Végül

Át kell

Át kell mennem a kerten. A ház a kert sarkában áll. Az út közvetlenül a kerti kapu után kettéválik, egyik ága salakos, másik köves, ezek csak a ház bejárata elõtt egyesülnek. Az özvegy a köves úton áll. Én is azon megyek. Mióta nem vagyok már kisgyerek, mindig a köves úton megyek. Az a rövidebb. Nem tudom, mi volt az özvegy férjének foglalkozása. Csak azt tudom, hogy vadászott. Ha szóba került a családban, néha a neve helyett is azt mondtuk: Vadász. Autója csomagtartójából élettelen nyulakat, fácánokat láttam elõhúzni. Szarvast vagy vaddisznót soha. Volt neki igazi neve, kellett hogy legyen valamilyen foglalkozása, és a végén kellett, hogy legyen valamilyen betegsége. Az özvegy bogarakat tapos agyon a kövön. Köszönünk egymásnak, azután elmeséli, hogy meghalt a férje. Kezdve a végtõl, visszakanyarodva az elsõ rosszulléthez, aztán újra a vég felé. Beszámolóval tartozik nekem? Vagy engem köteleztek rá, hogy megismerkedjem a vadász elhalálozásának elõzményeivel? Néha néz csak rám, a bogarakat figyeli. Én is csak néha emelem arcára a tekintetem, a bogarakat figyelem. Bodobácsok. Valamiért nagy számban vonulnak arra, át a kerten. Az özvegy papucsban van. Papucsban tapodja a bodobácsokat. Mindig jönnek újabb bodobácsok, közülük némelyiknek betegeket vagy hullákat kell szállítania, fölkapja az elsõ útjába esõ testet, és viszi, nem tudom hová. Az özvegy eltapossa a friss bodobácsot is, meg a már eltaposottat is. A vadász erõs, nagy férfi volt. Mióta ismertem, nem változott, nem öregedett. Amikor beteg volt, nem láttam. Többször mûtötték. A bodobács új korában is olyan, mint egy vércsepp, amibe kosz ragadt. Csupa vér és kosz az özvegy körül a kõ. Idõnként rám néz, idõnként ránézek, a tekintetünknek néha találkozni kell. Meg kell hallgatnom. Át kell menniük. Taposnia kell õket. A történetnek majd el kell fogynia, a vadásznak majd meg kell halnia. Majd át kell lépnem a döglött bodobácsok fölött. Az özvegynek majd tovább kell mennie, mert hiszen indult valahová. Nincs végtelen számú bodobács, el kell fogyniuk.

Gombaszag

Magasra nõtt, de még ki nem nyílt kalapú gomba inog a szélben. A boszorkányos lány gondol egyet: elöl a szoknyát csomóba gyûri a hasán, és vigyázva, mert könnyen törik a gombaszár, beleül. Szemét lehunyja.

Nem figyeli a magasban körözõ ölyvek rikoltásait, az októberi makk-kopogást.

Nem veszi észre a testvérét. Odalopózik hátulról a kópé, és lerántja.

Hátára billen a lány. Combjait széttartja még mindig. Közülük kimered a nedvedzõ, fehér gombatönk. A lány szeme úgy marad lecsukva.

A testvére ráhajol, szájára tapasztja a száját. Nyelvét átfúrja a kemény ajkakon. Éles fogak várják odabenn, foglyul ejtik. A száj szívja befelé, majdnem kiszakad. Hogy visszaszerezze, a fogak közül kell kirángatnia a pórul járt kópénak. Már örül, hogy megszabadult, és menekülhet a vérízû, dagadt nyelvével. Amikor biztos távolból visszanéz, látja, hogy elindult, jön kifelé a combok közébõl a gomba.

Ám a földbe visszaállítani nem lehet. Arra nagyobb boszorkányok se lennének képesek.

Egy igazi

Ráébredt, hogy ismert egy bölcset: évekkel korábban, életének egy bizonyos idõszakában bölcs volt.

Senkinek sem osztogatott tanácsokat, de elõfordult, hogy kértek tõle – akkor sem adott akárkinek, akármikor.

Mondták róla, a fülébe jutott: “egy igazi bölcs”, kicsit mulatott rajta, nem foglalkozott vele.

Kincseket nem gyûjtött, nem is lettek kincsei, igaz, éheznie se kellett soha. Soha senkit nem hívott, hogy legyen a tanítványa, mégis újra meg újra akadtak, akik tanulni akartak tõle, legalább a közelében lenni valameddig.

Ez azután volt, hogy verekedett. Képes volt ököllel ütni egy másik emberi lény arcát. Megkapta õ is a magáét.

Lemondott róla, hogy híres lesz valaha, vagy gazdag. Keveset költött, keveset keresett. Úgy volt vele, éppen ott tart, mintha lenne egy jól fizetõ munkája meg egy drága hobbija. A hobbinak nem adott nevet. Mondtam, akkoriban bölcs volt.

Használt nõket, õt is használták. Megengedte nekik, megengedte magának. Voltak barátai, de nem ragaszkodott hozzájuk. Nem várt tõlük semmit. Amit kapott, annak örült. Elengedett mindent és mindenkit könnyedén.

Késõbb, amikor nehezére esett már elengednie bármit, bárkit, viszont barátja se akadt egy szál se, ugyanakkor valamennyire még mindig használható volt, egyszer csak ráébredt, hogy ismert korábban egy bölcset: önmaga volt az. Persze akkor nem tudta, hogy az. Bölcs korában arról se volt tudomása, hogy a bölcsességét elveszti majd, így tehát nem is rettegett ettõl a majdani veszteségtõl.

A bölcs ezek szerint – legalább egy területen – tudatlanabb volt örökösénél, a nem-bölcsnél. De még a nem-bölcsben is akadt annyi bölcsesség, hogy tudja: nincs minek örülnie, ettõl a tudástól õ nem több, hanem kevesebb.

Ráadásul még meg is dicsérték: “elõnyösen változol. Évek óta, ez egy folyamat!”, mondták az arcába. “És nem is csak a viselkedésed, hanem az írásaid is, igen, mert bizony figyelünk, az írásaid fõleg.”

Nem is akkor, épp abban a csöppet se szent pillanatban, hanem már jóval elõtte, mindenesetre szinte mindig és egyre inkább érezte, hogy nincs itt semmiféle keret, nem a kereteket fogja szétverni, hanem újra egy emberi arcot.

Kosár barna

Jók ezek a bevásárlóközpontok. Bemehet, amikor épp nincsen hova mennie, vehet egy füzetet, egy kosár barna sört – helyesbít, kinevetik, korsó –, leülhet, a telefonját kiteheti a füzet mellé az asztalra, írhat valamit, amikor nem is hitte, hogy írhat bármit.

Szombat volt, késõ délután. Kinn szép idõ volt – benn azzal se kellett törõdnie. Szórakozott. Az írás, eredete és hivatása szerint, a szórakoztatóipar része.

Gyümölcsök gyümölcse

Végül még azt kell tudni, hogy nem egy, hanem megszámlálhatatlanul sok kert volt. De legtöbbjükben a nõ észre se vette az almafát. Hiszen termett ott annyiféle gyümölcs, éppolyan vonzók vagy még vonzóbbak, mint az alma! Mangó, cseresznye, dió, banán, szilva, mandula, datolya, meggy, narancs, füge, mandarin, eper, citrom, szelídgesztenye… az örökkévalóságig sorolhatnám a nevüket. Gránátalma!

Voltak, hogyne lettek volna olyan nõk is, akik észrevették azt a bizonyos fát, és legalább egyszer megkívánták a gyümölcsét, ha másért nem, hát csak mert éppen arra jártak, és kézre esett nekik. Csakhogy ezek se szakítottak a lehajló ágakról, mert az utolsó pillanatban azt gondolták: nem is kell az a gyümölcs, egyáltalán nem kívánatos, a többit mind jobban szeretem. Ananász!

Lehet persze, hogy féltek, és csak amiatt gondolták így.

Mások igenis kívánták az almafa termését, de azt mondták magukban: szeretem a teremtõt, a világért sem akarok fájdalmat okozni neki.

Mások a férfitól féltek, és amiatt tartóztatták meg magukat az almától.

Megint mások azt mondták magukban: szeretem ezt a férfit, és féltem õt, nem akarom bajba sodorni. Kókusz!

De mondtam, számlálhatatlanul sok kert volt, és mindben egy-egy férfi és nõ. Azok példásan éltek gyönyörû kertjeikben, soha meg nem unták kedvteléseiket, a teremtõ haragját nem vonták magukra, ám õ végül mégis eltörölte az összeset kertestõl-mindenestõl.

A számlálhatatlanul sok közül az egyik nõ szakított a fáról. És ami utóbb történt, az mind õvele meg az övéivel történt, kezdve a két fiával, akik közül az egyik megölte a másikat. Tudni kell, hogy minden ember annak a gyilkosnak a gyereke, annak a nõnek az unokája. Úgyhogy, sose felejtsük el, a többi kerthez, a többi nõhöz semmi közünk sincs.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.