Hogyan műveljük kertjeinket? Beszélgetés Peter Sloterdijkkal

Peter Sloterdijk korunk egyik legjelentősebb német (pedig neve alapján lehetne holland) “irracionalista” gondolkodója; már első kötetében (A cinikus ész kritikája) fosztogatta az ész trónját. Igen ám, de nem szokványos módon. Szellemes, szarkasztikus esszéizmusa és egyidejűleg igényes intellektualizmusa rögtön pályája indulásakor komoly visszhangot keltett: sokan a német akadémiai hagyomány, különösen a Frankfurti Iskola nyelvi nehézkességével és a francia posztstrukturalizmus homályosságával szembeállított ún. ‚új érthetőség’ tán legfőbb letéteményeseként tekintettek rá. Sloterdijk szerteágazó gondolatvilágára – hogy, hogy nem – a francia esszé, Heidegger és Nietzsche gyakorolták a legnagyobb hatást. A két legfontosabb írása Nietzschéről magyarul is hozzáférhető, méghozzá egy kötetben (A gondolkodó a színpadonA Jó Hír megjavításáról).

Mint minden valamirevaló irracionalista, Sloterdijk is sokat foglalkozik pszichológiával (A varázsfaVilágra jönni, szót kapni) – ilyenkor nyelve csermelytisztasága olykor tova, és maga a gondolat néha még érdekfeszítőbbé válik –, művészetelmélettel stb.

De nem ezért szeretjük, polgártársak. Hanem.

In concreto: Az emberkert szabályai (Regeln für den Menschenpark). Ezzel a címmel megjelentetett egy kis szösszenetet (az alapszöveget és a vita rövidített változatát ld.Vulgo 2000/1–2, 3–5). Dióhéjban: a klasszikus Bildung mint kudarc, a géntechnológia mint ilyen-olyan, mindenképp kontrollálandó, de mindenképp: eshetőség.

Bár utóbbi kapcsán Sloterdijk nem állított, még csak nem is tanácsolt semmi határozottat – azt azért sugallta, hogy úgymond belülről kell bomlasztani: biogenetikai forradalom úgyis lesz/van, jobb hát nem rábízni-ráhagyni a biogenetikusokra, technikusokra, hivatásos politikusokra –, a szövegből lehetetlen volt nem kiérezni némi provokatív mellékízt. Jól megkapta érte a magáét – szórványosan még volt egy kis kvázi-nácizás is, ui. Burkusföldön pl. a ‚szelekció’ kifejezés humángenetikai használatáról némelyeknek az auschwitzi rámpa jutott eszébe. Pedig hősünknek semmi köze szélsőjobbhoz, barna múlthoz, rasszizmushoz. Ellenkezőleg: jófajta német öngyűlölet fűti, balról jön, picit az Antifahagyományból, (poszt-)hatvannyolcasnak vallja magát (a kortárs Nietzsche-hullámot is 68-cal hozza összefüggésbe).

Ám a direkt politikai adok-kapok csak a felszíne a Sloterdijk-vitának. Az egész mélyén: az emberről szóló humán tudás (nem természettudományos tudás) tétje. S hogy a megszokott irány – az angol nyelvű természettudomány naturalista redukcionizmusa – helyett onnan jött a csapás, ahonnan senki sem számított rá; egy így-úgy 68-as, elismert német bölcsésztől. A kontinentális filosztudat nem úr a saját házában.

S az alábbi francia lapinterjúban itt áll előttünk a legújabb Sloterdijk – aki azonos az eggyel ezelőttivel, vagyis akit elsősorban a nem paratudományként fölfogott ‚mágológia’, a pszichoanalízissel folytatott kritikai párbeszéd, a ‚szferológia’ és más hasonló finomságok érdekelnek.

Czeglédi András

Revue des Deux Mondes: Neve akkor vált ismertté Franciaországban, amikor Az emberkert szabályai kapcsán botrány kerekedett. Hogyan reagált az írás fogadtatására?

Peter Sloterdijk: Szinte sehogy sem, mert a reakció helyett mindig az akciót részesítem előnyben. Más szóval esetünkben ügyeltem, nehogy megtévesszenek a nyilvánosság rendszerének machinációi, mert mind Franciaországban, mind Németországban létezik a nyilvánosságnak egy szférája, amely a botrány szeretetére épül. Az emberek mindig keresik, miből lehetne botrányt dagasztani, ám mivel ismerem diskurzusom tartalmát, kétségeim vannak szövegem botránygerjesztő interpretációját illetően, amelyet egyes újságírók és egy bizonyos kör gyártott, elsőként és mindenekelőtt Németországban. Tökéletesen értettem, hogyan működik a botrány koreográfiája, és ennek alapján azt gondoltam, Franciaországban sem lehetnek másként a dolgok, ahol a méltatlankodás bajnokai, a félreértelmezés szervezett hálózatai struktúrájukat tekintve gyakorlatilag ugyanolyanok. Nem feledve mindezt, bátorkodtam higgadtan kezelni az ügyet. De mint kiderült, a francia közvélemény a némettől eltérően reagál, egészen egyszerűen azért, mert Franciaországnak nem ugyanolyan tragikus a történelme, nem kísértik az “eugenika” és a “faji politika” emlékei. Ez a magyarázata annak, hogy egy olyan fogalom, mint az “antropotechnikai”, amely Németországban a legnagyobb vihart kavarta, miért nem jelentett ugyanilyen problémát Franciaországban, ahol a macskaeledelen az olvasható, hogy “macskatechnológiai termék”. A német nyelv egész egyszerűen bátortalanabb a szóalkotásban, jobban ódzkodik egy ilyen fogalom bevezetésétől. A francia nyelv nyitottabb a hideg, klinikai terminológiára. Tudja, a karlsruhei egyetemen lehet “antropometriát” és “antroporobotikát” tanulni, de ugyanaz a társadalom, amely engedi a diákoknak az ilyen stúdiumokat, mintha tűzzel-vassal küzdene, ha olyan fogalmat vezetnek be a szótárába, mint az “antropotechnikai”.

Revue des Deux Mondes: A Buborékok igen különös cím, vagy legalábbis ritkábban használatos, és radikálisabban szakít a filozófiai szemlélettel, mint az alcímben szereplő Szférák, azaz Gömbök, amelyet a filozófusoktól és matematikusoktól kölcsönzött. Honnan merítette az ihletet a szferológiájához?

Peter Sloterdijk: Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert olyan régóta dolgozom a témán, hogy lassan már nem emlékszem, hogyan is kezdődött a dolog. De a kegyelmi pillanatot, vagyis az egész gondolat beérésének pillanatát akkorra tenném, amikor a pszichoanalitikus gondolatokat, azaz mindent, ami kapcsolódik a diászelmélethez, azon belül pedig a könyvemben jelentős szerepet játszó bipoláris monadológiához, elkezdtem összekapcsolni azzal a térfelfogással, amelyet fenomenológusoktól kölcsönöztem, köztük franciáktól, pl. Gaston Bachelard-tól, akit gyakran idézek is. Bachelard döntő befolyással volt rám, különösen, ahogy ő nevezi, a “nem geometriai kerekségről” való elmélkedéseivel. A kerekség nem geometriai felfogása és a pszichoanalitikus diadológiából származó gondolatok összekötése tette a könyvem izgalmassá, a Buborékok pedig az a metafora lett, amellyel tökéletesen kifejezhettem azt a nehezen megragadható kerekséget, amelyről beszélni akartam.

Revue des Deux Mondes: Filozófiai megközelítésből úgy tűnik, hogy míg ön azt állítja, Bachelard “a materiális képzelet fenomenológiájával és különösen az elemek pszichoanalíziséről írott tanulmányaival ragyogó világosságot hozott”, az ön gondolkodása viszont képes kölcsönözni a művészetektől, és nem kevesebbet állít, mint hogy látóvá teszi vak szemünket.

Peter Sloterdijk: Meggyőződésem, hogy a műalkotások mélyén a diszkurzivitás titkos világa rejlik, amely a felszínre hozható, ha a filozófiai diszkurzivitást összekapcsoljuk a műalkotásokban és a mitológiai hagyományban rejlő tudással. Közelebb akartam hozni ezeket a szunnyadó tudáskészleteket, ezt a szokványostól eltérő, nem hivatalos tudást a hivatalos diszkurzivitáshoz. Akár azt is mondhatnám, hogy ugyanolyan munka ez, mint a bányászoké. Az ember lyukakat fúr olyan helyekre, ahol a kép történetéről szóló diskurzus rétegeibe ágyazva vélhetően elzárt tudás rejlik. Ezek a hivatalos tudásban rendes körülmények között nem kerülnek fényre, most mégis felszínre hozzuk őket. Az egész természetesen hasonlít némiképp a 19. század eleje óta ismert gesztushoz, a tudás rejtett rétegeinek előhívásához az úgynevezett tudatalattiból, amely kétszáz éves fogalom, de valójában sokkal gazdagabb annál, mint amit a pszichoanalízis kezdeni tudott vele. Egyébként ez az egyik oka annak, miért érte könyvem kisebb áramütésként azokat, akik ragaszkodnak a pszichoanalitikus tudás nagyon pontos vagy nagyon leszűkítő meghatározásához. Némileg provokatív játékot játszom a klasszikus pszichoanalízissel, hiszen gyakorlatilag a pszichoanalitikus terminológia egészében módosítom a jelentéseket. Tanulmányaim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a pszichoanalízis csak töredékét képviseli a tudatalatti fogalmának, amely 1800 körül született, és amely Schelling filozófiájából kinőve a tudat transzcendens múltjának elképzelésében vert gyökeret, mely elképzelés szerint ez a múlt szükségszerűen el van rejtve, és a visszahozására tett herkulesi erőfeszítések nélkül nem jeleníthető meg a jelenlegi tudatban.

Revue des Deux Mondes: Mondható összességében, hogy munkája összeegyeztethetetlen a pszichoanalízissel, amelynek hiányosságait, hibáit és dogmáit elítéli?

Peter Sloterdijk: Nem, tökéletesen összeegyeztethető, de a pszichoanalízisnek is igyekeznie kellene. Úgy vélem, a munka nagy részét most már a másik oldalnak kell elvégeznie, meglátásom szerint ugyanis a pszichoanalízis többszörösen is lemaradt. A pszichoanalízisnek jobban kellene törekednie rá, hogy felzárkózzon a kurrens gondolati eredményekhez.

Revue des Deux Mondes: Ön érdeklődéssel tanulmányozza a mágikus erők “mágológiának” nevezett tudományát, a magnetizmust és a hipnoretorikát – sokkal inkább, mint a terapeutikus cselekvésként fölfogott pszichológiát. Utóbbival szemben rendkívül ellenségesnek mutatkozik, emlékeztetve rá, mennyire beépítettük civilizációnkba, mennyire átitatja kultúránkat.

Peter Sloterdijk: Igen, így van, és ez azt bizonyítja, hogy az emberek nem a terápiás értéke miatt vonzódnak a pszichoanalízishez, hanem a gondolkodásmódját tartják érdekesnek, mert célja az, hogy értelmet hozzon létre. Véleményem szerint a pszichoanalízis gépezet az emberek elcsábítására, gépezet, amely lehetővé teszi számukra, hogy művésszé alakítsák magukat, amely biztos módot kínál nekik, hogy érdekesek legyenek. Akár azt is ki merném jelenteni, hogy ez az elsődleges célja. Terápiás erényei vitathatók, és ha vannak egyáltalán, akkor össze kell hasonlítani őket más pszichológiai módszerek eredményeivel, mely módszerek mindegyike ugyanolyan működőképesnek tűnik. Ami azt illeti, a pszichológiai terápiák összes létező formájának többé-kevésbé ugyanolyan az eredményességi mutatója. Nem hiszek benne, hogy összefüggés volna módszer és eredmény között, mely utóbbi felé a pszichológiai kezelésben elsőként az úgynevezett terápiás helyzet visz. Ez az egyik oka annak, hogy a könyvem egyfajta szituológia, a situs vagy tér elmélete, amelyben ennek a cserefolyamatnak meg kell történnie, mert ebben rejlik a terápiás kapcsolat titka. Ezért próbáltam olyan lelkesen elmesélni a “mesmerizmus” lenyűgöző történetét, amelynek alapítója kísérletei révén felfedezte az úgynevezett “mágneses kapcsolatot”. Mert a valóságban, mielőtt a tudatalattiról kezdtek volna beszélni, azt mondták, hogy az ember testi mivoltában csupán élő mágnes, amely egyszerű fizikai jellegével mágneses vonzerőt gyakorol a többi testre. Ez a fajta leírás hallatlanul izgalmas, mert általa az ember a predialogikus dialógus elméletének szempontjából jellemezhető. És a szferológia leglényege, ahogy én értelmezem pszichológiai szinten, annak felismerése, hogy a pszichológiai teret mindig több, egymással összhangban levő entitás népesíti be.

Revue des Deux Mondes: Ugyanakkor véleménye szerint a modern kort az egyén bizonyos válsága jellemzi?

Peter Sloterdijk: Nem vagyok biztos benne, mert nem igazán tudom, mi a modern kor válsága. Azt készséggel elismerem, hogy létezik valami olyasféle, hogy az egyén válsága, de nem tudom, hogy ez mennyire áll a modern kor válságának középpontjában.

Revue des Deux Mondes: Az ön általános szferológiája a jelek szerint minden individualista ontológia és absztrakció tabula rasáját akarja, mivel az individualista absztrakció áramában sodródva az ideologia perennis továbbra is az egyedülálló egyénről beszél.

Peter Sloterdijk: Igen, szerintem csak “dividuumok” léteznek. Mindig minden lényt körülveszi valami, része valaminek, és bizonyos mértékig kíséri valami. A dolog lényege az, hogy az individuum, az individuum fogalma diászi struktúrának kell hogy megfeleljen. Ez az a fogalmi elmozdítás, amelyet végrehajtottam a könyvemben, és most el kell fogadni azt a kissé bizarr ideát, hogy az egyén kettő, hogy az individuum duális. Amit individuumnak hívunk, az az emberi lény azon képességének eredménye, hogy képes magába szívni a kísérő személyt és párt alkotni vele. A modern ember alkímiája valószínűleg egy sor – elnevezésem szerint – egotechnikai eszköz kialakulására adott módot, segítve ezzel “önszupplementációnkat”, amely lehetővé teszi, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy magunkba szívtuk a kísérő személyt, eszközökkel és mindenekelőtt médiumokkal vegyük körül magunkat azon illúzió megerősítésére, hogy komplett egyének vagyunk. Mindezt próbáltam illusztrálni a Szférák első kötetének rövid fejezetében, amelyben nagy vonalakban felvázoltam a tükör, a tükörfelület történetét, amelyet a modern idők egyik legerőteljesebb egotechnikájának tartok. A legfontosabb tudnivaló, hogy a tükör egészen a 19. század végéig viszonylag ritka volt, és nem is olyan rég kezdett csak megjelenni az otthonokban és hálószobákban. Ez azt jelenti, hogy a 20. század folyamán olyan helyzet kialakulását láttuk, amely ma teljesen természetesnek tűnik számunkra. Mindnyájunk hálószobájában van tükör, amely révén külső médiumban láthatjuk önmagunkat, és amely folyamatos önreferenciát biztosít, mondhatni olyan, mint egy ontológiai útlevél, igazolványkép, amely egész nap elkísér minket, és erősíti az önreferenciánkat, lehetővé téve, hogy párt alkossunk saját képünkkel.

Revue des Deux Mondes: A gyerek, mondja Lacan, úgy csatlakozik a szimbolikus világhoz, hogy hathónapos korában felfedezi saját képét a tükörben. Az, hogy minden individualista megáll a tükör előtt, a szubjektumnak az autonómia illúzióját adja, amit ön elítél.

Peter Sloterdijk: Lacan valóban ezt a jelenséget írta le izgalmasan, véleményem szerint azonban aberrált módon a “tükör-stádiumról mint az én funkciójának kialakítójáról” szóló híres 1936-os tantételében. Nagyon fontos igazságokat mond ki, bár szerintem a hangsúly a rossz szótagra esik, de az ebben a kontextusban nem számít. Ami számít, az az, hogy a szubjektivitás mint olyan struktúrája sajátos leírást igényel, amely lehetővé teszi, hogy észrevegyük a másik és az eredeti kísérő személy funkcióját, akit bizonyos szempontból integrálni kell az egyén pszichológiai mezejébe.

Revue des Deux Mondes: Akkor mivel magyarázza, hogy a nyugati világ olyan nagy jelentőséget tulajdonít az individuumnak?

Peter Sloterdijk: Úgy fogalmaznék, hogy ez az általunk kifejlesztett médiumok bizonyosfajta használatának eredménye. Mindenesetre egyetértek Marshall McLuhannel, hogy a nyugati szubjektum írásmódunk mellékhatása, mivel a szubjektum – hogy úgy mondjam – azon tény lecsapódása, hogy sorokban írunk. Az én és a sor tettestársak!

Revue des Deux Mondes: A jelek szerint úgy gondolja, hogy az én kialakulásának több szakasza van. Helyezhetjük a hallás énformáló szerepét ugyanarra a szintre, mint a látásét? Más szóval hasonlítható a szubjektum az énnel való hallási és audiovokális kapcsolata a szubjektum és a tükör közötti optikai kapcsolathoz?

Peter Sloterdijk: Tudja, mint minden olvasó, akit lenyűgöz Marshall McLuhan, tisztában vagyok vele, hogy a szubjektum kialakulása csak az érzékszervek használatának eredményeként képzelhető el. Az evolúciós és embriológiai elméletek már régen megállapították, hogy a hangérzékelés sokkal hamarabb kifejlődik, mint a látás. A csecsemő hamarabb hall, mint lát. De ez csak akkor igaz, ha az ember elfogadja azt a illetlen tételt, hogy az egyén – más szavakkal az individualizált dividuum – életrajza a fogantatással kezdődik, nem a születéssel. Sokan, akik olvasták a könyvemet, nem hajlandók ezt az eltolódást elfogadni, és egész egyszerűen őrültségnek tartják. Dogmatikusan abból a feltételezésből indulnak ki, hogy emberi lényről csak a születés, a világrajövetel napjától lehet beszélni. Az én új topológiám egész kalandja az az elképzelés, hogy meg kell érteni a létezés primitív, abszolút helyzetét az anya belsejében, és az anyaméhet az emberi lény ontológiai fészkeként kell értelmezni, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Ezen nézőpont ontológiai mátrixa továbbá visszavisz az anya–gyerek kapcsolathoz, sőt mélyebbre, az anyaméhben kezdődő kapcsolathoz.

Revue des Deux Mondes: Lehetséges tehát, hogy a térbeliség alapvetően hozzátartozik a létezéshez?

Peter Sloterdijk: Igen, és ez a tér jelentős változását, metamorfózisát indítja el egy tartós születésként értelmezhető folyamatban, átalakítván a a primitív állandó teret a megszületett lény külvilágában vagy külvilági helyzetében. Az pedig, hogy milyen értéket tulajdonít valaki ennek az új térfelfogásnak, azon múlik, hajlandó-e elfogadni ezt az eltolódást a születéstől a fogantatás felé. Meggyőződésem, hogy a szubjektum történetének primitív, méhen belüli éjszakájába integrált fogantatás mint kiindulópont nemcsak a modern gondolkodás logikájával van tökéletes összhangban, de a modern tudománnyal és úgymond a modern életleírással is. A hagyományos koncepció szerint a teremtő éjszakát visszatolják az elérhetetlen múltba, és csak a látható, a létező története számít. Véleményem szerint dekonstruálni kell a lét és a nemlét közötti oppozíciót, mert az az út, amely a nemlétből a létbe vezet, már bizonyítja számunkra, hogy mindig mindkét oldalon vagyunk, vagyis hogy a két fogalom között nincs olyan éles határ, mint az a mai divatos dogmatizmus alapján tűnhet. A probléma a primitív dimenzió integrálása, azaz azé a kilenc hónapé, amely sem az enyém, sem az anyámé, sem a társadalomé, sem az Istené, amely tehát ahhoz a rejtett biunitáshoz tartozik, ahol ember élősködik emberen. Ha hajlandó valaki erről az obszcenitásról meditálni, megfizette az árat, megváltotta a belépőjegyet az emberi állapotról folytatott új antropológiai és filozófiai meditáció terébe.

Revue des Deux Mondes: És ha valaki nem hajlandó?

Peter Sloterdijk: Ha nem hajlandó, akkor egyszerűen megmarad a banalitásban. A női gondolkodók sokszor nem értenek egyet ezzel a felvetéssel, mert intellektuális stratégiájukban teljesen más attitűdöt választottak, amely ahelyett, hogy szélesítené vizsgálódásuk körét, minden energiájukat arra szűkíti, hogy valamely intellektuális terület középpontjába kerüljenek, ahol aztán félnek, hogy egy ilyen nézet elfogadásával vesztessé válnának. Ez az egész végső soron egyfajta metafizikai nőgyógyászat, amely legyengíti a szubjektumot és mindenkit, akinek érdeke, hogy erős pozícióban levő erős szubjektumot teremtsen a maga számára. Következésképpen aki erős szubjektumban érdekelt – mert például küzd valamiért, vagy szélesebb jogokat követel –, annak mindenképpen elleneznie kell ezt a szemléletmódot. Azoknak, akik egyelőre nem engedhetik meg maguknak az ontoginekológiai meditáció gyönyörteljes gyöngeségét, azt tanácsolnám, ne vesződjenek ezzel a szemlélettel, mivel az individualista küzdelem szempontjából gyengülés. De biztos vagyok benne, hogy akik viszont úgy gondolják, feladhatnak egy már megnyert vagy biztos pozíciót, azok nyernek azzal, ha részt vesznek ebben a mozgalomban, noha könyvem első kötete nem tartalmaz semmiféle – úgymond – gyakorlati útmutatást. Egyelőre nem több egy szemlélődő teória új változatánál.

Revue des Deux Mondes: És a második kötet?

Peter Sloterdijk: A második kötet a metafizika történetét vizsgálja az általános immunológia szemszögéből, és sokkal diszkrétebben ugyan, de ismét az elmélyült kontempláció egyfajta filozófiai orvossággá alakítását hirdeti. Másként fogalmazva diskurzusomban egyfajta immunrendszeri tanácsadóként lépek fel. Mint mondtam, a metafizikus olyasvalaki, aki eléd áll és úgy beszél hozzád, mint egy edző: tanácsot ad, hogyan erősítheted az immunitásod, aminek több módja is van. Az ember egy meglehetősen begubózó, defenzív, az oltásokat kerülő életstílus és egy valamivel megerőltetőbb, egy sor oltással járó folyamat között választ. Ez utóbbi a hegeli folyamat, amelynek lényege, hogy az ember megfertőzi magát olyan élményekkel, amilyeneket az egészséges egyén immunrendszere először nem tud magába fogadni, és amelyekkel szemben immunreakciókat kell kifejleszteni. A hegeli gondolat egyenesen arról álmodozik, hogy lehetséges a halál elleni antigéneket kifejleszteni, és úgy véli, hogy a szellem élete pontosan az az élet, amely nem remeg meg a halál előtt, hanem bátran szembenéz a halandósággal és a halállal, hogy a szellem életét élje az élet és halál közötti különbségen túl. A konkrét immunológia szintjén mindez egyébként rendkívül veszélyes és egészségtelen ábránd, mert ez az élet senki élete, senki immunitása sem volna, míg testünk számára az immunitás mindig azt jelenti, hogy a védekező mechanizmus, az élettani működés garantálja a konkrét rendszer konkrét életképességét.

Revue des Deux Mondes: Függésünk a képektől, ami a vizuális individualizmus és annak pillanatnyiságának, tükreinek és divatmagazinjainak igézete alá von, elleplezi alaphelyzetünket?

Peter Sloterdijk: Először is azt mondanám, hogy a modern ember kulturális szerencséje, hogy hatalmas készletből választhat maszkot önmaga meghatározására, létező modellből teremthet magának egyéniséget. Mivel új arcot teremteni a legtöbb embertől túl sok erőfeszítést és eredetiséget igényelne, megelégszenek kész modellek vásárlásával. Ezzel bűvöli el a konfekcióáru a pszichét! Az embereknek nem szabad bedőlniük az abszolút eredetiség romantikus doktrínájának. Természetesen muszáj egyéniséget alkotniuk maguknak, hiszen manapság az az individuum – férfi vagy nő –, aki megértette, hogy ő az “ego” nevű kis vállalat vezetője, és meg kell mutatnia, mit tud. Az én van beöltöztetve, az ego a maszk viselője – és mivel ma az egyén mindenekelőtt önmaga árusa, ki kell választania a modelljeit és termékeit a nyílt piacon, és a modulokból össze kell raknia személyes képletét, folyamatosan vizsgálva, eladható-e az új képlet. Az én ma mindenekelőtt hipotézis bizonyos tulajdonságok eladhatóságáról, amelyeket az ember kisajátított magának, és amelyeket aztán a többieknek értékelésre felmutat. Ezért hát mindig a piacon vagyunk, és nem menekülhetünk onnan. Egyedül az önmagunk eladásához használt stratégiát választhatjuk meg, és ezek a stratégiák rendkívül különbözőek lehetnek. A legvastagabb fal valószínűleg azok között húzódik, akik még mindig hisznek az egyediség romantikus eszméjében, illetve akik inkább a konfekcióba ruháznak be. A konfekció tűnik a nyerőnek. És természetesen nyer is, mert a banalizálás útján ígér eredményeket, és a banalitás rejtélyei napjaink igazi kalandjai. Akik meggyőző banalitást kínálnak, duplán nyernek, mert egyfelől módot adnak a kifinomult embereknek, hogy fantasztikus túlértelmezéseket gyártsanak erről a banalitásról, amely valójában nem is banalitás, másfelől ezzel egyidejűleg lehetővé teszik a szimpla elmék számára, hogy közvetlenül azonosuljanak ezzel a banalitással. A banalitás tehát olyasmi, ami mindkét oldalon működni tud azáltal, hogy egyszerre különböző és ugyanolyan. Valaki mindkét oldalon nyer. A banalitás stratégiájának nagymestere, Andy Warhol a fejünk fölött beszélt, és azzal a kérdéssel hozott minket zavarba: “Tud nálam banálisabb lenni valaki?” Ez az ő öröksége a következő nemzedékek számára, és el kell ismerni, hogy továbbra sincs meggyőző válasz.

FORDÍTOTTA KOLOSZÁR PÉTER

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.