Hajnalban egy ajtó előtt

Burgas Piontek délelőtt tizenegy órakor értesült arról, hogy meg kell halnia: ekkor kapta kézhez a rózsaszín borítékba rejtett behívót. Számított rá, mégis, amikor a küldeményt meglátta az asztalán, először ez jutott eszébe: hát valaki nagyon elnézte ezt a Bálint-napot! Még meg is csóválta a fejét, mint annak idején, a kollégiumban, ahol a többi fiúval haláltáborost játszottak. Ilyenkor váratlanul, mintha összebeszéltek volna – persze, soha nem beszéltek össze: mindig megérezték, kinek mit kell tennie – lefogtak valakit maguk közül, a fejére borítottak egy koszlott tornatrikót, és elhurcolták a homályos folyosó végén álló vécébe. Ott körbeállták, lerántották a fejéről a csuklyaként szolgáló trikót, az arcába fújták a cigarettafüstöt, az orra előtt szították a parazsat, mintha meg akarták volna égetni, majd egy közülük azzal a soha nem gyakorolt, mégis tökéletesen kidolgozott, uniform fejcsóválással azt mondta: hát ez randa egy seb, ki kell vágni. Azzal jól fenékbe rúgták a lefogott illetőt, hogy végül együtt nevessenek. Persze, előfordultak túlkapások is. Egyszer az egyik áldozat fejét a kagylóba tuszkolták, és ráöblítették a vizet. A legkirívóbb eset pedig az volt, amikor a kapálózó szerencsétlent egyszerűen kilógatták a második emeleti ablakból. A játék mindenesetre demokratikus volt: soha nem lehetett tudni, kire mikor kerül sor.

A rózsaszín boríték láttán Burgas Piontekben nem idéződtek föl a régi szép idők, de a fejcsóválás kitörölhetetlen reflexe azonnal működésbe lépett. Aztán kibontotta a küldeményt. Rövid, velős, géppel írott hivatalos levelet talált belül, ami pontosan meghatározta, mikor, hol kell jelentkeznie. A szöveg fogalmazója nem mulasztotta el fölhívni a figyelmét, csupán egyetlen bent töltött éjszakáról van szó, tehát ne hozzon magával egy váltás fehérneműnél többet! A tisztálkodó szereket – beleértve a borotvát – nagylelkűen engedélyezte.

A macska éjjel fél tizenkettőkor, az egyetem kertje előtt dörgölőzött Burgas Piontek lábához. Burgas Piontek jól tudta, a fehér szőrű, szürke foltos, egy évnél nem idősebb, amúgy jó húsban lévő állat enni szeretne, vagyis ő, Burgas Piontek a macska számára nem több egy lehetséges palimadárnál. Mégis fölvidult a kedves jövevény láttán. Hát te ki vagy?, kérdezte, és lehajolt, hogy megsimogassa. Az állat hagyta magát, még hanyatt is vágódott, mintha évek óta ismernék egymást. Burgas Piontek ezen őszintén elcsodálkozott, mert a macskákat bizalmatlan, önző állatoknak ismerte meg. Sejtelme sem volt, miért hajlandó egy ilyen jószág így fölkínálni magát. Fölegyenesedve és tovább indulva arra számított, a macska majd észreveszi, hogy tőle semmit nem remélhet, és eloldalog. De nem, újdonsült ismerőse vele tartott. Nincs nálam semmi, mondta neki. A macska mozdulatlanul, figyelmesen hallgatta, de amikor ismét lépett, ő is újra kezdte a körözést Burgas Piontek lába körül. Burgas Pionteknek tengerészlépésben kellett haladnia, hogy rá ne lépjen az állatra, bár így is elő-előfordult, hogy szélesen kicsapó lába akaratlanul belerúgott a macska fejébe, amit az egyáltalán nem vett zokon: még mindig követte.

Burgas Piontek egy hangversenyről igyekezett haza, ami elnyerte a tetszését, bár kissé zavarta, hogy rajta kívül olyan sokan élvezték. A végén tolongania kellett a ruhatárnál, a villamosmegállóban, és az utolsó metrót is csak az indulás előtti pillanatokban érte el. Talán ezért okozott neki akkora örömet az a macska, amely úgy kocogott mellette, mint egy pórázra kötött kutya. Útközben egyébként találkoztak kutyákkal. Egy nőt vezettek pórázon, és egy pillanatra meg is érezték a közelgő macska szagát. Akkor megálltak, hátrafordultak, szimatolni kezdtek. Erre a macska is lelapult. Burgas Piontek látszólag zavartalanul folytatta az útját, de szeme sarkából a macskát figyelte, néhány méter után pedig elbizonytalanodott. A macska keserves nyávogásba kezdett. Mi van, nem jössz?, kérdezte Burgas Piontek, pedig tudta, értelmetlen az egész: az állatot meg nem etetheti, hazavinni – tekintettel a behívóra – most már lehetetlen. A macska ezzel nem törődött. Bizonytalanul, le-lelapulva, de Burgas Piontek után eredt, majd – a kutyák eltűntével – úgy kocogott mellette, mintha mi se történt volna, mintha mi se történhetne. A sarkon, az áruház parkolójában azért megint körülnézett.

No, most jön az erőpróba, gondolta Burgas Piontek, és megállt a kétsávos, de nagy forgalmú út szélén. A macska fölnézett rá, várt. Burgas Piontek nekilódult, a macska pedig szépen átbandukolt mellette. Ott álltak a rácsos kerítés előtt. Most elég, gondolta Burgas Piontek, belépett, sietősen indult a benti kapu felé, de azért a kerti bejárón visszalesett. Az állat habozás nélkül átbújt a rácsok között. Végjáték, jelentette ki Burgas Piontek, természetesen magának. Kinyitotta a kaput, majd gyorsan becsukta maga mögött. Amíg a liftre várt, visszanézett. Talán nem kellett volna. A padlóig üveg szárnyon át jól látta, hogy a macska a kapura tapad, és őt nézi. Heves nyávogásba kezdett. Burgas Pionteket hívta. Sírt. Szerencsére a lift szinte azonnal megérkezett.

Burgas Piontek könnyű, hús nélküli tésztavacsorát vett magához – így éjfél felé még ezt is túlzásnak találta. Csak az utolsó falatoknál jutott eszébe az udvaron hátrahagyott macska. Éhezik, szegény, fázik, gondolta, és kirohant az erkélyre. Maga sem értette, miért, hiszen az állat szívbemarkoló sírását nem akarta hallani. Talán meg kívánt bizonyosodni arról, hogy a macska már nem sír szívbemarkolóan. Sikerült. Csönd volt.

Burgas Piontek nemigen tudta, mi történik majd vele, amikor eleget tesz a behívó parancsnak. Nem csoda: nem volt, aki erről beszámolhatott volna. Aki már túlesett rajta, nem tért vissza, a hivatal pedig szigorúan őrizte titkát. Mendemondák, persze, mindig keringtek, de Burgas Piontek nem szeretett fölülni az efféle szóbeszédnek. A rózsaszín borítékot a kézbesítés napján magával hozta bentről, most elővette, ismét kibontotta, átolvasta a levelet, hogy biztosan jól értett-e benne mindent. Jól értett. Egyetlen éjszakája volt hátra.

Hajnalban iszonyú hangulatban ébredt. Próbálta meghatározni, valójában mi is a baja, de nem fájt semmije, nem émelygett, nem szédült. Egyszerűen csak rosszul volt. A tükörbe nézve ébredt rá bajának okára: a macska, mondta magának. Ebben a pillanatban hallani vélte az állat keserves nyávogását. Kirohant az erkélyre, megkísérelte a sötétben fölfedezni a bokrok alján rejtőző macskát. A füle ezúttal nem csalta meg: valóban éles vernyákolás verte föl a dermedt hajnali csöndet. Azonnal fölöltözött, kolbász- és sonkadarabokat szelt le a kamrában lógó tartalékokból, s már rohant is lefelé. A kaputól nem messze, egy bokor alján ott ült a macska, a sziluettje épp kivehetően reszketett a telihold ellenfényében. Burgas Piontek közelébb húzódott, a macska pedig nem menekült. Burgas Piontek szólongatta az állatot, de az nem felelt, a nyávogást is abbahagyta, mozdulni sem akart. Burgas Piontek nem hagyta annyiban: közelébb lépett, a papírszalvétára helyezett húsdarabokat a földre tette, majd visszalépett. Figyelte, mozdul-e a macska? Amaz csak nézte, nézte őt, ezért Burgas Pionteknek az a határozott benyomása támadt, hogy ez a macska nem az a macska. Mélyen elgondolkodva sétált vissza a liftig.

Nem volt értelme visszaaludni. Burgas Piontek kávét főzött, vizet forralt a két tojásnak, és újra elővette a rózsaszín borítékot. A szikár fejléc a papíron az égvilágon semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle, pont olyan volt, mint bármely más hivatalos levél. Burgas Piontek a középiskolai évek alatt egy nyáron munkát vállalt a hivatalban. Akkor zsákszám címkézhette és bélyegezhette az ilyen küldeményeket. Egy esős délutánon, amikor a szortírozó szoba ablakának párkányán melegen doboltak a zuhogó cseppek, és Burgas Piontek elkortyolgatta ebéd utáni kavéját (bizony, már egészen fiatalon hódolt ennek a szenvedélynek), eszébe jutott, micsoda ötlet volna beleolvasni valamelyikbe. Megtehette volna, az üres borítékok ott álltak az asztalán készenlétben, egyszerűen föl kellett volna tépnie az egyik, a jobb fölső sarokban ceruzával írt számkóddal ellátott borítékot, elolvasni a levelet, aztán visszatenni egy üres borítékba, a lista alapján egyeztetni a kódot, és ráírni a címet. Senki nem vette volna észre. Burgas Piontek eljátszott a gondolattal, aztán tovább címkézett.

A lágytojással végezve megint kézbe vette a levelet. Ekkor tűnt föl neki először, hogy a papírnak enyhe málnaillata van. Málna?, kérdezte magától, miközben többször elhúzta orra előtt az ívet, hogy megszagolja. Málna, mondta ki hangosan. Könnyű volt megállapítani: nem maga a papír árasztotta a gyümölcsillatot. A hivatal a legegyszerűbb, legközömbösebb papírt használta, mi értelme is lett volna málnaillatú értesítést küldenie! Burgas Piontek értetlenül állt a rejtély előtt, ráadásul közben észrevett még valamit. A jobb alsó sarokban valami piroskás maszat éktelenkedett. Nem túl nagy területen, épp csak akkorán, mint a körömhegy, de most, hogy fölfigyelt rá, kifejezetten rikítónak tűnt. Burgas Piontek lámpát gyújtott a hajnali derengésben, és szeméhez emelte a lapot. Rúzsnyom volt. Minden kétséget kizáróan rúzsnyom. Nem elkenődött, véletlenül odakerült rúzsnyom: ezen jól kivehetően kirajzolódott az ajak (hogy alsó vagy fölső, azt nem lehetett kivenni) redőzete. Igen, szögezte le Burgas Piontek, ezt a levelet valaki megcsókolta. Málnaillatú csókkal pecsételte le.

Burgas Piontek a kollégiumban egyszer kapott egy rúzzsal lepecsételt levelet, de erre nem szívesen emlékezett vissza. A szőke bakfis a leánygimnázium harmadik évfolyamára járt, és mindig elpirult, amikor délutánonként lehajtott fejjel elsétált a parkban a pad előtt, amelyen Burgas Piontek két társával a délutáni szilencium előtt engedélyezett félórás kimenő alatt tanyázott. A fiúk szinte minden alkalommal összesúgtak, amint a széplány hallótávolságon kívülre ért tőlük, tréfás, olykor mocskos megjegyzéseket tettek rá. Burgas Piontek ilyenkor mélyen hallgatott. A lány – úgy tűnt föl – sokkal bátrabb volt nála. Úgy a hetedik-nyolcadik alkalommal a pad előtt elhaladva elejtette a hóna alá csapott egyik könyvet, de olyan pontosan, hogy az éppen Burgas Piontek poros pár cipője előtt puffanjon. A többiek összevihogtak, Burgas Piontek önkéntelenül a könyv után kapott. Az egyik fiú valami ízléstelen tréfa kíséretében vállba verte őt, és arra biztatta, szaladjon csak a lány után. Burgas Pitontek mindössze néhány pillanatig habozott. Arcát pír borította el, gyomra remegni kezdett, ugyanakkor érezte, most döntenie kell. Aznap már nem tért vissza a padhoz. A néhány percnyi, szenvtelen hangú társalgás után azonnal visszasietett a kollégiumi tanulószobára, ahol algebra példatárába temetkezett.

Társai természetesen folyamatosan faggatták. Mögé álltak a tanulószobán, az ebédlőben, a könyvtárban, az osztáyteremben, a vállát bökdösték, úgy próbálták kikutatni titkát. Ő zavart mosollyal ismételgette: fölsültem. Mert úgy érezte, valami varázslatot törne meg, ha más is tudomást szerezne arról a csodás szavaktól átiatott levélről, amelyet két éjszakán át fogalmazott az ágyán forgolódva, amelyet a művészettanár holmijai közül elcsent különlges papírra körmölt le a legszebb írásával, és amelyet a találkozást követő második reggelen csempészett be a leánykollégium postájába. Harmadnapra érkezett válasz. Apró, patyolatfehér borítékban, feladói cím nélkül. A pedellus vonakodott átadni, a feladó nélküli küldemények mindig gyanúsnak számítottak a szigorú intézményben, de a ragasztás felőli oldalra pillantva az általában komor öreg egy futó mosoly kíséretében mégis átnyújtotta a levelet. A ragasztásnál a borítékot rúzsnyommal pecsételték le. Burgas Piontek percekig állt a kollégiumi diákok gúnyos hahotája közepette, s mire az aulát betöltő röhögés alábbhagyott, már nem érdekelte, mi van a borítékban. Az első emeleti mosdóban tüzelte el az egészet a pipázós zenetanártól elorzott gyufával. Burgas Piontek egyébként ezt a két esetet leszámítva soha nem lopott.

Többször is mélyen belélegezte az enyhe málnaillatot. Az a gyanúja támad, hogy ez és a macska egyazon ok-okozati láncolat egy-egy szeme. Ahhoz túlságosan is zsibbadt volt, hogy nekiálljon fölfejteni ezt a láncot, úgyhogy inkább csomagolni kezdett. Nem írják a pizsamát futott át agyán a szekrény előtt. Nem írják a pizsamát, ismételte meg. A kérdés erőst nyugtalanította. Pizsamáira rendkívül kényes volt, arról még utazásai közben sem lehetett szó, hogy kincstári holmiban aludjék. Egyszer kipróbálta, akkor – talán az öblítő miatt – reggelre vörheny borította a testét. A behívó azonban ezúttal világosan kifejtette: csak egy váltás fehérneműt hozzon magával, és – legfeljebb – tisztálkodószereket, ami – ha úgy tetszik – azt jelenti: minden más – beleértve a pizsamát is – tilos. Tíz percnyi tépelődés után egyszerűen bevágta a pizsamát a kiskofferba. Ezt ők is megérthetik, biztatta saját magát.

A rózsaszín boríték kézbesítése óta eltelt napokat Burgas Piontek fegyelmezetten, sőt tulajdonképpen jó kedéllyel töltötte el. Fölöslegesnek tartotta bárkinek is szólni a behívóról, úgy vélekedett, olyasmi ez, mint a fogorvos: ha menni kell, hát menni kell, bármilyen tanács csak megzavarná ilyenkor az ember fejét. Aggodalmat sem érzett, legalábbis nem többet, mint amennyit bármilyen hivatalos ügy elintézésekor érez az ember. Munkáját igyekezett a szokott pontossággal elvégezni, az étkezés dolgában mértékletességet mutatott, noha egy ízben az ebéd után nagyobb adag édességet engedett meg magának. Minden rendjénvalónak tűnt.

Egy fura esete azért akadt. Az első emeleti körfolyosókat összekötő átjárón vágott át éppen ebédre igyekezve, amikor szemben egy szőke nő lépett be az üvegajtón. Könyvcsomagot szorított a melléhez, de nem elég ügyesen, mert amikor Burgas Piontek mellé ért, az egyik kötet leesett, s épp a férfi cipője mellett puffant. Burgas Piontek természetesen azonnal leguggolt, fölvette a könyvet, a nőnek nyújtotta, aki közben szintén leguggolt. Burgas Piontek úgy hitte volna, a nt zavarban van, de nem. A szemébe nézett, és mosolyogva, határozott hangon azt mondta: köszönöm, Piontek úr. A férfi megesküdött volna, hogy ismeri a ntt, bár képtelen lett volna megmondani, honnan. Ezeken a folyosókon azelttt biztosan nem látta.

Lassan indulni kéne, noszogatta magát Burgas Piontek a balkonra lépve, mélyet szívva a friss reggeli levegőből. A szemközti gesztenyefán ébredezett a varjú család, a tojó heves károgással buzdította munkára párját. Burgas Piontek ismét elhúzta az orra alatt a levélpapírt, amitől hirtelen különös érzése támadt. Málnaillatú gesztenyefa, mormogta, ilyen volt már valamikor. Nézte a fát, szagolgatta a papírt, és világossá lett előtte: a kollégium első emeleti mosdójából éppen az udvar ódon gesztenyefájára láttak. Burgas Piontek akkor érzett utoljára ilyen finom málnaillatot, amikor a fölbontatlan borítékot az ablakon beömlő fény felé fordítva föllobbantotta a zenetanártól orzott gyufát. Aztán a tűz fölemésztett mindent, a málna illatát elsodorta a füsté. Ekkor váratlanul a macska jutott Burgas Piontek eszébe. Adni kellett volna neki, mondta, hiszen kért. De legyintett.

A liftből kilépve Burgas Piontek, mint minden reggel, bepillantott a postaládába. Volt benne küldemény, az édesanyjától érkezett, ezt a címzéssel kifelé fordult borítékra szépen rótt betűkből azonnal fölismerte. Nem volt kedve magával cipelni a levelet, elvégre ki tudhatta, milyen körülmények között kellett volna tartania a holmiját ott, ahová indult. Majd este, gondolta, de azonnal ki is javította magát: illetve holnap.

Mindössze néhány percet kellett utaznia az autóbusszal addig a nagy, valaha sárga épületig, ahová a behívója szólt. Burgas Piontek elkeseredett a berácsozott ablakokat látva, el sem tudta képzelni, hogyan lesz képes egy éjszakát eltölteni egy ilyen helyen. Azzal bátorította magát, hogy bizonyára ki lehet bírni, hiszen nem ő az első, erről a levél iktatószáma is tanúskodott. A mendemondák, persze, olykor egészen másról tájékoztattak, de Burgas Piontek tényleg nem szeretett fölülni az efféle szóbeszédnek. A portás közönyös arccal vizsgálta át a behívó levelet, és egy fejrándítással igazította útba az újonnan érkezettet.

Egy hatalmas, málnaszín, párnázott ajtó előtt kellett várakozni a kihalt folyosón. Talán percek, talán órák teltek el – Burgas Pionteknek tökéletesen mindegy volt, türelmesen várakozott. Akkor is teljes mértékben higgadtnak mutatkozott, amikor kinyílt az ajtó, egy szőke női fej jelent meg a málnaszín ajtónyílásban, és a nevén szólította őt. Burgas Pionteknek ekkor végre eszébe jutott az első emeleti átjáró. Igen, motyogta, a nőnek málnaillata volt. Tessék?, kérdezte a szőke fej az ajtónyílásban. Burgas Piontek ráemelte a tekintetét. Adni kellett volna, hiszen kért, közölte mosolyogva. A nő megvonta a vállát, fölegyenesedett, kitárta az ajtót. A folyosóról a szemközti ablakra lehetett látni, a rácsokon túl az utcára, egy gesztenyefára. Burgas Piontek egy pillanatra megállt a nő mellett, mielőtt átlépte volna a küszöböt, és így szólt: én ostoba, még pizsamát is hoztam. De csak jó lesz valamire, nem?

A nő nem felelt. Az utcán mintha elnyávogta volna magát egy macska.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.