A Tienanmen téri események és a kínai “neoliberalizmus” történelmi gyökerei

Tévúton jár, aki az állam beavatkozásaira hivatkozva nem hajlandó elismerni a neoliberalizmus hegemóniáját Kínában. A kínai neoliberalizmus uralma egy folyamat része, melynek során az állam a gazdaság felszabadításával lábalt ki legitimációs válságából.

Véleményem szerint Kína haladó erõinek legfontosabb feladata, hogy megakadályozzák a neoliberalizmus bírálatának konzervatív irányba terelését, (amely magában foglalná a régi rendszerhez való visszatérésre tett kísérleteket), illetve hogy bátorítsák a teljesebb demokrácia és szabadság elérésére irányuló törekvéseket. Meg kell értetnünk: az 1978 és 1989 között végrehajtott gazdasági reformok rendkívül széleskörû átalakulást eredményeztek. Túlzás nélkül illethetjük õket a “forradalmi” jelzõvel.

Diákmozgalom vagy társadalmi mozgalom?

Az 1989-es társadalmi mozgalomnak mélyreható következményei voltak Kínában és az egész világon egyaránt. A róla szóló viták, a hivatalos propagandában, illetve a külföldi olvasóközönségnek szánt elemzésekben és emlékiratokban egyaránt a diákmozgalomra és az értelmiségiek fejtegetéseire vagy a legfelsõbb politikai szinten hozott döntésekre összpontosított. Még az úgynevezett civil társadalomról készült elemzések is elsõsorban gazdasági egységekre, például a “Stone Company”-ra, valamint a pekingi értelmiségi csoportosulásoknak1 a mozgalomra gyakorolt hatására koncentráltak. Az 1989-es mozgalom azonban a társadalom széles rétegeit mozgósította; az a tény, hogy spontán módon jött létre, és mindenütt megjelent, arra utal, hogy társadalmi gyökerei sokkal mélyebbek voltak annál, mint amit közvetlen szervezéssel ki lehetett volna fejleszteni. Az 1980-as évek felvilágosodási és szabadságmozgalma a valóságban jelentõs szerepet játszott a régi ideológia felszámolásában és a lázadás intellektuális nyersanyagának elõteremtésében.

Az értelmiségiek azonban képtelenek voltak gyakorlati társadalmi célokat meghatározni, sõt fel sem fogták, milyen széles körû volt a társadalmi mozgósítás. Az 1989-es társadalmi mozgalommal kapcsolatos nézeteim az alábbi kiindulópontokon alapulnak:

Elõször: A 80-as évek közepétõl 1989-ig számos diákmozgalom bontakozott ki Kínában (beleértve az 1986 végén indult mozgalmat, amelynek következtében Hu Yaobangoteltávolították tisztségébõl).2 Mindezek a mozgalmak szûk keretek között zajlottak, és nem mozgósították a társadalom széles rétegeit. Ennek ismeretében felmerül a kérdés, hogy miért váltott ki a Hu Yaobang 3 halála kapcsán kialakult diákmozgalom olyan széleskörû részvételt, és miért mozgósította országos szinten a társadalom minden rétegét? Az országos tájékoztatási szervek – például a Központi Televízió, az Új Kína Hírügynökség és a Guangming Daily – miért kezdtek május elejétõl nagy terjedelemben foglalkozni a mozgalommal? Ez olyan szintet ért el, hogy az állami propagandában elérkezett a modern Kína történetében ritkaságnak számító “sajtószabadság”, melynek azután fontos szerepe volt az egész nemzet és társadalom mozgósításában.

Másodszor: Milyen kapcsolat volt a diákmozgalom és a társadalom más rétegeinek követelései között? Azért vetem fel ezt a kérdést, mert az 1989-es mozgalom nem pusztán diákmozgalom, hanem széles társadalmi mozgalom volt – részt vettek benne munkások, egyéni vállalkozók, állami káderek, tanárok és más társadalmi csoportok képviselõi is. Még a központi pártapparátus, a különbözõ minisztériumok, az Államtanácsot alkotó bizottságok és az Országos Népi Gyûlés hivatalnokai, illetve az Országos Népi Tanácsadó Bizottság különbözõ szerveinek (köztük olyan “szócsöveknek”, mint az Új Kína Hírügynökség és a Guangming Daily) a munkatársai is részt vettek benne. Tehát a mezõgazdaságban dolgozók kivételével a társadalom minden más rétege – különösen a nagy és közepes méretû városok lakossága – bekapcsolódott a mozgalomba. Nem nehéz megérteni, miért vettek részt benne az értelmiségiek, a munkások és más társadalmi csoportok, ám miért küzdött az állam saját maga ellen?

Harmadszor: Miért jelentek meg magát az 1978 óta zajló reformfolyamatot bíráló személyek annak ellenére, hogy a társadalom általában támogatta a reformokat? Kiket vagy milyen társadalmi állapotokat céloztak meg ezek a kritikusok? Milyen tényezõkbõl állt össze a társadalmi mozgósítás ideológiája?

A reform szakaszai

Az 1978-tól 1989-ig végrehajtott társadalmi reformokat két fõ szakaszra oszthatjuk: az 1978-tól 1984-ig tartó idõszak mezõgazdasági reformjaira és a késõbb kibontakozó városi reformokra. Az 1978 és 1984 között végrehajtott reformok a vidék problémáinak megoldására összpontosultak. A változtatások magját a kettõs társadalmi szerkezet részleges átalakítása jelentette, amelyben “a város és vidék ellentéte” uralkodik, és a városlakók társadalmi helyzete általában jobb, mint a vidéken élõké. A reformok tartalmát két fõ szempont határozta meg: 1) a népi kommunák feloszlatása, földterületeik államilag támogatott, egyenlõ újraelosztása, és a szerzõdéses rendszer4 kialakítása, valamint 2) a mezõgazdasági termékek árának az állami szabályozórendszer kiigazításával történõ emelése, és a vidék gazdasági szerkezetének diverzifikálása a vállalkozások fejlesztésével, illetve a város és a vidék közötti, a maoista idõszak városi iparosítási politikájára jellemzõ, intézményesen kialakított különbség csökkentése. Ennek következtében 1978 és 1985 között fokozatosan szûkült a városiak és a vidékiek jövedelemkülönbsége.

Emellett fokozatosan lazítottak a piaci szabályozáson, de a változtatások alapvetõen a kínai földelosztás hagyományos módszerein és az egyenlõség elvén alapultak. Lényegében a kommunarendszerre jellemzõ állami monopólium elutasításáról van szó a “kisbirtokos szocializmus” javára. A vidéki lakosság megnövekedett kezdeményezõkészsége a rugalmasabb termelésbõl, illetve a városiak és a vidékiek jövedelemkülönbségeinek csökkenésébõl fakadt, nem pusztán a piaci liberalizálás következménye. Az állam a mezõgazdasági termékek árának kiigazításával biztonságot kínált a termelõknek a helyi piacokon (vagyis a Braudel által emlegetett átlátható piacot hozott létre, amely nem azonos a piacgazdasággal), és mérsékelte a város és a vidék között fennálló egyenlõtlenséget. És mivel a városi piaci reform csak késõbb kezdõdött, a kis vidéki piacokra átmenetileg nem terjesztették ki a városi piaci viszonyokat. A korlátozott árufelesleggel és fejletlen városi árugazdasággal rendelkezõ, alacsony termelékenységû környezetben – olyan vidéki reformfolyamatban, ahol a szegények és gazdagok közötti viszonylag kis különbség azon a feltételezésen alapult, hogy a városiak és a vidékiek közötti egyenlõtlenségek fokozatosan eltûnnek – e reformok alig jártak gazdasági csõdökkel vagy nagy társadalmi megrázkódtatásokkal. A piac az 1980-as évek vidéki reformjának csupán az egyik kulcstényezõje volt. Annak idején egy közgazdász a vidéki reformról kijelentette: “a mezõgazdaság fejlõdése elsõsorban a kormány politikájától függ.” Ez jól tükrözte a valós helyzetet.

A városi reformnak számtalan megnyilvánulási formája van, de a legtöbben a piaci mechanizmusok bevezetését tekintik a lényegének. A tényleges társadalmi következmények szempontjából azonban fontosabb volt “a politikai és gazdasági hatalom átruházása” (fangquan rangli), vagyis a társadalmi elõnyöket megtestesítõ viszonyokat állami irányítással, a korábban közvetlenül az állam által ellenõrzött és elosztott források átengedésével és szétosztásával átszervezték. Kutatási adatok szerint az 1953 és 1978 között eltelt negyedszázadban az állami bevételek a nemzeti jövedelem 34,2%-át tették ki (1978-ban ez a hányad 37,2% volt). A bevételek 1979-tõl kezdve minden évben csökkentek, és 1988-ban 19,3%-kal elérték a mélypontot. Az állami bevételek csökkenésével és a költségvetésen kívüli források jelentõs növekedésével növekedett az önkormányzatok autonómiája, és a források elosztásában betöltött szerepe. Az adóbevételek elsikkasztása, az adócsalás, a kényszerbehajtás elterjedése, a bankkölcsönök önkormányzati ellenõrzése, sõt a szervezett csempészet elburjánzása is a fenti folyamat következménye.

A városi reform leglényegesebb területe az állami vállalatok megreformálása volt, ami a nagyvállalatok önállóságának növekedését eredményezte (vagyis az állam jogainak egy részét átruházta magára a vállalatra) A cégek megkapták a bezárás, ideiglenes leállítás, konszolidáció vagy áthelyezés, végül pedig az irányítás és a termelési viszonyok átalakításának jogát is. Az állam az elbocsátások és a munkanélküliség okozta feszültségek hatására kénytelen volt – legalább ideiglenesen – olyan intézkedéseket hozni, amelyek a konszolidációt és áthelyezést hangsúlyozták a leállítással és a bezárással szemben, az alapvetõ politikai irányvonal azonban nem változott.

A vidéki, illetve a városi ipari reform gyökeresen eltérõ tulajdonviszonyokon alapult. Az ipar eredeti mûködési rendszerében az állam a tervre alapozta a források elosztását, ám a források tulajdonjoga, a gazdasági elõnyök és a közös vagy egyéni jövedelem nem függött össze egymással (az állami tulajdonú nagyvállalatok számára például elõnyt jelentett a források kizárólagos használata, ám az ott dolgozó alkalmazottak jövedelme alig tért el más, kollektíven üzemeltetett kis gyárak munkásaiétól). Amikor azonban az állam elkezdett lemondani az ipar és a kereskedelem mindenre kiterjedõ ellenõrzésének jogáról, az ipari források egyenlõtlen elosztása azonnal jövedelmi egyenlõtlenséggé alakult át. Ebben az értelemben a városi ipar reformjának hatásai nem korlátozódtak a vállalkozások tulajdonlására, hanem szinte a nemzetgazdaság egészére kiterjedtek. Ebben a bonyolult helyzetben a kellõ demokratikus felügyelet és a mélyreható mûszaki együttmûködés hiánya, illetve az, hogy nem sikerült megfelelõ gazdasági rendszert kidolgozni, törvényszerûen súlyos társadalmi egyenlõtlenségeket okozott. Ez a folyamat több szempontból is veszélyeztette a munkások, sõt az állami alkalmazottak állását és juttatásait is. Szociológiai kutatások szerint ezek a veszélyek az intézmények romló gazdasági helyzetében és belsõ rétegzõdésében, valamint a munkahelyi juttatások csökkenésében öltöttek testet, valamint abban, hogy az állam nem tudta fenntartani az idõseknek, a fiataloknak, a betegeknek, a rokkantaknak és a terhes anyáknak járó társadalombiztosítás korábbi szintjét.

1989 elõzményei

A kínai közgazdászok 1985 és 1989 között vitasorozatot folytattak arról, mi a különbség reform (vagyis a tulajdonjogok viszonylag gyors átalakítása) és kiigazítás (vagyis a gazdaság szerkezetének a kormány felügyelete alatt történõ módosítása) között. Megvitatták azt a kérdést is, hogy a reformokat árreformnak (vagyis hatósági árak helyett piaciak bevezetésének) vagy a köztulajdon reformjának (vagyis az állami tulajdonú vállalatok nagyszabású privatizációjának) kellene-e megelõznie. Ezen viták egyik oka az volt, hogy a kínai gazdaságban tartós infláció és gazdasági zavarok jelentkeztek, így ha nem rendeltek volna el kellõ árkiigazításokat, és nem teremtettek volna megfelelõ piaci viszonyokat, az állami tulajdon reformja jelentõs társadalmi bizonytalanságot okozott volna. A vitákban felülkerekedtek a piaci mechanizmusoknak az árreform és az azzal egyidejûleg (elsõsorban a szerzõdéses rendszer keretein belül) végrehajtandó vállalkozási reform útján történõ fejlesztésének hívei. Ez a megoldás azért aratott általános sikert, mert az árkiigazítás elnyomta a hagyományos rendszer monopóliumait, beindította a piaci mechanizmusokat és korlátozta az úgynevezett “spontán privatizáció” lehetõségét. Az Oroszországban késõbb lezajló magánosítással összehasonlítva a kínai reformfolyamat nagyon kedvezõ fényben tûnt fel.

E folyamat azonban a belsõ válságot hordozott magában. A reform kettõs árrendszert hozott létre (vagyis egymás mellett léteztek az országos terv által rögzített árak és a piaci árak; az elõbbieket termelõeszközökre – ideértve az országos terv teljesítése után fennmaradó termelõeszközöket – az utóbbiakat pedig a fogyasztási cikkekre alkalmazták). A rögzített és a piaci árak egymás mellett élése ideális feltételeket teremtett a korrupció és a hûtlen kezelés számára (vagyis arra, hogy a hivatalnokok és a hivatalos szervek spekulációs és árdrágítási céllal manipulálják az árrendszert). A vállalkozási reform során a szerkezet-átalakítást meg kellett volna elõznie a szerzõdéses rendszer bevezetésének, valamint a politika és a vállalkozások szétválasztásának, ám az utóbbit a politikai rendszer átalakítása nélkül rendkívül nehéz volt megvalósítani. Valójában az történt, hogy a politika és a vállalkozások szétválasztásának jelszavával nem a politika és a gazdaság hanem a tulajdon és az irányítás kapcsolatait szüntették meg. E zavaros hatalomátruházás során jelentõs mennyiségû köztulajdon került magánkézbe “törvényes” és törvénytelen eszközökkel, és ebbõl egy kis létszámú csoportnak személyes anyagi elõnye származott.

1988-at sok közgazdász “a szerzõdések éve”- ként emlegeti, mert a szerzõdéses rendszert az egyéni vállalkozókon túl kiterjesztették többek között a külföldi befektetésekre, a kormányhivatalokra és a pénzügyekre is. A vállalkozások, önkormányzatok és [központi] kormányhivatalok a régi rendszerben elért pozícióikat további elõnyök megszerzésére használták. Bizonyos termékeket kijuttattak a tervgazdaságból (a szabad piacra), ami inflációt okozott és a társadalmi elosztórendszer súlyos torzulását eredményezte. A szerzõdéses rendszerben a korrupció leggyakrabban elõforduló formái az adó elsikkasztása és az adócsalás, a mutyizás, a közpénzek hûtlen kezelése, a hivatali hatalommal való visszaélés (például kenõpénzek elfogadása szerzõdések elnyeréséért) voltak. A reformok elindítását követõen a vállalkozások vásárlóereje folyamatosan nõtt, a prémiumok összege pedig egyfolytában emelkedett, emiatt a kereslet–kínálat egyensúlya felborult, a központi kormány pedig nem rendelkezett a beavatkozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A kormány 1988 júniusában nagy hírverés közepette bejelentette: úgy vágja át az árrendszer gordiuszi csomóját, hogy fokozatosan leépíti a szabott árakat, és a piaci árak mellett dönt, ám ez pánikszerû felvásárlási hullámot és társadalmi bizonytalanságot eredményezett. A következõ idõszakban a kormány kénytelen volt az erõsebb állami szabályozás felé elmozdulni. Ennek eredménye azonban ellentéteket szült az állam és az általa létrehozott helyi és pekingi kormányzati érdekcsoportok között.

Miközben e szakasz reformjai sikereket értek el, újfajta társadalmi egyenlõtlenségeket idéztek elõ. Ezek a változások biztosították azt a hajtóerõt, amely lehetõvé tette az 1989-es társadalmi mozgósítást. Elõször is, a kettõs árrendszer és a hatalom piacosítása elosztási egyenlõtlenségeket és “járadékvadász” viselkedést váltott ki, amely a két árrendszer közötti különbségeket kihasználók hirtelen meggazdagodását eredményezte. A hatalmukkal visszaélõ hivatalnokok segítségével nagy mennyiségû közvagyon vándorolt a “járadékvadászok” zsebébe. A két árrendszer közötti különbség (a “járadék”) csak 1988-ban majdnem elérte a 357 milliárd jüant, ami az adott évben termelt nemzeti jövedelem csaknem 30 százaléka volt. Ez helyi és központi kormányzati érdekcsoportokat teremtett, és az 1990-es évek szervezeti korrupciójának is fontos forrásává vált. Jelentõsen felerõsödtek a központi és helyi kormányzatok közötti érdekellentétek is.

Másodszor: a városi lakosság különféle rétegeinek jövedelmei is elég erõteljes differenciálódásba kezdtek (csökkent a munkásosztály jövedelme, és beköszöntött az elbocsátások és a munkanélküliség keltette válság); az újságokban gyakran jelentek meg a “vasrizses tál” [vagyis az élethossziglan történõ foglalkoztatás] elõnyeirõl és hátrányairól szóló fejtegetések. Harmadszor: az adórendszerben végrehajtott kiigazítások és a hatalom piacosítása következtében az üzleti réteg szerkezete elkezdett átalakulni, ezáltal csökkentek az eredeti kisvállalkozók (az úgynevezett “egyéni háztartások”, geti hu) gazdasági elõnyei – ez adott okot ennek a csoportnak az 1989-es diákmozgalom támogatására. Negyedszer: a szociális juttatások, például a lakásépítés az egészségügyi ellátás és a bérek reformját nem hajtották végre széles körben, miközben az infláció és az általános társadalmi bizonytalanságérzet nemcsak a munkások körében váltott ki elégedetlenséget, hanem sok közalkalmazott mindennapi életére is hatást gyakorolt. (Ez különösen igaz volt a közalkalmazottak és más csoportok közötti aránytalanság esetében, és még inkább megmutatkozott a piaci tevékenységet folytató, illetve nem folytató közalkalmazottak közötti végletes polarizációban). Érdemes megjegyezni, hogy az 1989-es társadalmi mozgalom alapvetõen városi gyökerû volt, szoros kapcsolatban állt az 1984-ben elkezdett, “városi reformnak” nevezett piacbõvülés történetével.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk a mozgalom másik elõfeltételét: a városi reform elõrehaladását, és a vidék reformjának döcögését (amely olyan területeken mutatkozott meg a legélesebben, mint az árrendszer, a háztartás-nyilvántartás rendszere, a munkahely-biztosítás, a környezetvédelem és az alapvetõ szociális ellátás) amely még inkább eltávolította egymástól a városi és a vidéki lakosságot. A vidékiek jövedelme már 1985 és 1989 között csökkenni kezdett, ám a vidéki társadalomnak ekkor még nem kellett szembenéznie a piacosítással járó nehézségekkel, a városok “lebegõ lakossága”5 pedig még nem érte el a mai létszámot. A vidék nem vett részt az akkori társadalmi mozgalomban.

Az 1980-as évek társadalmi stabilitása az államnak a társadalom felett gyakorolt hatékony ellenõrzésén alapult, bár ezt az ellenõrzést nem szabad leegyszerûsítve csupán állami kényszerként értelmezni. Ebben az idõszakban, amikor az állam megvalósította a gazdaság reformját, az értelmiségiek pedig közvetlenül részt vettek benne, illetve annak szellemi hátterét adták, az átlagember (különösen a vidéki lakosság) úgy érezte, hogy haszna származik a reformból; e három tényezõ kölcsönhatása tette az 1980-as évek reformját legitimmé. 1989-re azonban új helyzet alakult ki. Elõször: érdekellentétek jelentek meg a különbözõ állami szervek, a különféle társadalmi rétegek, az egyes hatalmi központok, illetve a központ és a helyi önkormányzatok között. Másodszor: az országon belüli differenciálódás megosztotta az értelmiségieket is: azok, akik közvetlenül részt vettek a reformpolitika kialakításában, és ideológiájának terjesztésében, tulajdonképpen mindvégig a kormányzati apparátus részei maradtak, ezért rendkívül érzékenyek voltak annak differenciálódására. Ugyanakkor az ország szétdarabolódása magába foglalta az állami funkciók átalakulását és a társadalmi munkamegosztás módosulását, így jelentõs változások történtek a munkavállalási lehetõségekben és átformálódtak a társadalmi attitûdök is.

Harmadszor: a városi lakosságot közvetlenül érintette, hogy a reform következtében esetleg elveszítheti szociális juttatásait, ezért már nem hitt naivan a reform mítoszában (bár még mindig alapvetõen pozitívan viszonyult hozzá). Negyedszer: a városi reform kiterjesztése, valamint a város és a vidék viszonyának további változása miatt – mint említettük – új válság jelei mutatkoztak a vidéki társadalomban. A fenti tényezõk összhatása súlyos legitimációs válságot eredményezett: nemcsak a tervgazdaság számos elemét fenntartani kívánó, hanem a piacgazdaság felé törekvõ állam válságát is.

A mozgalom követelései

A diákmozgalom és az értelmiségiek elsõsorban a politikai demokrácia megteremtését, sajtószabadságot, szólás- és gyülekezési szabadságot, illetve (“a személyek uralma”[renzhi] helyett) a jog uralmának intézményesítését és más alkotmányos jogokat követeltek azon az igényen túl, hogy az állam ismerje el magát a mozgalmat (méghozzá hazafias diákmozgalomként). A társadalom minden rétegében voltak támogatói ezeknek a követeléseknek, de a diákok konkrétabb társadalmi tartalommal töltötték meg õket: ellenezték a hivatali korrupciót és a spekulációt, szembehelyezkedtek a “hercegi csoporttal” (vagyis a különleges jogokkal rendelkezõ kádergyerekekkel), követelték az árstabilitást és “Yangpu visszaszerzését” (a déli Hainan sziget-tartományban található terület, amelyet rendkívül alacsony összegért adtak bérbe külföldi cégeknek), a szociális biztonságot és igazságosságot, illetve általában a reformfolyamat felügyeletének lehetõségét és a szociális segélyezés átalakítását. Az 1989-es társadalmi mozgalom a hagyományos rendszert bírálta, ám nem a régi állammal állt szemben, hanem egy olyannal, amely támogatta a reformokat és fokozatosan haladt a piacgazdaság felé.

A piaci reformot és a társadalmi átalakulást támogató államhatalom viszont még mindig a múlt politikai örökségére és ideológiai formáira támaszkodott. A piaci reform támogatása és a régi ideológia között fennálló ellentmondás kétirányú legitimációs válságot okozott: az emberek egyrészt az állami gazdaságpolitika alapján bírálhatták az állami ideológiát, másrészt viszont a szocializmus ideológiai alapján vitathatták az állam új gazdaságpolitikáját. A szocialista állam egyenlõséget hirdetett, ám az ideológiai korlátozások és tervgazdaság eszközeivel fenntartotta a város és a vidék, a különbözõ gazdasági rendszerek, illetve régiók között meglévõ strukturális egyenlõtlenséget. A reform körülményei között ez a strukturális egyenlõtlenség azonban hamar átalakult a különbözõ osztályok, társadalmi rétegek és régiók közötti jövedelemkülönbségekké, amelyek gyors társadalmi polarizációhoz vezettek.

Az 1989-es társadalmi mozgalom társadalmi önvédelmi mozgalomként magába foglalta a piaci egyenlõtlenségekkel szembeni spontán ellenállást, ám társadalmi tiltakozó mozgalomként tovább vitte az óriási államapparátusnak és vezetési módszereinek a ’80-as években megfogalmazott bírálatát. A mozgalomban számos olyan érdekcsoport vett részt, amelynek sok elõnye származott a politikai és gazdasági hatalom átruházásával járó reformfolyamatból. Mivel ezek az érdekcsoportok elégedetlenek voltak az akkor érvénybe lépõ kiigazítási intézkedésekkel, arra törekedtek, hogy még radikálisabb privatizációs céljaikat belefoglalják a mozgalom követeléseibe. Ezek a csoportok nem a reformkorszak puszta termékei voltak, hanem a politikai hatalom és piac közötti, a reformkorszakra jellemzõ kapcsolattartás intézményei is. Ennek eredményeként követeléseik a felsõ kormánykörök és a szociális mozgalom közötti térben bontakoztak ki. Mivel pénzbeni támogatást nyújtottak, tiltakoztak a felsõbb kormányköröknél, illetve közvetítõ szerepet töltöttek be a mozgalom és a kormány között, sikerült elérniük, hogy a társadalmi mozgalom olyan irányban gyakoroljon nyomást az államra, amely megfelelt egyéni vagy csoportérdekeiknek (nem árt, ha itt megvizsgáljuk a Kanghua és a Sitong cégeknek a mozgalomra gyakorolt hatását).

Ugyanezt a jelenséget figyelhettük meg bizonyos értelmiségiek esetében, akik szoros kapcsolatban álltak az állami szervekkel: igyekeztek felhasználni a mozgalmat – különösen a diákmozgalmat a kormányzat belsõ hatalmi viszonyainak befolyásolására. 1989-ben az államhatalom belsõ megosztottsága szoros kapcsolatban állt a hatalmi szerveken belül mûködõ érdekcsoportok elszaporodásával. A kínai vitakultúrában csirájában már akkoriban megjelent a ma “neoliberalizmusként” emlegetett ideológia, amelynek magját a reform felerõsítése, a politikai és gazdasági hatalom nagyobb mértékû átruházására irányuló törekvés, a szerzõdéses rendszer kiszélesítése, az átfogó spontán privatizáció folytatása a demokratikus garanciák nélkül, és az egyéni kezdeményezések kibontakozása révén megjelenõ érdek- és osztálykülönbségek törvénykezési eszközökkel történõ legitimálása alkotta.

Ennélfogva a “neoliberalizmus” elsõsorban abban nyilvánult meg, hogy a hatalmi szerkezeten belüli érdekcsoportok jöttek létre. Ez a háttere a “neoliberalizmus” és a “neo-autoritarianizmus” összefonódásának. A “neoliberalizmus” kínai változata és az ultrakonzervatív állami ideológia konfliktusáról elmondhatjuk, hogy az állam mûködésének belsõ ellentmondását tükrözi. Bár a “neoliberalizmus” minden alkalmat megragad arra, hogy eljátszhassa az “ellenálló” szerepét, ez még nem bizonyítja, hogy ez a piaci ideológia ténylegesen ellentétben áll az állam napi mûködésével. Ellenkezõleg: az állam és a “neoliberalizmus” bonyolult, kölcsönös függõségi viszonyban áll egymással. Innen ered a mára már globális ideológiává vált “neoliberalizmus” kínai diskurzusának kettõssége. A “neoliberalizmus” kínai változatát nem azért kell elvetni, mert a “nép”, a “társadalom” vagy a “piac” nevében lép fel, hanem azért, mert monopolizálja ezeket a fogalmakat. A neoliberalizmusról szóló jelen fejtegetés célja, hogy elméleti alapot adjon egy demokratikus piaci rendszer gyakorlati megvalósításához, az önszabályozó társadalom megteremtéséhez.

1989 társadalmi ellentmondásait nem úgy kell értelmezni, hogy az állam támogatta a reformot, a társadalom bizonyos elemei pedig ellenezték, hanem úgy, hogy az emberek a régi rendszer hanyatlása miatt még több reformot követeltek. A probléma lényege a reform formájának meghatározásában rejlett. Függetlenül attól, hogy diákokról, értelmiségiekrõl vagy a mozgalom más résztvevõirõl van szó, azok körében, akik támogatták a (politika vagy gazdasági) reformot és demokráciát követeltek, a reformmal kapcsolatos remények, érdekek, és értelmezések rendkívül szerteágazóak voltak. Szélesebb nézõpontból szemlélve azonban az emberek többsége által remélt reformok, a demokráciával és a jogállamisággal kapcsolatos eszményeik a társadalmi igazságosság és a gazdasági élet demokratizálásának szavatolását szolgálták a politikai és jogrendszer átalakítása révén.

Alapvetõ ellentét feszült e népi követelések és az érdekcsoportok frissen megfogalmazott radikális privatizációra irányuló törekvései között, bár ez a konfliktus akkor még nem volt teljesen világos. Az utóbbiak az abszolút egyenlõségre irányuló törekvéseket vagy valamiféle erkölcsi idealizmus megnyilvánulásának minõsítetik, és kezdettõl fogva elutasították õket, mondván, hogy azok a “kulturális forradalom” és a szocializmus maradványai,. A fent leírt bonyolult helyzet magyarázatot ad arra, miért vettek részt a társadalmi mozgalomban olyan csoportok, amelyek a reform haszonélvezõi voltak, és hogy miért vonult ki sok állami hivatalnok a Changan körútra, hogy részt vegyen a tüntetéseken és tiltakozó megmozdulásokon. Ebbõl a nézõpontból világos, milyen nehéz lenne az 1989-es társadalmi mozgalmat egyszerûen reformpártinak vagy reformellenesnek beállítani.

Az 1989-es társadalmi mozgalom búcsú volt a régi korszaktól, ugyanakkor tiltakozás az új korszak társadalmi ellentmondásai ellen. A diákok és értelmiségiek demokrácia- és szabadságvágyának kifejezõdése, a munkások, és más városi alkalmazottak részérõl pedig a társadalmi egyenlõség és igazságosság követelése.

A mozgalom bukása

A Tienanmen téren 1989. június 4-én lezajlott események megrázták a világot, ennek következménye volt a kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjetunió felbomlása. Az alapvetõ történelmi tény (vagy paradoxon) a következõ volt: az állami gazdaságpolitika társadalmi megrázkódtatást idézett elõ, a népfelkelést követõ stabilitásigény pedig indokot adott az államhatalomnak arra, hogy behatoljon a társadalomba. Ennek eredményeként a neoliberalizmus “önszabályozás” fogalma (és az állami beavatkozás ezzel együtt járó elutasítása) végül a felügyelet és beavatkozás követelményévé vált.

Nem árt közelebbrõl megvizsgálni a kérdést, hogy a társadalmi mozgósítás és a demokratikus követelések hogyan tudtak beszivárogni az állami felügyelet alatt álló médiába. Véleményem szerint az alább felsorolt három tényezõ kulcsszerepet játszott ebben: elõször: a politikai klikkek között kialakult hatalmi ellentétek, az állami gazdaságpolitika és az állami ideológia közötti belsõ ellentmondás, illetve a központi és helyi kormányzati érdekek eltérése lehetetlenné tette a média számára, hogy egységes nézõpontot alakítson ki a kifejlõdõben lévõ mozgalomról. Másodszor: miután a média széles körben terjesztette a híreket, a társadalmi mozgósítás példátlan méreteket öltött, így az állam képtelen volt hagyományos módszereivel korlátozni a sajtót. Harmadszor: finom áthallások jöttek létre a mozgalom demokráciára és egyenlõségre irányuló követelései és az állami ideológia között (ha nem így lett volna, nehezen lehetne megmagyarázni, miért szabta a diákmozgalom azt a feltételt, hogy az állam “hazafias mozgalomként” ismerje el) amely bizonyos legitimitást adott neki. Ez a három tényezõ egyfajta bizonytalanságot okozott a társadalmi mozgalom és az állam párbeszédében. Másképpen fogalmazva: az 1989 májusában beköszöntött sajtószabadság és nyílt vita rövid idõszaka az állam, különbözõ érdekcsoportok és társadalmi rétegek hatalmi kölcsönhatásának eredménye, bukása pedig ennek megfelelõen az elõbb említett szereplõk közötti társadalmi erõegyensúly felborulásának következménye. A mozgalom bukásának közvetlen oka az állam erõszakos elnyomó akciója volt. Közvetett oka azonban abban rejlett, hogy maga a mozgalom képtelen volt áthidalni a hajtóerejét adó, a politikai demokráciára, illetve a társadalmi egyenlõségre vonatkozó követelések között tátongó szakadékot.

Neoliberalizmus és egyenlõtlen fejlõdés

A mai kínai piacgazdaság létrejötte nem véletlen eseménysor, hanem állami beavatkozás és erõszak eredménye. Az állam 1989 után folytatta a gazdasági kiigazításokat és reformokat, ám az erõszak fenyegetõ árnyékában a társadalomnak a fent taglalt válság miatti elégedetlensége igen szûk küzdõtérre korlátozódott. Az 1988 második felében kényszerûen leállított árreform 1989 szeptemberében, három hónappal június 4. után újraindult az árakra, árfolyamokra és kamatlábakra összpontosuló kiigazításokkal. Az 1988 és 1991 között lezajlott hároméves közigazgatási átszervezést – különösen az 1989 utáni gazdasági változtatásokat – a következõkben foglalhatjuk össze: a pénzügyi politika vált a szabályozás legfõbb eszközévé; az egységes árfolyam felé tett lépésként jelentõsen megváltoztatták a külföldi fizetõeszközök átváltási árfolyamát; növelték az exportot, és a külkereskedelmet ezután a verseny, illetve a haszonért és a veszteségért viselt felelõsség mechanizmusai szabályozták; szûkítették a kettõs árrendszer hatókörét; teljesen megnyitották a sanghaj-pudongi fejlesztési övezetet, és több más regionális fejlesztési zónát is létesítettek.

A piaci árrendszer megteremtése és általában a piacok tökéletesítése több, korábban hozott reformintézkedés eredménye volt, mégis felmerül a kérdés: miként lehetséges, hogy ezt a két piaci reformot, amelyet az 1980-as évek végén nem sikerült végrehajtani, éppen az 1989 utáni környezetben tudták megvalósítani? A válasz: az 1989-ben alkalmazott erõszak célja az volt, hogy elfojtsa a reform által kiváltott társadalmi elégedetlenséget, és végre kialakult az új árrendszer. Más szavakkal: a reform magját alkotó új piaci rendszer és ármechanizmusok politikai beavatkozás eredményei voltak, a politikai hatalom és a piac kölcsönhatása pedig elkerülhetetlenül az új gazdasági rendszer részévé vált. A folyamat részeként a társadalom minden rétegében növekedtek az egyes régiók közötti jövedelemkülönbségek, és ezzel együtt nõtt a szegények száma.

A történelmi átalakulás folytán az állam régi ideológiája – az egyenlõségre törekvõ szocialista ideológia – egyre inkább ellentmondásba került a gyakorlatával, olyannyira, hogy az állam már semmiképpen nem tudta betölteni ideológiai szerepét. Az 1989-es társadalmi mozgalom bukása egyben az állami ideológia bukása is volt, és az utána bevezetett úgynevezett “mindkét fronton (politikai és gazdasági téren egyaránt) merev” politika, tulajdonképpen diktatórikus módszerek és gazdasági reformok keverékét hozta.

A piacgazdaság megteremtése, mint politikai intézkedéscsomag, ahelyett hogy enyhítette volna az 1989-es társadalmi mozgalom alapját jelentõ történelmi különbségeket, elmélyítette és legitimálta õket. Mivel 1989 után az értelmiségieknek a mozgalommal kapcsolatos fejtegetéseit elmosta a “történelem vége” árja, kevesen vállalkoztak a mozgalom történelmi körülményeinek és alapvetõ követeléseinek elemzésére. Miután Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) 1992-ben végigjárta “déli menetét” (nan xun)6, újult erõvel szorgalmazta a piaci reformot, és a helyi érdekcsoportok, az értelmiségiek és a külföldi közvélemény egyaránt helyeselt. Ez a reakció háromévnyi gazdasági gyengeség és politikai elnyomás után teljesen érthetõ. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az 1989-es mozgalom hajtóerejét adó problémák megoldására. Ezért az 1990-es évek társadalmi válságai szorosan kötõdnek az 1989 elõttiekhez. Elég, ha megvizsgáljuk a korrupciót, a csempésztet és az igazságtalan elosztást, az érdekcsoportok politikai döntésekre gyakorolt hatását, a túlzott fejlesztést (például a Shanghaiban, Hainanban és más helyeken folyó ingatlanfejlesztések esetében), amelyek eredménye a pénzügyi válság, a szociális ellátórendszer zavarai, környezetvédelmi problémák, stb. Elsõ pillantásra nyilvánvaló a kapcsolat, attól eltekintve, hogy most sokkal nagyobb a lépték, és a következmények a “globalizáció” hatásai miatt sokkal szélesebb körûek. Például nem szûnt meg teljesen a szervezeti korrupció és a kettõs árrendszer szoros kapcsolata; a tõkekivonás és a szervezett csempészet a kormányhivatalok által elnyert szerzõdésekkel és a külkereskedelem rendszerével függ össze; a pénzügyi rendszer válsága az ingatlanpiaci spekulációval és az ebbõl következõ túlzott építkezésekkel kapcsolatos; az állami vállalatok romló helyzete a fenti piaci feltételek romlásával (nem pedig tökéletesítésével) függ össze.

A szervezeti korrupció, illetve a hivatali beosztások és rangok általános áruba bocsátása nagyon hasonlít az európai abszolutizmus korában megvásárolható hivatalok rendszerére: egyrészt kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy a kereskedõréteg még mindig alárendelt helyzetben van a társadalmi szerkezetben, különösen az állami hivatalnokokhoz viszonyítva, másrészt mutatja az államhatalmi rendszer piaci viszonyok hatására történõ finom átalakulását.

Az 1989-es mozgalom városi mozgalom volt, ezáltal feltárta mind a városi gazdasági reform belsõ ellentmondásait, mind a piac kiterjesztésének folyamata által okozott új társadalmi problémákat. A városi reform 1984-ben indult, a város és a vidék közötti egyenlõtlenség pedig 1985-ben kezdett nõni; a vidéki jövedelmek 1989 és 1991 között lényegében stagnáltak, a város és a vidék közötti jövedelemkülönbség pedig visszaállt az 1978 elõtti szintre. Az 1980-as évek második felében a vidéki lakosság elvándorlása ütemében és méreteiben egyaránt növekedett. Kínában régi probléma, hogy a lakosság létszáma túl nagy a rendelkezésre álló földterülethez képest, de mivel magyarázható a vidéki lakosság hirtelen tömeges elvándorlása az 1990-es években?

Elõször: a városi reform fejlõdése elõsegítette a városok alapvetõ infrastrukturális fejlesztését, a gazdasági nyitás politikája pedig jelentõs menynyiségû külföldi tõkét vonzott az országba, és a két tényezõ együttesen jelentõs munkaerõ-keresletet eredményezett. Másodszor: a vidéki reform nem tartott lépést a városi reformmal; éppen ellenkezõleg, így a vidék és a város közötti alapvetõ ellentét nemhogy nem csökkent, hanem tovább mélyült a közöttük tátongó szakadék. Harmadszor: a gazdasági nyitás és a különleges gazdasági övezetek kialakítása a tengerparti területekre összpontosult, így tovább növekedett a part menti és a belsõ területek között fennálló egyenlõtlenség. Továbbá a gazdasági és politikai hatalom átruházása és az adók beszedési rendszerének kiigazítása folytán jelentõs változások történtek az egyes régióknak korábban az állam által felügyelt irányítási mechanizmusaiban és gazdasági kapcsolataiban. Negyedszer: a háztartás-nyilvántartási rendszer lazítása elõsegítette a vidéki munkaerõ áruvá válását, ugyanakkor nem alkotott új jogszabályokat vagy megfelelõ intézkedéseket a munkaerõ védelmére a gyors történelmi változások sodrában.

Ennek eredményeként a gazdasági visszaesés és defláció idõszakában a városi önkormányzatok az irányításuk alá tartozó területek védelmében számos korlátozást vezettek be a városukba költözõ jövevényekkel szemben. Ezzel újra státuszon alapuló diszkriminatív intézkedéseket hoztak. A városi munkaerõpiacon a bérmunkások iránti megnövekedett igény volt a háztartás-nyilvántartási rendszer lazításának indítóoka. A rendszer teljes megszüntetése azonban a városi munkanélküliség óriási növekedéséhez vezetett volna, ezért a városok elõnyös helyzetüket kihasználva számos intézkedést hoztak a helyi lakosság védelmére – amelyek például különféle városi támogatásokban, oktatási és lakhatási szabályokban nyilvánultak meg. Ilyen körülmények között mi másra számíthatunk, mint a vidéki társadalom további szétzilálódására, a folytatódó egyenlõtlen fejlõdésre, és a bûnözés mértékének szüntelen növekedésére?

  1. A “csoportosulás” szó kínai megfelelõje a quanzi, amely – általában pekingi – önszervezõ értelmiségi csoportokat jelöl, amelyek “hangadó” szerepet töltenek be.
  2. 1986 decemberében rövid diákmozgalom kezdõdött Anhui tartományban, a Hefei Mûszaki Egyetemen, amely több demokráciát követelt, és december 20-ára Sanghajra is átterjedt. Bár a mozgalom elhalt, Hu Yaobangot annak egyes vezetõivel fenntartott állítólagos kapcsolatai miatt 1987 januárjában leváltották a Kommunista Párt fõtitkári posztjáról.
  3. április 15-én bekövetkezett
  4. A szerzõdéseket 1978-tól fokozatosan vezették be az államilag meghatározott kötelezõ értékesítési kvóták felváltására. A mezõgazdasági termékek áráról és mennyiségérõl folytatott tárgyalások eredményeként a termelõkkel szerzõdéseket kötöttek meghatározott mennyiségû áru elõállítására.
  5. A “lebegõ lakosság” (liudong renkou vagy yuomin) kifejezés azokra az emberekre utal, akik vidéki otthonaikat elhagyva általában a viszonylag gazdag délkeleti városokban keresnek munkát.
  6. Deng Xiaoping 1992. január 18-a és február 21-e között tett hosszabb dél-kínai körútja során ellátogatott Kantonba, Sanghajba és Vuhanba, illetve a Guangdong tartományban lévõ senzseni és zsuhaji különleges gazdasági övezetbe. Bár ekkor már minden közhivataláról lemondott, a kormány a látogatás során tett biztató gazdasági fejlõdéssel kapcsolatos kijelentéseit politikai irányelvekként kezelte. A nan xun kifejezést általában “déli körút”-ként fordítják, én azonban a “déli menet” elnevezést választottam, hogy hangsúlyozzam a nyelvi és folyamatjellegû hasonlóságokat Deng 1992-es látogatása és a Csing uralkodók dél-kínai császári menetei között, amelyek azonnal feltûnnek a mûvelt kínai olvasónak.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.