Lesz, ami lesz

Ion Grigorescu és Krasznahorkai László beszélgetése

I.

Barátai valószínûleg azt mondanák, rég nem látták ilyen jó bõrben, nekem mégis úgy tûnik, mintha csak hálni járna belé a lélek, ezért aztán akaratlanul is úgy fogadom, úgy hozom és viszem erre-arra az elvadult Budapesten, mint egy finom kínai porcelánt, amely már egy durvább mondattól összetörik. Ma reggel különösen megviseltnek látszik, mint aki nagyon rosszul aludt, fáradt, nyúzott, elgyötört tekintete azt sugározza, bárcsak ne kellett volna ide jönnie, bárcsak ne kellene megszólalnia, bárcsak ne kellene ebben a beszélgetésben részt vennie, az egésztõl láthatóan kivan már most az elsõ percekben is, jelzi, hogy képtelenség ez az egész ötlet, hogy mi itt most valami beszélgetést folytassunk, nem azért, mert nincs mirõl, nagyon is van, de arra valami más kommunikációs formát kellene választanunk, nem a beszédet, mert a beszéd, az ma nem fog menni, jelzi ez a fáradt, nyúzott, elkínzott, halottsápadt, beesett tekintet, persze kérdezzek csak, végül is tartani fogja magát, megállapodtunk, kérdezzek csak, amit akarok, de õ a legjobb szándék mellett sem ígérhet semmit, próbálja majd õ, ahogy telik tõle, de higgyem el, nincs a fejében semmi, lehet, hogy tegnap volt, és az is, hogy holnap megint lesz, de ma, pont ma, semmi, egyszerûen semmi, üres az egész fej, ma nem megy, viszont csak bátran, õ nem akadályozhatja meg, halljuk, aztán lesz, ami lesz.

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: Észrevettem, hogy Ön egy ideje kedveli, mert lehet, hogy egész életében kedvelte gondolatmeneteiben a szó szerinti értelemben vett körszerûséget, azt, hogy ahonnan elindul, onnantól bejár egy utat, és ugyanoda jut vissza. Egy döbbenetes filmje a Ceaucescu-féle városépítészetrõl ennek szellemében készült. Azt szeretném javasolni, hogy beszélgetésünket is koncentráljuk egy pontra, induljunk el onnan, és próbáljunk meg visszatérni ugyanoda, abban a reményben, hogy közben persze azért bejárunk egy utat a homályban… Az a pont szinte mindegy, mi… legyen, mondjuk, a hagyomány és a szentség fogalma… Tegyük fel, azzal kezdem, hogy… a szakrális hagyomány emléke nélkül egyszerûen nem létezik még a maradék értelme sem annak, amit ma mûvészetnek hívunk, vagy mûvészetként végzünk. Ugyanakkor mindnyájan úgy tudjuk, a hagyományok emlékei, amelyekrõl mint ilyenekrõl beszélünk, teljesen romokban vannak. Fogcsikorgatva, de példának okáért magam is belátom ebbõl következõen, hogy miközben az említett szakrális hagyomány emléke illetve ennek hiánya bennem fájdalmat okoz, nem beszélhetek róla, a hagyományról, hiszen az már annyira nincsen, hogy csak az emlékromjai vannak meg, vagy azok se, tehát mindössze annyit mondhatok, hogy nekem a romban álló hagyomány emléke, vagy annak hiánya okoz fájdalmat… Ezt a “hagyományt” persze ekkor speciális, korlátozott, leszorított, megemelt értelemben használom, a legmagasabb emberi artikulációk összességét nevezem ugyanis annak. Mit gondol errõl? Egyáltalán jelent-e valamit a hagyomány emléke? Vagy annyira romokban látja Ön is, hogy már nem hagyományemlékrõl beszél, hanem romokról? Van-e különbség emlékromok és ama hagyományemlékek között, amelyek romban állnak?

Mintha rálõttem volna, olyan csüggedten, olyan rettentõ csüggedten néz rám. Sok mindenre számított, de erre nem. Láthattam, és látom, hogy van, jelezte, hogy mi található abban a fejben, hogy erre a feladatra üres minden egyes cella abban az agyban, miért kell akkor most ezzel a bonyolult üggyel így elõhuzakodnom?! Lehorgasztja a fejét, s minden ötödik másodpercben nyög egyet, aztán más testhelyzetet keres a széken, sóhajtozni kezd, öszszekulcsolja a kezét, elõre dõl, rám emeli égõ, barna szemeit, s keserûen lebigygyesztett szájjal így szól.

ION GRIGORESCU: Nem látok különbséget … de ez nekem most túl hirtelen jön… Nem vagyok felkészülve egy ilyen kérdésre … Ámbár tényleg valami ilyesfélét gondolnék én is… Egy dologra figyeltem fel, amit elmondhatok. Mégpedig… ami a mûvészeti új-ra vonatkozik… Szkeptikusak lehetünk az újdonságok tekintetében, mert ezeknek is már elõre láthatjuk az összeomlását, a majdani romokban heverését… Ugyanakkor azt is, hogy itt nem valami fontos dolog… valami különálló dolog …

A hangja nagyon gyönge, erõtlen, magas, színtelen, tompa. Úgy beszél, mintha minden egyes szó kimondásával az egész vékony teste veszítene a súlyából. Látom, hogy erõlködik, hogy megfeleljen valahogy a kérdésre, de azt is, hogy a kérdést, vagy a témát, bármilyen kérdést és bármilyen témát, ma nem rá méreteztem, elmértem a dolgot, de nagyon, ugyanakkor jóvátenni az egészet már nem tudom, ez most már így marad, én majd gyötröm, mert belekerültem egy csapdába, ahonnan nem szabadulhatok, abba, hogy beszélnem kell, abba, hogy ha már itt leültettem, akkor valamit kihúzzak belõle, mialatt õ meg a másik csapda foglyaként mindent megpróbál, a legnagyobb jószándékkal, hogy válaszoljon majd, és menjen ez elõre, míg csak fel nem adjuk, valami olyan formában, hogy akkor hát… kész? Vége? S akkor tényleg vége lesz.

IG: Legtöbbször az új egy újrafelvétel, egy ismétlés, ami nem feltétlenül tudatos. Megpróbáltam új dolgokat én is… Fõleg amikor az elején voltam… És nagyon rövid idõ alatt föladtam, mert rájöttem, hogy mindennek gyökerei vannak… Vagy hogy… már megcsinálták mások, vagy… hogy ezek nem tartoznak hozzám, nem az enyéim… Van egy másik javaslatom, nem biztos, hogy jobb, de talán úgy kellene ezt, a tradíciót megnevezni, mint valamit, amit leromboltak.

KL: Amit leromboltak? Kik? Valakik?

IG: Valakik. Például a 17–18. században, de más korokban is, megjelent a romok divatja. Egyfajta tetszése a lerombolódott, ócska dolgoknak, de amelyek régebbi csodálatos korokat idéznek. Egy olyan teret konstruáltak ezek a romok, amelyekben lehetett álmodozni arról, milyen volt valami… régi…

Irtózatosan nehezére esik a beszéd. Abba kellene hagyni. De valahogy mégsem bírom elszánni magam, hogy javaslatot tegyek rá, mert ezzel arra kényszeríteném, hogy azt mondja, nem, dehogyis hagyjuk abba, még csak most kezdtük, arról volt szó, hogy beszélgetünk, nem? S közben minden szó gyötrelem. És minden mondatféle után nyög, és soha nem tudni, hogy egy-egy válasznál akkor már befejezte, vagy várjak még, mert folytatni fogja. A mondatok nem véget érnek, hanem elhalnak. Az egész egyre nyilvánvalóbb képtelenség. Hirtelen besüt a nap a terem ablakán. Belevágok megint.

KL: Amikor azt mondja, hogy megpróbált újat létrehozni, de hamar rájött arra, hogy nem tud, de nem azért, mert nem képes erre, hanem mert felismerte, hogy mindennek gyökere van, múltja, és már semmi új nincs, akkor ebben az értelemben mi az egyáltalán, ami új?

IG: Nehéz koncentrálnom, és annyira nehéz a kérdés, a probléma maga… Egy-két perccel ezelõtt valami az eszembe jutott, egy régi papírtekercs, amivel kezdtem annak idején, kívül akartam kerülni minden olyan mûvészeten, stíluson, ami volt már, és hogy… mindennapokat… alkossak. Írtam bizonyos forgatókönyveket…

KL: Filmfor …?

IG: Szcenáriókat… Amikbõl majd egy olyat választok ki, gondoltam, amiben érzelem sincs, vagyis hogy semmi olyan ne legyen benne, amirõl tudtam, hogy egy mû alkotóeleme általában. Mégis amit mindig is mondtak, és mindig is tudtam, hogy egy bizonyos érzelmi állapotból kell kiindulni, az maradt ugyanúgy… Végül is aztán rájöttem, hogy amit csinálok, az semmi más, mint mûvészet, valami kortárs dolog… Az én generációm nagy része ugyanezeket mûvelte. Nyugaton.

Érzem, hogy most itt valamirõl tudna beszélni, szinte folyamatosan, de azt is, hogy pont ez engem most egyáltalán nem érdekel. Arra viszont, hogy elvágjam ezt a megindult valamit benne, nem vállalkozom. És abban sem vagyok biztos, hogy jól értem, amit mond. Hátha valami olyasféle irányba tart, ami nagyon is érdekel? Magam ásom a vermet.

KL: Rájött arra, hogy nem tud kilépni azokból a csatornákból, amelyek mindenképp mûalkotásokhoz vezetnek. Bármit csinál, bármelyik irányt hagyja föl, mindenképp mûalkotásba ütközik, mármint olyanba, amelynek már megvan a múltja. Hogy nincs menekvés, egyszerûen nem lehet elkerülni…

IG: Az volt a benyomás, hogy a mi nemzedékünk a hatvanas-hetvenes években, egy új érzést, egy új átélést hoz… Szeretném azonban, ha pontosan megértené, hogy nem az volt a lényeg, hogy nem maradhatok egyedül abban, amit csinálok, hanem hogy nincsen semmi fontos mondanivalóm. Másképp mondva… (hosszú csend)… Tekintettel a saját énemre, mint egy forrásra a mûvészet számára, nem találtam benne semmit, ami méltó lett volna az elmondásra.

Felkapom a fejem. Amit mond, teljesen váratlanul ér. És nemcsak azért, mert hirtelen mindkettõnk számára nyilvánvaló, hogy most valamit tényleg mond, hanem mert nagyon is emlékeztet engem ez a gondolat valami hasonlóra a saját életembõl. Belekapaszkodom, persze, vesztemre.

KL: Fogalmam sincs, érdekes-e ez most, de hadd mondjam el, hogy azért fordultam a prózához, annak idején (és ebbõl a szempontból is mindegy most, ki ez az én), mert úgy tartottam, a próza az egyetlen, amellyel meg tudom akadályozni, hogy az énemrõl beszéljek. Amit teljesen érdektelennek tartottam.

IG: Tehát akkor hihetõ, nem hihetetlen, amit mondok.

KL: Teljes mértékben. De hol történt ez a változás Önnél, hol ismerte föl, hogy ez így van?

IG: Nehéz megmondani pontosan. Valószínûleg a munkafolyamat közben.

Munkafolyamat közben. Mintha hozzám vágtak volna egy vödör jeget. Mi az, hogy munkafolyamat közben? Elkeseredett képet vágok. De nem érdekli. Megszégyenülve ülök a helyemen. Engem érdekelt volna, hogy “hol ismerte föl, hogy ez így van”, õt nem. Õt nem érdekli ez a beszélgetés sem. Érzem, ahogy fáradok.

KL: S mi jött ezután?

IG: Újra megtaláltam bizonyos… dolgokat…

Látom, hogy érzékeli az állapotomat, s megható, ahogy azonnal megpróbálja elterelni a figyelmemet a kudarcról. Mintha azt kívánná érzékeltetni, hogy ebben nem én, vagy mi vagyunk a hibásak. Hanem csak arról van szó, hogy nem lehet beszélgetni.

IG: Rátaláltam bizonyos dolgokra, amelyek… hogy úgy mondjam… pogánynak mutatták be azt, aki voltam… Felfedeztem egy… antik hagyományt… A kereszténység elõtti hagyományt… Olyan dolgokat kerestem, amelyek mindenki számára fontosak, de amikor azt mondom, fontos, olyan dologra gondolok, amelyrõl mindenki érzi, hogy …a saját maga számára az. Támadt valószínûleg egy ellentmondás eközött, meg ami a generáció üzenete volt, de persze lehet, hogy õk is hoztak egy színt ebbe az egészbe… Goddard… Antonioni… Természetesen ez egy felszínes, egy látszólagos szín … Valójában a lényege a közömbösség volt… Mindenféle szenvedélyektõl mentesen haladni kifelé. Közömbösség … Üresség … Azt hiszem, a dadaistáknak is ugyanez az ürességérzete volt… És talán az absztraktoknak is… Egy érzés, hogy egy új, üres világ felé megyünk, amit el kell majd foglalni.

II.

“Egy új, üres világ felé megyünk, amit el kell majd foglalni.” Ha nézem, semmiféle változást nem látok rajta, a sápadt, beesett, elgyötört tekintet, a testtartása, a levegõvétele, a sóhajai, ahogy felkönyököl az asztalra néha, a libafos-zöld gombos kardigán, ahogy meggyûrõdik a görbe hátán, minden-minden a régi – mégis ezen a ponton hirtelen egész együttlétünk megváltozik. Innentõl minden szónak címzettje van, és ez a címzett, adja tudtomra Grigorescu tekintete, én magam vagyok. Nem értem, miért, nem értek én semmit, fogalmam sincs, miért állt be ezen a ponton fordulat, de ettõl fogva ez a fordulat kétségtelen, nézek magam mögé, nincs ott senki, egyszóval történt õbenne valami, aminek tartalmáról, vagy a körülményeirõl nincs elképzelésem, csak arról, hogy okom van gyanakodni most már: beszélgetõtársam innentõl fogva közvetlenül hozzám beszél.

IG: Volt tehát köztük és köztem egy kontraszt, megijedtem talán, de… nem tudtam semmiféle értéket találni abban az ürességben, abban az elõre haladásban, az elõre menetelés kedvéért való elõre haladásban, valószínûleg kellett ehhez valami erõ, vagy valami kétségbeesés, például Cioranra gondolok, amikor kétségbeesésrõl és gyökértelenségrõl beszélek, neki a kétségbeesés adta az erõt, nálam más volt a helyzet, nekem az volt a határozott érzésem, hogy unatkozom. És akkor rátaláltam egy hozzám sokkal közelebb álló szellemi állapotra, a névtelenség, az anonimitás állapotára. Ami… kollektív. És ez a hagyomány.

KL: Milyen hagyományra gondol?! A mûveltség által kodifikált hagyományra?! Vagy az emberek hétköznapi életét meghatározó hagyományra? Rembrandtra? Vagy arra, amelyik megtanítja a gyereket, hogy fogja meg a kanalat, és hogy kanalazza be vele a levest?

IG: Nekem abban az idõben a hagyomány az antikvitás, a mitológia volt.

KL: A homéroszi hagyományra gondol? Az olymposzi hagyományra? Nem értem, miféle értelme van az Ön számára annak, hogy antik?

IG: Hogy világos legyen: zavarodott voltam, és a zavarodottságomat egy Pavese-szöveg szüntette meg, oldotta fel. Ennek az írásnak a segítségével világosodtam meg, érti? – megvilágosodtam afelõl, hogy visszatérõben van egy antik életvitel és gondolkodásmód.

KL: Egy antik életvitel?! Visszatérõben?!

IG: Egy gyakorlatias. Egy praktikus. A legvalóságosabb valóság mûködése ugyanis hirtelen teljesen mitikussá vált. Ha beszélni akartam róla, egy olyan nyelvet használtam, amelyhez csak vissza kellett térnem, mert mindig bennem volt. És amelyen valahogy azonnal természetesebben fejeztem ki magam, mintha ez a nyelv lett volna igazából az enyém.

KL:. Melyik ez a Pavese-írás?

IG: “A hold és a tüzek” címû kötetrõl van szó. Van benne egy olyan részlet, ahol Pavese saját magáról beszél. Magáról, ahogyan egy faluban megfigyeli a mindennapi dolgokat.

Csend lesz, nagyon sokáig nem szólal meg ezután. Amikor megértem, hogy nem mond többet errõl, akkor sincs kedvem megszakítani a hallgatását. Az iménti napsugár kimúlt, újra borongós, szürke derengésben ülünk tovább. Hallani, ahogy odakint megint rákezd az esõ. Olyan érzésem támad, hogy talán õ be is fejezte, s viszonzásképp elmesélem neki, hogy jártam Kínában. Hogy mire találtam ott, hogy micsoda õrületbe zuhantam, amikor megvilágosodtam afelõl, hogy írjanak bár 199o-et, én egy több ezer éves birodalomban járok. S hogy milyen boldogságot éreztem akkor, milyen kimondhatatlan boldogságot, és haza is hoztam magammal Magyarországra, és hogy ebben a boldog állapotban egyszerûen nem csináltam semmit, éppen mert boldog voltam, ezért nem, minek, hisz boldog vagyok, magyaráztam a környezetemben, s hogy egészen addig folyt ez így, míg el nem kerültem egy úgynevezett országos bányászbálra Tatabányán. Kínában, úgy éreztem, minden megváltozott. Megnéztem a Tiltott Várost, megnéztem az Ég templomát , megnéztem az utcai borbélyokat És mindez egy mûködõ ókori birodalom része volt – MA. A MA értelme hirtelen és gyökeresen más lett. És utána hazajöttem, és nagyon boldog voltam. Abbahagytam mindent, nem csináltam semmit, egyszerûen semmit, nem írtam róla, nem beszéltem róla. Életemben azt hiszem, elõször voltam boldog. Kérdezték, mit csinálsz. Mondtam, semmit. Miért csinálnék bármit is, boldog vagyok. Na, ez persze nem tartott olyan sokáig. Megpróbáltam ránézni a saját magyar világomra. Leutaztam Tatabányára, és részt vettem egy bányászbálon. Ha hajlítható, ha áthozható, ha importálható, ha alkalmazható, ha transzponálható lett volna a kínai tapasztalat, vagy pontosabban szólva: ha a világ egy vóna, akkor ott nekem a tatabányai bányászbálon a hullarészeg táncolókban a második napon is mítikus figurákat kellett vóna látnom. Grigorescu úr, mondom most,, nem mítikus figurák táncoltak ott a tatabányai bányászbálon holtrészegen. Nem volt kiterjeszthetõ a tudás arról, nem változtatta meg ezt a valóságot itt, hogy valahol létezik egy ókori világ, és ebbõl én arra következtettem, hogy nem egy a világ, nem egy rugóra jár, jaj, nagyon nem egyre.

IG: Eszembe jut egy rom, amit Budán láttam. A magyarok õshazájába látogató s az õsmagyarokat kutató két szerzetes szobráról van szó… De a nevek nem jutnak az eszembe…

KL: Á, igen, Julianusék …

IG: A szöveg a szobron, az nagyon szuggesztív. Azt olvashatja ott az ember, hogy ‘Útjuk nagyon nehéz volt, mégis megismételték. Ám amikor másodszorra is elérték a helyet, ahol korábban régi magyarokra leltek, már egyetlen élõ lelket sem találtak ott, mert közben mindenkit meggyilkoltak.’ És ez eszembe juttatta Buzattinak egy különös szövegét, a Tatárok Sivatagát. Azt, amelyik Európa közepébe belehelyez hirtelen egy Kelettõl való szorongást. És felmerül bennem, hogy az Ön említett boldogsága nem egy körnek az újra megtétele-e, mivel Ön tulajdonképpen. Visszatért oda, ahonnan a magyarok egykor elindultak…

Egyáltalán nem értem, mire gondol, az egész gondolatmenet nagyon zavaros nekem, olyan érzésem támad, és úgy is nézek rá, mint valakire, akinek a fejében hirtelen összekavarodtak a dolgok. Próbálom fenntartani a beszélgetés imént beállt valóságos, súlyos, értelmes voltát, s igyekszem megtisztítani dialógusunkat ettõl a váratlan kis zavartól.

KL: Én már a magyarok emlékét sem találtam ott, de nem is találhattam, mert néhány ezer kilométerrel arrébb voltam, mint õk talán hajdan. A Gobi sivatagban, ahonnan az én utam indult, amúgy sincsenek emlékek. Meg õszintén bevallva, nem is voltak olyan szándékaim, hogy megkeresem a magyarok nyomát. Én a saját világomtól szerettem volna igen távolra kerülni. És azzal nem az volt a bajom, hogy magyar, hanem hogy romokban van. Vissza is térnék most ezzel a korábban félbehagyott témánkhoz. És újra szóba hoznám azt az eszményi tartományt, amelyet a tradíciók magas rendû birodalmának neveztem. S emlékeztetni szeretném Önt arra a korábbi kijelentésére, amikor arról beszélt, hogyan váltott át egy hétköznapi lét mítikussá. Valamilyen valóságról beszélünk, de milyenrõl? Amelyik hirtelen sûrítve idéz meg egy eszményi hagyományt. Ez a sûrítés azonban mintha egyetlen pillanatra koncentrálná, ott szétterítené és megszüntetné az idõt.

IG: Én a képek és a konkrét dolgok embere vagyok. Néha azzal vádolnak, hogy nem érzem ezt az idõt. Õszintén szólva, igazuk van. Úgy nõttem fel, hogy mindenki arra próbált rávenni, vegyem komolyan, hogy van múlt, van jelen, és van jövõ… valójában képtelen voltam rá. De ez így van minden egyes olyan emberrel, aki csak és kizárólag a jelenben él. Az ilyen csak és kizárólag itt van és most van. És az ilyennek a számára nincs olyasmi, hogy idõ. Egyébként az a benyomásom, hogy ahogy haladunk kelet fele, úgy csökken az a képesség, hogy az emberek ennek az idõnek jelentõséget tulajdonítsanak.

KL: Nem lehet, hogy Ön azért nem érzékeli az idõt, mert az idõ, az nem a valóság része, hanem egy mûvelet csupán, egy absztrakció, és hogy azt az ember egyszerûen szólva: föltalálta? Hiszen milyen könnyû belátni, hogy az, hogy lemegy a nap, és feljön a nap, az voltaképpen a mi idõfogalmunkkal semmiféle feltétlen kapcsolatba nem hozható, a folyamat megvan nélküle, ha nincs ez a quasi-érzékelési beidegzettség az emberben, a nap akkor is pont úgy jön föl, és úgy megy le, vagyis abban a pillanatban, amint a valósághoz közelítünk ezzel az idõ-üggyel, az valahogy szétporlik ennek a valóságnak a közelében, mint minden, ami nincs, hát, gondoljon arra, hogy már azt sem tudjuk megmondani, mikor van most, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, most, az nincs meg már, de emiatt nem is volt meg korábban sem, és ilyen módon, ami nincs és nem volt, az nem is lesz soha. A világ meg közben van, ha van.

III.

Odakint az égen talán még sötétebb, még sûrûbb, még súlyosabb felhõk gyûlhettek most össze, fogalmam sincs, minden esetre itt bent észreveszem, hogy hirtelen még sötétebb van, mint eddig, de nem gyújtunk villanyt, mégiscsak délre jár, minek ekkor a villany, meg nem is nagyon merek megmozdulni, attól félek, ha felkelnék, és felkapcsolnám a lámpákat, összeroppanna beszélgetésünk egész eddigi rendszere, különösen félek, hogy véget érne, amit “az új, üres világ felé haladunk …”-mondat óta döntõ változásként éltem meg, dialógusunk komoly volta, a nyilvánvaló tény, hogy Grigorescu valóban beszél, ettõl, úgy érzem, elég egy villanykapcsoló-kattintás, és vége, zuhanna az egész össze, törne darabokra, mivel nem veszem észre, hogy már meg is történt, villanykapcsoló-kattintás nélkül is, Grigorescunak valami teljességgel rejtett, belsõ villanykapcsolója van, és azt most lekapcsolta, vagy õ, vagy benne valami, még úgy teszek, mintha nem jutna el a tudatomig, nem mozdulok, nem zavarom meg semmiféle mozdulattal, ami eddig történt, pedig érzem, hogy hiába már, mert mire érzékelhettem volna, hogy kezdõdik valami, ami bomlasztani fogja, aminek az épülését oly örömmel fogadtam, már nem bírom megakadályozni, hiába nem kapcsolom fel a teremben a villanyt, õ bent lekapcsolta, és ugyanott tartunk megint, mint találkozásunk elején, mostantól újra mindegy, mit mondanék, Grigorescu lemerült, mint egy elem, már megint úgy néz rám, mintha valami egészen reménytelen helyzetbe hoztam volna, én meg annyira nekibúsulok ettõl, hogy nem is folytatom tovább a dolgot, elhallgatok, s így hallgatunk egy jó darabig, míg segítõ társunkra, alkalmi tolmácsunkra való tekintettel a vendég kezd bele egy mondatba, de az egész csak üres tölteléke valaminek, aminek sem a rendeltetésével, sem a létezésével nem vagyok, mert nem is lehetek tisztában.

IG: Ha visszatérnénk a képi világhoz … a konkrétumokhoz… Akkor az ilyen problémák, mint az idõ, ezek túlságosan magas röptû problémák volnának, mivel kívül vannak az emberi képességek határain, és bennem nincs meg az a képesség, hogy megítéljem ezeket a dolgokat, hanem úgy hagyom õket, ahogy vannak, összekeveredve, mozgásban és ugyanakkor mozdulatlanul. Az én saját kis impulzusaim mértéke szerint. Mert én nem tudok kitörni az emberek egyszerû soraiból, így aztán egy kategorikus elméletet sem tudok felállítani az idõrõl.

KL: Ezt felelte azoknak is, akik azzal vádolták, hogy nem érzi az idõt?

IG: Igen. És a hagyománnyal kapcsolatban is ezt válaszoltam.

KL: Vagyis?

IG: Ha egy egyszerû embernek az a benyomása, hogy semmi nem mozdul, semmi nem változik, akkor még a gyerekkoráról sem lehetnek emlékei, és így a jövõre sem emlékezhet, vagyis a halál közelségére. Az ilyen embernek nem telik az idõ, mert nem érzékeli.

Csak hallgatok. Egyszerûen nem jut az eszembe semmi. Azt hiszem, látszik rajtam, hogy feladtam. Nem lesz beszélgetés. Tényleg úgy történt minden, ahogy magam sem tudván, mit csinálok, megjósoltam: elindultunk egy pontból, és visszajutottunk ugyanabba a pontba. Nem volt beszélgetés, nincs beszélgetés. Már csak azt a sápadt, beesett, nyúzott, elcsigázott tekintetét nézem, a libafos-zöld gombos kardigánját, a hangját hallgatom, ezt a magas, tompa, erõtlen, kántáló hangot, de már nem értem, mit mond, és nem is igyekszem megfejteniKár, mert most is beszél. Csak másképp. És nem nekem.

IG: Így van ez. Az ember egy csapda. Az ember egy búvárrruha. Tudja, mi megy végbe önmagában, de ami rajta kívül van, az emberek, a dolgok, akik és amik körülveszik, mégis idegenek lesznek a számára, látja õket születni és meghalni, de önmagára nézve kizárja a változást. Azzal a reménnyel és tapasztalattal él, hogy õ nem alakul, nem halad se lefele, se felfele, csak pillanatokban fogja fel saját magát, egyébként megfeledkezik magáról. Ezért nem tudom pontosan, hol van a valóság – csak bennünk, vagy mindenütt, körülöttünk? Lehet, hogy ezek ott vannak Kant mûveiben, de biztos, hogy ott vannak minden emberben, és minden hagyományban és minden kultúrában. Ott vannak még azokban is, akik berúgnak Tatabányán abban a bányászbálban…

KL: Azt mondja, a dolgokat nem egy folyamat hozza létre, hanem személyek. De kik? Az ördög? Az ördögi ember? Az emberi ördög?

IG: Van a paradicsomi ember képe, azé az emberé, akinek nincs szüksége a fejlõdésre. Azután… létezik a kiûzetés embere, akinek a számára elkezdõdik a munka, a verejtékes tennivalók sora. Ugyanebben az ítéletben tudja meg ez az ember, hogy halandó lesz, hogy meg kell halnia. Azt is mondják neki ekkor, hogy megvakult, hogy többé nem fogja érteni a dolgokat, amiket átél. És csak eztán jönnek benne a nagy tervek, csak eztán kezd bele a torony építésébe, Bábelben …

Úgy látom rajta, ezúttal végleg elhalt a mondat. Hosszú csend után megkérdezem.

KL: Akkor hát… kész?

IG: Igen.

KL: Vége?

IG: Igen …

Megköszönöm, hogy eljött, elzárom a diktafont, felállunk az asztal mellõl, s elhagyjuk a termet. Mert akkor itt tényleg vége van.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.