Ott ültünk mindannyian a virtuális nézõtéren és vártuk az aranyat Az Aponyi bácsi, akirõl az utcában mindenki tudta, hogy Fradi-drukker és aki néha azt mondta: Megpróbálunk a Honvéd ellen egy sovánka döntetlent, vagy azt, hogy: Elõre lejátszották már a meccset, mégpedig a zöld asztalnál. Ötvennégyben, egy augusztusi estén, azzal a hírrel hozta izgalomba a ház lakóit nem a felnõtteket, hanem csak minket , hogy óvást emeltek a berni döntõ ellen és lehet, hogy újra játszatják a meccset, mert a Puskás Öcsi szándékosan rúgta a kapufa élére a labdát Azt, amelyik az egyenlítés lehetett volna. Újra játszani? ingatta fejét anyám, amikor felvittem neki az örömhírt a harmadik emeletre. Másra tanították õt a század viharai, nem csak a realitás érzéke mondatta vele, hogy: Azt már nem! És ott volt a Szusza Feri is, aki bizony bevágta a Jassinnak Moszkvában, úgy, hogy aztán két évig nem játszhatott a válogatottban. És ott volt a Zsák Károly is. Odakészítette maga mellé a csõre töltött revolvert, hogy ha gólt kapna Dehogyis, mondta apám, aki ismert néhányat a század nagy emberei közül, a Karcsi nem revolvert, hanem egy agyagbabát, amit a menyasszonyá- tól kapott, azt ültetette a kapufa tövébe, minden meccs elején. Most ott ült velünk az agyagbaba is, amit a Zsák Károly a menyasszonyától kapott, ott volt velünk a virtuális nézõtéren. Meg a Teész tanár úr, mintha csak a IV. A évzáró fényképén lennénk, ások aranyásók, bések utcai csibészek, és amíg mondom, fel nem foghatom, miért nem hívtuk a Teészt akkoriban Tésztának. De az is lehet, hogy úgy hívtuk, csak már nem emlékszem rá. Ámbátor, akkoriban nagyobb volt bennünk a tisztelet. Hallgattuk történeteit a kalandozásokról, az augsburgi vereség elõtt, meg azt is, hogy nemzetek, kétszer, háromszor ahányan mi, nem szereztek Helsinkiben fele annyit se, mint mi És ott volt a Szabad Európának az a riportere is, aki hetvenkettõben vagy hetvenhatban? össze- hasonlítván érmeink számát a keletnémetekével, azon költõi kérdést intézte a kedves hallgatókhoz, hogy vajon melyikük szeretne jobban Kelet-Németországban élni, vagy, esetleg ötvenkettõben, Magyarországon. Az a riporter, õ is ott volt most velünk. És a Kis Laci is, akinek egy lepedõvel letakart gumicsizma volt a párnája, legalábbis így mesélte a mi, Isten nyugosztalja, drága jó házmesternénk, akinek a Dzsoni kutyája egyszer megharapta a bokámat, mert hozzányúltam a zománcozott edénybe kitett a grízgaluskájához. Nem csak a mi házunk intimitásait ismerte a mi házmesternénk. Õ, aki minden nap megkérdezte tõlem, hogy mi jót ebédeltünk, tudott õ mindent, egész a Kis Laciékig, akik lenn laktak az utca végén, négy házzal lejjebb, mint mi.
Egy nyári este elbiciklizett mellettem meztelen felsõtestével, amelyen az izmok már nem az általános iskola alsó tagozatáról beszéltek. Mintha a nyomor megpróbáltatásaitól kapott volna velünk szemben két év elõnyt, amelyet alighanem visszavett már tõle az élet. Gyere le a pályára, mondta, a dolgozók játszanak a tisztviselõkkel. Széles derû volt az arcán: Bazmeg! Már tízegy dolgozók javára!!! Kezdtem én akkor már sejteni, hogy a sport, az nem csak sport. Amikor a Kis Laci azon a biciklin, amelyet kölcsön kaphatott valamelyik nézõtõl, mialatt a dolgozók lenn a pályán verték a nagyokosokat Mert nem volt akkoriban minden gyereknek biciklije. Nekem éjszakánként párna volt a fejem alatt, nem úgy, mint a Lacinak, de amikor azt a kislányt megláttam a szomszéd utcából, bizony utána eredtem, és amíg õ ott karikázott, én meg futottam mellette, lihegve megkérdeztem, hogy mennyibe került a biciklije. Tartok tõle, hogy ezt az alapállást azóta is magamban hurcolom, bizony, itt van még ma is a szürke hátizsákomban, a laptop mellett. Nem úgy, mint egy mindent megmagyarázó apafiú viszony, vagy egy rosszul sikerült fejre esés, hanem úgy, mint mementó, amely néha elõbukkan, ha a szebbik nemhez közelítek, persze, nem minden alkalommal, hanem csak néha, úgy értem, bizonyos esetekben. Velem van, mint Balassinál az a bizonyos Térdet fejet neki hajték, vagy József Attilánál a Szépség koldusa. Ha igaz, hogy a sport nem csak sport, akkor talán az is igaz, hogy a szépség sem csak szépség.
Nem tudom, gondolt-e valaki ilyesmire ott a virtuális nézõtéren, de nincs kizárva, hogy igen, hiszen ott voltunk mindannyian. Alattunk repült a kalapács, meg a diszkosz és nekünk a lélegzetünk is elállt. Az aranyat akartuk, az aranyat! Akárcsak Ady Endre a Disznófejû Nagyúrtól, mert ott voltak õk is, mind a ketten. Szépen csillog az ezüst vagy a bronz is, mondta valaki szerényen, két-három sorral mögöttünk, miközben a jobbfülemre szorított zsebrádió arról értesített, hogy nem messze tõlünk, egy magyar anya megállás nélkül lövi az agyaggalambokat. Közben a feleségem is mondott valami csacskaságot, hogy mér eszem minden reggel lágy tojást, vagy valami ehhez hasonló hülyeséget. Csönd, mordultam rá és hallgattam a sportriportert, aki suttogó szavaival úgy becézte, dédelgette a galamblövõ hölgyet, mintha csak saját hitvese lett volna. No, errõl talán õt is meg kellene kérdezni, a saját hitvest, és általában minden magyar nõt, aki nem dobja ám el a puskát vagy teszi le a szurkos vödröt Székely Bertalan: Egri nõk, megtekinthetõ a Nemzeti Galériában pusztán azért, mert megvan az arany, vagy leesett a török, hanem lõ, kapja a szurkos vödröt és céloz tovább pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen. Balra fordultam, lévén, hogy azon a fülemen nem volt rádió és felfedeztem egy ismerõs arcot. Jó vicc, ismerõs arcot! Hiszen ismertem ott mindenkit! Igen, de ezt az embert valahogy másként ismertem, mint a többit. Alattunk a salakpályán elfutott egy nemzeti színû lobogó. Négy lába volt és három keze. A himnusz is megszólalt, de senki se tudta pontosan, hogy miért. Kajak? Öttusa? Zavarta a beazonosítást a sok ismétlés is, na, meg a kétely: Tulajdonképpen melyik évben vagyunk? Mert az egyik képernyõn, fekete fehéren feltûnt a Papp Laci. Láttuk, amint imádni való bajusza mögül, a tõle megszokott szerénységgel, becserkészi áldozatának állkapcáját. Bejött az eszpresszóba egy nõvel és kért két kávét, de olyan halkan, mintha csak attól félne, hogy valaki szájon vágja, mesélte apám. Hogyhogy szájon vágja, kérdeztem én megkövülten a tejbegríz mögül, ki merné azt megtenni??? Senki, nyugtatott meg anyám. Hogy lehet, hogy a Papp Laci itt is van meg ott is faggatja mellettem egy kisfiú az apját. Tényleg, fordul meg az én fejemben is. Hiszen az elõbb még itt ült velünk a virtuális nézõtéren, most meg egyszerre ott a ringben, a kötelek között, ahol ha jól látom az interneten ebben a diszciplínában nem szerzünk az idén egyetlen pontot se. Szégyenszemre! Mert mi nagyon tudunk ám szégyenkezni!!! A riporter az agyaggalamb lövöldébõl átadja a szót néhány percre az uszodának, ahol az egyik kolléga nem kis meglepettséggel veszi tudomásul, hogy egy magyar fiú, akitõl mindannyian annyit vártunk, három teljes tized másodperccel elmaradt az idei legjobbja mögött. Ennek okát alaposan meg kellene vizsgálni, így a riporter, bár az is lehet, hogy csak álmodom az egészet. Talán, hogy felébredjek, balra fordulok megint, arra amerre nincs a fülemen rádió, és azt kérdem magamtól: Hol láttam én ezt az arcot? Megvan! Svájcban a vonaton, nyolcvanhatban, amikor a Détáriék Mexikóban Mit akar közöttünk ez a derék svájci, kérdem meglepetten. Tán csak nem éremért jött!? Hát nem elég neki, hogy az õ hazájában évszázadok óta minden rendben?
Brig után szállt fel a vonatra, amelyen éppen hazafelé utaztam, Genfbe. Úgy értem, hogy haza. Ketten voltunk a kupéban, és a menetrend szerint együtt töltött húsz perc alatt, felvilágosítottam néhány dologról, melyet nem árt tudni egy svájci hivatalnoknak. Elõször is megkérdeztem, érdekeli-e a futball. Igen, felelte, de arról, hogy éppen elkezdõdött a világbajnokság, arról csak éppen, hogy tudott. Márpedig, ma este érdekes meccs lesz a televízióban. Én sajnos nem láthatom az elejét, mert a vonatom lekéste a milánói csatlakozást és így csak nyolc után érkezem Genfbe. Milyen meccs lesz ma? kérdezte az útitárs. Hát a magyar-szovjet! És akkor elmondtam neki mindent. A Szusza Ferit Moszkvában, a piros vizet a melbourni uszodában, a két óriási kapushibát, meg hogy a Rákossi mellé rúgta Angliában. Nem azért, mert magyar vagyok, hanem, mert amit én tudok, annak egyetemes értelme van, hiszen a sport, az nem csak sport. Akkoriban Európa egyik felén ezek a dolgok másképp voltak fontosak, mint a másikon. Képzelje csak el, hogy azt a két potyagólt, melyeket Angliában kaptunk a negyeddöntõben, éppen ellenük naná, majd a brazilok ellen! azt a két potyagólt mi Budapesten nem is láttuk a TV-ben. Mert akkor éppen adáshiba volt. Mind a két potyagólnál! Na, de, mondta az útitárs, a játékban mindig benne van a hiba lehetõsége. Attól szép a futball, hogy néha a szemünknek se hiszünk. Nagyon örültem ennek a megjegyzésének, mert ebbõl látszott, hogy figyel rám. Most már csak egy lépésre voltunk attól, hogy megértessem vele, amit szeretnék. Merthogy, amikor én húszéves voltam, akkor nekünk még a vereség katarzisa sem adatott meg soha, hiszen a kétely, hogy elõre megbeszélték Nem azt mondom én, amit az Aponyi bácsi, hogy zöld asztal, meg hasonlók, hiszen az ilyen állítások, sokat ártanak, fõként azoknak, akik szeretnék elhinni, hogy igaz az, amit a világból látnak. Én csak azt mondtam magamnak, hosszú éveken át, hogy ha választani lehet, akkor inkább mások verjék meg az oroszokat, mert az ördög nem alszik Ma sem? szakított félbe riadt tekintettel a derék svájci. Ma már más a helyzet, nyugtattam meg, ez már nyolcvanhat, itt vannak már a közelben a vasfüggönyt kikezdõ szabad szelek. És kimondtam neki: Azt hiszem, hogy ma este megverjük õket. És irigyeltem, amiért õ a meccset az elsõ perctõl látni fogja. Sikerült felkeltenie az érdeklõdésemet, mondta a boldog ember, amikor leszállt a vonatról. Én meg úgy döntöttem, éppen amikor az étkezõkocsi ablakából megláttam a Château de Chillont ahol valamikor maga Byron raboskodott , hogy nem fogom én a derék svájcit irigyelni. Leszálltam hát Lausanne-ban, hogy a pályaudvarral szemben az egyik bisztróban már az elsõ perctõl láthassam õket. Talán nem ez volt a legjobb döntésem abban az évben, mert éjfél után Genfben, hat kapott góllal az amúgy is nehéz poggyászodban, hát bizony ahogy a Villon mondta volna, ha tudott volna magyarul Boldog, ki nem próbálta még!
Amikor a virtuális arénából kifele tódultunk, megint láttam a svájcit. Egy pillanatra megrettentem, hátha felhánytorgatja a tizennyolc évvel ezelõtt történteket, bár az sincs kizárva, hogy neki tetszett a meccs, õ nem bánta meg. Ej, mit törõdöm vele! Megvan az ötödik arany! Minden szép volt és fõként, minden egyszerû. Ahhoz, hogy tudjuk hányadán állunk, nem kellett még semmit se kivonni, elég volt csak összeadni. Bántam is én, hogy esetleg nem érem el a távolsági buszt, vagy, na bumm, nem férek fel rá. Akár gyalog is megtehetem a szállásomig azt a huszonkét kilométert! Ki árthatna nekem ebben a csodálatos, görög éjszakában!
Aztán a kijáratok elõtt hirtelen sûrûsödni kezdett a tömeg. Dopping próba, mondta Teész és látszott rajta, hogy nem tudja, mi az. Az embert akkor is elfogja a félsz, ha nincs rá semmi oka, nyugtattam magam és nyomultam tovább, elõre, a kijáratok felé. Szemeim már a rácsokon túli autóbuszokat fürkészték, jó, ha már most tudom, hogy majd melyik irányba sodródjam. Éppen megláttam a buszt, rajta a lakhelyem kimondhatatlan nevével, amikor is egy keki ruhás férfi a vállamra tette a kezét. Szondára, mondta és látván értetlenségemet türelmetlenül megkérdezte, beszélek-e angolul. Nem tetszett nekem a türelmetlensége, mert ha õ akar valamit tõlem, akkor legyen szíves és ne sürgessen. Elvégre, nem az õ autóbuszának a reflektorai villognak odaát. Akár svédül is beszélhetünk, vágtam az arcába kihívóan, ám az arc meg se rezzent, kitartott rendületlenül az angol mellett. Miféle szondára? kérdeztem, Nem látja, hogy én nem vagyok versenyzõ? Nem a versenyzõket ellenõrizzük, hanem a nézõket, felelte röviden a keki ruhás és átpasszolt egy gorilla külsejû fickónak, aki már be is tessékelt a meseautóba. Mielõtt a hátsó ajtó becsapódott, láttam még, hogy odakinn, ott túl a rácson, feljött a telihold. Ezek szerint elmúlt tizenegy óra.
Voltunk néhányan odafenn. Egy lengyel, aki rögtön megismert, két iraki, aki azt kérdezte, merre van Kelet, aztán egy feltûnõen izmos afrikai és még sokan mások, akiknek az állampolgárságát csak elmosódottan láttam. Túl sok érmük mindenesetre nem lehetett. Aztán persze, az amerikaiak is, mert õk ott vannak mindenhol. Mindenki befelé fordult, maga magát faggatva. Kivéve az amerikaiakat. Ezek miért olyan magabiztosak, kérdezetem a lengyelt. Lengyel, magyar két jó barát, mondta valahonnan a hatvanas évekbõl, aztán válaszolt a kérdésemre is. Hogy az amerikaiak mért oly magabiztosak? Már hogy ne lennének azok? Nekik egy ilyen teszt meg se kottyan. Õk dolgozták ki az ellenõrzés technológiáját, õk aztán tudják, hogyan lehet elkerülni, hogy az ember pozitív legyen. Hogyhogy elkerülni, kérdeztem elhûlve, nálam aztán semmit nem találnak, én biztos, hogy negatív vagyok. A lengyel elmosolyodott, mintha csak azt mondaná: Nekem beszélsz? Aztán lehalkította a hangját. Ide figyelj, öregem, itt senki se negatív. Gondolod, hogy ennyi érmünk lenne, ha csak úgy fapofával néznénk a kedvenceinket? Mit számít, hogy milyen pofával? erõsködtem. És mit számít, ha megittam egy Arany Ászokot vagy kettõt. Tán csak nem tilos? Majd elválik, felelte a lengyel, és többé nem szólt hozzám, mert amikor megálltunk a Nemzetközi Fõfelügyelõség udvarán, készséggel félretolta a vaspántot, hogy odalentrõl egy porkoláb kinyithassa a rácsos ajtót.
Úgy adódott, hogy engem tartottak benn a legtovább. Talán, mert utaztak a magyarokra, vagy csak, mert nem adtam elegendõ anyagot. Éreztem, hogy egyre csak rontok a helyzetemen, de nem tehettem róla. Egyszerre jött ki rajtam a nap mit a nap? az elmúlt három hónap minden fáradtsága. Nem voltam ura magamnak. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindkét oldalon kezdtük elvetni a diszkoszt, vagyis a kalapácsot, akarom mondani, a sulykot. Hol az a bili? üvöltöttem, õk meg gúnyosan összeröhögtek a hátam mögött. Az egyikük ráütött a popsimra is, én meg ellöktem a kezét, és azt sziszegtem: Te rohadt buzi! Ketten közbeléptek. Csak akkor derült ki, hogy nem is vizeletet akarnak. Akkor hát mi a francot? kiáltottam, Szarjak? Nyugodjon meg, mondta egy feltûnõen jól borotvált, világoskék ruhás férfi, aki a dulakodásra besietett a szonda szobába.
Udvariasan átvitt az irodájába. Rögtön látszott, hogy megvan benne a szükséges empátia, de mielõtt nagyon megkedveltem volna, valami azt súgta, hogy veszélyesek az ilyenek, mert mire észbe kapsz, már meg is manipuláltak. Megkínált egy cigarettával és szinte sajnáltam, hogy nem dohányzom. Nem célunk, hogy magát meghurcoljuk, kezdett bele a mondókájába, de ha egyszer eljött a Játékokra, akkor, ugye, megérti, hogy a szabályok önre is vonatkoznak. Aki szembeszegül, sokat árthat mind a hazájának, mind saját magának. Ezt meg hogy érti? A Játékok Bizottsága elveszi az érmet, amelyért szurkolt. Én nem szegültem szembe, mondtam neki, de értse meg, hogy fáradt vagyok, nem azért kiabáltam itt nap mint nap, hogy a végén még meg is alázzanak. Itt közbeszólt, hogy az esetleges kellemetlenségeimért õ kér bocsánatot. Ne haragudjak a szondázóra, hiszen õ is csak ember, a dolga pedig egyáltalán nem könnyû. Ó, ha tudná, kedves barátom, hogy a szurkoló néha micsoda trükkökhöz folyamodik! Láttam, hogy a megértésemre pályázik. Meg akartam kérdezni, hogy milyen trükkökre gondol, de akkor hirtelen más jutott eszembe. Mert ami a büntetést illeti, nem mintha attól tartanék, hogy az én tesztem pozitív lesz, de én a büntetést, mindentõl függetlenül, én azt igencsak méltánytalannak tartom. Hogy lehet egyetlen szurkoló miatt, bármit is tett a szerencsétlen, hogy lehet miatta egy egész országot megbüntetni?! Ez nem igazság. Pedig az ilyesmi elõfordul, mondta a szépen borotvált. Nem látta a Eurosporton? Rómában egy nézõ fejbe dobta a bírót, aminek folytán az olaszok elvesztették a meccset. Igen, mondtam neki, de én nem dobtam fejbe senkit, a doppingolás meg pláne kizárt. Nem mondom, egyszer elszívtam egy marihuánás cigarettát, de annak már harminc éve, ha nem harmincöt. De mi nem azt keressük. Akkor hát mit? Mélyen a szemembe nézett és azt mondta: A gondolatait, az érzéseit akarjuk megvizsgálni. Én is a szemébe néztem és megkérdeztem, hogy arra meg mi szükség.
Barátságos mosollyal átnyújtotta a névjegyét. És ahogyan ezt tette, abból megéreztem, hogy nem szabad a kezemben lévõ elefántcsontszínû kártyát túl hosszan tanulmányoznom. Még elárulná neki az összeráncolt homlokom, hogy mit sem tudtok a Szervezetrõl. Annyit azért elolvastam, hogy fõosztályvezetõ, a neve pedig: Andy Empathy. Kicsit megenyhültem ettõl. Nem a nevétõl, hanem a beosztásától. Becsúsztattam a névjegyet a levéltárcámba és én is adtam volna neki a sajátomból, de nem találtam egyetlen egyet se. A fene egye meg! Így van ez mindig, tártam szét kezeimet. Valahányszor úgy adódik, hogy a sorsom összehoz egy nagy emberrel, nálam soha nincs névkártya. Nem tesz semmit, bátorított Andy, aztán a Szervezetrõl kezdett beszélni. De még milyen szépen!
Mi éppúgy szeretjük ezeket a Játékokat mint maguk, ám a mi szeretetünk kart karba öltve jár a felelõsségérzettel. Ez a felelõsségérzet, persze többféle lehet. Az ép testben ép lélek ógörög elvének dogmatikus követõi úgy gondolták, hogy elegendõ a sportolókat ellenõrizni és máris elértük célunkat. Ne menjünk most abba bele, hogy mind a szúrópróba szerûség, mind a tiltott anyagok körének tételes felsorolása sok olyan kérdést vet fel, amelyekre a dogmatikusok csak azt tudják mondani, hogy egy nem tökéletes ellenõrzés is jobb, mint az ellenõrzés teljes hiánya. Abban persze már mindenki egyet ért, hogy a Játékok tisztaságáért folytatott küzdelemben felhasznált eszközeinket újra és újra revideálnunk kell. Elég csak példaképpen említeni, hogy a genetikai manipuláció egyik napról a másikra teheti értelmetlenné a sportolókkal szemben alkalmazott összes eddigi dopping teszet. Mi következik ebbõl? Nos, annyi mindenképpen, hogy a sportolók nem lehetnek a Játékok tisztaságáért folytatott harcunk kizárólagos célobjektumai. Ezen felismerést követõen léptek sorompóba az úgynevezett Zöldek, akik, hasonlóan az azonos nevû mozgalmakhoz és pártokhoz, úgy találták, hogy a harcot elsõsorban a Játékok környezetéért kell megvívni, hiszen a környezeti, vagy nevezzük így, nézõtéri elburjánzások a fõ okai annak, hogy a Játékok, melyek az ókorban a népek egymáshoz való közeledésének az eszközei voltak, ma egyre inkább az egymás elleni acsarkodás olaj a tûzre! serkentõivé váltak. Amikor Andy idáig jutott, az egyik Nagy Szondás bedugta a fejét az irodába, hogy most már szeretnének haza menni, és ideje lenne tudniuk, adok-e anyagot vagy sem. Megy már a Kedves Szurkoló, felelte neki Andy Empathy és én örültem, hogy a szondás látja, hogy milyen jó viszonyban vagyunk egymással. Hasznos lehet a végeredményénél! Annak meg különösen örültem, hogy amikor kivittek az irodából, Andy még jó hangosan utánam szólt, hogy sok sikert és a próba-vétel végeztével jöjjek majd vissza hozzá.
Ám a szonda szobában újra kezdõdött a huzavona. Minket ugyan nem versz át, morogta a fogai között a buzi. Hajlandó vagy végre gondolkozni? Beültettek egy székbe, amelyhez hasonlót csak filmeken láttam. Amerikában, ahol még mindig van halálos ítélet, ilyen székekbe ültetik az elítélteket. Éreztem, hogy nem fogok tudni gondolkozni. Se érezni. Ezek meg ott hadonásztak az ablak mögött, nézték a képernyõn, hogy mi lesz, szar vagy kalapos inas. Az egyikük szájáról mintha ezeket a szavakat olvastam volna:Tudtam, hogy csal. Magyarul beszélt! Ekkor letéptem magamról a halántékomhoz meg a szívemhez tapadó gumikorongokat, le az összes kábelt, mellyel a székhez láncoltak. Meg se vártam, hogy elõbújjanak az üvegkalitkáikból. Ezeknek nem adok anyagot! Nem is tárgyalok velük! Elég!!! Ez volt az egyetlen gondolatom, ezzel mentem vissza Andy Empathyhoz.
Minden rendben? kérdezte derûsen. Semmi sincs rendben. Csak nézett rám döbbenten, én meg azt feleltem, hogy nem tudok gondolkozni, ha néznek. És érezni? Érezni se tudok, ha néznek. Ó, hogy sajnálta! Újra elnézést kért, amennyiben az emberei tapintatlanok lettek volna velem. Szerény véleménye szerint a szurkoló csak áttételesen hibás, hiszen õ csak egy káros folyamat megmételyezett produktuma. Meg kellene szondázni sportriportereket is Továbbá a népek lelkialkatát, felemelni a vesztesek öntudatát, letörni a gyõztesek gõgös szarvát Az eredményhirdetésbõl ki lehetne hagyni a himnuszokat, bár ennek ma még sok az ellenzõje. Elsõsorban nem a zöldek, hanem a dogmatikusok körében. Hosszú harc áll még elõttünk, mondta és hozzátette, hogy az õ számára én nem ellenfél voltam, hanem áldozat.
Aztán elõzékenyen kikísért az irodájából.
Kréta, 2004