Méreg
Kitárja szirmait,
sose néz szembe szememmel.
Városi virág,
bútor is, növény is,
kéne este, nem kéne reggel.
Leülni hozzá és enni róla,
letépni
összezárja markom.
Nincs maradásom benne, mióta
nem a saját szememben alszom.
Pünkösd
Párnátlan ágyon
beszögelt alvás,
nem látni, mi az éj.
Úgy készülõdik,
nem lesz belõle
még egy szenvedély.
Szemhéj, ha rebben,
leválik a szemrõl,
leejti, amit lát.
Útja nyílna itt,
hallani a szárnyat,
verdesi a deszkát.
Új Nimród
Csak titoktalan ne legyek veled,
sújts le inkább, add a földízt a számba,
hogy fulladjak, ha levegõd kapom,
és eldõljek, mert foglalom helyed,
csak titoktalan ne legyek veled.
Bábelt nem építek. Nyilam kilõni
kinek van este reggeli futása?
fáraszt, a fordított napsugarat
szemem mögött régen tegezbe tettem,
neked sincs szivárványíjadba semmi
nyíl, hát mit zavarhatsz még össze bennem?
Miféle ítélet nem széled el
szerteszét a földön, nézz ránk, Uram,
semmi sincs, hogy ellened összegyûljön,
s hogy bennünk néven nevezhesd magad,
arra sincsen se alkalom, se nap
ránk nézz, Uram, ne magadra, mikor
szaporodjatok, sokasodjatok
darálod egykedvûn, és nincs az és,
kénytelen is meghosszabbítanád
magad helyén az árnyék közti rést,
mert élet ott ékelõdik, ha van:
magadra engeded, titoktalan.