“…Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön”

Beszélgetés El Kazovszkijjal

Szüts Miklós: Száz éve ismerjük egymást, ugyanakkor a magánéletedet alig ismerem. Ha rád és a képeidre gondolok: gyakran érzem úgy, hogy számodra minden mítosz, az életed egy mítosz és a mítosz az életed.

El Kazovszkij: A mûvészet az egész világot folyamatosan fölfedezi és értelmezi, ugyanúgy, mint filozófia, a vallás vagy a tudomány. Csak más a fókusztávolság. Ha mitikus a látásmód, akkor természetesen minden apró részlet része lesz ennek az össz-látásnak. Valóban, valahogy így is látom a világot. De a mindennapi életemben egyáltalán nem mitizálok semmit. Tényleg nagy életélvezõ vagyok. És nagy halálfélõ.

Sz. M.: Ez a kettõ egymásból következik, nem?

E. K.: Persze. Pont azért élvezem annyira az életet, mert minden pillanat utolsó pillanat. Ez egyértelmû: minden pillanat utolsó pillanat. Tényleg úgy fekszem le, hogy kész, vége, nem lehet tudni, másnap lesz-e másnap? És az ébredés mindig új élet, és nagyon rövid ez az élet. Már naponta is rövid, összességében meg még rövidebb. Ezért nagyon élvezem az életet, és nagyon nem bírom a vakfoltokat. Amikor úgy érzem, nem történik semmi, nem történik az élet: az a halál. Egyszerûen az életbõl kevesebb lesz, és akkor nyilván több lesz valami másból. Az a valami más, az csak a semmi lehet. Nagyon rosszul tûröm, sajnos, a gyakorlati nehézségeket, az üresjáratokat.

Sz. M.: Szeretni senki sem szereti.

E. K.: Jó, de nagyon türelmetlen vagyok. Láttam olyan embereket, akik bírják a türelempróbákat. Lehet, hogy olyat õk sem mondanak, hogy szeretik, de valami minimális élvezet vagy nagy türelem van az emberek többségében.

Sz. M.: A kívülálló számára úgy tûnik: az egész életed mítosz, aminek az elemeit vagy kívülrõl beemeled, vagy hozzáigazítod a külvilágot, amikor döntési helyzetbe kerülsz. Tehát az életed minden pillanata – amit én ismerek – szervesen illeszkedik az El Kazovszkij-mítoszhoz.

E. K.: Ez egy másik dolog. Lehet, hogy ez a nézõ szemében valami látványszerkesztés, de öntudatlan, természetesen, mert ilyen önmítosz végképp nem is érdekel. Kétségtelenül van egy mitologikus világlátásom, de azért a gondolkodásom elsõsorban erõsen reflektáló, keresõ, meglehetõsen racionális. Az átélés megint más dolog. De a gondolkodásomra nem nagyon lehet azt mondani, hogy mitikus lenne. Boldog lennék, ha így lenne. De nincs így. Ugyanakkor a látásmódomra lehet azt mondani, hogy mitikus, és ez a mûvészetemben megjelenik. A magánéletem biztos, hogy mitizálódik, de ez játék is. Biztosan nem véletlen, csak úgy élem meg. Hogy ez minek látszik, arról én tudok a legkevesebbet. Nekem egyébként is több életem van, mivel a saját, helyileg megkötött életem, az eléggé használhatatlan. Attól még nagyon élem, és még élvezem is. De sokkal intenzívebben szeretnék élni. Ehhez mindig rendelkezésre állt a fantázia. Párhuzamos életeim vannak. Bõven. Teljesen belül zajlanak, de nagyon intenzívek. Majdnem párhuzamosan, egy idõben játszódnak. És ezeket az eseményeket nem is tudom befolyásolni. Nagyon sokáig azt gondoltam, minden ember valahogy így él. Fõiskolás korom után a közeli barátaimmal való mély, éjszakákba nyúló beszélgetésekben egyre inkább kiderült, hogy más emberek egyetlen, tömény, folyamatos történetben élnek, párhuzamos életek nélkül. Tehát abban élnek, amiben éppen élnek, amit én nem nagyon tudtam elképzelni. Addig azt gondoltam: ki többet, ki kevesebbet, ki jobbat, ki erõsebbet, de mindenki valami mozit mûködtet a fejében, és abban is él. És kiderült, hogy a legtöbb felnõtt ember nem így él, sõt a kamaszkori kompenzáló fantáziáit is elfelejti. Az én esetemben a fantázia forrása nem tudatos, de azért tudom, hogy mi történik. Ez nem jelenti azt, hogy az úgymond látható életem nem lenne nagyon tömény. Az is tömény, de nekem kevés. Nem férek bele. Én az idõbe sem férek bele.

Sz. M.: És a nemi identitás…?

E. K.: Az más ügy, súlyos ügy, nagyon kemény dolog. De ezt is három éves korom óta cipelem magammal, edzett vagyok ilyen szempontból.

Sz. M.: És mégis hisztérikus vagy?

E. K.: Az más! Edzett vagyok abban, hogy a valódi identitásom szerint élem az életem, de ha ebben megzavarnak, azt nem lehet elviselni, az olyan mintha a nyílt sebre sót szórnának.

Sz. M.: Nem egészen más síkon érnek azok az apró és kívülrõl nézve nem igazán fontos sérülések?

E. K.: Kívülrõl nézve ezek teljesen viccesek. Én például minden levelet, amin a címzés nõnemû névvel szerepel, széttépem és kidobom. Bontatlanul. Csak a láthatóan nagyon hivatalos leveleket nem, de akkor gyorsan kidobom a borítékot. Nem tudok hozzányúlni, ránézni sem tudok.

Sz. M.: Ezért mondom azt, hogy hisztérikusan…

E. K.: Bocsánat, ez nem hisztéria, ez mánia.

Sz. M.: Szebben hangzik. Számomra, kívülálló számára azt sugallja, hogy te ebben a dologban bizonytalan vagy, és ezért neked folyamatosan bizonyítani kell.

E. K.: Fordítva, ebbõl nem lehet kilépni. Akár a térdreflex: mûködik. Magabiztos embereknél, bizonytalan embereknél, mindenfajta embernél. A térdreflex az térdreflex. Az mindenképpen mûködik. Ezek zsigeri reflexek. Itt nem lehet mit csinálni. Az ember ezerszer megmondja magának, hogy ne legyél ilyen hülye, mondjuk a telefon esetében is, hogy miért ne tudnál telefonálni? De nem tudom fölemelni a telefonkagylót. Annak sem tudom például a gyökereit: rengeteg embernek van valami belsõ sérülése, amivel nem tud megbirkózni… A nemi identitás kérdése súlyosan meghatározó csomópont. Sok minden más is ebbõl fakadhat, de nem lehet mindent erre viszszavezetni. Az ember nem egységes, sok szálon fut, lehetséges, hogy ettõl független kisebb mániák is vannak, amik más megoldhatatlan együttállásból erednek.

Sz. M.: Ugyanakkor a fantáziád könnyen irányítható?

E. K.: Egy ideig igen. És utána már nem! Például utazáskor nagyon könnyû beindítani. Van egy ritmusa az utazásnak. Ez eleve egy jó állapot, imádom. Beülni a vonatba, ablak, már jó. Beindítom a fantáziámat. És vannak olyan dolgok vagy olyan lények, akiktõl sztori beindul. Ha a sztori beindul, olyan erõvel rendelkezhet, hogy már szinte ki sem látok belõle. Teljesen megváltozik a külvilág. Szóval tényleg átszáll az ember. Semmilyen álmodozás nincs ebben. Nem álom. Teljes ébrenlét. Elkezdõdik egy film, tudom, hogy egy belsõ filmet látok, de ez olyan erõvel magához láncol, hogy már nem látok kifelé.

Sz. M.: De bármikor leállítható…

E. K.: Elég nagy erõ kell hozzá. Ez egy küzdelem. A történetnek saját ritmusa van, és ha a ritmus felerõsödik, akkor berezonál. Nagy küzdelmek árán megpróbálom leállítani, ha éppen Portugáliában vagy éppen Görögországban utazom, akkor azt szeretném látni. Olyan, mintha álomból ráznám ki magam. Pedig semmilyen álom nem volt. Ugyanez történik egyébként festés közben is. Beindul egy tõled független folyamat, olyan erõkkel, amelyek benned koncentrálódnak, de azért megszálló erõk. Bár bizonyos erõket te magad gerjesztesz, mégis függetlenné válnak tõled.

Sz. M.: Itt szépen visszakanyarodtunk egy fontos területre, amirõl az embereknek általában fogalmuk sincsen. Mindenféle mítoszok keringenek, persze, de errõl nekünk sincsenek pontos tapasztalataink…

E. K.: Szóban átadható tapasztalat nagyon kevés. Nem verbalizálható. Ez ugyanis szinte misztikus tapasztalat. És a misztikus tapasztalatról tudjuk azt, hogy hiába van, megoszthatatlan. Pontosan azért az, mert valami olyat tapasztalunk, ami emberi nyelven, verbálisan alig közölhetõ. Mikor az ember beindítja a festés rítusát, akkor a semmibõl valamit ki akar halászni, ki akar vágni egy új világot, egy új szigetet a nem-létbõl. Mindenki tudja, hogy neki milyen rítus segít, amitõl, úgymond, munkába lendíthetõ. Vagy a múzsát hívja elõ: elkezdek szögelni vagy alapozni. Valaki így, valaki meg azzal, hogy szellemi mutatványokkal lendíti magát elõre, elõre a semmibe.

Elõször tehát csak valamit csinálok, akármit. Erõsítem magam, hogy elkezdjem a munkát. De utána, ha nem kerülök egy transz-szerû állapotba, akkor nem történik semmi. Mert amíg nem kapcsolódik ki a reflexió, addig folyamatosan külsõ nézõ vagyok. Akkor nem nyílik meg az a még nem létezõ valóság, aminek valahogy ott meg kell születnie, láthatóvá kell válnia. Tehát az elején még a “semmibõl építkezem, közben a vászon már elkezd válaszolni, aztán egyre inkább látok már valamit. Ez a nem-lét ugyanakkor a “minden lét” is természetesen. A dolgok összessége. De hát az összességet, mint a fehér fényt, az összfényt azt nem látjuk. Átlátszó számunkra. Mondjuk úgy, hogy az Isten testébõl vágjuk ki azt, ami létrejön. Tehát a mindenségbõl. Csakhogy a mindenség egyszerre nem látható. Láthatóvá kell tenni, kimetszeni. Mint a szobor a márványtömbben: egy tömb, amibõl kitisztítom a képet. Persze a másik út is mûködik ezzel egy idõben: (ahogy a tudományos megismerés zajlik), hogy a teljes semmibe lépek. De ott is azt tapasztalom, hogy ez a semmi, ez már valami, csak nekünk ki kell metszeni egy konkrétumot belõle a látás fókuszával. És a vásznon már látni is lehet, hogy a mindenbõl éppen láthatóvá tettük azt a kiszemelt valamit.

Sz. M.: Azt hangsúlyoznám talán, hogy itt olyan dolog történik, ami tõlem, az akaratomtól lényegében független.

E. K.: Teljesen így van. Ha ez nem történik festés közben, akkor napló jön létre, esetleg kordokumentum. De kép nem születhet. És ez azért nagyon fontos, mert a mû soha nem az adott festõnek vagy szobrásznak a lenyomata, nem is magában az emberben jön létre, hanem az ember és az univerzum között, illetve az ember és a mûve között. Mint egy prizma.

Sz. M.: A szerzõ segítségével!

E. K.: Azért nagyon veszélyes az az eljárás, amit a legtöbb hivatásos mûértõ követ: mindenáron a létrehozót szeretnék megtalálni a kép mögött. Tökéletesen megtalálhatatlan! Mert mi mindig mögötte maradunk, és mindig arról a történetrõl tudunk csak beszámolni, és csak azt látjuk ami a kép mögött zajlik. És a nézõ soha nem kerül a kép mögé. A kép nem függöny. Ha mögé kerül, akkor a kép gyenge. Akkor nincs saját erõtere.

Azt hangsúlyozom mindig, hogy a kép nem belõlem áll, hanem abból a párbeszédbõl, amit az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó az a parabola, az a vevõberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyûjteni a mindenségbõl. Ez egy prizma. Egyébként is a festészet sûríti az idõt, tehát egy kép mindenképpen egy idõkristály.

Sz. M.: És akkor hol tartunk? Akkor még csak ott tartunk, hogy én és a kép már ott vagyunk…

E. K.: Megjelent valami a világban, de úgy, mint egy fölfedezetlen csillag. Tehát még kívül van az idõn! Létrejött egy eddig nem létezõ valami, hiszen az a leggyönyörûbb akármilyen mûvészetben, hogy a nem létezõbõl egy új létezõ születik… Ami még soha nem volt! Ez a legfontosabb.

Sz. M.: Ezért csináljuk az egészet.

E. K.: Így van, ezért csináljuk. Ezt nagyon sok ember nem tudja. Vagy nem gondolkodik el rajta. Nem gondolkodik el azon, hogy tulajdonképpen mi végre? Nem azért, hogy az ember “kifejezze magát”. Ezek a rettenetesen lapos szövegek sok embert megtévesztenek.

Sz. M.: Egyetlen más szférája sincs az életemnek és a világnak, ahová eljuthatok, ahol ezt az élményt ilyen elemi erõvel megkapnám…, hogy a semmibõl, a teljes semmibõl valami létrejön.

E. K.: Ami soha nem volt. Nem azért, mert elfelejtették, nem, mert valaha volt, és újra fölfedeztük, nem! Soha nem volt! Ez mindig egy rituális játék. Az isteni színjátékot újra és újra átéli az ember. Eljátssza. Ezzel áldoz is az isteneknek egyébként. És köszönetet mond! Mint minden rituális játék, ez mindenképpen áldozat az isteni erõknek. Újra játsszuk a genezist.

Tehát az esemény megtörtént. De még senki nem látta. Még nem jelent meg, mert befogadó nélkül, kíváncsi tudat nélkül, mint az univerzum, láthatatlan marad. (Vagyis az Isten számára látható… vagy sem.)

Sz. M.: Az Isten számára látható… de visszatérnék ide a földre: hamarosan megjelenik az elsõ nézõ, a mûvön és az alkotón kívülálló. Az elsõ nézõ, aki én vagyok.

E. K.: Egy valahányadik napon, nem tudom, a tizedik napon vagy a huszadik napon.

Vagy egy év múlva megjelenik, és az mindig én vagyok, persze! Eljön egy pillanat, amikor meglátom a képet, most már kívülrõl, és esetleg azt látom, hogy a kép erõtere nem eléggé telített. Nem jelent meg több, mint amit én akartam, és akkor az nem nagyon érdekes. És akkor kezded újra, és újra és újra. Elölrõl, a nulláról.

Végig kellett gondolnom, valamikor gimi végén és a fõiskolás évek elején, (gondolom, ezen nagyon sokan átestünk), hogy miért lehet és kell még mindig táblaképeket festeni? Hogy van-e még festészet egyáltalán, és én akarom is, hogy legyen. Egyszerûen, teoretikusan is rá lehetett jönni, hogy hihetetlen, de létezik, mert semmi mással nem helyettesíthetõ. A festészetnél abszurdabb és voluntarisztikusabb mûfaj nem létezik a mûvészetben, az idõ ilyen döbbenetes kristályosítását sehol másutt nem tapasztaljuk. Mert az öszszes többi mûfaj idõbeli (real time!): a valóban kinyílt idõben léteznek. A festészet viszont a legmerevebb abszurditásba zárt idõkonzerv.

Nekem, mint türelmetlen embernek a festészet ideális mûfaj, mert minden pillanatban látom, hogy mi történik. Türelmetlen a természetem, egyszerre mindent el akarok foglalni. Türelmetlen vagyok, mert folyamatosan látom a határt és a véget, tán azért ez a türelmetlenség. Telhetetlenség érzete is fakad ebbõl, és tehetetlenség is utána, ezért szeretnék egyszerre minden irányba elindulni, mindent elfoglalni.

Sz. M.: Azt mondod, a festészet idõkonzerv. Abszurd és metafizikus.

E. K.: Teljes abszurditás. De rájöttem arra is, hogy ezen belül kell nekem a téma, a raszter. Nyilván így mûködöm, minden mintát rettenetesen szeretek. Az ismétlõdõ mintát, a rasztert, az akármilyen dekoratív mintát is szeretem. Az ismétlõdõben a változatosságot. Így látom a világot is. Minden elcsúszik, elmászik, de közben van egy szerkezet, ami folyamatos ismétlõdés…

Sz. M.: Mivel találkozik elsõre a nézõ a képeid elõtt állva: szimbolikus jelekkel és formákkal, sõt gyakran feliratokkal. Az a kép témája, ami alla prima leolvasható, ezek a szimbolikus, könnyen verbalizálható jelek. Ezeknek a jeleknek a primér olvasatát, magyarázatát tévesztik aztán össze a kép lényegével…

E. K.: Azt gondolom, hogy ezek a formák, ezek a jelek raszterek. Egy rasztert kell, hogy teremtsenek. Szükségem van erre a hálóra.

Sz. M.: Ez azért több mint egy raszter, vagyis egy rács.

E. K.: Több persze, de ezek a motívumok az én esetemben, ha nagyon leegyszerûsíteném, inkább rasztert jelentenek, mint bárminek az ábrázolását. Az egyik motívum inkább szubjektum jele, a másik motívum inkább objektumé, a lényeg az, hogy könnyen felismerhetõk és ismételhetõek legyenek. Ha ezeket be tudnám háromszöggel meg körrel helyettesíteni, akkor úgy csinálnám. Ezt sok mûvészettörténésznek elmondtam már, de úgy tûnik nem értik. Valaki egyszer azt mondta, hogy az õ szemét – és azt gondolja, hogy a többi ember szemét is – olyannyira elviszi a képen látható dolgok verbális, kvázi, megértése, felismerése, hogy egyszerûen nem lát mögéjük. Tehát elõbb lát jelet és jelentettet, mint a képet. De szerintem ez nem így van. Lehet, hogy ez csapda.

Sz. M.: Engem még ma is kamaszos nosztalgia fûz a nonfiguratív festészethez, mert ha az igazán összejön, mint például Rothkónál, akkor az egy lézersugár. Egyetlen pontra koncentráló lézersugár.

E. K.: Rothkó tökéletes, de az én szememben nem tökéletesebb, mint mondjuk Antonello da Messina. Ezek a párhuzamos tökéletességek. Mindegyik a végtelenbe fut. És mindegyik a maga nemében fókuszált lézer. Azért fantasztikus például egy Fra Angelico, egy primer hitben megfestett vallásos kép, egy ikon, mert benne szinte kézzel fogható a transzcendencia. Azt mondja: Istenhez a látható világ is hozzátartozik. Ez is Isten világa, ezt is lehet imádni.

Sz. M.: Ismered azt a történetet, hogy Fra Angelico megkérdezte rendtársait, akik csodálták képeit: “Szeretitek Istent? Ha szeretitek Istent akkor tudtok ugyanilyen képet festeni.”

E. K.: Az is rácsodálkozás. Folyamatos csodálkozás. A vallás kérdése és a hit kérdése bennem mindig külön élt, mondhatom, hogy én vallásos, keresztény ember vagyok. Ehhez a kultúrához tartozom.

Sz. M.: Meg vagy keresztelve?

E. K.: Meg vagyok keresztelve és egyértelmûen keresztény ember vagyok, sokat foglalkozom a kereszténység “hozamával”, azzal, amit civilizációnk a kereszténységnek köszönhet. De sajnos nem vagyok hívõ! Pedig engem csak a hit érdekel! Kisgyerek koromtól teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a vallás nagyon szép dolog, de kultúrafüggõ emberi létesítmény.

Sz. M.: Emberek számára, emberek csinálták…

E. K.: Emberekbõl. És az a lényeg. Még ha van is benne, mint minden emberiben valami isteni visszhang, azt másban is megtaláljuk: a filozófiában, mûvészetben, tudományban.

Sz. M.: A szellem végrehajtási utasítása.

E. K.: Igen, csak ember által, homályosan. És ez a homály nagyon látható.

Sz. M.: És ebbe úton-útfélen beleütközöl.

E. K.: Nyilvánvaló volt számomra, hogy a vallási dolgok emberi dolgok. Mert más a keresztény gondolat és más az emberi gyakorlat; ez számomra soha nem volt probléma. Tudtam, hogy az ember nem az istenit valósítja meg, hanem mindenképpen az emberit. Az istenit legfeljebb csak misztikus módon, egy pillanatra észleli.

Sz. M.: Illetve mozog felé, vagy el tõle.

E. K.: Mozogna felé. És aztán a saját tehetetlensége következtében meg lehet, hogy el tõle. A környezõ tömegvonzás következtében.

Sz. M.: Az elsõ komoly sokk életedben az identitásod körüli zavar felismerése volt?

E. K.: Az elsõ csapás volt a legerõsebb. Rájöttem, hogy szinte rögtön meg fogok halni. Mindegy, élhetek akár kétezer évet is: meg fogok halni.

Sz. M.: Volt valami fizikai tapasztalatod a halállal? Valaki meghalt a közeledben?

E. K.: Szerencsére nem. Csak késõbb. De lényegében a tudás megvolt, és az félelmetes. Állandóan a fekete lyuk szélén álltam, és rázott az elektromos áram, amikor ez a tudás felmerült. És ettõl menekülni kellett. Úgy tudtam menekülni, hogy a fantáziámmal szórakoztattam magam. Olyan erõs drogokkal is, mint a film, az irodalom, a kép és a szobor, valamivel, ami elvonta a figyelmemet. A semmitõl. De volt egy konkrétum is: a nagyapám, akit a legjobban szerettem, szívbeteg volt, és folyamatosan féltem attól, hogy meghal. Felmerült a kérdés, hogy mi van, ha meghal, ilyet nem tudtam elképzelni. Lehetetlen. Csak én halhatok meg elõbb. De ez mit jelent? Mi az, hogy én meghalok? És meddig? És aztán mi van? És azt a végtelen nemlétet, azt hogy lehet elképzelni?

Sz. M.: Nem gondolod egyébként, hogy a ebben az életkorban a gyerekek nagyon nagy hányada megküzd ezzel a kérdéssel és késõbb elfelejti?

E. K.: Így van, és késõbb törli. Vagy elnyomja.

Sz. M.: Mert én is inkább az álmaimra emlékszem. Illetve nem is az álmaimra, arra a játékra emlékszem, hogy folyamatosan azt játszottam, az a valóság, amikor álmodom, és a “való élet”, ez az álom…

De térjünk vissza még egy kicsit a festõállványhoz! Azt szoktuk mondani: az ember helyzetbe hozza magát. Pilinszkynek van erre egy szép metaforája; az ember ül a magaslesen, telnek-múlnak az órák és a napok, és várja, hátha jön a vad. De ott kell lenni, a fegyvernek töltve kell lenni, ahhoz, hogy lõni lehessen.

E. K.: Tehát az induláskor a képnek van valami iránya. Ezt az irányt meg lehet változtatni, és állandóan változik is, mivel ahogy megjelenik, rögtön megjelenik az a lehetõség is amivel el lehet mozdulni jobbra vagy balra.

Sz. M.: Mit gondolsz, mennyire nehezíted meg a nézõ dolgát azzal, amivel magadnak könnyíted, hogy használod az általad raszternek hívott eszközt?

E. K.: Ez a raszter nem csak segédháló, (de az is!). Én mondjuk két háromszöget használok meg egy négyzetet meg egy ovális formát, ezeknek a viszonya érdekel, ezekbõl az alakzatokból indulok ki, ezeket ismétlem. Nekem nézõként is szükségem van az ismétlésre, ahhoz, hogy a dolgok összemérhetõek legyenek. Szeretem a kockás ablakokat, az ablaksorokat, akármiben a sorokat. Ez a ritmus. Az ember egy bizonyos ritmusra rezonál. Én a felfokozott, gyors ritmust szeretem. Egy bizonyos ritmus jellemzi mindenkinek a látásmódját, a kifejezésmódját.

Én meglehetõsen verbális ember vagyok. Talán ezért képeimet mindig szövegekbõl, szavakból, szabályos mondatokból indítom el. Mindig címbõl indulok ki, mindig van egy mondat vagy egy szólás, sokszor szójáték, amibõl egy grafikont szerkesztek és legtöbbször abból születik a kép. A látványból soha. Mindig egy viszonyrendszerrõl van szó. Csakhogy ez mind a kép mögötti rész. Ha ez látszana, akkor csak verseket írnék, akkor nem születne egyetlen kép sem. Festés közben aztán már egészen más történik.

Sz. M.: Itt, ha jól értem, elváltak útjaink.

E. K.: Így van. A legtöbb képem “csontváza” egy grafikon. Egy szójátékból, vagy szóbeli összefüggésbõl rajzolódik ki. Az én esetemben például ez az a rituális felkészülés, amivel eljutok a festés kezdetéhez. Egy-egy ilyen szójáték, egy-egy ilyen szólás kitarthat akár két-három évig is. Lehet, hogy így él bennem a terv, a képek terve. Ebben soha nincs meghatározott színskála, mindig csak egy erõtér, egy erõviszony. Ez dolgozik bennem, aztán egyszer csak valamitõl, nem tudom mitõl, (találkozom egy mérettel, egy színnel, egy feladattal) felszínre tör.

Sz. M.: Próbáljuk meg egészen konkrétan leírni, kezdõdik a munka: El Kazovszkij kirakja a szerszámait. A szerszámok állnak egyrészt egy verbalizált dologból, egy mondatból…

E. K.: Nem, a mondatból született grafikonból.

Sz. M.: Na de mit raksz ki? Ezt próbálom egészen lecsupaszítani. Mi van a szerszámkészletedben? Ott vannak az El Kazovszkij-mítosz elemei?

E. K.: Nem, azok ott nincsenek. A raszter van ott. Ott állnak a mozaikdarabok. Ott ülnek a tudatalattiban.

Sz. M.: Azt mondod, hogy nem látványból, akkor (bocsánat!) mi a faszomból indulsz ki, úgy szeretném megérteni?

E. K.: Hát például egy ilyen mondatból. Mi a faszomból indulsz ki? Ez elég pregnáns mondat, s ebbõl megszülethet egy irány, tényleg egy grafikon: tehát hogyan ábrázolnám azt, hogy “mi a faszomból indulok ki”. Elõször is lerajzolnám ezt erõviszonyként. Az erõviszony meghatároz egy ritmust, és ez a ritmus a vázlat, egy arányrendszer.

Sz. M.: Melyik az a pillanat, amikor ez látványba fordul át?

E. K.: Errõl beszéltem.

Sz. M.: Akkor megint próbálom egyszerûsíteni a dolgot. Ez azt jelenti, ahol most tartunk, hogy elkezdesz csinálni egy illusztrációt?

E. K.: Nem, a szavak létrehoznak egy erõteret. Ezt az erõteret nem fordítom le, hanem magát az erõteret próbálom megjeleníteni a nem-létezõben. A lényeg, amirõl beszéltünk az, hogy ez az erõtér még nem jelent meg soha. Ez a kis tér nem jelent még meg a világban. Nem látható. Egy nem-létézõt létezõvé teszek. Vagyis a világmindenségbõl, ami számunkra szintén nem látható láthatóvá teszünk valamit. Ez a szándék. Ehhez nekem a szövegek indító lökést adnak. Ez nem téma, nem a szöveget illusztrálom. Ez a lökés egy fölismerést jelenthet: keresem azt a teret a világban, amit még nem láttam.

Utána aztán nagyon érdekes dolgok történnek, amit valószínûleg a legtöbb festõ ismer, legfeljebb nem reflektál rá. Azt hiszem, mindenkivel történik ilyesmi, mint velünk a képfestés során, legfeljebb nem tudatosul. Azt sokan tapasztalják, hogy kikapcsolódik a tudat és a reflexió. Különös, akaratlan párbeszédek kezdõdnek a senki földjén, köztem és a vászon között. Ez egy alvajáró állapot. És így ez sem igaz, ennél sokkal homályosabb az egész, sokkal bizonytalanabb.

Nem lineáris párbeszédrõl van itt szó természetesen. Lehet hogy három különbözõ párbeszéd zajlik ugyanabban a pillanatban. Az álomban ez lehetséges, természetes, azért is nagyon nehéz szétteríteni egy álmot lineárisan.

Sz. M.: Nekem az a tapasztalatom, hogy a képfestés során a figyelmem és a koncentrációm (és dekoncentrációm) meglepõen pulzál. Nagyon egyszerû, utólag rekonstruált tapasztalataim vannak. Munka közben mindig szól mellettem valami zene. Vagy a rádió. Apokalipszisokat festettem már úgy, hogy közben szólt a rádiókabaré és halálra röhögtem magam. Tökéletesen működött a kettõ egymás mellett. Hibátlanul.

Emlékszem, egyszer egy vasárnap délben a rádióban szólt valami klasszikus zene, dolgoztam. A következõ amire fölriadtam az volt, hogy lekonferálnak egy mûsort: kedves hallgatóink, önök, a Jó ebédhez szól a nóta címû mûsort hallották. Végighallgattam ától zéig, anélkül, hogy egyetlen hangot hallottam volna belõle, és még azt se merem mondani, hogy egyébként olyan nagyon koncentráltan ott voltam a képen: nem tudom, hol voltam.

E. K.: Így van. Soha nem teljesen a képen van az ember figyelme. Akkor nézõ lenne.

SZ. M.: Miközben vannak verbalizálható, szakmailag is megfogalmazható döntések, arról még nem is beszéltünk.

E. K.: Ezek akkor fogalmazódnak meg, amikor kilépsz ebbõl az alvajáró állapotból. Ez az ébrenlét állapota. Van a képcsinálásnak egy egyszerû, szakmai része. Erre mondanám azt, hogy ilyenkor nincs ihlet, de a munka folyik. Most iparosként, tisztítgatom a szerszámaimat…

Menet közben is van ilyen állapot, persze. Bizonyos technikai feladatokat meg lehet oldani, például egy-két négyzetméteres felületet feketére festeni. Ehhez nem kell ihlet. De közben is bármikor történhet valami! És errõl a “valami”-rõl próbálunk most beszélgetni.

Nem vagyok hívõ, bár nagyon szeretnék az lenni. Fõleg a misztikus tapasztalatra vágynék, ami nekem még nem adatott meg. Amiért nagyon nehéz és fõleg gyorsan és összeszedetten nem lehet az ihletett állapotot leírni, az az, hogy ami festés közben történik az misztikus tapasztalat, még számomra is az. Ezt be kell látnom. Ilyenkor talán mindnyájan hívõk vagyunk. Csak annyira nem kapcsolódik ez az élmény semmi máshoz az életemben! Ez csak akkor van.

Egyáltalán nem tudod, hogy mit hozol létre, de a nem-létezõt kell létrehozni. És ez nem akármi. Ezért nem lehet ezt a transz-állapotot pontosan lefordítani normális emberi nyelvre. Nem artikulálható.

Sz. M.: Csak magyarázd el a kedves olvasónak úgy, hogy ne mondja azt, totál hülyék vagyunk, hogy a rádiókabaré hallgatása közben, miközben halálra röhögöd magad a baromságokon, ugyanebben a pillanatban, benne vagy egy másik kalandban, véresen, torkig, a leglényegében. Ezt nem tudom, hogy ez átmegy-e a zenekari árkon, hogy ez elmondható-e?

E. K.: Ez nem is tartozna a nézõre. Csak azért fontos, hogy a nézõ ne keressen magyarázatot, kimondottan külsõ okok között. Például a környezetben, a családi történetekben. Tehát ne úgy beszéljen egy képrõl: “megérkezett a mûvész mamája, ennek nagyon örült, azért festett ilyet” vagy “elhagyták gyerekkorában, hú, de szomorú volt, azért olyan sötétkékek a képei”. Ezt a megközelítést ki kellene hagyni, mert lapos, ez az olvasat nem visz közelebb a képhez. Ezért kell nekünk most elmesélnünk, hogy szólhat a leggyönyörûbb zene, a legviccesebb, vagy leghülyébb kabaré, és közben a vásznon a lét egy új pillanata született meg.

Ne ott keressen a nézõ, ahol a mûvész van, ne azzal foglalkozzon, ami a mûvészt körülveszi éppen, nem ebbõl van a kép.

Ezt az alvajáró állapotot talán mindenki megéli, például a szerelemben.

A befogadási folyamat során egyébként valami hasonlónak kell lejátszódnia. Csak nem visszafelé, hanem akárhová máshová, tovább! Tehát nem kell, hangsúlyozom, semmit nem kell megkeresni, a vászon mögött. Nem önmagunkról beszélünk. Talán magunkból is, de nem magunkról, ez nagyon fontos. A mögöttes nem a kép mögött van. Nem is az alkotóban van, hanem a képben van, benne van.

Sz. M.: Meg a nézõ mögött van.

E. K.: Pontosan. A nézõ mögött van. Ez igaz. A nézõ mögött ott van, nem csak elõtte a kép. A nézõ a teljes mögöttesével, útipoggyászával a hátán találkozik a képpel, és itt jön létre az a párbeszéd újra, ami eddig egészen máshol zajlott. A képnek az is a feladata, hogy elég intenzitás, elég erõ legyen benne, elég izgalmas prizma legyen ahhoz, hogy “mindent” beszívjon magába, ereje legyen például ahhoz, hogy a nézõt megállítsa. Persze a nézõnek kötelezõ bizonyos receptorokkal rendelkeznie ahhoz, hogy éppen az adott kép hullámhosszait vegye, tehát ha a nézõ éppen nem olyan parabola-antenna, ami ezekre a hullámhosszokra reagál, akkor az elõtt a kép elõtt nem fog megállni, de másutt esetleg igen. A képnek elég intenzív erõkkel kell rendelkeznie, hogy megállítsa a nézõt, s elkezdõdjön egy új folyamat: ilyenkor bomlik ki az az idõkristály, mely bele van sûrítve a képbe, és ezt a nézõ csak a saját “mögöttesével” tudja kibontani. A nézõ csak önmagával találkozhat a képben. Meg a világgal. A szerzõvel soha.

Sz. M.: Gyerekkoromban volt egy játék, zsákbamacskában lehetett kapni. Úgy hívták, vízi csoda. Kicsi zacskó volt, benne icipici, egy-két milliméteres kis izék, ezeket beöntötted egy pohár vízbe, megszívták magukat, és kis hajók, virágok, csónakok lettek belõlük, amik hipermangán füstöt eregettek… Õrület volt, igazi csoda. Valahogy a képek is így mûködnek, nem?

E. K.: Igen. Parabolaantennáink vannak, amikkel leföldeljük azokat a hullámokat, amiket veszünk. A kép a zacskó, a kis parafadarabkákkal. A kristályokkal, az idõkristályokkal. A kép egy igazi valóság, csak sûrített, kristályosított valóság. És ebbõl a sûrítménybõl akár egy fekete lyukat is lehet sûríteni, és akkor soha többé nem lesz látható. Bármi belehullhat és eltûnik.

És az is valóság, csak másfajta valóság, de ez attól még nem illúzió. Idõkapszula, idõkristály. Tehát a legsûrítettebb idõegység, ami akármilyen mûvészetben egyáltalán létre tud jönni.

Hát körülbelül ez a gondolatsor volt az, amivel elméletileg is vonzóvá, létezõvé tudtam tenni a képzõmûvészetet a magam számára, szemben a filmmel, ami annak idején a legjobban vonzott.

Ugyanis a filmben nem jön létre az a különösen sûrített, kristályos idõ, ami a kép sajátja.

A festészet idõkristálya talán a legérdekesebb. És hiába mondja bárki azt, hogy elõbb látja a kutyát, mint azt, hogy ez kék. Nem igaz. Csak elõbb gondolja. Már az elõtt hatott rá a kép, vagy nem hatott, hogy rájött, hogy van rajta háromszög, van rajta egy emberi alak, vagy van egy fa.

Az ember vizuálisan tájékozódik a világban. Nem tudatosan, de rögtön észreveszi, hogy egy vonzó, vagy taszító világ van elõtte, és aszerint indul tovább. Az arányok, a színek, elemi erõvel hatnak.

A kép szempontjából gyakorlatilag mindegy, hogy mibõl indul a festõ. A festõ szempontjából nem mindegy, mert neki az a motivációja, a múzsája. Mindegy, hogy mibõl indul ki, csak legyen elég összetett az a prizma, legyen elég hangsúlyos az az esemény, ami az erõket összerántja és kristályosítja, és akkor legyen jó az a “csodazacskó” és nagyon-nagyon sok hajó legyen benne sok hipermangánnal, mert ha nem jön össze, akkor csak por fog úszni a víz színén, nem vízi csoda.

És még mindig mögötte vagyunk a képnek, mert a nézõ újra kezdi a felfedezést, ha elég erõs a kép ahhoz, hogy megállítsa. Elõször is meg kell állnia.

Sz. M.: És legyen jó nézõ a nézõ.

E. K.: És amikor a kép mûködni kezd a nézõben ugyanolyan folyamat kezdõdik el, mint a festõben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális. Csak errõl – nem tudom miért – nagyon nem beszélnek, pedig a kép nézõ felõli oldalán pontosan ugyanolyan misztikus történet kezdõdik.

A BESZÉLGETÉST SZÜTS MIKLÓS KÉSZÍTETTE

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.