A közjogi folytonosság házában”

A politika és a nemzeti történelem viszonya Antall József felfogásában

Bevezetés

Esszém diszkurzív politikatudományos szemlélete1 azon a feltevésen alapul, hogy a politikai valóság a politikai diskurzuson keresztül vizsgálható a legjobban. Nem csupán azért, mert ennek nyomai inkább megragadhatók a kutató számára, mint a politizálók lelke, akarata vagy szándéka, hanem mert a politika “jelentéses valóság”, azaz tárgyai nem tapasztalatunktól független, elõzetesen adott dolgok, hanem magában a politikai diskurzusban jönnek létre, vagy legalábbis érdektelenek mindaddig, amíg a politikai diskurzusban valamilyen jelentést nem kapnak. Így azután a politikai identitás vagy a különbség, a politika terét tagoló határok leírása egyszerûen elválaszthatatlan annak a folyamatnak a leírásától, ahogy a diskurzusban létrejönnek, összeütköznek vagy egymásba olvadnak, összekapcsolódnak vagy kiszorítják egymást a dolgok jelentései.

Miként értelmezzük a politika és a nemzeti történelem viszonyát a rendszerváltás utáni elsõ magyar miniszterelnök megszólalásaiban? Segít ebben a tranzitológiai közhely: a “történelem viszszatérése” a kommunista rendszerek bukása után. Másodszor, a rendszerváltás utáni elsõ magyar miniszterelnök életét több szinten is meghatározta a történelem. Édesapja az egyik rendszerben kormánybiztos, egy másikban miniszter volt. Fiatalon középiskolában tanított történelmet. Történészként a reformkori liberalizmust kutatta, késõbb mint múzeumi szakember a 18–19. századi magyar orvostörténettel is foglalkozott. Pártjában is számos történész vette körül: Szabad György, Für Lajos, Raffay Ernõ, Jeszenszky Géza s még jó néhányan. Külföldi politikustársaira is mély benyomást gyakorolt politikájának történeti beágyazottsága – amint Alois Mock, akkori osztrák külügyminiszter barátilag mondta: “Erejét a magyar történelembõl, az elmúlt évszázadok összefüggéseinek alapos ismeretébõl merítette.”

A rendszerváltás idején a nemzeti történelem konstitutív szerepet játszott a politikai tér újrafelosztásában, s meghatározó szerepet töltött be Antall politikai felfogásában. De mi is a “nemzeti történelem”? Szûcs Jenõ a “történelemszemlélet nemzeti látószöge” kifejezéssel illette a múltat a nemzet életrajzának jelentésével felruházó, hangsúlyozottan modern szemléletet. A “nemzeti történelem” nem pusztán a res gesta Hungarorum, a magyarok viselt dolgainak összessége, hanem a magyar nemzet elbeszélt önazonossága, a “kik vagyunk mi?” kérdésre adott válasz. Egyetlen választ aligha találni a “kik vagyunk?” kérdésére. Néhány egyszerû példával élve: a kuruc vagy labanc, a ’67-es vagy ’48-as, a kismagyar vagy nagymagyar, az államnemzet vagy kultúrnemzet, a finnugor vagy szittya (netán szumír), a reakciós vagy progresszív függetlenségi szembeállításai a nemzeti múlt alternatív elbeszéléseit feltételezik.2

Ha az a kiindulópontunk, hogy Antallnak a politikáról vallott felfogását a nemzeti történelemmel való viszonyában írjuk le, akkor szükségképpen szemben találjuk magunkat a problémával: vajon melyik “nemzeti történelemmel” volt sajátos viszonyban ez a politika? A diszkurzív megközelítés számára azonban ez nem igényel elõzetes választ, hanem azonos a dolgozat fõ kérdésével. A kilencvenes évek elsõ felének magyar politikája úgy jellemezhetõ a legjobban a nemzeti történelemhez való viszonya szempontjából, ha azokat az egymással rivalizáló jelentéskonstrukciókat írjuk le, amelyek az eltérõ politikai identitásokhoz kapcsolódtak.

Amellett fogok érvelni, hogy Antall politikája és a nemzeti történelemhez való viszonya nem érthetõ meg a politikai diskurzuson kívülrõl, pusztán a rendelkezésére álló nemzeti történeti (kuruc–labanc, államnemzeti–kultúrnemzeti stb.) hagyományok alapján. Annak ellenére sem, hogy a magyar közélet számos szereplõje számára a miniszterelnök egyértelmûen egy bizonyos tradíciót képviselt, a Horthy-korszak politikai kultúráját (vagy egy megengedõbb változatban a “feudális jelmez felöltését”), és ezért kormányzását a Horthy-korszak restaurációjának tekintették, míg maga Antall számtalanszor visszautasította ezt, mint alaptalan vádat, elvetette a revíziót, hangsúlyozta politikája liberális és modern kereszténydemokrata vonásait. Úgy gondolom, a kérdés egyszerûen nem is dönthetõ el ilyen formában. A miniszterelnök sajátos módon újraalkotta a hagyományos magyar nacionalizmus nyelvét és politikai koncepcióit. Valahogy úgy, mint ahogy – Szûcs Jenõ szerint – “a konzervatív magyar nacionalizmus” (a két világháború közötti “Szent István-i nemzeteszme”) sem volt egyéb, mint “a régi államnemzet koncepciójának mintegy virtuális szférában és a szellemtörténet kategóriáiban való újrafogalmazása.”3 Ezt az antalli konstrukciót – kissé nehézkes kifejezéssel – historizáló-institucionalistának fogom nevezni, két vonására utalva: nacionalizmusának kötõdésére a nemzeti történelemhez és – mintegy történelmi örökségként – a közjogi-politikai intézményekhez.

Elõször – Antall szállóigévé vált “tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kijelentése kapcsán – azt próbálom megmutatni, hogyan váltak az eltérõ nemzeti történelmi jelentéskonstrukciók politikai különbséget, egymással szembenálló politikai identitásokat kifejezõ erõkké a politikai diskurzusban. Majd az 1990-es kormányprogram vitájában megtartott expozét vizsgálva azt próbálom megmutatni, milyen is volt a politikának mint egésznek a leírása Antall historizáló-institucionalista nyelvén. Utána azzal foglalkozom, mi módon írta le a politikai tagoltságot Antall, és hogyan viszonyult ehhez a nemzeti történelemhez való viszonyon keresztül egy olyan szerzõ, mint Szabó Miklós. Végül kitérek arra is, mi lett a sorsa az Antall képviselte politikai alternatívának a kilencvenes évek folyamán. Ehhez Orbán Viktornak az 1998-as kormányprogram vitájában elhangzott expozéja ad alkalmat.

“Tizenötmillió magyar miniszterelnöke”

1990. június 2-án, az MDF III. országos gyûlésén tartott beszédében Antall József kijelentette, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. (Egyesek késõbb úgy idézték szavait, hogy kihagyták a “lélekben”-t.) Ezzel megszületett az új magyar demokrácia egyik legtöbbet idézett s azonnal nagy botrányt kiváltó szállóigéje. Hatását mutatja, hogy csaknem másfél évtized múltán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is szükségesnek érezte, hogy saját politikai krédóját az antalli szállóigét parafrazeálva fogalmazza meg, s beillessze abba az összefüggésbe, amelyet Antall József szavai kifejeztek.

Hogy miként hangzott pontosan az eredeti szöveg, az kétségkívül fontos kérdés: mit is mondott valójában a miniszterelnök, és hogy ehhez képest jogosak vagy igazságtalanok voltak-e a kommentárok. S az a tény, hogy a beszéd egészében mindmáig nehezen hozzáférhetõ a nagyközönség számára, vagyis a jelentésadás nyilvánvaló önkényessége csak megkönnyíti a kutató dolgát, mert põre egyszerûségében mutatja meg a diskurzus mûködését.

Mit is mondott Antall József valójában? A vita kezdettõl fogva e körül zajlott. Tipikusnak tûnik a Népszabadság tudósítójának kérdése: “nem gondolja, hogy említett kijelentése esetleg félreérthetõ lesz bizonyos szomszéd országokban, hiszen amit mondott, az épp a trianoni szerzõdés aláírásának 70. évfordulóján hangzott el?”4 Arról pedig Antall maga számolt be, hogy az eset után Csehszlovákia külügyminisztériuma “magyarázatot kért”.5 Hiába ismételte meg újra és újra a miniszterelnök, hogy “semmiféle kvázi revíziós célokat nem takar az én kijelentésem”,6 ezt a gyanút sosem tudta megnyugtatóan eloszlatni. Bár sokan puszta iróniával, mint valami képtelenséget fogadták Antall szavait (például Grendel Lajos és Megyesi Gusztáv az ÉS-ben),7 a revizionizmus vádja gyakran egy egész bonyolult jelentéskonstrukció részét képezte, amely szerint Antall frazeológiája egyetlen irányba mutat, egy, a Horthy- kortól kölcsönzött “Szent István-i gondolat” vagy “keresztény-nemzeti” világnézet8 felé, amelynek a világnézeti elkötelezettség mellett a “tekintélyelvûség és etatizmus”9, az irredentizmus és bizonyos mértékig még az antiszemitizmus is tartópillérei volnának.10

A visszhang arra utal, hogy lehetséges formális szabályoknak megfelelõ, helyes kijelentéseket tenni a nemzeti kérdésben, amelyek bizonyosan nem utalnak revíziós szándékra, és lehet, mint Antall tette, legalábbis félreérthetõt, magyarázatra szorulót, önellentmondásosat, képtelent, de leginkább gyanúra okot adót mondani. Foucault- val szólva itt bizonyos“kizárásoknak” lehetünk tanúi, amelyek egyfelõl meghatározzák a diskurzus mûködését, vagy másként fogalmazva, az adott nyelvjáték szabályait, s egyúttal a kizárt másikat is, amelyben az egyes elemek összekapcsolódnak és egymást magyarázzák, azonosítások láncát alkotva, nagyjából így: “Trianon = revizionizmus = Horthy-rendszer = konzervatív, tekintélyelvû, klerikális, antiszemita”. Vagyis a játékszabályok betartásának tétje nem volt kicsi, a friss demokrácia miniszterelnöke szavai mögött nem csupán a revízió, de egyúttal egy teljes antidemokratikus politikai alternatíva rejtõzhetett. Antall válasza erre a vádra érthetõ módon a tagadás volt: mindenekelõtt azt a módot tagadta, ahogy az egyes elemek összekapcsolódtak ebben a konstrukcióban.

Évekkel késõbb, bizonyos távolságból szemlélve a történteket, Antall két életrajzírója, Debreczeni József és Révész Sándor, bár politikai viszonyuk a miniszterelnökhöz homlokegyenest ellenkezõ volt, már egyaránt biztosra vették, hogy a miniszterelnök a gyakorlati politika számára nem fogalmazott meg revíziós célokat. Az alapvetõ szembenállást mégis megõrizték. Debreczeni szerint, aki elõször idézte pontosan Antall szavait: “Ez tiszta beszéd. Lehetetlen félreérteni és -magyarázni, gondolhatnánk.”11, míg Révész úgy vélte, a miniszterelnök mondata “két értelmezés között lebeg”,12 amit a Révészt olvasó Debreczeni méltatlankodva utasított vissza: “Ehhez már tényleg nem lehet semmit hozzátenni.”

Révész megmagyarázta, szerinte mi mivel öszszeférhetetlen:

Antall lélekben Nagy-Magyarország miniszterelnöke kívánna lenni, Antall lelki irredenta, a néki tapsoló kisebbségi vezetõk úgyszintén… Bizony, a nemzetállamot nem lehet egyszerre állítani és tagadni is. Nem lehet a nemzetállam eszméjét magában foglaló mondattal a nemzetállam tagadására alapuló kisebbségvédelmi politikát alapozni.

S ez ráirányítja a figyelmet e konstrukció bizonyos belsõ feszültségeire. Pusztán eszmetörténetileg nézve, “Nagy-Magyarország” a két világháború közötti irredentizmus terminus technicusa és a “Szent István-i állam” egészére, egy majd’ harmincmillió ember lakta földre utal, s ennyiben kizáró ellentétben van azzal, hogy Magyarország miniszterelnöke a “nagymagyar” igényekrõl lemondva politikája látóterét a “kismagyar” azaz a kulturális-etnikai módon definiált magyarságra szûkítse. Szó se róla, a tizenötmilliós magyarság egyesítésére is építhetõ irredenta program, s annak sikere kétségkívül egy nagy(obb) Magyarországot eredményezne, csak éppen itt a “nagyság” kritériumát egészen más feltételek elégítenék ki, mint abban a politikai koncepcióban, amelyhez a kifejezés konnotációi révén kötõdik, azaz a Horthy-korszak hivatalos irredentizmusában.

Ebben nem az az érdekes, hogy ellentmondást lehet találni Révész szavaiban – valószínûleg mindenkiében, aki a tizenötmilliós magyarság koncepcióját azonosítja a Horthy-korszak restaurációjával –, hanem az, hogy abban a konstrukcióban, amely Antall szavait egy bizonyos jelentéssel ruházta fel, találunk egy olyan mozzanatot, melyet elsõsorban nem eszmetörténeti érvényessége (mert akkor könnyen zsákutcába juthat az értelmezés), hanem a politikai diskurzusban betöltött identitásképzõ szerepe felõl érdemes megítélnünk. Magyarán: létezett egy olyan várakozás 1990 környékén, amely szerint Trianon és a Horthy-rendszer csak együtt jelenhet meg – elutasítandó – politikai alternatívaként. Vagy ahogy ezt Szabó Miklós egy publicisztikai írásában megfogalmazta:

A Horthy-kor utáni nosztalgia elkerülhetetlenül felidézi a szélsõjobb szellemét. A mai Magyarországon négy probléma van, amely vagy önmagában csak szélsõjobboldali módon artikulálható, vagyafelé gravitál, hogy szélsõjobboldali módon fogalmazzák meg. Kiemelés – Sz. Z. G.

Ez a négy probléma szerinte: az antiszemitizmus, a cigányellenesség, az irredentizmus, az antikommunizmus.13 Ilyen várakozások mellett persze érthetõ, ha Antall József szavai legfeljebb képtelenségnek, félreérthetõ beszédnek, magyarázatra szorulónak tûntek.

Ugyanez a megközelítésmód érvényes lehet Debreczeni véleményére is. Antall szavai az õ tolmácsolásában így hangzanak:

Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfõjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni… ezt az egyetemes felelõsséget vállaljuk, és vállaljuk a haza határain belül élõ nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok, vallási kisebbségek védelmét is, és a mi tiszta, valóban hazafiságon alapuló nemzeti érzéseink nem irányulnak senki ellen. Sem a határokon túl, sem a határokon belül.

Hogy ez “tiszta beszéd” lenne, legalábbis kétséges abból a szempontból, hogy elõbb tesz különbséget a “közjog” és a “lélek, érzés” között, s ezután vesz egy par excellence közjogi fogalmat, a miniszterelnökséget, s azt összekapcsolja a közjogi ellentéteként használt “lélek, érzés” fogalmaival. Ez tisztán retorikai mûvelet, a nyelv metaforikus mûködése, a fogalmi határok átlépése, ami kétségkívül nehezen körülhatárolható új jelentéseket hoz létre.

Ráadásul a használt kifejezések konnotációi is furcsák. A “közjog” szempontja jobban illik a hagyományos államnemzeti koncepcióba, miközben a szövegben expressis verbis a trianoni Magyarországra vonatkozik, a “lélek, érzés” közelebb áll talán a kultúrnemzet fogalmaihoz, s így túllépi a trianoni államhatárt, amely viszont egy közjogi és nemzetközi jogi entitás, s így mindenképpen korlátozza és nem kiterjeszti a “lélek, érzés” lehetséges politikai jelentéseit. Úgy tûnik, Antall megfordította a hagyományos nacionalista fogalmakat. Mondhatni, a trianoni határok között fogalmazta újra az államnemzet koncepcióját és egyúttal Trianon revízióját egy lelki-morális közösség kultúrnacionalista koncepciójává szelídítette. Itt válik fontossá a szövegkörnyezet eddig elhanyagolt szempontja. A miniszterelnök, ha Trianonról beszélt, nem mulasztotta el hozzátenni Helsinkit sem (például az 1990-es március 23-i beszédében a választások elõestéjén, a MOM Mûvelõdési házban, vagy az 1991-es mohácsi emlékbeszédben és az 1992-es Szent István-napi beszédében). “Helsinki” ebben az értelemben nem egyszerûen az európai határok megváltoztathatatlanságának garanciája, de az új európai politikai és közjogi rend alapja. Ha “közjog” és “lélek, érzés” egymáshoz képesti viszonya az ellentét, úgy a konstrukción belüli helyüket az határozza meg, hogy a “közjog” számára “Helsinki” erõszakosan megváltoztathatatlan módon a “trianoni határokon belül” jelentést adta.

Ez a historizáló-institucionalista nyelv le sem tagadhatná eredetét. Ebbõl a szempontból mindegy, hogy az 1868. évi XLIV. tc-ben rögzítették ezt a liberális Deákék a nemzetiségekkel kapcsolatban, vagy hogy a dualizmus asszimilációs tematikája szólt errõl, vagy a magyar nemzetállam etnikai homogeneitását megszüntetõ török kor szekfûi antiliberális narratívája.14 Érthetõ, hogy valaki azért kritizálta Antallt, mert felismerte, hogy nyelve elsõsorban azokra a prekoncepciókra, kulcsfogalmakra épül, mint a hagyományos magyar nacionalizmus. Mint ahogy persze az is világos, hogy a miniszterelnök a maga helyzetére adaptálta ezeket a konstrukciókat, és így új jelentéseket adott nekik.

A következõkben ezért azt a kérdést szeretném körüljárni, milyen politika alapozható a historizáló-institucionalista nyelvre.

“A közjogi folytonosság házában”

Az 1990. május 22-én tartott beszédében15 Antall József átfogó leírást adott a kormány elõtt álló feladatokról, a kormány lépéseit meghatározó elvekrõl és történelmi szituációról, vagyis a politikai valóság egészérõl – ahogyan õ látta. Ez a beszéd már csak funkciójánál fogva is megkerülhetetlennek tûnik, ha azt vizsgáljuk, milyen szerepet tölt be a historizáló-institucionalista koncepció Antall politikai víziójában.

A leírás mindenekelõtt retorikai elemzést kíván, mert a politikai nyelvek sajátos prekondíciói és implikációi sajátos szótárral és retorikával társulnak, így a historizáló-institucionalista nyelvre jellemzõ kijelentéseket is a sokszor észrevétlen maradó szóképek és alakzatok teszik lehetõvé és befolyásolják.

Antall beszéde például a következõképpen építi fel a kormányalakítás szituációját (elõbb a beszéd elején):

Ünnepi pillanatban állok a magyar országgyûlés és az egész nemzet nyilvánossága elõtt.

Majd a beszéd végén:

Ebben a szellemben, egy megszületõ magyar parlamentarizmus otthonában, a magyar közjogi folytonosság házában kérem erre a kormány többségét és kérem erre az ellenzéket, amelynek a felelõssége éppen olyan, mint a kormányzaté – van kormány és van ellenzéki felelõsség – és úgy gondolom, hogy ez az Országgyûlés e rövid néhány hét alatt is megmutatta Európának és a világnak, hogy mûködõképes, kormányzó pártokat és ellenzéket befogadni képes Parlament, amelyik képes lesz a magyar jövõ alapjait lerakni.

A tér: a “magyar közjogi folytonosság háza”; az idõ: az “ünnepi pillanat”; a szereplõk: a “felelõs” kormány és a “felelõs” ellenzék, a megfigyelõi vagy még inkább vizsgáztatói pozícióban lévõ “Európa” és a “világ”; a feladat: “megmutatni”, hogy képesek mûködni és “lerakni a magyar jövõ alapjait” – mindezek egy olyan narratíva részei, amelynek elemei egyrészt könnyen azonosítható trópusok: metonímiák, metaforák, szinekdokhék, másrészt a politikai valóság leírásának könnyen azonosítható magyar tradíciójából kölcsönzöttek. (Vessük csak össze a Szózat következõ, paradigmatikusnak tekinthetõ szakaszával: “S népek hazája, nagyvilág, / Hozzád bátran kiált, / Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált.”)

Az a mód, ahogy Antall beszéde a kormányalakítás pillanatát megkonstruálja, ehhez a 19. századi liberális-nacionalista nyelvi tradícióhoz nyúl vissza, annak számos implikációját átemelve, így azt, hogy a politika mindenekelõtt nemzeti karakterû, de egy európai viszonyítási rendszerbe van helyezve, hogy a jelenkori politika a nemzeti történelem folytonosságának része és hogy az európai minta és a nemzeti történelem találkozási pontja a szívesen parlamentáris alkotmányosságnak látott “közjogi folytonosság”. De mindez elsõsorban nem úgy történik, hogy Antall beszéde a hallgatóban, olvasóban felidézi a reformkor politikai koncepcióit, hanem a retorikai megformáltságával újrakonstruálja ezeket a tételeket, például úgy, hogy az Országházat a “közjogi folytonosság házának” nevezi vagyis maga teremti meg saját múltját, s ehhez képest másodlagos – bár nem elhanyagolható – az általa mozgósított történeti tudás, az csupán segít kontextualizálni, már ismertként azonosítani és elfogadni ezeket a tételeket (feltéve persze, hogy a hallgató, olvasó elfogadja és nem tagadja az antalli koncepciót).

Az azonban, hogy Antall számára a jelenbéli politika folytatása lehet a nemzeti történelem eseményeinek, korántsem magától értetõdõ. Hiszen, ahogy Antall mondja, a megelõzõ két évben valami egészen új dolog, egy “forradalom” kezdõdött, amely “az emberi jogok teljes körû szabadságát hozza el”. A beszéd egyik válasza erre a problémára az, hogyrestaurációnak fogja fel a forradalmat, amely “az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakoztatását ígéri, és véget vet a kettõs nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes uralmának”. A restauráció vagy visszatérés a megszakított folytonossághoz igen közel viszi az antalli koncepciót a korábban már idézett, a benne a Horthy-restaurációját látó értelmezésekhez. De persze nem azonos velük, hiszen általánosabb elvekkel (méltóság, õszinteség) hozza összefüggésbe a megszakított folytonosságot, nem konkrét történeti korszakokkal. Ráadásul, van egy másik válasza a megszakítottság problémájára, az, hogy az újrakezdés nem rendkívüli esemény, csupán ismétlõdés, egy már ismerõs nemzeti történeti minta felidézése: “A teljes újrakezdés elõtt állunk Honfitársak, mondja Antall, úgy, ahogyan 1848-ban, 1867-ben, 1918-ban és 1945-ben állt a nemzet.” A megszakítás és a semmibõl való újrakezdés az tehát, ami ismétlõdik. Ebbõl pedig nem következik, hogy 1990-ben a Horthy-rendszerhez kellene visszatérni, hiszen az egyszer már átadta helyét 1945-ben is egy új kezdetnek, a politika nemzeti történeti látószöge az, ami restaurálásra vár (hiszen a nemzet az, ami ilyenkor mindig az “újrakezdés elõtt áll”).

Politika és történelem azonosítása a jelent is felruházza a történelem jelentéseivel és jelentõségével. A kormányalakítás “ünnepi pillanat”, a kormányzás négy alapelvét “történelmi követelményként támasztja magával szemben a kormány”. A gazdasági szabadság megteremtése “történelmi feladat” (és egyébként “helyreállítás” is), mert “Magyarországnak csak akkor lesz új jövõje”, ha ez megtörténik. Az “új kormány a nép kormánya kíván lenni”, mégpedig “negyvenhárom év óta elõször”. A “kormányprogram a változás stratégiája kell legyen, amely egyfelõl korszerû, másfelõl alapoz történelmi örökségünkre” és egyik fontos feladat, hogy “fel kell éleszteni szunnyadó, bevált értékeinket”. A gazdasági fordulat következményeként elõálló szociális feszültségekre adandó válaszként “az ország történelmi tradíciói, humánus nemzeti szolidaritásra alapozott értékei, valamint a politikai egyensúly követelményei alapján sem tekinthet el” a szociális védõháló kialakításától. Végül pedig, “az elmúlt 40 év törést jelentett nemzetünk történelmében. Most vissza akarunk térni az európai örökséghez” és hogy ez “visszatérés a kontinens történelmileg megbontott egységébe”.

Képtelenség, de fölösleges is lenne számba venni mindazon fogalmakat, frázisokat, narratívákat, amelyekkel Antall a beszéd többi részében politikai programját elhelyezi a nemzeti történelem folytonosságában. Néha egy Széchenyi- vagy Deák-idézettel; néha egy olyan fordulattal, mint a szociálpolitikával kapcsolatban, hogy a “kormány a Szent István-i intelmek, a humanista és nemzeti szolidaritás szellemében törekszik arra”. Ez a nyelvezet érdekes módon nem homogén, magába integrál többféle diszkurzív tradíciót. Így például néhány frázis nyilvánvalóan a világháború utáni német kereszténydemokráciától (szociális piacgazdaság, szolidaritás), mások egy erõteljes konstitucionalizmustól (közjog, felelõs kormány, demokrácia, pluralizmus, parlamentarizmus, szabadságjogok) kölcsönzöttek, de vannak kifejezetten liberális formulák is (állam és egyház szétválasztása). Némely elem látható ellentmondásban is áll egymással, így az állam és egyház szétválasztása és az, hogy a kormány az egyházaknak “vissza kívánja adni azt a történelmi szerepet, amit az elmúlt magyar évezred során játszottak”. Kérdés ugyanakkor, hogy ez az ellentmondás valóban Antall beszédének ellentmondása-e (ahogy például Révész Sándor gondolja monográfiájában) vagy olyan örökség, amelyet a miniszterelnök által képviselt diszkurzív tradíció közvetített, éppúgy, ahogy a “közjogi” és “lelki-kulturális” nemzetfogalom dichotómiáját. Bizonyos eszmetörténeti megfontolások óvatosságra kell, hogy intsenek. Péter László szerint például a 19. századi magyar egyházpolitikában egy tradicionális autokratikus jogelv, a kormányzat széleskörû diszkrecionális hatalma, állam és egyház egybenõttsége egyfelõl és liberalizmus másfelõl együtt léteztek, sõt, állam és egyház szigorú szétválasztása csak a rendszerváltáskor, a még a kommunista hatalom által is gyakorolt fõkegyúri jogról való formális lemondással következett be.16

Vajon hogy viszonyult Antall historizáló-institucionalista nyelve az 1990-es magyar politikai diskurzus egészéhez? Egyetlen futó pillantás arról gyõzhet meg bennünket, hogy a legkevésbé sem volt magától értetõdõ az a mód, ahogy Antall a politikát a nemzeti történelem folytonosságában, ismétlõdõ újrakezdések sorozataként leírta. Ami az ellenzék vezérszónokait illeti, az SZDSZ részérõl Tölgyessy például a politikai erõk közötti együttmûködést hangsúlyozta, de azt leszögezte, hogy a földreform kérdésben nem szabad a ’47-es alapokhoz visszatérni, a politikai rendszert pedig a “keresztény kurzus”-ra alapozni.17 Vagyis nála kontinuitás és diszkontinuitás éppen a fordítottja annak, mint amit Antall állít: az 1947 és az az elõtti idõk – más és más szempontból – mind a múlt elutasított részei (a politikai rendszer és a nemzeti történelem kapcsolata pedig “keresztény kurzus”), míg az 1947 utáni idõ képezi a jelennel (jogilag-társadalmilag) kontinuus múltat. Orbán hasonlóképpen jogi képtelenséget emlegetett, amiért “komolyan gondolhatja bárki, hogy a korábbi kormányok kodifikációján nyugvó összes jogügylet érvénytelen, és ezért helye lenne valamiféle eredeti állapot helyreállításának”. Pozsgay Imre pedig az elõzõ rendszer politikai örökségének egynemû megítélését kifogásolta, saját magát és pártját is rendszerváltó erõnek írva le. Érdekes módon még a kormánypártok vezérszónokai sem beszéltek Antallal egy nyelvet. Az MDF-es Kónya Imre mindössze egyszer szólt például “történelmünknek a sorsdöntõ órájá”-ról. A KDNP-s Keresztes Sándor pedig a múltban élesen megkülönböztette a “keresztény eszmét” és a ’45 elõtti “keresztény kurzust” és a KDNP politikáját jellemzõ múltként kizárólag a ’47-es Barankovics- párttal való folytonosságra hivatkozott, míg a “keresztény kurzust” maga is elutasította. Torgyán József pedig, az FKGP nevében szintén a saját pártjának intézményeivel összefonódott múltra utalt, amikor a ’47-es földviszonyokról beszélt.

Vagyis sem a kormánypártok, sem az ellenzék nem látták olyan egységben a “nemzeti történelem” rivális elbeszéléseit, mint a ’45 és ’47 közötti idõszakét és a ’45 elõtti rendszerét, mint Antall, aki ezeket a nemzeti történelem folytonos újrakezdéseinek sorozatában egyesítette.

“A magyar neobarokk új korszaka? Múmiák öröksége?”

Antall József 1989 márciusában az MDF elõtt az “agrárdemokrácia”, a “polgári demokrácia”, a “kereszténydemokrácia” erõirõl és a “népi-nemzeti” erõkrõl, mint a szervezet alkotórészeirõl beszélt. Késõbb, 1989. októberében a pártban szervezõdõ mûhelyeket három csoportba sorolta. Megkülönböztette a “népi falukutatók utódait”, “kereszténydemokrácia” képviselõit és a “liberálisokat”. Leghíresebb, sokat hangoztatott elképzelése szerint

Mindenki tudja, hogy a Magyar Demokrata Fórumban három eszmeáramlat jelentkezik: az egyik a népi-nemzeti örökség, a másik a nemzeti liberális örökség és a harmadik a kereszténydemokrata szellemi örökségünk.

Diszkurzív szempontból érdekes, hogy Antall reflektált az általa középpártként felfogott és vezetett politikai erõ belsõ összetettségére, és ezt egyre határozottabban egy hármas tagoltság formájában írta le. Eszmetörténeti megközelítésben szálaira lehetne bontani ezt az ideológiailag igencsak tarka szõttest, diszkurzív szempontból azonban fontosabb, hogy Antall éppen így alkotta meg az általa elképzelt politikai erõ identitása szempontjából releváns hagyományokat, a népiek, a 19. század nagy liberálisai és a nyugati korszerû politika sajátos örökségeként (nota bene, a kormányprogram leírásánál is szó volt a heterogenitásról). Heterogénnek ábrázolta tehát mozgalma eredetét elõtörténetet, de egyúttal bizonyosan úgy is tekintett ezekre a tradíciókra, mint amelyek párbeszédképesek egymással, átjárhatók, hiszen egy pártba kerülhetnek, s ebbõl a szempontból lehetnek érdekesek a kizárások is, mindenekelõtt az Antall által sokat emlegetett “radikálisoké” és persze a “kommunistáké”.

Ha futó pillantást vetünk azokra a visszaemlékezésekre,18 amelyek Antall 1955–57-ben tartott középiskolai történelemóráiról szólnak, hasonló konstrukcióra bukkanunk. Antall félretetette a történelemkönyvet, s helyette maga mondta el a “valódi” történelmet. Elõszeretettel beszélt a világpolitikáról, de a “nemzeti önbecsülésrõl” is, az “egykézésrõl” meg az Ormánságról. Az évtizedes távlatból visszatekintõ, a miniszterelnök halála utáni beszámolókkal óvatosan kell bánni – annyiban mégis érdekesek, hogy rávilágítanak az elvre, amely a témákban is jelentkezõ sokféleséget összeköti: Antall az “igazi” történelmet tanította a politikai rendszer által képviselt hamis ideológiával szemben. Ezt jelzi a félretetetett történelemkönyv, a hivatalosság kizárása a diskurzusból az osztályterem falai között.

A historizáló-institucionalista leírás összetett politikai valóságot mutatott, de jelezte, hogy mely határok átjárhatóbbak és melyek jelentenek erõsebb különbségeket. S az így felvázolt politikai térben, ahol az egyik póluson a népi mozgalom, a nemzeti liberalizmus és a kereszténydemokrácia foglalt helyet, míg a másikon legegyértelmûbben a radikalizmus volt otthon, természetesen a “felelõs ellenzék” lehetséges mozgástere is meglehetõsen szûknek és ellentmondásokkal terheltnek tûnhetett. Aligha meglepõ, hogy az ellenzék tagjai, akiknek megvolt a saját elképzelésük történelemrõl és politikáról, nemigen ismertek magukra e képben.

A viták élességét csak fokozta, hogy az antalli politika olyan kontextusban kezdett mûködni, amelyben a nemzeti történelem mint a politika múltja erõsen negatív üzeneteket hordozott. A “tizenötmillió magyar” kapcsán már láthattuk, hogy a “Trianon= revizionizmus = Horthy-rendszer = tekintélyelvûség, klerikalizmus, antiszemitizmus” azonosításai a nemzeti történelemhez nyíltan antidemokratikus politikai elképzeléseket társítottak.

Ezt a jelenséget Szabó Miklós munkáival érdemes rekonstruálni. Õ persze aligha volt átlagos alakja az ellenzéknek, de mint a Beszélõ szerzõje, a repülõegyetem elõadója, történész, publicista és politikus fontos, hangadó személyiségnek számított. Kétségkívül hatással volt a politikai diskurzus alakulására, például úgy, hogy sok megszólalása válaszra késztette a többi politikai szereplõt.

Szabó Miklós a szamizdat Beszélõben arrõl írt cikket, hogy a kései Kádár-rendszer feleleveníti a Horthy-rendszert.19 Beszélt egyrészt szimbolikus vonásokról: Szekfû rehabilitálásáról, a Szent Jobb-körmenet engedélyezésérõl, a tûzijáték és a víziparádé barokk ünnepélyeinek középpontba állításáról, az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus évfordulójának megünneplésérõl és az esemény politikai aktualizálásáról, a Széchenyi-kultusz felelevenítésérõl. Másrészt az egészet a két rendszer strukturális hasonlóságára vezette vissza: a két paternalizmus találkozására, melyekben egyaránt a rendszerrel való együttmûködés “konstruktív hazafisága” volt a mérce, s az ellenzéket mindkét rezsim destruktívnak minõsítette. Ezek a hasonlóságok késztették szerinte a Kádár-rendszert, hogy a nemzeti történelemtõl való tartózkodását feladva végül a “neobarokk” nacionalizmust válassza mintaként. Bár 1990-re az ellenfél megváltozott, már ebbõl az egy cikkbõl is látható, hogy Antall historizáló politikája eleve olyan összefüggésbe került, amelyben a negatív jelentések miatt a Horthy-rendszer restaurációja volt a kádárizmus egyik meghatározó politikai alternatívája. Ez talán érthetõbbé teszi azt a határozottságot, amellyel a közélet számos szereplõje Antall szavait a tizenötmillió magyarról az említett asszociációs láncra fûzte fel.

Múmiák öröksége címû könyvének elõszavában Szabó Miklós maga is bizonyos távlatból tekintett vissza az 1990-es évek elejére:

Az 1989–90-es rendszerváltás két politikai örökséget hagyott utókorára. Természetesen ráhagyta a megelõzõ Kádár-rendszer örökségét, amelyet még soká fogunk meghaladni, de életre keltette a Horthy-rendszer halottnak hitt örökségét is. A fél évszázad elõtti, már a maga idejében is anakronisztikus rendszer mintha Csipkerózsika-álomból ébredt volna.20

Érdekes módon ekkor a Horthy-kort itt már nem kapcsolta össze semmilyen tekintetben a Kádár-korral, de persze mindkettõ megtartotta negatív jelentéseit.

E kritika mögött ráadásul meghúzódott Szabó Miklósnak a magyar konzervativizmus és a jobboldali radikalizmusok tanulmányozása során kialakult koncepciója,21 amelynek hangsúlyos eleme volt a jobboldal különbözõ csoportjai közötti bizonyos mértékû átjárhatóságról szóló elképzelés, egyebek között azért is, mert az újkonzervativizmusnak éppúgy konstitutív eleme volt az antiszemitizmus, mint a radikális irányzatoknak. Persze össze sem lehet hasonlítani ezt a – mondjuk így – “szélsõjobb felé gravitálás”-koncepciót azzal az azonosító retorikával, melyet például egy punkzenekar képvisel, amikor olyasmit mond ki, hogy “Mert aki ma semleges, / Holnap jobboldali, / És holnapután úgy végzi majd, / Mint a Szálasi”. Annál inkább igaznak tûnik, hogy az antalli politikai alternatíva olyan politikai környezetben jelent meg, amelyben már kiindulópontjánál, a nemzeti történelemhez való sajátos viszonyánál fogva is számos negatív jelentés tapadt hozzá.

“A polgári Magyarország”

Ami pedig a historizáló-institucionalista politika utóéletét illeti, bár az 1998-ban hatalomra kerülõ Fidesz számára fontos legitimáló tényezõt jelentett, egy idõben legalábbis, hogy sokan az antalli politika örökösét látták benne, mégis azt gondolom, hogy az 1996 után egyre markánsabbá váló Fidesz-politika, amelynek olyan ismert hívószavai voltak, mint a “polgár”, a “rend” vagy a “közjó”, egészen más logikát követett, mint az antalli koncepció.22

A különbség lényege, hogy míg Antall historizáló-institucionalista nyelvében a politika a nemzeti történelem színpada, a jelen pedig a nemzeti múlt törés és minõségi különbség nélküli folytatása volt, a Fidesz alkalmazta – mondjuk így – újkonzervatív nyelv úgy élt a nemzeti történelem szimbólumaival, hogy közben alapjában véve történetietlen maradt és mindennek tetejébe számos intézményellenes implikációt hordozott.

Ennek illusztrálására kiválóan alkalmas Orbán Viktor expozéja az 1998-as kormányprogram vitájában,23 mivel ezt a szöveget a beszédíró nyilvánvalóan az 1990-es Antall-expozét szem elõtt tartva írta, és e szerencsés “véletlen” a hasonlóságok mellett a különbségeket is jobban átláhatóvá teszi.24

Antall négy, az új kormányt vezérlõ elvet fogalmazott meg: a “szabadság kormánya”, a “nép kormánya”, a “gazdasági fordulat kormánya”, “európai kormány, nem csak földrajzi értelemben”. Míg Orbán a saját kormányáról szólva azt mondta:

Ez a kormány annak a gondolatnak a jegyében alakult, hogy a szabadság és a rend kormánya, a családok kormánya, a gazdasági növekedés kormánya, az összetartozás kormánya és az európai együttmûködés kormánya legyen.

Pusztán az alapelvek ismeretében Antallt nehezen lehetne hagyományos ideológiai kategóriák (úgymint konzervatív, liberális, szocialista) alapján értelmezni. Ezzel szemben Orbán felsorolása több, a konzervatív szótárból jól ismert kifejezést tartalmaz, köztük olyanokat, amelyek a konzervativizmust a liberalizmussal szemben szokták meghatározni, mint a szabadság mellé állított “rend”, az egyénnel szembeállított “család” vagy az “összetartozás” esetében. Ráadásul ezekre a beszéd úgy hivatkozik, mint valamiféle természetes, az “élet természetébõl fakadó” dologra vagy “elemi erejû emberi igényre”. A politikai valóság újkonzervatív leírása azt implikálja ugyanis, hogy létezik egy tértõl, idõtõl, a kormányzó hatalom szándékaitól független, egyszerû, az egyén számára is könnyen átlátható morális rend. A dolgoknak megvan a maguk helye a világban, ez teszi a világot emberivé. A “szabadság” mellett a “rend” a beszédben ugyan közvetlenül arra vonatkozik, hogy rossz a közbiztonság, de az errõl szóló szövegrészlet retorikai szerkezete maga is arra apellál, hogy elfogadjuk a “dolgoknak megvan a maguk helye” igazságát. Például az, hogy “becsületes, törvénytisztelõ családok aggódnak gyermekeik, szeretteik biztonsága miatt, s maguk zárkóznak rácsok, lakatok mögé ahelyett, hogy az állam zárná rácsok mögé azokat, akik fenyegetik békés életünket”, azzal fejezi ki a helyzet tarthatatlanságát, hogy kifordítja kint és bent, vár és börtön, cselekvés és passzivitás “normális” viszonyait.

A természetes rend világában elsõ pillantásra azért sincs igazán szükség a nemzeti történelemre, mivel a világban mûködõ erõknek nincs idõdimenziója. Nagyjából kétféle állapot lehetséges: igen és nem, rend és rendezetlenség, ezek pedig egymást kizáró viszonyban állnak egymással. A kétféle állapotnak pedig az ígéret és a beteljesülés, a “polgári Magyarország védelme” azaz a kommunizmussal való harc (különösen ötvenhat), és a “polgári jövõ” azaz a Fidesz-kormány feleltethetõk meg. Orbán beszédében a jelen úgy jelenik meg, mint határ: egyfelõl mint a század- és ezredforduló pillanata, másfelõl mint az “esély” ideje, amikor az új kormány megalakulásával beteljesülhetnek a polgári Magyarországért vívott küzdelem áldozatai. A fordulat hangsúlyozása, a millenium és a polgári jövõ párhuzamba állítása pedig az újkonzervatív politikát apokaliptikus, eszkatologikus jelentésekkel színezi.

Ehhez képest az “ezeréves államiság”, a “kereszténység felvétele” és a többi historizáló-institucionalista kulcsfogalom csupán elszigetelten, a társadalmat összetartó erõk egyike, a kultúra kapcsán kerül elõ a beszédben. Úgy tûnik, a nemzeti történelem nem is mint idõ, hanem tárgyiasultan, mint nemzeti örökség létezik, a hozzá való viszony nyilván nem is folytonosság, nem is megszakítottság, hiszen az örökség, a szimbólum elsõsorban a jelenhez tartozik, miközben persze éppen azért érdekes, mert a múltra utal.

Áttérve egy másik különbségre a két felsorolás között, feltûnõ Orbánnál a “nép” hiánya. Különösen annak fényében, hogy a “nép” Antallnál elsõsorban a parlamentáris rendszer egyik önálló – igaz, a választásokra korlátozott feladatú – szereplõjére vonatkozik. Azonban az újkonzervatív leírásban a politikai intézményrendszer másodlagos a kormány és a polgárok közötti közvetlen felhatalmazáson alapuló viszonyhoz képest. A választópolgárok többek is, kevesebbek is népnél. Egyfelõl beszéde szerint Orbánt nem is a köztársasági elnök bízta meg, õ csak “átadta” a választók megbízását. Másfelõl a kormány az “egész országot” (ideértve a határontúliakat, a nem rájuk szavazókat és a meg sem születetteket is) képviseli, programja pedig “társadalmi szerzõdés” (nota bene, ez a fogalom a politikai filozófiában a politikai közösség alapító aktusát jelöli), amelyet a választók szavazatukkal hitelesítettek, s ez lényegében azonosítja, behelyettesíthetõvé teszi a kormányt a választópolgárok közösségével.

Népre mint parlamentáris intézményre ebben a koncepcióban nincs is szükség, ahogy az ellenzék is elveszti érdemi funkcióját. Ezért amíg Antallnál az ellenzék maga is “felelõs” azaz fontos politikai intézmény volt, addig Orbán a kormányprogram-vita záróbeszédében, mintegy illusztrálva a “kormány=nemzet” azonosítást, azt mondta, ha “a nemzethez akar tartozni”, az ellenzék is megszavazza a kormányprogramot.

Összefoglalás

Ernesto Laclau, akinek nevéhez egy posztmarxista diskurzuselmélet fûzõdik, új jelentéssel látta el a myth és az imaginary fogalmát. A “mítosz” tulajdonképpen sajátos kulcs a politikai valóság leírásához, amelyre akkor van szükség, amikor valami megzavarja e valóság jelentéseinek hegemón rendjét. A “mítosz” nem feltétlenül egynemû, épp ellenkezõleg: megkísérel párbeszédre lépni a különféle politikai alternatívákkal, hogy közös nevezõként mûködhessen – az eltérõ politikai érdekek, identitások, eszmék számára is. Az “imaginárius” nem más, mint egy hegemón helyzetbe került, gyõzelmes mítosz, mondhatni: egy tagolt politikai közösség egységes, közös horizontja.

A politika historizáló-instituicionalista leírása alighanem maga is mítosz volt – legalábbis laclaui értelemben –, amely azonban nem tudott imagináriussá válni. A kudarcnak sok oka lehet, a diszkurzív megközelítés leginkább két megfigyeléssel próbálhat hozzájárulni ennek megértéséhez. A fentiekben azt próbáltam megmutatni, hogy a nemzeti történelem és a politika összekapcsolása mindenekelõtt azért volt problematikus, mert szembekerült a nemzeti történelem egy igen erõteljes, negatív jelentésével, amely inkább a különbségek felnagyításához, semmint a közös identitás létrehozásához járulhatott hozzá. Másrészt pedig – bár az antalli elképzelés korántsem volt monolit – képtelennek bizonyult eltérõ ideológiák integrálására, s ebben alighanem szerepet játszott az is, hogy az egymással párbeszédképesnek tekintett tradíciók és a kizárt “radikális” tradíció közötti nagyon éles választóvonal kontraproduktívnak bizonyult.

A “polgári Magyarország” sokkal közelebb került ahhoz, hogy imagináriussá váljon, mint Antall politikája – alighanem ezt jelzi az is, hogy 2002 után megjelent a “nemzeti közép kormánya” és a “polgári baloldal” jelszava is. S mint erre röviden megpróbáltam kitérni, e közös horizontban a nemzeti történelem is megtalálni látszott a maga helyét, igaz, másként, mint ahogy azt Antall József gondolta volna. De éppen ezért, ez már egy egészen másik történet.

  1. A diszkurzív politikatudomány fogalmához lásd Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest: L’Harmattan. 2003. Vö. még Terrel Carver– Matti Hyvärinen (ed.): Interpreting the Political. New York/ London: Routledge. 1997, David Howarth– Aletta Norval–Yannis Stavrakakis (ed.): Discourse theory and political analysis. Identities, hegemonies and social changes. Manchester: Manchester University Press. 2000, J. R. Martin–Ruth Wodak (szerk.): Re/reading the past. Critical and functional perspectives on time and value. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins Publishing Company. 2003.
  2. Gyáni Gábor: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? In: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest: Napvilág Kiadó. 2000. 95–127.; Schlett István: A magyar történelem a huszadik századi politikai gondolkodásban. Századvég. 2001. tavasz. 39–67.
  3. Szûcs Jenõ: Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest: Gondolat. 1984. 35.
  4. Népszabadság 1990. június 4. 3.
  5. Radics Péter: Interjú és korrajz. 1990. Székesfehérvár: Lexika. 2003. 153.
  6. Népszabadság 1990. június 4. 3.
  7. Élet és Irodalom 1990. június 7. és július 27.
  8. György Péter: Beszterce ostroma. Magyar Narancs. 1990. október 11. 1.
  9. Petri György: Azt remélem, nem én, õk kergetnek illúziókat” Beszélgetések Petri Györggyel. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó. 83–100. 1994. A szöveg elsõ megjelenése: Kritika 1992. március 83–100.
  10. Komoróczy Géza: Holocaust: A pernye beleég a bõrünkbe. Budapest: Osiris Kiadó. 2000.
  11. Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és a rendszerváltozás. 1998. Az idézetek a 137–138. oldalról valók.
  12. Révész Sándor: Antall József távolról: 1932–1993. 1995. Az idézetek a 104–105. oldalról valók.
  13. Szabó Miklós: Múmiák öröksége: politikai és történeti eszszék. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 1995. 100.
  14. Például: “A középkor Magyarországában azonban a kisebbségek száma oly csekély, hogy az államot a magyarság nemzetállamának tarthatjuk. A nagy cezúrát itt is… a török hódítás jelzi.” Szekfû Gyula: Trianon revíziója és a történetírás. Állam és nemzet: Tanulmányok a nemzetiségi kérdésrõl. Budapest: Lucidus Kiadó. 2001. 191.
  15. 1990-es kormányprogram-vita. www.mkogy.hu. A letöltés dátuma: 2004. október 13.
  16. Péter László (1998): Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. In: Az Elbától keletre. Budapest: Osiris Kiadó. 355–378. Paradigmatikus eset, amikor 1870 júliusában Eötvös József kultuszminiszteri rendeletben jelentette ki, hogy a pápai csalhatatlanság dogmájának kihirdetése után is a jus placetum hatályban marad.
  17. Az SZDSZ már az Ellenzéki Kerekasztalon belül is, például a KDNP felvételérõl folyó vitában, szembeállította a Kádár-rendszeren belüli ellenzékiséggel való kontinuitást mint önnön múltdimenzióját és a megszakadt múlthoz való visszatérés retorikáját, amellyel az ún. történelmi pártok képviselõi élnek. Lásd Szabó Márton: Politikai egység és identitás. In: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest: L’Harmattan Kiadó. 2003. 253–265.
  18. Kapronczay Károly (szerk.): Az ismeretlen Antall József. Budapest: Mundus. 1996.
  19. Szabó M. Barnabás: A magyar neobarokk új korszaka. Beszélõ. 1988. 3. szám. 503–504.
  20. Szabó Miklós: Múmiák öröksége: politikai és történeti esszék. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 1995. 5.
  21. Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 2003. A koncepció kritikájához lásd Cieger András: Konzervativizmus – kontinuitás – konstrukció. Politikatudományi Szemle. 2004. 1–2. szám. 325–336.
  22. Ez a rész csupán rövid összefoglalása egy hosszabb írásnak: Szûcs Zoltán Gábor: Újkonzervatív forradalom. A nyelvi innováció stratégiája az 1998-as kormányprogram vitájában. In: Szabó Márton (szerk.) Fidesz- valóság. Diszkurzív politikatudományi elemzések a Fideszrõl. Budapest: L’Harmattan. 2005. (elõkészületben).
  23. 1998-as kormányprogram-vita. www.mkogy.hu. A letöltés dátuma: 2004. szeptember 7.
  24. Ez a rész csupán rövid összefoglalása egy hosszabb írásnak: Szûcs Zoltán Gábor: Újkonzervatív forradalom. A nyelvi innováció stratégiája az 1998-as kormányprogram vitájában. In: Szabó Márton (szerk.) Fidesz- valóság. Diszkurzív politikatudományi elemzések a Fideszrõl. Budapest: L’Harmattan. 2005. (elõkészületben).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.