Versek

Méreg

Kitárja szirmait,

sose néz szembe szememmel.

Városi virág,

bútor is, növény is,

kéne este, nem kéne reggel.

Leülni hozzá és enni róla,

letépni –

összezárja markom.

Nincs maradásom benne, mióta

nem a saját szememben alszom.

Pünkösd

Párnátlan ágyon

beszögelt alvás,

nem látni, mi az éj.

Úgy készülõdik,

nem lesz belõle

még egy szenvedély.

Szemhéj, ha rebben,

leválik a szemrõl,

leejti, amit lát.

Útja nyílna itt,

hallani a szárnyat,

verdesi a deszkát.

Új Nimród

Csak titoktalan ne legyek veled,

sújts le inkább, add a földízt a számba,

hogy fulladjak, ha levegõd kapom,

és eldõljek, mert foglalom helyed,

csak titoktalan ne legyek veled.

Bábelt nem építek. Nyilam kilõni

– kinek van este reggeli futása? –

fáraszt, a fordított napsugarat

szemem mögött régen tegezbe tettem,

neked sincs szivárványíjadba semmi

nyíl, hát mit zavarhatsz még össze bennem?

Miféle ítélet nem széled el

szerteszét a földön, nézz ránk, Uram,

semmi sincs, hogy ellened összegyûljön,

s hogy bennünk néven nevezhesd magad,

arra sincsen se alkalom, se nap –

ránk nézz, Uram, ne magadra, mikor

“szaporodjatok, sokasodjatok”

darálod egykedvûn, és nincs az és,

kénytelen is meghosszabbítanád

magad helyén az árnyék közti rést,

mert élet ott ékelõdik, ha van:

magadra engeded, titoktalan.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.