralhatóságának és irányíthatóságának (a közvetlen demokráciának) a lehetõségét ígérik, ez idõ szerint a szóban forgó létesítmények lerombolásának eszközeivé váltak a láthatatlan, megfoghatatlan, lokalizálhatatlan, azonosíthatatlan privátgonosz kezében. Ezzel szemben egyelõre csak a államrendõrség vagy állambiztonság ellenõrzõ, fegyelmezõ eszközeinek a privátélet minden részletére való kiterjesztésével próbálnak védekezni azok az államok, amelyek tehetik, s amelyeknek elitjei a demokratikus jogállamot – a ténylegesen létezõ veszélyre hivatkozva – a totális rendõrállamiság és az oligarchikus uralom irányába tolják.

A politikai instanciák nem képesek lefogni gonosz vagy õrült privátemberek kezét, miközben – tehetetlenségük folytán tehetetlenül – maguk is a legrosszabb irányba fejlõdnek. Hogy aztán a priváttéboly valamilyen vallási áramlat vagy politikai ideológia nevén jelentkezik-e be, ebbõl a szempontból semmit sem jelent, hiszen a vallás és a politika is magánügy, kinek-kinek a személyes választása, ha ugyan nem saját barkácsolása, az elnevezés pedig csak áruvédjegy a priváttébolyon. Akkor is, ha a tébolyult ruházza fel magánõrületét, magántébolyát, magánhisztériáját e védjeggyel (kereszttel, félholddal, horogkereszttel, árpádsávval vagy sarlókalapáccsal, mindegy), s akkor is, ha a megtámadott hatalom, hogy a szokott módon lokalizálhassa és racionalizálhassa a lokalizálhatatlan rosszat (és ezzel némiképp megnyugtassa a közvéleményt). Ezzel egyben politikai vagy erkölcsi (esetleg egyenesen vallási) jelentést és jelentõséget ad a puszta magánrossznak, s olykor menlevelet magának a hatalmi túlterjeszkedéshez (a törvények felfüggesztése, a törvények átírása és a tényleges katonai-hatalmi expanzió). A leggyakoribb azonban a magánrossznak a politikai rosszból eredeztetése, és téves lokalizálása a földrajzi-politikai térben: az új rosszat a régi területi államokkal azonosítják (rogue state), hogy aztán – erre hivatkozva – annak régi rendje és módja szerint: helyi háborúk formájában – leszámolhassanak velük. A magánrossznak azonban ettõl haja szála sem görbül. A világot fenyegetõ lokális “rosszállamok” azonosíthatóak, a globális magánrossz – nem. Ám épp ezért veszedelmesebb amazoknál.

A nukleáris háború fenyegetése a huszadik században elsõsorban a szuperhatalmak konfrontációjában jelent meg, de a következmények belátásán – egzisztenciális félelmen és felelõsségvállaláson egyaránt – alapuló világpolitikai játszma – az elrettentés és önmérséklés doktrínája révén – lehetõvé tette a legrosszabb elkerülését. A legfõbb veszélyt a hidegháborúban nem az államok esetleg végzetes döntése, hanem valamilyen véletlen – üzemzavar, technikai baleset, a személyzet tévedése stb. – folytán bekövetkezõ nukleáris világháború jelentette. Mostantól ez a véletlen nem a technikai gépezet esetleges meghibásodásának alakjában jelenik meg fenyegetõleg világunk horizontján, hanem a “véletlen egyén” (az izolált privátember) tébolya, szellemi vagy erkölcsi “meghibásodása” formájában, amely konkrétan csak akkor lenne elhárítható, ha létezne egy minden egyén potenciális “meghibásodását” elhárító (vagy a “meghibásodott” egyén hozzáférési lehetõségeit blokkoló) preventív ellenõrzõ mechanizmus, ami viszont ténylegesen a totalitárius állam Panoptikonjának globális restaurálási kísérlete lenne34 (hiszen már maga az, hogy ez esetben a tényállás megállapítása, a “diagnózis” megadása – “ki” hibásodott meg és mi számít “hibának”, “betegségnek”? – az állam/világállam ellenõrizhetetlen monopóliuma lenne – azt jelentené, hogy valósággá vált Terry Gilliam Brazil címû filmjének negatív utópiája). E dilemma – privátháború a világ ellen versus globalizált totális állam – feloldásának konkrét útját és módját egyelõre még körvonalakban sem látni, sõt, az sem világos, hogy ez a dilemma – a lét és nemlét: a civilizáció fennmaradásának vagy összeomlásának, a szabadság világrendjének vagy a káosznak a dilemmája – és nem más, áll a világ “uralkodó népei” elõtt manapság. Szeptember 11., ahogy a képernyõs képzeletet egy pillanatra átszakította, népszerûen és brutálisan értésére adta a világnak, milyen választás elõtt áll. Ha választ, ha nem választ. Mert a nem-választással vagy a választani nem tudással is választani fog.

A kérdés az: kik (mely politikai szereplõk), milyen (kitõl-mitõl eredõ) felhatalmazás és ebbõl folyó legitimitás alapján képesek hathatósan “ellenállni a privátgonosznak”, anélkül, hogy ez az ellenállás ne bizonyulna magánál a megsemmisítendõ rossznál is rosszabbnak (vagy legalábbis vele egyforma rossznak), hogy ne egy Új Leviathán globális szörnyállamában végzõdjön, a totális magánháború abszolút fenyegetésével szemben a totális állam abszolút szükséges védelmének elkerülhetetlenségét és jogosultságát állítva szembe.

  1. Polémosz panton mén patér eszti. (A háború mindennek atyja.) Hérakleitosz: B53 töredék. Magyarul: In: G. S. Kirk – J. E. Raven: A preszókratikus filozófusok,Atlantisz, 1998. 289. Ford.: Cziszter Kálmán és Steiger Kornél.
  2. Elias Canetti: Feljegyzések, 2000, 2002. 12. szám. Ford.: Halasi Zoltán.
  3. A háború a politikának folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Clausewitz Károly: A háborúról, Budapest, Atheneum kiadása, 1917. Reprint kiadás Göttinger Kiadó, Veszprém, 1999. 31. (Ford.: Báró Hazai Samu) 4. Európában ma csakugyan általánosnak mondható az a meggyõzõdés, hogy – mint Pierre Manent írja – a háború nemcsak “embertelen és immorális”, hanem hogy “nincs politikai értelme, nincs érvényessége a politikában. A terület és a háború – a területért folyó háborúk, illetve a terület mint a háború következménye – úgy jelenik meg elõttünk, mint a régi idõk politikájának tartozéka; mindkettõ politikailag úgy értelmezhetõ, hogy értelmetlen, archaikus, a múltnak olyan maradványa, amelyen jó volna minél elõbb túl lenni”. (Pierre Manent: Politikai filozófia felnõtteknek, Osiris Kiadó, 2003. 116. Ford.: Kende Péter.)
  4. Érdemes ebbõl az alkalomból utalni Walter Benjamin Az erõszak kritikája címû – közvetlenül az elsõ világháború és a proletárforradalmak után és ezek tapasztalata alapján írt – tanulmányára, amely radikális történetfilozófiai-erkölcsi kérdésfelvetésével mindmáig újszerûen hat az erõszakról szóló könyvtárnyi szakirodalomban. Benjamin a jogteremtõ és jogfenntartó erõszak alakzatainak dialektikus változását fedi fel az erõszak történelmében: “A változás törvénye azon alapul, hogy hosszú távon a jogfenntartó erõszak mindig gyengíti az általa képviselt jogteremtõ erõszakot, amennyiben elnyomja az ellenséges erõhatalmakat… A dolog egészen addig tart, amíg akár az elnyomott régi erõhatalmak, akár valamilyen újak legyõzik a régi jogteremtõ erõszakot, és ezzel új jogot alapítanak, mely megint csak hanyatlásra van ítélve. Ha sikerül kitörni ebbõl a körforgásból, mely a mitikus jogi formák fogságában zajlik le, ha sikerül fölszámolni a jogot, az erõhatalmakkal együtt, melyekre támaszkodik, miként azok meg rá, tehát végül az államhatalmat is sikerül fölszámolni, akkor ezzel új történelmi korszak veszi kezdetét.” (In: Walter Benjamon: Angelus Novus, Magyar Helikon, 1980. 55–56. Ford.: Bence György.) Benjamin lehetségesnek tartja ugyan a konfliktusok erõszakmentes rendezését, de ehhez a jogrendben, a parlamentáris politikában semmiféle kiindulópontot nem talál, hiszen mindenféle politikai kompromisszumban vagy szerzõdésben is ott van a kényszer és erõszak eleme: “a konfliktusok teljesen erõszakmentes rendezése sohasem torkollhat jogi szerzõdébe. A szerzõdés, hiába kötik békés módon, végül mégiscsak lehetséges erõszakhoz vezet. Hiszen mindegyik félnek jogában áll, hogy valamilyen módon erõszakot vegyen igénybe a másik ellen, ha az megszegi a szerzõdést.” (I. m. 40–41.) De nemcsak kimentelüket, hanem eredetüket tekintve is erõszakkal terhesek a szerzõdések: az erõszaknak “mint jogteremtõ erõszaknak nem kell közvetlenül jelen lennie a szerzõdésben, de képviselve van benne, amennyiben a jogi szerzõdést szavatoló hatalom a maga részérõl erõszakos eredetû, ha nem éppen magában ebben a szerzõdésben hozzák létre erõszakkal.” (I. m. 41.) Végül is az erõszakmentes rendezésre példát Benjamin csak “a magánszemélyek közti viszonyokban” talál – pontosan ott, az oikosz szabadság nélküli világában ugyanis, ahol a görögök ezt tökéletesen lehetetlennek tartották.
  5. A “pozitív jog – írja Walter Benjamin Az erõszak kritikája címû fentebb már idézett tanulmányában – minden erõhatalomtól megköveteli, hogy igazolja történelmi eredetét, mert ez adja, bizonyos feltételek mellett, egy erõhatalom jogszerûségét, szankcióját. Mivel a jogi erõhatalmak elismerése abban nyilvánul meg a legkézzelfoghatóbban, hogy – legalábbis elvileg – ellenállás nélkül meghajlunk céljaik elõtt, ezért az erõhatalmak osztályozásánál azt vehetjük hipotetikus felosztási alapnak, hogy fennáll-e ilyen általános történelmi elismertség, vagy nem. Azokat a célokat, amelyek nélkülözik az ilyen elismerést, természeti célnak nevezhetjük, a többit pedig jogi célnak.” (I. m. 30.) Azt, hogy “mennyire más a funkciója az erõszaknak, ha természeti célokat, illetve ha jogi célokat követ”, Benjamin – az egyszerûség kedvéért – az európai jogviszonyok példáján mutatja meg: “Ezekre a jogi viszonyokra, ami az egyén mint jogalanyt illeti, az a tendencia a jellemzõ, hogy egyetlen olyan esetben sem engedik meg az egyének természeti céljait, amikor e célokat esetleg erõszakos módon lehetne elérni. (…) A maximából következik, hogy a jogrendet aláásó fenyegetés minden olyan erõhatalom, mely az egyének kezében van.” (I. m. 31.) Hozzátenném ehhez, hogy immár a szuverén nemzetek jogalanyiságát is erõsen korlátozza az a körülmény, hogy a nemzetközi jogi instanciák és/vagy a globális szuperszuverén tényleges “természeti céllᔠminõsítik vissza a modern nemzetállamok hagyományos céljainak egy részét és ennek megfelelõen jogtalannak (jogilag el nem ismerhetõnek és bûncselekményként szankcionálhatónak) az ilyen célok eléréséhez alkalmazott erõszakot (mindenekelõtt a területszerzõ/visszaszerzõ háborúkat és a “totális fegyver” elõállítását és hadrendben tartását).
  6. Nem térhetek itt ki az ún. civilizált és civilizálatlan (vad, nyers, barbár) eszközök és módok megkülönböztetésének problematikájára, akár a háború gyakorlatát különböztetik is meg ekként (civilizált háborúk és barbár erõszak), akár a háborút és a politikát, vagy – mint Benjamin Constant 1813-ban írt és az utóbbi idõben gyakrabban idézett tanulmányát – a háborút és a kereskedelmet, az elõbbit barbárnak és anakronisztikusnak, az utóbbit civilizáltnak nyilvánítva ugyanazon cél eléréséhez. Az a felismerés, hogy a kereskedõi szellem inkább a békesség, mint a háború forrása, Montesquieu- tõl származik: “A kereskedés természetes hatása, hogy békességre indít. Két egymással kereskedõ nemzet kölcsönös függésbe kerül egymással; ha az egyiknek az az érdeke, hogy eladjon, a másiké viszont az, hogy vásároljon, márpedig minden kapcsolat a szükségletek kölcsönösségén alapszik. (…) A kereskedelem teljes hiánya viszont zsiványkodásra vezet…” – írja fõmûvében (Monstequieu: A törvények szellemérõl, Akadémiai Kiadó, 1962. II. kötet, XX. Könyv, II. fejezet. 8–9.). Immanuel Kant és Benjamin Constant egy évszázaddal az elsõ világháború elõtt már úgy vélte, ahogy közel egy évszázaddal e világháború után – napjainkban – vélekednek sokan Európában: a modern társadalom “elég civilizált (!) ahhoz, hogy terhére legyen a haború. Általános a béke iránti hajlandósága, s jószerivel csak a kormányok balfogásai fékezik ennek hatását (…) Eljutottunk a kereskedelem korszakába, melynek éppoly szükségszerûen kell felváltania a háborúskodást, amilyen szükségszerûek voltak a korábbi háborúk.” (I. m. 40–41.) Csakhogy – mint arra már a kereskedõi szellem békességteremtõ hatása kapcsán Montesquieu rámutatott – “a kereskedelem szelleme, ha az államokat összekapcsolja is, az egyének között kapcsolatokat nem teremt (értsd: az egyéneket nem mint egyéneket, nem személy szerint, érzelmileg, erkölcsileg, szellemileg kapcsolja össze – Sz. Á. ). Láthatjuk, hogy olyan országokban, ahol mindenkit a kereskedõi szellem tölt el, nincsen olyan emberi cselekedet, nincsen olyan erkölcsi erény, amellyel ne üzérkednének; az emberiesség által megkívánt legkisebb dolgokat is pénzért teszik meg vagy árulják.” (I. m. 9.) Ebbõl viszont az következik, hogy egyrészt az embertelenséggel is lehet üzérkedni (pl. legális és illegális fegyverkereskedelem, rabszolga-kereskedelem, gyerekkereskedelem, szervpiac, killerpiac, szexpiac stb.), másrészt, hogy az egyéneket a “kereskedelem szelleme” a maguk erkölcsi, érzelmi-érzületi és szellemi valója szerint, sem magukban véve, sem egymás közötti kapcsolataikat tekintve nem határozza meg. A “kereskedelem szelleme” a legszörnyûségesebb cselekedetek elkövetésére sarkallhatja a magánembert és a legszörnyûségesebb cselekedetek elkövetésében sem akadályozhatja õt meg, ahogyan ugyanez a szellem a közembert, a nyilvános embert, az államot – ha nem is “az angyalok államaként”, de jogállamként – az “ész által szerzett” alkotmány szerint megakadályozhatja vagy legalábbis korlátozhatja.
  7. Mert a háború világállapottá, sõt, egyfajta mindennapisággá, megszokott világrenddé is válhat, ha a normális világállapot megtörése hosszú évekig vagy évtizedekig tart, ha a háború lesz a mindennapi élet horizontja, amelyen nem lehet túltekinteni, mert tarósan hiányzik a fegyveres erõszaknak véget vetni képes központi hatalom vagy a nagyjából egyforma erõszak-potenciállal rendelkezõ hadviselõ felek nem bírnak el egymással. A háború mindennapiságának – normális világállapottá válásának – a paradoxonáról lásd Karel Košik: A konkrét dialektikája, Gondolat Kiadó, 1967. 64. Ford.: Bojtár Endre.
  8. I. m. 33.
  9. I. m. 31.
  10. I. m. 31.
  11. I. m. 32.
  12. Uo.
  13. I. m. 13.
  14. Elég talán itt arra a – huszadik század második felétõl átmenetileg háttérbe szorult – különbségre utalni, amely a civilizált háborúkat a totális jellegû vallási háborúktól elválasztja. A potenciális európai ellenfelek az abszolút államok kialakulásától kezdõdõen azzal civilizálták a háborúkat, hogy formális és minden “civilizált államra” kötelezõ, kodifikált nemzetközi szabályozásnak vetették alá a háborús állapot összes lényeges mozzanatát (a háborús állapotot meg kellett elõznie a hadüzenetnek, a katonák és civilek, háborús és békés területek más megítélés alá estek, kíméletet kellett tanúsítani a fegyvertelen civilek iránt, a magát megadó katonákat megillette a kegyelem, a hadifoglyokat az emberséges bánásmód stb.). Ezzel szemben a vallási világállapot háborúi – törzsi mészárlásoktól a birodalmi hódító háborúkig és a keresztes hadjáratokig – efféle megkülönböztetéseket, “elválasztásokat” és formális szabályokat nem ismertek és nem is ismerhettek: az izraeliták “szent háborúiban”, melyeket Isten áldásával és közvetlen szándékai szerint folytattak, “nem tartották szükségesnek, hogy különbséget tegyenek harcoló és nem harcoló egyének, vagy megtámadott és meg nem támadott területek között. Az ellenségeskedés idõszakában a közösség ellenségeit válogatás nélkül megölték, az épen maradt javakat pedig elpusztították vagy elkobozták.” (Georg Schwab: Enemy vagy Foe: a modern politika konfliktusa, in: Az ellenség neve, Jószöveg Könyvek, 1998. 41.) Hasonlóképpen a keresztes hadjáratokban, melyek ha nem is Isten segítségével, de Isten nevében és az általa elrendelt “égi ügy” érdekében folytak. “A vallási fanatizmus, amely megelõzte a hitetlenek elleni keresztes hadjáratokat, azt is jelentette, hogy az egyház nem ismerte el õket egyenlõeknek (ez az egyenlõség valóban csak a formális jog elvonatkoztatásai – “ember”, “személy”, “állampolgár” – szempontjából ismerhetõ el – Sz. Á.); ilyen értelemben az ellenük (mint a “közösség ellensége”, az “ördögtõl megszálltak” ellen – Sz. Á.) folyó harc örök. A keresztes vitézek, hitükhöz híven, általában nem tettek különbséget katonák és civilek, háborús és békés területek között. A legyõzötteket többnyire megölték; a zsákmány pedig, mint mindig, a gyõzteseknek jutott.” (I. m. 44.) A vallási háború azonban – tegyük hozzá – mint mindig, ez esetben is megsemmisítõ háború és ekként semmiféle olyan megkülönböztetést és megszorítást vagy korlátozást nem enged meg az ellenség felfogásmódját és a vele szemben alkalmazott bánásmódot illetõen, ami a “morálisra” és “ténylegesre” ketté hasadt modern világban mind érzületileg (a szív szentimentális kultúrája), mind jogilag (hadijog, nemzetközi jog) természetesnek számít vagy egyenesen kötelezõ, elmaradása vagy megsértése pedig szankcionálható. A vallási háború morálisan éppannyira értelmezhetetlen (legfeljebb anakronisztikus módon kriminalizálható), mint a vallási rítus emberáldozata. Legvilágosabban ezt az “ellenség”-fogalmának változása fedi fel. A háborúk típusainak – történeti fajainak – elkülönítéséhez az egyik lehetséges tipológiaképzõ elvet éppen az ellenség-fogalom terjedelmének változása adhatja. Külön elemzést érdemelne ezzel kapcsolatban, hogyan alakul át az amerikai külpolitika szótárában az ellenség-fogalom az utóbbi negyszázad során – a reagani “Gonosz Birodalmá”-tól a bushi rouge state-en (‘bûnözõállam’) át a clintoni “states of concern” (aggodalomra okot adó államok) fogalmáig, miközben a “gonosz” székhelye már nem egy-egy állam (avagy ha az, akkor minden állam eredendõen rouge state, Szent Ágoston szép szavával: “felfegyverzett rablóbanda”), hanem a privátszféra, a helyhez köthetetlen, utolérhetetlen magánember világa és ebbõl – repülõgéprobbantások, házrobbantások, buszrobantások, gáztámadások, élõbombák és megavírusok formájában – elõgomolygó fegyveres erõszak. (Lásd a rouge state retorikájához: Jacques Derrida: Y a-t-il des états voyous? – La raison du plus fort, Le Monde Diplomatique, 2003. január 10.)
  15. I. m. 30.
  16. A jog világán kívül rekedõ ‘tisztán emberivel’ szemben megjelent annak véres paródiája is, a terrorista alakja – írja Tatár György. – Ez utóbbi, aki se nem polgár, se nem katona, akinek nyomában háború és béke, polgári jog és emberi jog különbségei egymásba rogynak, maga is a tisztán emberi jog szubjektumaként lép fel, miközben az egész rajta kívüli emberiséget változtatja át az emberi jogok szubjektumává, lévén egyéb jogát nem ismeri el. igényeivel szemben a pozitív jog tehetetlenül hátrál. Egyelõre félrefordítja a fejét, hogy ne kelljen szembenéznie azzal az új elemmel, amivel soha korábban nem találkozott: hogy tudniillik a még el sem követett bûntett rövidesen bekövetkezõ elkövetése abszolút bizonyosság. (…) A nem vélelmezhetõ, hanem biztosan elõre tudható gyilkosság véghezvivõje az emberi jog parazitája: a jog hatálya alóli kilépés álcázza magát jogfosztottságának. A nem emberi felölti a tisztán emberi köntösét.” (I. m. 71. – Kiem. – Sz. Á. ) Valójában persze a terrorista alakja egyáltalán nem új jelenség és így nem is egészen új kihívás a pozitív jog számára. A terrorista képzelgések, a türelmetlenség jellegzetes típusai a modern társadalommal együtt születnek meg, noha kifejlett formában csak a forradalmak és háborúk korának lezárulása, a “békebeli béke” idõszakában – a 19. század közepétõl – lépnek a tettek mezejére, mindannyiszor az emberiség harcosának köntösét magára öltõ magánembernek az állam és a polgári társadalom ellen indított magánháborúja mûfajában. Az általános társadalmi és politikai célok, Isten, a Nemzet hangja követésének képzelt-hazudott magánhóbort persze csak akkor válik közveszélyessé, ha valamilyen vákuum-helyzetben sikeresen egyesül a hatalommal. Innen nézve Baudelaire egyik provokálóan ironikusnak szánt naplójegyzete a 19. század közepén – “Remek kis összeesküvést lehetne szervezni a zsidó faj kiirtására” – hóbortos ötletbõl véres valósággá vált az eredetileg hóbortos osztrák akvarellfestõ, egy késõbb Németországban hatalomra jutott összeesküvõ, Adolf Hitler politikát esztétizáló rémuralmában. Ettõl azonban a cél (és a köré szõtt “kis összeesküvés”: a náci párt – abszolút magánjellege nem szûnt meg. Az olasz fasizmus és a német nácizmus terrorvilága ebben a tekintetben csak félelmetes arányokban és központosítva vetítte elõre a magánember rémuralmának – a szuperterrorizmusnak – elközelgõ korszakát, amelybe éppen napjainkban lépünk. Mindinkább lehetségessé válik a privatizált vallási és politikai eszmék, vagyis különféle magánhóbortok, megszállottságok, tébolyok erõszakos megvalósítása. A modern terorrizmusban mindig is az jelentette az újdonságot, hogy a célok és eszközök jogosultságáról való döntést az államtól és a társadalomtól a magánember elragadta, mintegy privatizálta. A szuperterrorizmus újdonsága abban áll, hogy benne a terror privatizálódása totálissá válik: a terrorista aktusban már nem valamilyen politikai közösség célja valósul meg szabálytalan, a hadijogot sértõ, de egyben jogot védõ vagy új jogot teremtõ módon (ahogyan például a megszállás ellen harcoló partizánok szabotázsakcióiban), hanem a magánember semmibõl le nem vezethetõ és sehova nem vezetõ természeti célja valósul meg, káoszt keltõ módon, akkor is, ha fejébe vette, hogy õ maga a politikai közösség, az igazság vagy õ maga Isten, netán Isten igazságot osztó eszköze. Persze, nem feledkezhetünk meg az esztéta terrorista ugyancsak 19. századi típusának új kiadásáról sem, a hackerrõl, az internetkalózról, aki köp mindenféle politikai, vallási vagy morális eszmére, merõ unalomból indít folytonosan háborút – számítógépes vírusháborút – az elviselhetetlenül unalmas világ ellen, hogy egy kis változatosságot, egy kis életet (pontosabban szólva: halált) vigyen pokoli egyhangúságába és ezzel elszórakoztassa magát. A háború esztétikai felfogásmódja sem újdonság, már a 19–20. század fordulójának modernjeinél megjelent, különösen a futuristáknál, s a politikát esztétizáló fasizmus – ez a totális hatalomra jutott magánhóbort, ez az esztétikailag barkácsolt magánvallás – világképe középpontjába állította: “A fasiszta mûvészetelmélet a tiszta esztétizmus vonásait viseli magán – írta Walter Benjamin, a jelenség egyik elsõ megfigyelõje és elméleti általánosítója az 1930-as években. – A fasiszta mûvészet propagandamûvészet… Az az anyag, amelybõl a fasizmus sziklaszilárdnak vélt mûalkotásait létrehozza, mindenekelõtt az úgynevezett emberanyag. Az elit a maga uralmát örökíti meg ezekben a mûalkotásokban. És csakis ezek a mûalkotások azok, amelyekben az emberanyag alakot tud ölteni. A fasizmus urainak szemében – s e szemek, mint láttuk, évezredeket tekintenek át – elenyészõvé válik a különbség a kõtömbökbõl piramisokat emelõ rabszolgák és a proletárok tömegei között, akik a sportpályákon és gyakorlótereken magukból alkotnak tömböket a Führer jelenlétében. (…) Az emberiség, amely egykor Homérosznál az olümposzi istenek szemlélõdésének tárgya volt, most magára maradt. Önelidegenedése elérte azt a fokot, hogy saját megsemmisülését elsõrangú esztétikai élvezetként élje át. Ez a helyzet a politika fasiszta esztétizálásával. A kommunizmus erre a mûvészet politizálásával válaszol.” (Walter Benjamin: Kommentár és prófécia, Gondolat, 1967. 170–172.; 334. – Kiem. – Sz. Á.)
  17. “A biológiai fegyverek, akár állami irányítású szervezetek, akár terrorista csoportok vagy õrült egyének tenyésztik a törzseket, a hidegháború szigorúan õrzött titkaiból kikerülve megjelentek a nemzetközi piacon.” “Vírusok és baktériumok a világ különbözõ részeirõl, több mint ezerötszáz mikroba törzs központból szerezhetõk be. A nemzetközi tudományos közösség orvosegészségügyi kutatás és a betegségek elleni küzdelemben létfontosságú információcsere okán függ ettõl a hálózattól. Kórokozók nemzetközi kereskedelmében nem igen léteznek megszorítások. Amerikai biohadviselési szakemberek elmondták nekem, hogy Irak néhány leghalálosabb lépfenetörzsét a marylandi Rockville-i székhelyû American Type Culture Collection-tõl, a világ egyik legnagyobb mikroorganizmus “könyvtárából” szerezték be. Az iraki tudósok, akárcsak a mieink, amerikai tudományos folyóiratok átböngészése alapján jöttek rá arra, mely törzseket kell megrendelniük. Harmincöt dollárért hozzájutottak egykor Fort Detrickben fegyverré alakításra kiszemelt tularemia- és venezuelai lóagyvelõgyulladás-törzsekhez.” (Ken Alibek, Stephen Handelmannal:Biohalál, Ármádia, 2000, 255–256.) Lásd még mindehhez a tárgykör kissé publicisztikus, mindazonáltal a nem szakmai olvasó számára informatív feldolgozását: Judith Miller – Stephen Engelberg – William Broad: Baktérium-háború, Gabo Kiadó, 2002. 7–191.
  18. Ahhoz, hogy valaki számottevõ mennyiségû biológiai fegyvert készítsen, csupán egy átlagos méretû szoba, egy kórházi vagy egyetemi laboratórium szükséges… csak idõ kérdése, hogy a terroristák egy nagyobb biológiai támadást intézzenek valamelyik nagyváros ellen.” – nyilatkozta Kathleen C. Bailey a biológiai fegyverek nemzetközileg elismert szakértõje. (Münz Márton: Nincs zárva a biológiai sorompó, Népszabadság, 2002. október 12.)
  19. A jog – írja Walter Benjamin – azért ítél el általában mindenféle erõszakot (és nem csak azt, amelyet jogellenes célokra alkalmaznak), azért igyekszik monopolizálni az erõszakot az egyénnel szemben, mert valóban minden, egyének kezében lévõ hatalom “a jogrendet aláásó fenyegetés”. Az “erõszak, amennyiben nem a mindenkori jog kezében van, nem az általa elérhetõ célok révén fenyegeti a jogot, hanem már pusztán azzal, hogy valahol a jog körén kívül létezi. Drasztikusabb módon teszi érthetõvé ugyanezt a sejtést, ha elgondolkozunk azon, hogy a ‘nagy’ bûnözõk – bármenynyire visszataszítóak is esetleg céljaik – titkos csodálatot keltenek a népben. És nem lehetséges, hogy tetteik révén, hanem csak az erõhatalom által, amellyel rendelkeznek. Ebben az esetben valóban maga az erõszak válik veszélyessé: az erõhatalom, amelyet a mai jog minden területen meg akar vonni az egyéntõl, és amely még vereségében is fölkelti a tömeg rokonszenvét a jog ellenében.” (I. m. 32. – Kiem. – Sz. Á.)
  20. Lásd ehhez: Michael Walzer immár klasszikus mûvét: Just and Unjust War, Basic Books, 1992. Továbbá a könyv második kiadásához a szerzõ által 1991-ben – az elsõ öbölháború után írt – elõszót, melynek magyar fordítása is olvasható: Michael Walzer: Az öbölháború után, 2000, 2003. 3. szám, 5–18. Az “igazságos háború” (bellum justum), a “jus ad bellum” és a “jus in bello” hagyományos tárgykörét az 1990-es évek helyi háborúinak tapasztalata alapján elemzõ és újraértelmezõ gazdag szakirodalomból kiemelkedik egy nemzetközi szerzõgárda – belga, orosz, kínai, amerikai szakemberek – által írt átfogó tanulmánykötet: Nravsztvennije ogranyicsenyija vojni: problemi i primeri (Szerk.: Bruno Coppieters, Fotion Nick, Ruben Apreszjan), Gardariki, Moszkva, 2002.
  21. A “holnap fegyvere” ebben az összefüggésben nem az a fegyver, amellyel a jövõ háborúját ténylegesen meg fogják vívni, hanem az a fegyver, amellyel a jelenben háborúzókat vagy háborúzni akarókat elrettentik a jövõ háborújának megvívásától, de legalábbis a “holnap fegyverének” bevetésétõl a jelen háborúiban. A második világháború végétõl a jövõ fegyvere a nukleáris fegyver lett, amelyet az amerikaik bevetettek ugyan a második világháború végén, de fõként azért, hogy megmutassák, “mijük van”, s ezt követõen a két szuperhatalom által felosztott világban egyetlen helyi háborúban sem vetették többé be. Az atombomba és a hadrendbe állított nukleáris robbanófejjel ellátott rakéták a jövõ háborújának legfeljebb abban az értelemben lettek a fegyverei, hogy e háborút “jegelték” és arra kényszerítették a totálisan szembenálló világhatalmakat, hogy hidegháborúként valósították meg – a kölcsönös elrettentés és a nukleáris fegyver alkalmazásáról való kölcsönös lemondás jegyében. Az elrettentés eszközeként megjelenõ fegyver azonban a félelemkeltés és a zsarolás fegyverévé alakul át: “bevetjük, ha…”. Márpedig ez a terror – szó szerint: a félelem, a borzadály – irányába tolja el a háború bevett fogalmát. Hiszen a terror nem merül ki a terrorista cselekményben, fontosabb, az a félelem, amelyet kilátásba helyezése és/vagy megvalósítása azokra gyakorol, akik a konkrét akció ráduszán kívül helyezkednek el: elég arra a félelmi hisztériára, pánikra, demoralizálódásra gondolni, amit egy-egy erõszakcselekmény végrehajtásának kilátásba helyezése (“ez és ez fog történni, ha ezt és ezt nem teszitek meg”) vagy jól irányzott, hatásosan mediatizált végrehajtása vált ki az akció által megcélzott társadalomból (“mindenkire ez vár” és: “nincs könyörület és nincs menekvés senki számára”). Teljes joggal írja Szergej Romasko “A holnap fegyvere” címû esszéjében: “…tekintettel arra, hogy a modern civilizáció sok-sok összetevõje végtelenül könnyen sebezhetõ és normális mûködésének minden megzavarása számtalan veszéllyel jár lakói számára, a ma terroristája számára a holnap fegyvere gyakorlatilag bármi lehet. A totális háború fogalma új dimenziót nyer. Míg a holnap fegyvere a nagy háború számára azoknak a struktúráknak a szétzúzására irányul, amelyek biztosítják valamely társadalom életének fenntartását, addig a terrorizmus fegyvere beépül, akár a vírus, magukba ezekbe a struktúrákba és arra kényszeríti õket, hogy neki dolgozzanak. E vírusok ellen hatékony ellenszer ez idõ szerint nem létezik – hacsak idõvel maga az organizmus nem lesz képes megbirkózni velük.” (Szergej Romasko: Oruzsije zavtrasnyevo dnya/2,Logosz, Szpecialnij vipuszk “Vojna” 2003. 1. sz. 9.)
  22. Ismeretes, hogy a hidegháború évtizedeiben néhány országban – elsõsorban az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban – fölhalmozott nukleáris robbanótöltetekkel a teljes földi életet hatvanszor lehetne megsemmisíteni.
  23. Lásd ehhez Bíró Gáspár revelatív írását készülõ könyvébõl, melyben többek között a magánszféra és a hadviselés közötti összefüggésnek – az új technológiai civilizáció (a GNR vagyis: genetikai, nanotechnológiai és robotikai civilizáció) hatására bekövetkezett – alapvetõ módosulását tárgyalja. A technológiai civilizációtól elválaszthatatlan globalizációs világfolyamat gyors kiterjedésének elsõ és legszembetûnõbb következménye a területi államok közötti határok eltûnése vagy virtualizálódása, ellenõrizhetetlensége és védhetetlensége volt. A GNR azonban ennél sokkal régebbi és alapvetõbb határokat is kikezd, mindenekelõtt az emberi test és a gép között határt (“A gén-, robot- és nanotechnológiák kombinálása révén egyes elemzések szerint 2003-ra elõállítják az elsõ intelligens robotokat, s bekövetkezik az ember ťgépesítéseŤ, az ember és a gép keresztezése útján.”) és a privátszférát a közszférától elválasztó határ. Elemzésünk szempontjából különösen ez az utóbbi határmódosulás lényeges, mivel a határt a magánegyén határozza meg: õ mondja meg, hol húzódik, mikor és milyen mértékben, mi célból lépi át: magához vonva a közszféra eszközeit és funkcióit is. Az egyén felértékelõdésének – Bíró Gáspár szerint – két fontos politikai következménye van: “az egyik, hogy az egyén privát szférájának védelmét maga biztosítja, s nem az államtól várja. A legtöbb nyugati demokrácia kormánya egy sor olyan eszköz kereskedelmi forgalmazását engedélyezi, amelyek csúcstechnológiának számítanak, s az egyéni (nem feltétlenül csak testi) védelemhez szükségesek. A másik, hosszabb távon ható politikai következmény, hogy a társadalmi szerzõdés terminusai alapjaikban változnak meg, ha ez a fikció egyáltalán még érvényesnek tekinthetõ. Ha az egyén válik saját privát szférájának õrzõjévé, akkor õ lesz az, aki e szféra kiterjedését meghatározza. A klónozással kapcsolatos feszültségek egyik forrása, hogy sokan az egyes államok felségterületén kívül álló, magánpénzbõl finanszírozott laboratóriumokban vállalják a kísérleti nyúl szerepét. A magánszféra a legújabb technológiák elterjedésével fokozatosan megszûnik, ugyanakkor korlátlanul kitágul, az egyén szabad döntéseinek – ha a lehetõségei megvannak – függvényében. Kétségtelen, hogy a haditechnikák és technológiák fejlõdése döntõ hatással járt a nyugati típusú ipari társadalmak és politikai rendszereik fejlõdésére. Itt csak egy olyan fejleményre hívnám fel a figyelmet, mely ugyan végigkísérte a történelmet, de általában másodlagos jelentõségûnek fogták fel, s a modern nemzetállamok korában egy ideig úgy tûnt, hogy végleg eltûnik: a magánháborúról van szó. A kilencvenes években a nemzetközi terrorizmus egyes csoportjai a legújabb technológiák alkalmazásával közel jutottak a háború privatizálásához.” (Bíró Gáspár: Az új technológiai civilizáció és a világrend, Liget, 2003. 12. szám, 85. – Kiem. – Sz. Á.)
  24. Hitlerben – Wolgang Kraus szerint – az osztrák “hóbortosság” és a porosz “komolyság” adott romantikus találkát egymásnak: “Játék, álom és valóság elegyébõl azért vált veszélyes robbanótöltet, mert a különleges körülmények kiiktatták az önstimulálás sajátos osztrák elemeit: az irónia és hóbortosság határát súroló individualizmus máskülönben megvédi az osztrákokat, hogy álmaik után akarjanak szállni. Mármost Hitler humortalan, önirónia híján való férfiú volt – és a németekkel szövetkezett, akik viszont hajlamosak a kollektív romantikára. Míg Bécsben nem volt több közönséges különcnél, Németországban megkapta azt amire mindig is sóvárgott: kezdettõl fogva komolyan vették.” (Wolfgang Kraus:Kultúra és Hatalom, Európa, 1993. 65–66.)
  25. George Lakoff: Metafora és háború, i. m. 33. Hadd idézzem ebbõl az alkalomból József Attila mélyenszántó okfejtését “A szocializmus bölcseleti” címû 1934-es írásából: “Már olvastunk híradásokat arról, hogy finom amerikai traktorok milyen hamar mentek tönkre a szovjethasználatban. Lenin azt mondta: ťSzovjet hatalom plusz villamosítás, – ez a szocializmus!Ť Ha ilyen egyszerû volna a dolog! A bolsevikiek elfeledték, hogy az importált gépi eszközökkel együtt nem importálthatják annak a társadalmi közösségnek a szellemét, objektív tudatát, amely azokat létrehozta! Elfeledték, hogy nem a modern gépek hozzák létre a szocializmust, hanem az emberekben rejlõ eleven szellem, amely a gépeket megalkotta s amelkynek ezek a gépek csak külsõ kifejezései.” (József Attila Összes Mûvei III. kötet, Akadémia Kiadó, 1958. 153. l. Kiem. – Sz. Á.) Tehát az eszközök importálásával még nem importálták az adekvát eszközhasználati módokat is. Az adekvát eszközhasználati mód azonban valamely technikai eszköz esetében egyszerre jelentheti jóra és rosszra, mondjuk, elnyomásra és felszabadításra, békés és háborús célokra való felhasználását. Az egyik oldalon – hatalmas hadseregekkel és a legnagyobb hagyományos pusztító erõvel rendelkezõ államok oldalán – azt látjuk, hogy a katonai fejlesztések, a fegyveres erõszak sajátos eszközeinek fejlesztése terén a legutóbbi két évtizedben bizonyos “civilizálódás” és “finomodás” tapasztalható, ami csak követi az új értékrendet, amelyben az “élet”, a “puszta élet”, az “egyén élete” értéke mindenféle harci becsület, ideológiai vagy vallási eszme, közös érdek fölé helyezõdik. Nincs az az ügy, amelyért az egyén saját életének feláldozását “normálisnak”, vagy pláne, “kötelezõnek” tartaná, annál kevésbé hiszi el, hogy “dulce et decorum est pro patria mori”. A véráldozatra való készség és képesség lanyhulásával: a hivatásos katonának a halál mintegy szakmájához tartozik, személy szerint és pénzért vállalja azt a kockázatot, ami e szakmával vele jár. Hasonló képet mutatnak a hadászati fejlesztések is, amelyek így vagy úgy az élet (egyrészt a civilek, másrészt az ellenséges katonák élete) technikailag lehetségessé vált megkímélése felé mutat: elég itt a lézerirányítású, nagy pontosságú fegyverek vagy az “intelligens bomba” kifejlesztésére utalni, a katonai célpontok “sebészeti” körülhatárolására és megsemmisítésére, fõként pedig az úgynevezett “nem halálos fegyverekre”, amelyek nem megölik, hanem lebénítják, harcképtelenné teszik az ellenséges katonákat. Ezzel szemben a másik oldalon – a magánember vagy magántársadalom oldalán – a fegyveres erõszak minden korábbihoz képest brutálisabb, ádázabb használati módja van kialakulóban, mindenekelõtt az ember test – a saját test – fegyverként való alkalmazása, amit az úgynevezett “élõ bomba” – a robbanóanyaggal felszerelt öngyilkos merénylõk – megsokasodása mutat. Csakhogy ebben az esetben nem a nagyhatalmak, hanem az egyre nagyobb hatalmat képviselõ magánemberek próbálják ki “új fegyvereiket” (így a testfegyvert is), a cél pedig korántsem a felszabadítás, hanem a legkülönfélébb privatizált vallási, politikai, erkölcsi fantazmák és üzleti magánérdekek megvalósítása és a gyûlölt vagy a magánérdek útjában álló másik világ – a politikai világ –, megfélemlítése, harcképtelenné tétele, szétbomlasztása és lerombolása: a világkáosz zavarosa, a “bellum omnium contra omnes” új kiadása.
  26. Lásd ehhez: Carl Schmitt: A partizán elmélete, in: Carl Schmitt: A politikai fogalma. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, 2002. 103–173.
  27. Anélkül, hogy a kérdés taglalásába itt belebocsátkozhatnék, csak utalok arra a feltûnõ hasonlóságra, amely egykor a partizán, ma pedig a terrorista jogi státusának változó megítélésében figyelhetõ meg. Ahogyan a nemzetközi joghatóságok különféle nemzetközi egyezményekkel – a huszadik század derekától kezdõdõen – fokozatosan a nem reguláris, tehát a civilektõl megkülönböztethetetlen, továbbá nem szabályos módon, nem szabályos eszközökkel harcoló partizánra is kiterjesztették az ellenség (enemy) jogi fogalmát (az ellenségnek mind a harcban, különösképpen pedig a harcból kikerülve, hadifogolyként emberi jogai vannak: nem vethetõ alá kínvallatásnak, nem végezhetõ ki, emberhez méltó körülmények között kell fogva tartani stb.), pontosan ugyanúgy kívánták emberjogi szervezetek az afganisztáni háborúban elfogott és amerikai támaszpontra szállított tálib harcosokra, a feltételezett Alkaida terroristáira is kiterjeszteni az ellenség jogi státusát, éles ellentétben, sõt politikai harcban az amerikai hatóságokkal, amelyek kezdettõl fogva gyilkosoknak, törvényen kívülieknek (a háború törvényén kívülieknek), tehát egyszerûen bûnözõknek tekintették a foglyokat, sõt, különlegesen indokolt esetekben még esetleges kínvallatásuk törvényesített lehetõségét is fontolóra vették. Lásd errõl például: Slavoj Ëiëek: Háborúzunk? És hol az ellenség?, In: 2000, 2002 július–agusztusi szám, 23–28. Kétségtelen, hogy legalábbis annak eldöntése, hogy a terroristák vagy a talib harcosok hadifoglyoknak tekintendõk-e avagy sem, a nemzetközi jog szerint nem az egyik hadban álló fél, hanem csakis nemzetközi instanciák jogosultak. Ám ahogyan megszokhattuk az utóbbi két-három évben, ezúttal is a nemzetközi jog adta legitimitás és az amerikai állam jogi legitimitása, a nemzetközi intézmények szupranacionális szuverenitásának és az amerikai állami szuverenitásnak a harcából ténylegesen a nemzetközileg legfüggetlenebb, mert legerõsebb állam jogértelmezése került ki gyõztesen.
  28. Lásd ehhez: A háború világtörténete. – Katonai újítások, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, Corvina, 1992.
  29. Lásd Hugo Grotius: A köz- és magánháború megkülönböztetése. A szuverenitás kifejtése, in: uõ: A háború és béke jogáról, I. kötet, Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 1999. III. fejezet, 82–128.
  30. Zygmunt Bauman: Globalizáció, Szukits Könyvkiadó, 2002. 82.
  31. Lásd Thomas Mathiesen: Prison on Trial: a Critical Assessment, London, Sage, 1990.
  32. Zygmunt Bauman: i. m. 88.
  33. Bruce Simpson, 49 éves újzélandi feltaláló, állítólag merõben pedagógiai célzattal – hogy megmutassa, miféle rémes lehetõségek megvalósulásának küszöbén állunk – mintegy 5000 dolláros befektetéssel házilagos körülmények között állított elõ egy 100 km hatótávolságú 10 kg robbanótöltetet 15 perc alatt célba juttató rakétát (ez a teljesítmény nagyjából az amerikai Cruise-nak felel meg). Miután találmányáról az interneten is beszámolt, érdeklõdõk – állami megrendelõk és magánemberek – hada kezdte ostromolni a találmányért. (In: Az ügy fejleményeirõl – talán nem véletlenül – az arab nyelvû Al Shark Al-Awat számolt be 2003. december 10-i számában.) Kétségtelen, persze, hogy a mai világban nem árt, ha kéznél van otthon néhány vállról vagy kertbõl indítható rakéta. Minden eshetõségre.
  34. Ennek a – totális jellegû szuperterrorizmusnál nem kevésbé – félelmetes totalitárius ellentendenciának, a rendõrállamiságnak elsõ jelei máris kezdenek kiütközni a globális szuverénként fellépõ Egyesült Államok politikai arcvonásain. (Lásd ehhez: Szilágyi Ákos: A globális szuverén, 2000, 2003. 5. szám). Elég talán itt John Ashcroft igazságügyminiszter 2001 végén beterjesztett “antiterrorista” avagy “hazafias” törvénycsomagjára utalni, amely lehetõvé teszi a “gyanús személyek” külön engedély nélküli letartóztatását, deportálását, kihallgatását, magáncellában való fogva tartását, telefonbeszélgetéseinek lehallgatását, levelezésének, internetezésének megfigyelését, az otthonukba való behatolást és a házkutatást. Megemlíthetjük még az 1937-es szovjet perek “trojkáira” emlékeztetõ jogkörrel felruházott hadbíróságok 2001. november 13-i felállítását. Itt vannak továbbá a kínvallatás legalizálásának kísérletei (“A kínzás rossz dolog, de a terorrizmus még annál is rosszabb” – foglalta össze lapidáris tömörséggel Tucker Carlson a konklúziót a Newsweek 2001. november 5-i számában). Végezetül, de nem utolsósorban meg kell említenünk az Information Awareness Office-t (ironikus magyar fordítása: Éberségi Hivatal), amelyet a Pentagon hozott létre, hogy elõkészítse egy 2007. november 7-én induló totális adatgyûjtõ rendszer (Total Information Awareness) beindítását, mely gigantikus technológiai háttérre támaszkodva, mindenféle bírósági engedély nélkül magánszemélyek adatait gyûjtheti és archiválhatja. (Egyébként a szintén szeptember 11. után elfogadott belbiztonsági törvény, amely azon kívül, hogy a hackerek számára életfogytiglani börtönbüntetést irányoz elõ, alapjául szolgált a Belbiztonsági Minisztérium létrehozásának, mely hasonlóképpen korlátlan adatgyûjtési jogkörrel van felruházza, bárkirõl, annak tudtán kívül gyûjthet és tárolhat személyes adatokat). Az Éberségi Hivatal logóján egy piramis látható, csúcsán hatalmas árgus szemmel, amely a földgolyót vizslatja, alatta felirat: “Scientia est Potentia” (A tudás – hatalom). Lásd minderrõl: NOL, 2002. november 26.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.