Victor Segalen levelei elé
Victor Segalen (18781919) Rimbaud, Huysmans és a szimbolisták szellemi örököse, Claudel tanítványa, kora fiatalságától a Mercure de France munkatársa. Nemhiába ír eszszéket a Franciaországból ifjan egzotikus tájakra költözõ Rimbaud-ról, az egyetem elvégzése után õ sem szándékozik huzamosabb ideig szülõföldjén maradni, elõbb Tahitit keresi fel, majd hosszú éveket tölt Kínában. Õ azonban Rimbaud-val szemben, aki Európa elhagyásával feladta a költõi pályát is nem távozik az irodalomból, sõt ezzel veszi igazán kezdetét alkotói pályafutása. Pontosabban, ezzel bontakozik ki igazán igen sokrétû szakmai tevékenysége, amelybe hajó- és általános orvosi, tolmács-fordítói, mûvészettörténészi, régészi és irodalmi munka egyaránt belefér. Tahitira nem sokkal Gauguin halála után kerül, egy remek esszében õ számol be honfitársainak a festõ legutolsó mûveirõl és jegyzeteirõl, az eltûnõben lévõ maori civilizációt pedig Immémoriaux [Õsiek] címû regényében örökíti meg. Kína lesz utazásainak másik célpontja, ahol elõbb tolmácsnak készül, fõként a nyelvet és a kultúrát tanulmányozza, majd orvosként a pestis gyógyítását tûzi ki célul, 1914-ben pedig a Han-dinasztia síremlékét feltáró régészeti munkákban vesz részt. Mindeközben pedig ír, ír, ír: fõként a szépmûvészetekkel is mintegy szimbolista módra szinesztéziásan kapcsolatot tartó prózakölteményeket (Stèles[Sztélék], Peintures [Festmények]) és más verseket (Odes [Ódák], Thibet [Tibet]), egy annales formában megszerkesztett történeti munkát (Le Fils du Ciel [Az Ég fia]), egy kvázi-, a mûfajhatárokon némileg átlépõ regényt (René Leys), értekezést a kínai szobrászatról, útijegyzeteket.
Az alább közölt leveleket melyek csak halála után kerülnek a közönség elé a szerzõ 1909 és 1910 folyamán írta a feleségnek, Yvonne-nak (becenevén Mavone-nak). Segalen ugyanis elõbb egyedül indul el Ázsia felé, hogy elõkészíthesse a terepet hátrahagyott családja számára, és hogy egy barátjával, Augusto Gilbert de Voisins-nel lovon (meg szamáron és öszvéren) fárasztó, de annál izgalmasabb négyhónapos körutat tehessen az országban. E magánlevelekben benyomások, reflexiók, szerelmi vallomások, kalandos történetek keverednek szinte tudományos igényességû épület- és mûemlékleírásokkal, továbbá a készülõ irodalmi mûvek részleteivel.
Tekintettel a szöveg mûfaji természetére, itt a kínai nevek népszerû átírását alkalmaztuk.
Földes Györgyi
Victor Segalen
Levelek
Szucsou 1909. június 1.
Hát ilyen az igazi Kína, szeretett Mavone-om. Persze nem, mint a Sanghaj és Nanking között közlekedõ vasút, amely igencsak angolos, hanem mint az, ami a leszállásnál fogad. ( ) A pályaudvaron katonazenekar: elképesztõ. Mindez teljes magyarázatul szolgál számomra a kínai színház hatalmas zenei kavalkádjára. Sanghaj és Szucsou között mindenütt sík, sík, hordalékkal fedett, ugyanakkor különös vidék: breton tanyákhoz hasonlatos települések, nem túl jellegzetes, szürketetõs házak. Mindenfelé apró tákolmányok, sûrû, barna hajdinamezõk. Szucsou is síkságon fekszik. De a távolban felsejlenek a nagy tavat, a Tajhót rejtõ dombok. A térképen mindent megtalálsz. A pályaudvar körüli városrészben találok egy kínai szállodát; nem messze pedig ott a megszokott õsrégi várfallal kerített város. Ott is minden lapos. Szamarat kerítek, hogy eljussak a nyolcemeletes Pagodához, amely úgy 2-3 kilométerre lehet a város belsejében. Domború, lépcsõs hidak: a szamaram felbaktat, majd leereszkedik. A Keravel negyed kis utcácskáinak pontos másain haladok keresztül; de itt is micsoda színpompa: a cégérek mintha állandóan az Istent dicsõítõ körmenet ünnepi lázában égnének. Hordszékek lovak szamarak, körülöttem több ezer ember.
A Pagoda. A lassú enyészet nyomai, mint Kínában annyi mindenen. A kapunál egy buddhista szerzetes fogad. Felkapaszkodom, leginkább a kilátás kedvéért, mivel az építmény belül üres, kopott fehér. Minden emeleten fedett erkély. Minden sarokban harang, nyelvük finoman bong kötött szótag, mondaná Claudel. Fentrõl a szorosan egymás mellé sorakozó szürke tetõk végtelen mezejében az utcák kivehetetlen sûrûje rémlik
5 és 7 óra között európai autókban vonulnak fel Szucsou felsõbb osztályai az ablakom alatt. És kirajzolódik bennem az elsõ kép a kínai nõrõl, egészen más, mint amilyennek elképzeltem: fekete vagy fehér, esetleg kék merevgallér, sima, egyenes haj, amely szigorú vonalban omlik az arcba: a 93-as köztársaság Hoche-hoz és Marceau- hoz hasonló ifjú tábornokainak nagyon tiszta és nagyon finom arcvonásait juttatja eszembe. Nem túlzottan nõiesek, bár némelyeknél igen kifinomult hatást keltenek.
Rossz vacsora az én hibám: a nemzetközi konyha! De reggel már kínai ételeket követelek, és igen derekasan belakmározom: buggyantott tojás, rizs, hal és banán. Ezentúl így étkezem.
Este kínai színház, melyben Pekingben szándékozom elmélyülni leírhatatlan élmény. Itt az éjszakai élet sokkal élénkebb. Számtalan kapualjban prostituáltak hívogatják a járókelõt. Csakhogy ezek a nõk elcsúfítják magukat: hajukat magasra tornyozzák a fejük búbján. A városban egészen éjfélig szakadatlan a mozgolódás. De én akkor már rég alszom az alvógyékényre helyezett vékony kínai matracomon. Kemény fekhely, ugyanakkor frissítõ álom esik rajta, még mindig jobb, mint egy kétes fogadó rossz ágyában aludni.
Reggel elhatároztam, egyedül indulok neki a városnak, és nem tévedtem el! Milyen hasznos is lesz számunkra a te ösztönös tájékozódó képességed! Én csak sétám cikkcakkjait voltam képes a fejemben felidézni, hogy aztán ugyanazon az úton visszataláljak a kiindulópontomig. És nem tévedtem el!
A város lakosai nem túl kíváncsi természetûek, igen elfoglaltak, ugyanakkor közömbösségük jóindulattal párosul. A közeli viszontlátásra, kedvesem, indulok Nankingba.
Nankou, 1909. július 31.
Szeretett Mavone-om,
elsõ alkalommal vagyunk ily hosszú idõre Pekingtõl távol, teljes harci díszben, poggyászostul. Minden remekül halad, holnap visszatérünk, miután tegnapelõtt elindultunk, hogy megtekintsük a Ming-dinasztia síremlékeit és a Nagy Falat. Teljes személyzetünket vonatra szállítottuk, a boyt és a szakácsot, ezenkívül az ágyainkat és majd minden olyasmit is, amire szükségünk lehet. Leutaztunk Csaohóig, mivel az áradások miatt az út járhatatlan volt. Ott meg is ebédeltünk, igen otthonosan, saját tányérjainkból, saját szalvétáinkkal, a magunkkal hozott hideg sör mellett majd nemsokára, a legnagyobb (száraz, így könnyen elviselhetõ) forróságban elindultunk Csangpingba. Az út igen különös, hol Franciaország útjaival való megtévesztõ hasonlósága, hol pedig épp kiszámíthatatlansága miatt: itt az esõs évszakban minden út folyóvá vagy zúgóvá alakul: így általában kavicsos vagy finom homokkal borított terepen haladunk. A lovak igen könnyen alkalmazkodnak mindkettõhöz. Az elsõ állomáson, Csangpingban teázunk, majd továbbindulunk, hogy négy teljes órányi lovaglás után megérkezzünk a hegyekkel övezett hatalmas síkság déli részére, melyet az egykori uralkodói dinasztia nyughelyéül választott.
Az elv mindig ugyanaz: végy egy kehelyformájú völgyet, zárd le a bejáratát egy kisebb diadalívvel, amely egyúttal egyensúlyozza a környezõ hegyvonulatokat. Az ösvény már egy ideje emelkedõn vezetett, amikor is egy hosszabb szakasz után egy ötrészes márvány oszlopcsarnokon keresztül végre megpillanthattuk az alattunk elterülõ síkságot. A rózsaszín és fehér márvány keret felénk esõ részei árnyékba borultak; a másik végén pedig, a ritkásan sorakozó bokrok között ott aludt a tizenhárom császár. A legnemesebb és leghatalmasabb közülük Jong-le volt, a Nankingban eltemetett Hong-Wu fivére, akinek fiát fosztotta meg a tróntól, hogy azt maga foglalhassa el. Az õ sírja a legtekintélyesebb, mondhatni a legklasszikusabb, a legtisztább. Magával ragadó kép: a síremléket vörösre festett vályogból tapasztott fal veszi körül. Hármas kapu, udvar, aztán újabb kapuk, egy gyönyörûen festett nagy pagoda kétrészes, sárga tetõvel. Hatalmas, úgy 60 méter hosszú terem; tíz méter magas, tekintélyes cédrusfa oszlopcsarnok. Ez aztán építészet! Mindent a zöld fák sûrûje borít, még a hármas elõteret is, ahová számtalan lépcsõ vezet fel Az oltárszerû építmény mögött, amelyen csupán egy táblácska díszeleg a császár nevével, egy öreg, fehér ló legelészik, itt kedvére elmélkedhet. Kicsit távolabb, egy másik udvar végében torony áll, alagútszerû nyílásán át jutunk el a Császár zöldellõ sírhalmához. Zöld és sárga mázas cserepekkel díszített bejáratát befalazták. Mindez egy park közepén áll. A többi síremlék jóval kisebb, de mind hihetetlen nyugalmat áraszt; bensõségesek, egységesek és a meglepõ árnyalatnyi különbségek ellenére is egymáshoz igencsak hasonlatosak. Jong-le sírjától mintegy 500 méterre egy aprócska, fallal körülvett falu fekszik; mivel közeledett az este, ott vacsoráltunk a szabad ég alatt, a szérûn. Megtévesztõen hasonlít a breton falvakra. A környéken lakó parasztok természetes, tartózkodó, becsületes vendégszeretettel vettek körül bennünket.
Majd elfeledtem a Dicsõség útjá-t, amely a már említett diadalívtõl vezet úgy 2 kilométeren a völgy központjáig, egymástól 4-500 méterre elhelyezett kapukon keresztül, szobrok sorozata mentén, amelyek száma és szimbolikája több szót érdemel, mint megformálása: mondabeli oroszlánok, tevék, elefántok és mandarinok Nankingban tették rám a legnagyobb hatást. Bár ez a sétány jóval hosszabb, mégis kevésbé megragadó.
Miután a sírok közvetlen közelében éjszakáztunk (ha akartunk volna, akár a pagodában is elalhattunk volna), másnap ebéd elõtt néhányat újra megtekintettünk, mielõtt útnak indultunk Nankou felé. Az út a hegyek déli lankáin, mezõkön és folyókon keresztül vezetett. Két és fél órányi lovaglás után értünk estére Nankouba.
Poggyászaink, a boy és a szakács négy szamár hátán követtek minket, némi késlekedéssel. Hihetetlen, mit el nem bír egy szamár! A terhet, mielõtt a hátára raknánk, két egyenlõ súlyú csomagba zsúfoljuk, amelyeket alaposan összekötözünk. Ezeket négy ember nagy nehézségek árán a szamár hátára emeli, de az egyensúly mindig elég kényes, mivel kevés szíj áll rendelkezésre; a szamár elõször meginog, majd lépésbe kezd. És akár órákon keresztül is képes így ellépegetni. De az is elõfordul, hogy összerogy. Az egyik szamarunkat például majdnem agyonnyomta a sört és limonádét tartalmazó láda, a két ágy és egy hatalmas utazóbõrönd, úgy találtunk rá a földön. Amikor utolértük, megszabadítottuk a terhétõl és lábra állítottuk. Augusto kételkedett abban, hogy csomagjaink szerencsésen megérkeznek. De én bizakodtam, mert továbbra is kitartok azon álláspontom mellett, hogy Kínában a teher nem lehet akadály. És két és fél órával késõbb minden holmink kiváló állapotban érkezett meg, csupán egy órával maradva el tõlünk.
Az utazás ezen formája, amelyet mi is választottunk, a lehetõ legkényelmesebb és legfüggetlenebb, amit csak el tudok képzelni. Vezetõnk, akinek segítsége határozottan felbecsülhetetlen számunkra, mindent elintéz, mindenhol alkuba bocsátkozik, és rendszerint jelentõs, valódi kínai kedvezményekre tesz szert. Nekünk nincs is más dolgunk, mint lóra szállni, étkezni, nézelõdni és jegyzetelni, ezeken kívül semmire, de tényleg semmire sincs gondunk, csupán azt kell elhatároznunk, mihez is volna kedvünk. A többi, a személyzet és a felszerelés pedig csak jön utánunk.
Ma reggel meglehetõsen korán indultunk el Nankouból (csipkézett fallal körülvett omladozó kisváros), hogy a völgybõl felérjünk a nankoui átjáróhoz, a Nagy Fal egyik kapujához. Az elsõ mongol betörésektõl egészen Dzsingisz kán hadjárataiig többmilliós emberhordák vonultak át erre. Itt van Észak-Kína legfõbb védelmi pontja. A legkisebb domborulatot, a legkisebb lejtõt is csipkézett fal védi, amely minden gerincen szilárdan áll. A dombok hirtelen valódi, burjánzóan zöld hegyekké magasodnak, bár sehol egy fa. Felmegyünk, hogy beláthassuk a szorost, amelyet nyugatról keletre teljes egészében eltorlaszol a kõkígyóként kanyargó Nagy Fal, amelynek közepén kettõs kapu nyílik.
A magas, kõbõl és téglából épült védõfal minden száz méterén csipkézett bástyák állnak. Meglehetõsen haszontalan, de igen szép építmények. És mindez fáradhatatlanul ismétlõdik hegyen- völgyön keresztül. A faltól északra fekvõ terület Kína fennhatósága alá tartozik, valójában azonban Mongóliába tekintünk át. Megmásszuk a gerincet. Mintha két világ, két faj válna itt el egymástól. Furcsa érzés belegondolni persze nem minden, meglepetéssel és csodálattal párosuló rémület nélkül , hogy ez a fal, amely egyszercsak az egyik hegyvonulat mögött eltûnik a szemünk elõl, Kína teljes északi határvonalán végigfut. És hogy másfél hónapnyi szakadatlan utazás után Lancsouba érve újra feltûnik majd elõttünk!
Mivel a szorosban szemerkélt az esõ és hideg szél fújt, amire nem számítottunk, ebédünk fõtt tojás, kitûnõ csirkehús és sör elköltéséhez menedéket kerestünk, behúzódtunk az egyik kapu alá. Mintegy annak szemléltetéseképpen, hogy valóban itt húzódik Észak-Kína legfontosabb karavánútja, egymást érték a karavánok, vezetõik barátságosan végigmértek minket, és állataikat (öszvéreket, szamarakat és lovakat) úgy irányították, nehogy összetapossák az elemózsiánkat. Voltak ott Pekingbe szállítandó prém- és gyapjúbálák, több csomag, a mongolok és oroszok erõs torkának való durvára vágott barna teafû és dobozolt tealevél. Itt az Átjáróban valóban állandó a jövés-menés, folytonosan cserélõdnek a gyalogosan vagy szamárháton, gyakorta teveháton érkezõ emberek Két, hölgyeket fuvarozó hordszék elõtt egy mandarin haladt arra, piros kabátgombokkal, mögötte számos katona. Köszöntöttük egymást. Még ha a többit illetõleg nem is ítélhetünk Kína ezen egyik legismertebb pontja alapján, meg kell állapítanom, hogy az itteni népek igen kedvesek és körültekintõek.
Nemsokára visszatértünk Nankouba, ahol az éjszakát is töltöttük. A Kalgan (egészen északra, a mongol határ) felé vezetõ út több helyütt le volt zárva, bár, ha nem lettek volna ezek a fennakadások, szívesen tettünk volna egy kitérõt arrafelé.
Augusto továbbra is ideális útitársnak bizonyul. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy elutazása elõtt még megismerkedhettetek, hiszen így minden utunkon, minden egyes állomáson szóba hozhatlak, sõt, néha Augusto meg is elõz ebben. Soha nem hagysz magamra, kedvesem. Ezeket a napokat bizton megismételjük majd együtt is. Csak egyetlen hiba van bennük, az, hogy a csütörtöki posta érkezésének napja is köztük van, így csak holnap, vasárnap juthatok hozzá Pekingben. Milyen hosszú is lesz ez az éjszaka!
Augusztus 29.
Drága Mavone,
az elmúlt négy nap meglehetõs egyhangúsága egyszerre véget ért egy igen gyümölcsözõ estének és egy kellemes napnak a mainak köszönhetõen. Nekiindultunk végre a nagy útnak, az igazi császári útnak, amelyen annak idején a karavánok haladtak. Az út szélessége és díszei lenyûgöznek. Idõrõl idõre egy-egy romos õrtorony. És a távíró póznái! Élénk forgalom. És az ország gazdagsága továbbra is meglep. Az út mentén mindig legalább egy, de inkább két falu látszik. Kissé túlterheltük a lovainkat, kimerülni látszanak. Pedig tegnap, maga Lesage, a nevében is bölcs tengerészgyalogos kapitány tanácsára, aki részt vett a DOllone-expedícióban, igen bölcsen viselkedtünk: lépésben haladtunk. Ez eleinte elég idegesítõnek, de hosszú távon magával ragadónak bizonyult. Elfogja az embert valamiféle sajátságos hipnotikus állapot. Élesedik a látás. Felélénkül a gondolkodás, és hihetetlenül könnyedén mélyed önmagába az ember. Az utat egy mafu figyeli, a többi lovas pedig csak szolgamód követi õt, így meglehetõsen frissen érkezünk meg a következõ állomásra. Elõfordul, hogy egy-egy félórára leszállunk a lovakról és mellettük sétálunk. Gyakran az öszvérek is velünk együtt haladnak, így kolompolásuk hangja kellemes kíséretet biztosít belsõ magányunkhoz.
Tegnap épp akkor állítottam meg Augustót, amikor képzeletbeli játékokról mesélt nekem, mert meg akartam neki mutatni egy minden eddig látottnál romosabb pagodát. Kicsit már elegünk van belõlük. Errefelé, Sanhszi tartományban valamennyi rettentõen csúnya szín- és formavilággal épült. De az ott annyira szánalmas, annyira élettelen volt, hogy már csak a mulatság kedvéért is bementünk. Odabent tíz nem kevésbé szánalmas, tömör gipsz- és vályogszobor állt. De egy beugróban végre valami, ami szép: kar nélküli, csonka törzsû Buddha-szobor, amelynek a feje teljes hideg szépségében megmaradt: a sár alatt vörös arany. Elhatároztuk, hogy csak a fejet visszük magunkkal. A karaván közben jóval elõttünk járt. Vágtában utolértem a többieket, kicsomagoltattam a fejszét, visszamentem a pagodához, és ketten verejtékezve nekigyürkõztünk a fának. Kemény! A fejsze nem nagyon vitte, fûrészre volt szükség. Épp nagy munkában voltunk, amikor betoppant két környékbeli paraszt. Mit gondolnak majd rólunk? Nincs más kiút: cinkosainkká kell fogadnunk õket. Megkérdezem tõlük, hogyan is foghatnánk neki. Segítenek. Egy szerencsés fejszecsapás után megpillantjuk, hogy a szobor belül üreges. Háromnegyed óra munka árán! Az egyik lecsap a másik tartja a szobor törzsét, a paraszt ránehezedik a fejre, a mafu a lábánál fogva húzza. Egy szörnyû reccsenés: a kifejezéstelen arc leszakad, most már hiába mosolyog. Berakjuk egy vászonzsákba, vágtában visszük a többiek után, és Hirtelen átsuhan az agyamon az ötlet, hogy az egészet megírom egy novellában Az út hátralévõ részében a történetet kóstolgatom, többé-kevésbé sikerül is felvázolnom, a lovon ülve írok. (A lónak is nagy szerepe lesz benne.) Épp Augustónak mesélem, amikor a lovam, Hen-Si hirtelen lerogy. De csak játszani akar meghempergõzni a homokban. Orrszarvúbõr lovaglóostorommal móresre tanítom. Aztán lágyan leszáll az este, Augusto egy fejjel, én pedig egy számomra mindenesetre szép mesével lettem gazdagabb, A fej-jel, amelybõl négy oldalt már meg is írtam, és amelyet, remélem, hamarosan elküldhetek neked.
Amikor az állomásra érünk, a mindig oly kedves Jangot meglehetõsen feldúlt állapotban találjuk, mivel az úton az embereink öszszetûzésbe kerültek három szekérrel: senki sem akarta elengedni a másikat, pedig elég széles az az út! Az ügy elégtételt kívánt. A két boy a szakács, az öt öszvérhajcsár és a fél, egy mafu, kézitusába bocsátkoztak; verésnyomok, az ellenféltõl trófea gyanánt elszedett korbácsok. Intézzék, ahogy akarják! Mi is megszereztük a magunk vörös aranyból és fénybõl kovácsolt trófeáit.
A mai nap kimondhatatlanul kellemesen telt. Az idõ meglehetõsen borús, enyhe, felhõs volt. A zsigereinkig, a bõrünkig hatolt. Elértük természetesen lépésben a Fen-ho völgyét, amelyet egészen addig a pontig követünk, ahol a folyó a Huang-hóba (Sárga-folyóba) ömlik. Egymást érik a magas hegyek és a valódi kínai módra, teraszosan megmûvelt, gondosan rendezett tájak. Mindenfelé falvak, rengeteg falu. Mindenhol, amerre járunk, udvarias rokonszenv fogad.
Este három dollárért vettem egy finoman megmunkált, régi, égetett agyag vázát. Bármit mondjanak, mi továbbra is reménykedünk abban, hogy még a legapróbb falvakban is nagyon szép dolgokat találhatunk. Augusto már gyûjteménye huszadik pipájánál tart. De még egyre sem gyújtott rá. ( )
Szeptember 7.
Azt sem tudom, milyen nap van ma. Az õsi Kína szívében járunk, szeretett Mavone-om. Egyik nagy múltú városból megyünk épp egy másik, még õsibb felé; Pinjang, ahol két napja éjszakáztunk, négyezer évvel ezelõtt a legendás Jao császár lakhelye volt. Emlékét ma is õrzi, és a várost körülölelõ erõdítményfal, amely nem igazán hordozza magán a kor túlkapásait, igen szép. Felfelé vezet az út a kapuhoz, amelynek félköríve hívogatóan domborodik az érkezõ felé. A magas, csipkézett falak között félhold alakú folyosó vezet kétoldalt a bejáratokhoz. Aztán egy belsõ udvar következik. Majd egy harmadik kapun keresztül végre bejutunk a városba. Ebbõl is láthatod, micsoda monumentalitás jellemzi a kínai építészetet. Csakhogy a falak nem valami erõsek: földdel tapasztott téglából épültek. A falakon belül megbújó város halott, teljesen élettelen. Olyan érzésem támad, mintha egy öregemberrel állnék szemben, aki már nem is emlékszik gyermekkora szép történeteire, hogy elmesélhetné azokat. A néhány boltocskában unatkozó kereskedõk vagy alszanak, vagy a körmüket piszkálják. Egy kínai városhoz képest megdöbbentõ a csend. Kevés, mondhatni semmi látnivaló. De a város büszke a nevére és teknõspáncélt formázó falaira.
Perpatvar az embereink között: a szolgák vezetõje összekapott Janggal. Civakodás, lökdösõdés. Tiszteletben tartom a hierarchiát, így este 9-kor, lámpással a kezemben és micsoda utakon! elkísérem Jangot a pinjangi rendõrfõnökhöz. Baráti beszélgetés, amelynek során, amúgy kínai módra, a perlekedés csak nagyon érintõlegesen kerül szóba. A bûnös azonnali letartóztatásáért folyamodom. Négy rendõrt adnak mellém. Többedmagunkkal visszatérünk a táborba. A bûnös a közös hálóteremben alszik. Kivezetjük, semmi ellenállást nem tanúsít. A rendõrök a copfjánál fogva megragadják és a mandarin elé vezetik, aki alaposan megdorgálja, majd egy afféle békítõ társaságában visszavezetteti. Ezután meglehetõsen komikus jelenet következik. A sértett Jang magán kívül van, méltatlankodik, akár egy asszony. A békítõ tárgyalást Augusto és én vezetjük, egyetlen dolgot tartva szem elõtt: hogy bárminemû bonyodalom és késedelem nélkül érjen véget. A bûnös méltósággal viselkedik. Az öccse, egy kis mafu, zokog, mert megfenyegettem a bátyját, hogy a toloncokat Pekingbe szállító karavánnal õt is visszaküldöm. A katolikus vallású szakács igen ügyesen veszi védelmébe a bûnöst, kegyelmet kér számára. A kirendelt békítõ a lábam elé borul. Én de Voisins-hez küldöm, aki pedig a panaszoshoz, Janghoz irányítja. Jang végül száz botütés fejében hajlandó semmisnek tekinteni a bántalmát (?). Este 10 óra van. A fenyítés túlságosan sokáig eltartana. Lezárom az ügyet mindenkinek halvány ígéretet teszek, hogy többet ilyen nem fordul elõ. A békítõ mélyen meghajlik. A kis mafu, akit túl erõsen ragadott tarkón a kegyelemért könyörgõ boy, véletlenül orra bukik. A bûnös sehol. A rendõrök elvonulnak, úgy tûnik, mindenki elégedett. Mi pedig másnap fennakadás nélkül továbbindulunk.
A szóváltás tárgya szegény Jang-Ma volt: úgy döntöttünk, túladunk rajta, akármennyit kínáljanak is érte, mert a lábán a kelés napról napra nagyobbodott. De a vita hevében teljesen megfeledkeztünk róla. És másnap, a szokásos távolság (100 li) megtétele után úgy vettem észre, hogy mintha kevésbé húzná a lábát; mára megint jobban lett; úgyhogy felcsaptam lódoktornak, hátha mégis megtarthatjuk. Viszont fél szemére megvakulni látszik; sebaj, attól csak javul a járása. A többi állat nagyon erõs, a végtelenségig bírnák a menetelést. Augusto, mivel Hen-Sinek túl nehéz volt, most egy nagy, fekete lovon utazik, akinek Pegazusról Leonra változtattuk a nevét, ez sokkal jobban illik hozzá.
FORDÍTOTTA MOLNÁR ZSÓFIA