Vajon a keserûség, a visszatartott (lenyelt?,

elfojtott?) szavakkal, a vízzáró rétegekig

leszivárgott, onnan lüktetve felfakadó

(feltörõ, felbuzgó) érzésekkel, sejtnedvekkel,

esendõ hormonokkal, epevirággal megtelõ

duzzasztómû hajtja-e a világ-kereke turbinát,

s termeli az öröm-áramot, a csöndet,

a kielégülést, a végtelenséget is(?)…, s az

eredmény, netán a belõle a hajszálerekben,

az idegtelepekben, a falakban elveszõ,

összegyûlõ(?) maradék (kósza feszültség?,

boldogság?, bölcsesség?, egymásra utaltság?)

repíti föl a csúcsig, s fordítja át a

körülményeskedõ alkalmatosságot,

amely aztán (miközben a holtpont szédületében

egy pillanatra magáévá teszi az örökkévalóság)

már tehetetlenül (megadóan?, önfeledten?)

zuhan a gravitáció(?) kitárt karjaiba(?)…,

netán a sietõs frigybõl megszületõ kudarc

(szenvedés?, kétségbeesés?, félelem?, halál?,

tehetetlenségi nyomaték?) szakítja ki

a mélység ölelésébõl újra meg újra

a magáról megfeledkezõt, hogy

ha nehezen (kételkedve?, értetlenül?) is,

de elõbb-utóbb vedd észre, hidd el, hogy

nélkülözhetetlen szereped (részed?, feladatod?)

van a mûködésben(?)…, vagy hogy

bizonytalanul (vesztesen?, csalódottan?,

dühösen?, bölcsen?) belásd (elfogadd?,

kimondd?), hogy nélküled is ugyanúgy menne

(megy), menni fog (forog tovább)

a kimondhatatlan(?)… a “menthetetlen”?…