A globalizáció és alternatívái

1999 augusztusában egy verőfényes napon háromszáz ember gyűlt össze egy dél-franciaországi kisvárosban, hogy tüntessen. A rokfortkészítők és a Parasztszövetség terveinek megfelelően lassan lebontották a Millau-ban épülő McDonald’s pagoda törékeny vázát. A helyiek éljeneztek, a gyerekek remekül szórakoztak, a rendőrök pedig békésen figyelték őket. Majd az emberek hazamentek. Nem sejtették, hogy tettük hamarosan a globalizáció elleni küzdelem fontos mozzanatává válik. Akciójukat másnaptól világszerte a globalizációpártiak és globalizációellenesek harcaként tálalta a média. 2000. június 30-án becslések szerint már százezren érkeztek Millau-ba, hogy az időközben perbe fogott tüntetőket támogassák. Vezetőjük, José Bové egy csapásra nemzetközi hős lett. “A rossz ételek és a globalizáció médiasztárrá lett ellenzője”-ként ünnepelték. Interjút készített vele a CBS Sixty Minutes című műsora, a Business Week Európa ötven új csillaga közé sorolta, egyesült államokbeli utazásain két CIA-ügynök követte, és azt rebesgették, indul az elnökségért. Délnyugat-franciaországi gazdából a globalizációellenes mozgalom hősévé emelkedett, rokonszenvező tömeg előtt beszélt Seattle belvárosában, kis híján kitoloncolták Porto Alegréből, pipát cserélt Marcos alparancsnokkal Chiapasban, és hosszú beszélgetés jelent meg vele a New Left Review-ban. ¹ Egy gazda- és aktivista-társával, François Dufourral A világ nem eladó címmel gyakorlati és elméleti útmutatót írt mozgalmához – a nagy sikerű könyvet szinte azonnal lefordították angolra. ² Bové társszerzője volt két további francia nyelvű könyvnek, majd 2002-ben megjelentette a Paysan du monde-ot. ³ Az ötszáz oldalas munkában arról vall, hogyan lehet valaki egyszerre gazda és globális aktivista, majd az időközben felerősödött globalizációellenes hangok hatására összefoglalja korábbi művének fő gondolatait. Bové mozgalmával mint politikai tényezővel is számolni kell már Franciaországban. A 2002. januári párizsi mezőgazdasági vásáron a legtöbb kampányoló politikus fontosnak érezte, hogy megálljon a Parasztszövetség standjánál és kezet rázzon Bovéval. Felkérték, hogy az elnökválasztást megelőző televíziós vitában kérdést intézzen a jelöltekhez. Saját és a Parasztszövetség népszerűségének köszönhetően hirtelen reflektorfénybe került az a több évtizedes munka, amelyet ő és a többi larzaci gazda a fenntartható mezőgazdaságért végzett, valamint az ATTAC (Association for the Taxation of Financial Transactions for the Aid of Citizens) és más szervezetek kíméletlen globalizációbírálata. Az ATTAC kezdeményezése, az első globális adó, a Tobin-adó egész világra kiterjedő bevezetése azóta komoly nyilvánosságot kapott, és részletes vitát folytatott róla az amerikai kongresszus illetve számos európai parlament. Hosszú utat tettünk meg az 1990-es évek eleje óta, amikor még a világ szélsőjobboldali politikusai ellentéteiket félretéve mutogattak együttesen a “globalizációra” mint minden nemzet új ellenségére, és sok helyen szinte kisajátították a folyamatot bíráló politikai diskurzust.

Minden Larzacban kezdődött. Miért váltott ki ilyen szokatlanul nagy visszhangot egy McDonald’s lebontása a francia közvéleményben és világszerte? A Le Nouvel Observateuregyik újságírója az eseményeket a rokfort kontra Big Mac szimbolikájával ragadta meg. A New York Times üzleti rovata megtartotta az ellentétes elemek szemantikai szerkezetét, de lényeglátó és csábítóan egyszerű olvasatát adta Bové akciójának és az abból kinőtt társadalmi mozgalomnak. A rokfort és a Big Mac összecsapását egyszerű kereskedelmi háborúként állította be, amelyet az amerikai kormány robbantott ki, amikor a hormonkezelt amerikai marhahús EU-tilalmának megtorlásaként 100%-os importvámot vetett ki egyes francia mezőgazdasági termékekre, köztük a rokfort sajtra. A sajtotokat a marhánkért. Ez az értelmezés egyenlőségjelet tesz a rokfort és a marhahús közé, az egész kérdést pedig Franciaország és az USA ellentéteként jeleníti meg, mintha jogvitában álló magánszemélyek volnának. De a vita nyilvánvalóan nem csak két egylényegű és egyenlő jogállású árucikk egyszerű, korlátozott kereskedelmi háborújáról szól. Az ellentét lényege épp a rokfort és a Big Mac eltérő finomságában rejlik. A kettő másképp és másnak ízlik.

A globalizáció és az állítólagos globalizációellenesség értelmezési tartományának elemzését ezen ízkülönbség vizsgálatával kezdem. Mi kell a rokfortkészítéshez? Minimum mesterségbeli tudás és szakértelem – az emberből nem lesz egyik napról a másikra rokforttermelő. További feltétel, hogy a sajt legalább kilencven napon át érlelődjön a régió különleges barlangjaiban, ahol gyengéd gondoskodással végzi feladatát a természet. Egy húspogácsa megsütése és egy Big Mac elkészítése – mutatott rá egy tüntető – pontosan 43 másodpercet vesz igénybe bárhol a világon, és a szükséges “szakismeret” néhány óra alatt elsajátítható. A Big Mac természetesen több egyszerű hamburgernél. A Big Mac junk food, olcsó, egészségtelen tömőétel, gyorsan és tömegesen állítják elő, továbbá amerikai hormonkezelt marhahúsból készül. A Big Mac Franciaországban elsősorban ez utóbbit jelenti, dacára annak, hogy – mint arra már annyiszor felhívták a figyelmet – a cég, melyet ez esetben McDonald’s Franciaországnak hívnak, hazai termékeket használ. A Big Mac a multinacionális vállalatok egyentermékeinek megtestesítője, még akkor is, ha helyi tulajdonban levő, független kisvállalkozások gyártják, amelyeket a franchise laza keretében csak a közös technológia kapcsol a márkanévhez. A Big Mac anonimitásával ellentétben a rokfort gyártásának, a termékhez hasonlóan, megvan a maga regionális és helyi jellegzetessége. A rokfortot még eredetmítosza is Larzac⁴ körzetéhez kapcsolja. A termelés kisüzemi, kézműves jellegű, és szakismeretet, időt, bizalmat, folyamatosságot igényel. A rokfort meghatározott helyhez kötődik, a Big Mac bárhol előfordulhat. A rokfort minőségi étel, a Big Mac kevésbé: mal-bouffe – rossz koszt. És ami a legfontosabb, a rokfort a “miénk”, a Big Mac pedig nem. De kié is a Big Mac?

A Bové-mozgalom retorikája kétségkívül merít az Amerika-ellenesség francia hagyományából, amelyben a francia vidék, konyha, nemzeti mezőgazdasági örökség és a mindezekkel való büszkélkedés mindig is kiemelkedő szerepet játszott. Richard Kuisel élénk színekkel festi le Seducing the French (A franciák elcsábítása) című könyvében, ⁵hogy egy 1924-es színdarabban a párizsiak arról értesülhettek, miként fenyegeti a gépesített amerikai mezőgazdaság a francia vidék pásztori idilljét. Mint tapasztalatból tudjuk, az étel etnikai azonosságunk sarkalatos pontja. Logikus témája “mások” közkedvelt becsmérlésének, akik macskazabálók, káposztát falnak, knédlivel tömik magukat vagy még reggelire is rizst esznek. És mégis: ritkán találkozni olyan kendőzetlen kritikával, mint amilyennel az 1930-as években egy ünnepelt francia séf illette az amerikai ételeket. Szerinte azok “mesterségesek, vegykezeltek, rettenetesek”, és úgy vélte, azért játszanak hangosan az éttermekben a dzsesszegyüttesek, hogy elnyomják a “szerencsétlen vendégek kétségbeesett jajkiáltásait.⁶ A Big Mac jelentőségét azonban nem csak az adja, hogy a leghosszabb kulináris panaszlistát mondhatja magáénak – a Big Mac szenvedélyes és mindent átfogó kultúrkritika középpontjában áll. Az érvek és érzelmek ilyetén összetettsége nem előzmények nélküli – a Coca-Cola szintén szokatlanul heves ellenállásba ütközött a francia intézmények, köztük a kommunista párt részéről, miközben a közvélemény más amerikai produktumokat, mint a rágógumit és a Reader’s Digestet, már- már sztoikus beletörődéssel fogadott el, emlékeztet Kuisel.

Kuisel véleménye szerint az Amerika-ellenesség gyökerei magában a franciaság fogalmában keresendők, amely “individualizmust, humanizmust, jó ízlést, szkepticizmust és mindenekelőtt civilizáltságot jelent – pontosan azokat az erényeket, amelyek az amerikaiaknak nem adattak meg. ⁷ A fent felsoroltak többsége – az individualizmus, a humanizmus, a szkepticizmus és a civilizáció – minden további nélkül szerepelhetne bármely más nemzet, akár az amerikaiak listáján is. Az egyetlen kivétel, úgy tűnik, a jó ízlés, amelyet az Atlanti-óceán amerikai oldalán nem fetisizálnak. Az ízlés több, mint a rendkívüli francia konyha – a nemzeti tudatban elfoglalt központi helye egyenesen eltérő individualizmusfogalmat sugall, a kifinomultsággal megáldott egyénekét. Ugyanilyen fontos az Amerika-ellenes retorika mélyén megbúvó antimodernista kritika, a tömegtársadalom, a materializmus és az uniformizálás ellen irányuló bírálat, amely osztályspecifikus francia olvasatban a civilizáció végét jelzi.

A larzaci gazdák tehát ilyen megfontolásokat követve léptek akcióba, és annak rendje és módja szerint kihasználták az ennivalónak a francia nemzeti önképben betöltött fontos szerepét, illetve e nemzeti önkép Amerika-ellenességét, ugyanakkor retorikájukban a McDonald’s-ot leválasztották az amerikai kultúráról, magukat pedig az Amerika-ellenességről. Ehhez pedig nem kis furfang kell. Ami azt illeti, sokkal jobbnak bizonyultak ebben a McDonald’s Franciaországnál, amely költséges, helyben készült reklámkampányt indított a médiában, túlsúlyos amerikai férfiakkal és ápolatlan külsejű cowboyokkal ellenpontozva azt az üzenetet, hogy a francia Big Mac-et a helyi ízlésnek megfelelően és amerikai marhahús felhasználása nélkül Franciaországban gyártják. Hazai. A hirdetésre válaszolva a Parasztszövetség főtitkára sietett leszögezni, hogy a hús nem attól jó, hogy nem amerikai: a franciák is “gond nélkül tudnak ipari marhahúst termelni. ⁸“Teljesen szabványosított, sehonnai étel ez, még csak nem is az amerikai kultúra elfajzása” – hangsúlyozza Bové. ⁹ És ennek megfelelően is cselekszik. Miközben a média a larzaci McDonald’s- ügyet újra és újra Amerika-ellenességként prezentálja, addig a Parasztszövetség standot állít az amerikai filmek franciaországi fesztiválján, Bové bejárja az amerikai farmvidéket, és kéz a kézben tiltakozik az AFL-CIO munkásaival Seattle-ben.

A támadást a McDonald’s ellen mint a junk food és az arctalan globalizáció jellegzetes szimbóluma ellen intézik, de az akció konkrét célpontja sem kevésbé fontos. A McDonald’s Franciaország elnöke, aki kötelességének érezte, hogy megvédje cégét és annak alapfilozófiáját, francia. Az új vállalkozótípus megtestesítője: lényegre törő, határozott ember, saját szerencséjének kovácsa, kvázi self-made man, akiben kora kamaszkorától buzgott a vállalkozói szenvedély, és aki szokatlanul zsenge életkorban lett vállalatvezér. Felemelkedése nagyban összefügg cége széles körben megvetett tulajdonságaival, vagyis azzal, hogy a McDonald’s nem ismeri vagy nem is akarja ismerni és tisztelni a helyi társadalmat, annak módszereit, mélyen beágyazott intézményeit, kultúráját, köreit. Olyan üzletember ő, akinek fejében a fogyasztói én meglehetősen egyszerű modellje él: szerinte az emberek ösztönös vágyát, hogy a McDonald’s-ban egyenek, csak a felettes énből érkező kultúrkritika nyomja el. Magabiztosságát számok támogatják, amelyeket általában pozitív cashflow-t mutatnak. Ügyes szójátékkal erényt kovácsol a globalizációból, azt hirdetve, hogy cége “multilokális”, nem “multinacionális”. A fiatal vállalatvezér természetesen a “szabad választás” szenvedélyes harcosa, ellentétben Bovéval, aki – a McDonald’s Franciaország irányítója szerint – “ízlésmonopóliumra”¹⁰ tör. Ez természetesen nem különbözteti meg a cégvezért a rokfortfogyasztóktól – utóbbiak szintén a szabadságot emlegetik, bár némiképp eltérő összefüggésben: szerintük a Big Mac “imperializmusával” szemben “az embereknek joguk van szabadon megválasztani, hogy mit esznek”.

A rokfort–Big Mac ellentét nem a globalizációról és az “antiglobalizációról”, nem is a globális kontra lokális intézményekről és szereplőkről szól. Elvégre a rokfortkészítők jelentős mértékben szintén a globalizációból élnek – évi 30 millió frank értékben adnak el sajtot az Egyesült Államokban –, és éppen ezért érintette őket oly fájón az amerikai vámemelés. A kétfajta globális kapcsolatrendszer közötti különbség lényege ott keresendő, hogy milyen helyet foglal el a rokfort, illetve a Big Mac a globális termelés és fogyasztás politikai gazdaságtanában valamint jelképi világában. A rokfort kicsi – gyártása térbeli kötöttséget és bizonyos átláthatóságot feltételez. A Big Mac nagyüzemi termék, gyártási folyamata érdektelen – mi csak az olcsó és jól becsomagolt végeredménnyel törődünk. Az, hogy “az embereknek joguk van megválasztani, mit esznek”, ahelyett hogy Big Mackel etessék őket, a sokféleségre való jogként is fordítható – a Big Mac egyszerűségéből és tömeges elérhetőségéből fakadó nyers erő ellenében. Ez az ellentétpár könnyen átcsúszhat az elitizmus és demokratizmus politikailag terhelt kettősségébe. Valóban, a szupermarketekben vásárló átlagfogyasztó számára a rokfort drága, ennélfogva “elit” termék, akárcsak a bio- és a helyi gyártású élelmiszerek. A “helyi” nem jelent többé “provinciálisat”: “provinciálisnak” számít újabban az olyan alapvető globális cikkek termelése és fogyasztása, mint a Big Mac, a Coca-Cola, a popcorn vagy a hollywoodi tömegfilmek. A kinyomozható eredetű és azonosítható származási helyű árucikkek fogyasztása társadalmilag kettévált. Egyfelől a legfelsőbb társadalmi csoportok előjoga, másfelől viszont a társadalom peremén, a létminimumon tengődők kényszere. A rokforttermelők különleges helyet foglalnak el: egyszerre termelnek saját fogyasztásukra és a világpiacra. A termelés átláthatóságát követelik, jogot “az élelmiszer eredetének azonosíthatóságára”, mint a rokfort készítése esetében is, amelynek minden egyes példányát, egyéb paraméterek mellett, a tej eredete és a készítési hely szerint is azonosítják. Erre a rokfort maga és piaci szegmensének jellege ad módot, és nehezen volna fenntartható nagyobb volumen esetén, mondjuk, ha az emberek a reggeli kávé mellé rokfortot harapnának. Jellegzetes eredete azonban nem teszi a rokfortot teljesen lokálissá. A rokfort, a termék legalább annyira érintett a globalizáció által, mint ellenfele, a Big Mac. A globalizáció tehát többet jelent a mcdonaldizációnál. Az olasz cappuccino-gépek globális elterjedését is jelenti, a szusibárok felbukkanását a tenger nélküli országokban, a francia bagett, a chilei bor vagy épp a francia rokfort rendszeres megjelenését, méghozzá megengedhető áron, a középosztályi háztartásokban szerte a világon. A globalizáció jelentése meglehetősen sokrétű, amelybe mind a tömeg-, mind a kézműves termelés, illetve a tömeg- és az elitfogyasztás is belefér. A kulináris metaforáknál maradva a mcdonaldizáció nem más, mint egyik aspektusa annak, amit Salman Rushdie a világ “csatnifikálódásának” nevez. Térbeli kötöttségük megszűntével a nemzeti kultúrák és konyhák egybeolvadnak más “gyökérvesztett” kultúrákkal, és az eredmény egyfajta egyveleg, amelynek a Big Mac által képviselt, Amerikához nem kötött amerikai kultúra is egy eleme. Az, hogy a globalizáció jelentése milyen összetett, leginkább a “globalizációellenes” mozgalmak során válik nyilvánvalóvá.

Ki az a José Bové, és milyen is az ő “globalizációellenessége? A Libération szerint két lábon járó ellentmondás, oximoron, ellentétes fogalmak vonzó keveréke. Nem besorolható semmilyen hagyományos társadalmi kategóriába: paraszt, aki egyetemre járt és alkalomadtán miniszterelnökökkel ebédel; a larzaci régióért emeli fel a szavát, de nem is odavalósi; nem vagyonos, mégis járja a világot; nappal juhot őriz, éjjel olvas. Jellegzetes bajsza van, pipázik, ragaszkodik a napi sziesztájához, de mobiltelefont lenget a kezében, és olyasmit hajt végre, ami egyértelműen globális cselekvési stratégiának tűnik. Egyszerre hagyományhű és modern, vidéki és városi, homo faber és homo cyber. ¹¹ Hiba volna azonban két lábon járó ellentmondásnak, oximoronnak hívni. Az oximoron statikus fogalmakat, összebékíthetetlen tartalmakat sugall. A társadalmi színtéren ez nem így működik. A Bové-félék tevékenyen, tudatosan és ötletesen kombinálják a részekre bontott társadalmi kategóriákat. Saját akaratából paraszt, larzaci juhtenyésztő globális programmal. De mindenekelőtt azért izgalmas, mert olyan paraszt, akinek ízlése van.

Bové óriási sikerének egyik titka épp a társadalmi fogalmak merész újraértelmezése. A baloldali társadalomújítók, forradalmárok és értelmiségiek örömmel fogadtak egy ilyen kombinációt; könnyített a vidékhez, a parasztsághoz való feszültségekkel terhes viszonyukon. Ugyanakkor olyanokat ejt zavarba, akiket Bové lelkes támogatóinak hinnénk. Bové többekből olyasfajta nyugtalanságot vált ki, amilyet a besorolhatatlan, a megszokott kategóriáinkba nem passzoló jelenségek kapcsán érzünk. A össze nem illő elemek együttes jelenléte, ahogy Mary Douglas antropológus mondaná, “viszolyogtató” vagy egyszerűen fura és zavarba ejtő, azaz gyanús. “Egyáltalán kicsoda ő?” – kérdezi valaki a Libération “A José Bové-jelenség” című internetes fórumán. “A Berkeleyben töltött gyerekkorával nem francia paraszt, kiigazodik a világban és az üzletben…” Úgy bizony. Bové globális a maga módján, ugyanúgy, mint a McDonald’s Franciaország vezére. Akár ülhetnének is egymás mellett a repülőn. Többek számára Bové a globalizációellenesség egyik legnépszerűbb és leghitelesebb hangja. Mások szerint nem. Őket zavarja, hogy egy jó ízlésű paraszttal találkoznak. Bové “jó étel”-re vonatkozó követelésével – amely az ő értelmezésükben “ízmonopóliummᔠalakul – azt az érvet állítják szembe, hadd válasszon mindenki szabadon, még ha a Big Macet választja is. A választás szabadságát emlegetik – pedig ebben nem különböznek Bovétól – de valójában az íz- és ízléskritika sérti őket. “A jó ízlésű emberek nem járnak modern ipari tápot kínáló étterembe. De a külvárosi fiatalok igen. Nincs ízlésük?” – kérdezi egy másik hozzászóló ugyanazon az internetes fórumon.

Az elitizmust és azt, hogy egy kisebbség a jó ízlés(é)t védi, valóban alig választja el valami egymástól. Azzal, hogy ragaszkodik az élelmiszer-termelés és -fogyasztás sokféleségéhez való joghoz, Bové meglehetősen ügyesen egyensúlyoz a kettő között. Ugyanakkor persze a radikális társadalmi mozgalmak hagyományosan nem hivatkoznak a jó ízlésre. A kényes egyensúlyt Bové azzal tartja fenn, hogy ugyan a “jó étel” fogyasztását veszi kiindulópontnak, azt a fogyasztói társadalom termelési kérdéseihez köti. Míg árának és elosztásának köszönhetően a Big Mac szélesebb rétegek számára elérhető és hozzáférhető, addig a rokfort, legalábbis ahogy a Parasztszövetségben előállítják, a gyártói oldalon “demokratikusabb”.

A Parasztszövetség politikája olyan, mint Bové: sokak szemében nyugtalanító egyveleg, mások számára különféle elképzelések eredeti újracsoportosítása. “Gazdák nemzetközi mozgalma ideológiai irányzatok nélkül”.¹² A gazdák szellemi elődnek inkább a polgári engedetlenségi mozgalmat, mint a forradalmi erőszakot tekintik. “Martin Luther King, Thoreau és Gandhi beoltottak az állítólagos forradalmár marxisták, guevaristák, trockisták és maoisták ellen, akik az idő tájt, amikor felfedeztem a politikát, uralták a színteret” – árulja el Bové. ¹³

A szövetség gazdái nem követelik a magántulajdon eltörlését, de azt mondják, hogy “annak működését közösen kell szabályozni községi vagy járási szinten”.¹⁴  Monopóliumellenesek, ami a gazdasági liberalizmus lelkes hívei mellé helyezi őket, ám hevesen ellenzik a “szabadkereskedelmet”. Összhangban a WTO és az USA politikájával a hivatalos vagy rejtett mezőgazdasági exporttámogatások eltörléséért küzdenek, ugyanakkor hirdetik, hogy az egyes országoknak jogukban áll vámhatárokat emelni a helyi mezőgazdasági termelés védelmére – ezt a “protekcionista” álláspontot a legtöbb olyan gazdaszövetség is osztja, amely egyébként teljesen eltérő politikát folytat. A Parasztszövetség a “tisztességes kereskedelem” mellett van, amely a mezőgazdasági termelés valós költségeit tükrözi, és amely, egyebek mellett, lehetővé tenné, hogy a szegény országok is fenntartsák saját termelésüket az olcsó import helyett. A kereskedelmi szabályozás pártján állnak, ami – mint azt többen megjegyzik – bizarr összhangban van a francia állam szabályozási hagyományaival. Voltak munkások – emlékszik vissza Bové –, akik nem értették, “miért akarunk szabályokat, miközben egyidejűleg az evés szuverenitásáért szállunk síkra”.¹⁵ Valóban, Seattle-ben nem azt skandálták, hogy le a WTO-val, hanem szerepének és működési módjának megváltoztatását követelték. Ezzel “határozottak, de erőszakmentesek” voltak – hangsúlyozza Bové, a distinkciók mestere.

A globalizáció elleni érvek a tőke és a munka eltérő mobilitásából indulnak ki. Jóllehet a munkaerő-áramlás manapság világszerte szokatlanul élénk, “az emberek nem akarják elveszíteni a gyökereiket” – állapítja meg Bové. ¹⁶ Az emberek és áruk szakadatlan áramában a felelősség egyre megfoghatatlanabbá válik. A felelősség azonban nem egyformán megfoghatatlan az öszszes játékos számára: társadalmi osztálytól, a vagyon, a társadalmi és kulturális tőke átválthatóságától, sőt az állampolgárságtól függően különbözik. A globalizációellenesség etikai alapja pontosan a felelősség illékonyságának eltérő foka. Ez különbözteti meg a “helyieket” mindenki mástól. “Mi” maradunk, “ők” azonban bármikor távozhatnak. Ők hozzák a döntéseket, nekünk kell a következményekkel élnünk.

Ebben az összefüggésben a mezőgazdaság és a mezőgazdasági termelők sajátos kötöttségeik okán szemléletes példái a “lokális”-nak. A szegény parasztok nem mennek el: nincs hozzá tehetségük, és az a kevesük, ami van, a földhöz köti őket. Tanúi maradnak annak, milyen rövid a partnereit állandóan váltogató és mindent bekebelező késői kapitalizmus emlékezete. Mindezek miatt a mezőgazdaság kitűnő táptalaja a globalizációellenes indulatoknak. A jobboldali politikai diskurzusok hagyományosan a föld és a haza toposzaival éltek, és a jelenlegi európai szélsőjobb felélesztette és használja is ezeket a témákat új globalizációellenes retorikájában.

Bové újítása ebben a kontextusban a legszembetűnőbb. Gyökeresen új összefüggésbe helyezte a mezőgazdasági termelés és a parasztság témáit a globalizációra vonatkozóan. Elsőként ugyanis az élelmiszert említi, “az olyan ennivalóhoz való jogot, amely ugyanolyan biztonságos, mint amilyen jó”. Az étel a fogyasztás és az identitás központi eleme. A mezőgazdaság, amelyről azonnal az EU mezőgazdasági politikájával kapcsolatos kellemetlen emlékek jutnak az ember eszébe, csak a második. Ez magyarázza, hogy a Parasztszövetség sikerrel lelt szövetségesekre a viszonylag tehetős és valamennyire alternatív gondolkodású városlakók körében, akikben a kergemarhakór és a belgiumi dioxinválság után megnőtt az aggodalom az ételeik és az egészségük miatt. A gazdák kiaknázzák ezt, és ragaszkodásuk az élelmiszer eredetéhez szokatlan megértésre talál a polgárok körében, akik tudni akarják, miből és hogyan készült az asztalukra kerülő étel. Bové emlékezteti őket a mezőgazdaság iparosításának határaira és helyhez kötöttségére: “A fenntartható mezőgazdaságot az ’eljárás’ és a ’táj’ határozza meg.” ¹⁷ Ezúttal azonban nem a jobboldal viszi el a föld toposzát. A minőségi élelmiszer ügyét demokratikus követelésekkel kapcsolják össze, a termelés és az elosztás “átláthatóságának” jogával. Bovénak és követőinek sikerült elkerülniük, hogy összeházasítsák őket a francia mezőgazdaság védelmében szervezett korábbi paraszttiltakozásokkal. Ők nem gyújtanak fel magyar kamionokat, amelyek importált libamájat szállítanak. Megsemmisítik viszont a multinacionális vállalatok által termelt génkezelt kukoricát – ez volt Bové első nyilvános tiltakozó akciója, és nemrég is emiatt utasították ki majdnem Brazíliából –, de nem azért, mert a kukoricát “idegenek” termelik, hanem a termelés módja miatt. Az akció szolidaritási gesztus a csupán saját szükségletre termelő parasztgazdaságokkal a világ kevésbé jómódú tájain, amelyek megélhetését mindinkább ellehetetleníti a nagyobb terméshozamot garantáló, de korábban elképzelhetetlen mértékű függőséget eredményező egygenerációs termények bevezetése. A munkásmozgalmak a tizenkilencedik század közepe óta bizonygatják, hogy nacionalista érzelmektől mentesen is lehet tiltakozni a globális kapitalizmus igazságtalanságai ellen, ezúttal azonban meglepő módon a gazdák nemzetközi egyesülése, internacionáléja állítja ezt. A föld és nemzet közötti kapocs meglazult. Ez az új egyesülés, a Gazda Internacionálé ügyesen használja a globalizációt, hangsúlyozva a globális erők és a helyhez kötöttség univerzalitását. “Ennek a világméretű mozgalomnak az ereje pont abban van, hogy mindenütt más és más”¹⁸ – állítja a lokális és globális dialektikáját tökéletesen elsajátítva Bové. Nem egy vezetője van, hanem sok – bizonygatja. A mozgalom valóban megerősödött azáltal, hogy kezet nyújtott a kanakoknak, akik az utolsó gyarmati felszabadító háborút vívják függetlenségükért, francia Polinézia lakóinak, akik ellenzik a csendes-óceáni nukleáris kísérleteket, a palesztin és izraeli pacifistáknak, akik a palesztin települések lerombolása ellen tüntetnek, Chiapas parasztjainak, a kolumbiai gazdáknak, akik számára az egyetlen megélhetést biztosító termény a koka, vagy az indiai parasztoknak, akik Gandhi után szabadon azt skandálják: “Monsanto [a legnagyobb, mezőgazdasági vegyszereket gyártó vállalat, amely uralja a vetőmagtermelést is], ki Indiából.” Idegengyűlöletet helyett szolidaritással fordulnak más nemzetek polgárai felé, ami csak azért lehetséges, mert olyan politikai retorikába simul, amelynek magyarázati kerete túlmutat a lokálison és a nemzetin, és amely a kritikáját rendszerszintű elemzésbe képes illeszteni, ahol is a rendszer a kortárs kapitalizmus esetében történetesen globális. A globalizáció igazi értelme a tiltakozás globalizálása, állapítja meg Arundhati Roy¹⁹ a globalizáció mibenlétéről töprengve. Bové és a szövetség épp ezt tették. És ez emelte ki őket az eldugott Larzacból.

De mit akarnak Bovéék a tiltakozás és az alternatív gondolkodás globalizálásán túl? Mint Bové a Paysan du monde kötetében beszámol róla, konkrétabb követeléseik között a harmadik világ adósságának elengedése, az adóparadicsomok felszámolása és az élő szervezetek génkezelésének betiltása szerepel. Szabályozni kívánják a világkereskedelmet, és általában is “helyére akarják tenni a kereskedelmet”, azaz a társadalom és az emberi jogok mögé. Véleményük szerint a gazdaság globalizációját a civil társadalom globalizációjának kell követnie. Olyan mozgalom ez, amelynek vezetői demokratikusan megválasztott tisztségviselők, mint Bové. Nem akarnak hatalmat, csak jogokat: jogot a munkához, a tanuláshoz, az egészséghez, a környezet megőrzéséhez, az önállósághoz és természetesen a jó és biztonságos élelemhez. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hol hagyja ez a stratégia az államot és hasonló intézményeket, amelyek garantálhatnák a globális civil társadalom által olyan ékesszólóan megfogalmazott jogokat, és hogy vajon teljesülhetnek-e ezek a követelések erőszak alkalmazása nélkül is.

Globalizációellenesnek lenni nem könnyű vállalkozás. A globalizációnak több jelentése van; az ember többféleképpen is lehet globális; multinacionális cégvezetőként és aktivista gazdálkodóként, olykor azzal, hogy Big Macet eszik, máskor azzal, hogy francia rokfortot fogyaszt. Bové a piaci logika egész világra kiterjedő hegemóniájaként értelmezett globalizációt támadja, és olyan alternatívát állít vele szembe, amelyben, mint könyve címe is mondja, “a világ nem eladó”. Pontosabban nem az egész világ eladó. A föld mindig is különleges áru volt; minimumprogramként Bové legalább a mezőgazdasági termelést szeretné a piaci logika uralma alól kivonni. Ambiciózusabb terve nem más, mint Polányi Károly szellemében a gazdasági globalizációnak a civil társadalom globalizációjába való beágyazása, azaz a piacgazdaság kialakulásakor a társadalom uralmától megszabaduló, majd azt a maga logikájának alárendelő gazdaság visszakényszerítése a társadalom keretei közé. Ezt csak globálisan lehet megvalósítani. A “globalizációellenes” mozgalomnak is “nemzetközivé kell válnia, és a hagyományos szolidaritáson túl a küzdelmet és a reményt is globalizálnia kell”.²⁰ Bové nem “antiglobalista” (ezt a téves elnevezést ő maga is átvette a média szóhasználatából) – ő alternatívan globális. Azt állítja, hogy igenis létezik alternatívája a népszerű “nincs alternatíva” retorikának, amely általános mentség a neoliberális gazdaságpolitika világméretű térhódítására, és a feltartóztathatatlan gazdasági globalizáció szinonimájává vált. Ezzel Bové ráérzett a többség hangulatára, a tehetetlenség általános érzésére, amelyet a “nincs alternatíva” retorika alakított ki az emberekben, és megmutatta, hogy olyan világban élünk, amelynek intézményeit többnyire készen kapjuk, elfogadjuk és használjuk, de olykor alakíthatjuk is. Bové alternatívája azért hihető és sikeres, mert különös keveréke a Polányi-féle szubsztantív és instrumentális gazdasági logikának; elegánsan egyesíti a piacgazdaság kritikáját a rokfortra kivetett importadó okos kalkulációjával, és maximálisan kihasználja a globális média kínálta lehetőségeket. A globális világnak valóban nincs alternatívája, tehát a közkedvelt érvelés, miszerint jobb belül, ha mégoly szegényesen is, mint kívül, egy nem létező dilemmára támaszkodik. Abban azonban, hogy milyenek e globális keretek és hol a helyünk ezeken belül, kell hogy legyenek alternatívák.

A globalizáció a modernitás legszebb ígéreteit és legrosszabb félelmeit testesíti meg. Az embereknek gazdasági és társadalmi fejlődést ígér, a korábbinál több menekülési útvonalat az embertől teljes azonosulást kívánó közösségek fogságából, a társadalmi származás fontosságához makacsul ragaszkodó helyi társadalmakból. Ugyanakkor régi félelmeket is feléleszt, amelyek immár egy kitágult társadalmi képzeletre vetülnek. Félelmet a technológiától, a gyökérvesztéstől, a demokratizálódástól, az eltömegesedéstől, a mélység és minőség elvesztésétől, a többség uralmától, a jelentés széttöredezésétől, a rend hiányától, a jellem korróziójától, a tömegkultúrától és természetesen a rossz ízléstől. A rokfort–Big Mac vita újrafogalmazza a modernitás bizonyos régi feszültségeit, de talán kisebb gőggel, mint a modernista kultúr- és társadalomkritika, hiszen a rokfortevők egyben termelők is, és szlogenjüket – a “jogot a finom ételhez, a jó ízhez és az egyéni ízléshez” – kifinomult globális stratégiába ágyazva, de minden finomkodás nélkül hirdetik, ízlésesen. Emellett bírálják és meg akarják változtatni azt a világot, amely oly sok igazságtalansága mellett még arra sem akar időt hagyni, hogy a rokfort kilencven napon át érlelődjék.

Fordította: Koloszár Péter