A Mester és a Maszturbáció

Andrej Platonov Antiszexus címû onanista fantáziája
(részletek)

Az 1925–-1926-ban született Platonov-mûvek hátterében (ebben az idõben készült az Antiszexus is) ez az autoerotikus fantázia furcsa hóbortnak, Platonov részérõl marginális dolognak tûnhet. Mélyebb tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy az Antiszexusban, nem kevésbé, mint mondjuk a Csevengurban vagy a Munkagödörben, az 1920-as évek szovjet politikai és kulturális valósága tükrözõdött. Ugyanakkor ez a mû – az 1920-as évek számára váratlanul – a hedonizmus és a maszturbáció propagandájának mutatkozott (ellenpropaganda látszatát keltve), amelyhez járulóan elkülöníthetõ még az elbeszélésben az autofellációról szõtt ábrándozás is. Ez nem csupán a saját elfojtott vágyak szublimációja, hanem a szociális helyzet jellemzõje is, amelyben a saját test marad a gyönyör egyetlen elérhetõ forrása, ugyanakkor a szexuális önkielégítés a szabadság unikális szimbólumaként is felfogható.

1 Az SzK(b)P az ún. “nemi kérdésnek” kitüntetett figyelmet szentelt. Lényegében a párt felsõ vezetésében dolgozták ki a “Lex sexualis”-t (Jevgenyij Zamjatyin terminusa). E kérdés megoldásával közvetlenül a Központi Ellenõrzõ Bizottság foglalkozott (amely egyébként a regionális EB-k egész hálózatát irányította), és feladatát határtalanul tágan értelmezte: szabályozni és kontrollálni a párttagoknak még a libidóját is. Ebben a sajátságos “Szex Hivatalban” alakult ki az a szexrõl alkotott koncepció, amely teljesen természetes volt egy totalitárius rendszer számára, viszont az 1900-as évek Oroszországában kialakult eszmeegyüttesre nyúlt vissza. 1905 után, a forradalmi konfliktust kommentálva az orvosok és a pedagógusok egyfelõl hangsúlyozták a tanulóifjúság szerepét, azét, amelyet véleményük szerint a korábban elfojtott erotikus energia révén rángattak bele a forradalomba. Másfelõl úgy tartották, hogy a nemi kicsapongás, a prostituáltakkal való kapcsolat és a maszturbáció elvonják az ifjakat a felelõs társadalmi tevékenységtõl, és ezzel veszélyeztetik a társadalmi boldogulást.1

Engelstein részben Virenius cikkét2 idézte, amelyben a maszturbációt mint olyan jelenséget értékelte, amely lényegében antiszociális, aláássa a társadalom létének alapjait, és arról írt, hogy a nemi kicsapongás (amelynek magva az onánia) csökkenti az élettevékenységet.

A “Lex sexualis”, amely ezen a konceptuális alapon jött létre, azt is feltételezte, hogy a libidó teljességgel (vagy a lehetõ legteljesebben) át kell, hogy alakuljon szociális aktivitássá, vagyis munkává. Ez a vulgáris koncepció, amely az Ostwald-féle energetizmust idézte, abból a naiv elképzelésbõl indult ki, hogy az ember bizonyos energiakapacitással bír, amely vagy célirányosan utat talál a szociális térbe, vagy elfecsérlõdik szexuális (vagyis belsõ, a társadalom számára haszontalan) szükségletekre, ami tulajdonképpen megengedhetõ, de csak a KEB meghatározta keretek között és formákban. A. A. Szolc az egyik jelentésében egyenesen kimondta:

A rendezetlen nemi viszonyok kétségtelenül károsan tükrözõdnek vissza a szervezeten, aláássák erejét, az embert mint harcost, mint kommunistát legyengítik. Az emberi erõk végesek: minél több erõ és figyelem – pszichikus és mindenféle más – fordítódik az életnek erre az oldalára, amely teljességgel törvényes és helyes, annál kevesebb erõ marad a kommunista ember egyéb funkcióira.3

Ezek az eszmék, amelyeket a politikai vezetés helyben hagyott, szuggerálták a tömegeket. Az egyik legaktívabb propagandista az az A. B. Zalkind pszichopatológus volt, aki kidolgozta “a proletariátus 12 nemi parancsolatát”. Felfogásából ha nem is a szexofóbia, de legalábbis a nemi ösztön szabályozásának feladata következett, még ha mindenki számára világos is volt, hogy ez nagyon nehéz feladat.

Sz. M. Tretyakov az egyik cikkében, amely általánosította a Proletkult elsõ munkásszínházában mûködõ színházi kollektíva nem termelõ tevékenysége standardizálásának kísérletét, kiemelte, hogy feltétlenül szükség van egy orvos- pszichotechnikus “pszichikai vizsgálatára” és “az emberi energiák racionális felhasználásának különféle formáit érintõ elõírásaira, mivel ezek az energiák teljesen szervezetlenül fecsérlõdnek el, különösen a nemi életre”.4 Az orvos segít abban, hogy az energiák felhasználása racionális legyen, likvidálja a bohémságot, vagyis a “termelõmunkán kívüli idõ és energia felhasználásának rendezetlenségét”.5

Amennyiben viszont az ösztönöket szabályozni nehéz, megszületett a sokkal radikálisabb eljárások ötlete, mindenekelõtt a nemi önmegtartóztatásé. Ugyancsak az önmegtartóztatás gondolatát fejezte ki az Egészségügyi Népbiztosság Szemasko cikkében,6 amely egy voronyezsi hetilapban jelent meg, éppen abban az idõben, amikor Platonov Voronyezsben élt és az Antiszexuson dolgozott. Mellesleg az önmegtartóztatás társadalmi haszna (amelyrõl már 1917 elõtt is írtak) volt a témája Ja. D. Golomb sokszor újra kiadott brosúrájának7 is.

Természetes, hogy a “szabályozás” és az önmegtartóztatásnak a párt által engedélyezett megszegése nemcsak azt a célt szolgálta, hogy megfelelõ mennyiségû energia maradjon a kommunista ember társadalmi funkcióinak teljesítésére, hanem biztosítania kellett az egészséges kommunista utódok világra jöttét is. Mindez a protestáns aszketizmus ideológiájára emlékeztetett:

A nemi élet a házasságban is csak mint olyan Istennek tetszõ cselekedet megengedett, amely az Õ dicsõségét hirdeti parancsolatának megfelelõen: “Szaporodjatok és sokasodjatok!”.8

Ennek eredményeként az ideológia az onániával folytatott harc föllángolásához vezetett, e harc az 1920-as évekre tehetõ, és az Antiszexusban éppen ennek a paródiája érhetõ tetten. Az onánia, hangsúlyozta az egyik “harcos”, Sz. V. Nyikulin, “természetellenes nemi aktus, amelynek következtében nem jöhetnek létre egészséges utódok, ezért haszontalan mind a társadalom, mind az állam számára”.9 Ami pedig az állam számára haszontalan, azt meg kell semmisíteni – ilyen a totalitarizmus törvénye. E. Najmannak, az 1920-as évek szovjet szexuális ideológiájának kutatója véleménye szerint az onánia ellen föllépõ szovjet orvosok egyfelõl mélyen gyökerezõ tradíció hatása alatt álltak, másfelõl pedig amiatt küzdöttek az onánia ellen, mert az olyan “egocentrikus” aktus volt, amely megsértette a kollektivizmus alapvetõ elvét.10 Véleményünk szerint azok az orvosok, akik “antimaszturbációs” szövegekkel léptek fel, ideológiai megrendelésnek tettek eleget, amelynek alapját a kommunizmus jóléti társadalma érdekében végzett munka számára tartogatott energiáról és a születések számának felemelésérõl való gondoskodás képezte.

Az 1923–1927 közötti idõszakban a Szovjetunióban több olyan speciális brosúrát adtak ki (nem számítva ide a számtalan újság- és folyóiratcikket), amelyek az onánia okozta károkról szóltak. E kiadványok mindegyike azt a 18–19. századi tradíciót folytatta, amelynek alapját Tissot nevezetes könyve11 – a problémáról szóló elsõ tudományos munka – rakta le. A bolsevikok számára az onánia káros következményeirõl szóló gondolatok nagyon is kézre jöttek, és ezeket fel is használták a maguk céljaira.

Különben hogyha az 1920-as évek közepének ideológusai és medikusai csak arra szólítottak fel, hogy meg kell teremteni annak feltételeit, hogy a nemi energiát társadalmivá lehessen változtatni, akkor Platonov ezt az átváltoztatást már 1920- ban megvalósítottnak látta. Olyan koncepció foglalkoztatta akkoriban, amely szerint a proletariátusnak mint más társadalmi osztályokat megelõzõ progresszív társadalmi osztálynak a szociális-biológiai forradalma folyamatában “a nemiséget felzabálja a gondolat”, a szexuális energia teljes egészében gondolkodási energiává alakul, átkerül a tudatba. A tudatnak a szex felett aratott gyõzelme teljesnek mondható kifejtést kapott Platonov egy abszolút alkalomszerû, ráadásul nem is megfelelõ apropó alapján, a voronyezsi katonai színház Dosztojevszkij A félkegyelmû címû regényébõl készült színházi adaptációja kapcsán írott recenziójában. A véletlenszerû apropó jól mutatja, hogy Platonov koncepciója készen állt, és várta a megfelelõ alkalmat, hogy kifejtésre leljen.

A Nap utódai címû elbeszélésében, amely az Októberi Forradalom ötödik évfordulójára jelent meg, Platonov igen találékonyan magyarázta el, miért kell a “vér szavát” elnyomni:

És mivel minden eljövendõ erõt a jelenre kellett koncentrálni, megsemmisítettek minden nemi és egyéb szerelmet. Mert ha az ember testében rejlik még erõ, amely hosszú idõre megteremti a munkások nemzedékeit, akkor az emberiség tudatosan elzárta ennek az erõnek a kiáramlását, hogy az most, azonnal, ne pedig csak holnap lépjen mûködésbe.12

Az Éteri útban ezek az eszmék a teljességgel elnyomott szexuális törekvések után megvalósult “tudat uralmának” utópikus alapját képezték:

Mint hajdanán, a nõk most is pelerint és hosszú szoknyát hordtak, mely elfedte lábukat és vállukat. A szerelem ritka érzés volt, amelyet azonban a magas intellektus jellemzõjének tekintettek. A nõi és férfiúi szüzesség társadalmi morállá vált, és annak az idõszaknak irodalma az olyan új ember mintaképét alkotta meg, aki elõtt ismeretlen a házasság, ugyanakkor sajátja a szerelem magasabb rendû feszültsége, amelyet azonban nem az együttélés elégít ki, hanem vagy a tudományos alkotómunka, vagy a társadalom építése. A nemi bûnök idõszaka véget ért az emberiség körében, amely most már a társadalom és a természet átalakításával foglalja el magát.13

Ugyanezeket az eszméket fejtette ki Platonov egy 1936-os szövegében, Az új ember tenyésztelepében, amelynek legfõbb gondolata a világnak és az ember fiziológiai természetének egyidejû és elengedhetetlen átalakítása:

Kiderült, hogy miközben az ember a világ átalakításán munkálkodott, megfeledkezett arról, hogy ezzel párhuzamosan önmagát is átalakítsa. Ezért a nagyszerû természettudomány nem az ember hasznára és megmentésére, hanem elpusztítására szolgált. Példa lehet erre az 1914-es háború.14

Az Antiszexus készülék megalkotója éppúgy, mint Az új ember tenyésztelepének szerzõje éppen az ember fiziológiájának modernizálására törekedett. De ha Berkman és Chautlois a nemi élet modernizálásával, a heteroszexuális kapcsolatoknak maszturbációs monológokká alakításával foglalkozik, akkor a Tenyésztelepben az agyról, jelentõségének növekedésérõl, “tenyésztésérõl” és a test bûnös szenvedélyeinek teljes elnyomásáról esik szó, és ez az elnyomás tekinthetõ úgy is, mint szimbolikus kasztráció. Ugyanakkor ez jelenti a kapitalizmus felett aratandó gyõzelem elõfeltételét is.

Platonov olyasfajta “erõrõl” ír, amely felfelé, az agy felé törekszik, “odalent” pedig “üres hely” marad. Ez az “erõ” a libidó. Egy másik jelentése a vér, amely nem az erekciót biztosítja (odalent), hanem az intenzív agymûködést (odafent). Homályosan szembeállítva egymással a péniszt és az agyat, a kicsapongó testet és a nagy gondolatot, a Tenyésztelepszerzõje kizárólag az agyról gondoskodik: a legfontosabb dolog vérrel látni el az agyat.

Megjegyzendõ, hogy a Tenyésztelep stílusa az Antiszexus bevezetõjének stílusára emlékeztet, azéra a bevezetõjére, amelyet a fikció szerint Ja. Habsburg, a szovjet országokban mûködõ kereskedelmi ügynök írt: mindkét esetben a piacról és a szovjet országokról esik szó. Úgy tetszik, hogy a Tenyésztelep szerzõje valami olyasféle szónok, akinek a szövegéhez Platonov rendkívül ironikusan viszonyul. Ez a szónok javasolja az emberi fiziológia átalakításának teljes programját is, amely nagyságrendje alapján az Antiszexusbevezetõjének projektjére emlékeztet.

Nincs kizárva, hogy az Antiszexus kiegészítette az “agytenyészetnek” és a “bûnös szenvedélyek demobilizálásának” programját, amennyiben az onánia éppen az a hamis módszer, amely lehetõvé teszi, hogy az ember “átadja magát minden szenvedélynek, de ne szakítsa meg idejekorán és jóhiszemûen a fej vérellátását”, mivel egyfelõl a gyönyörérzet intenzitása szabályozható, másfelõl pedig az Antiszexus készülék használatakor az orgazmus eléréséhez nincs szükség feltétlenül erekcióra (és ennek következtében arra, hogy az agytól vér vonódjék el). A kapitalizmus felett aratandó gyõzelem elõfeltétele éppen az erekció nélküli orgazmus elérése, hogy az összes vér, az összes erõ megmaradhasson az agy számára.

Az onániára utal az a stilisztikailag hibás kifejezés is, hogy “a felnõtt ember játéka a kisgyerek számára” (nyilvánvalóan helyesebb lenne “a kisgyermek játékai a felnõtt ember számára” kifejezés).

Ugyanakkor a tudat (az agy) és a szenvedélyek (a genitáliák) között folyó harcban, amelyrõl Platonov 1920-tól kezdõdõen írt, felfedezhetõk a nyomai O. Weininger koncepciójának, amely szerint a férfiban a biológiai lényeg és a tudat összetalálkozik. Ahhoz, hogy a férfiak ne izguljanak fel és ne vonódjanak el a munkától, a legjobb lenne olyan intézkedéseket foganatosítani, amelyek révén a nõ nem volna többé a férfi érzékiségére tett hatás eszköze.

2 Ugyanakkor a totalitárius rendszerben elképzelhetõ a szexnek egy másfajta koncepciója is: nem az ondó kiáramlása és egyáltalán, a szervezet energiatartalékainak felhasználása feletti szigorú kontroll, hogy ennek az energiának jelentõs részét a “társadalmi aktivitás” csatornájába tereljék; nem a szexofóbia kialakítása, hanem éppen ellenkezõleg, az egyén társadalmi “passziválása”, “kimerítése”, energiatartalékainak éppen a szexuális csatornákon keresztül történõ felhasználása. Hiszen a szexuális kielégületlenség nemcsak huliganizmust provokálhat, amelyet szexuális erõszak kísér – ami egyébként 1926-ban nagyon is aktuális jelenség volt15 –, hanem politikai aktivitást is. A két dolog között nyilvánvaló kapcsolat húzódik meg, a felgyülemlett energia “lázadáshoz” vezethet, amire az Antiszexusban Chamberlain figyelmeztet.

Az 1920-as évek második felében már megvolt az igény az effajta koncepcióra. Egészen pontosan arról van szó, hogy Sztálin felvette a harcot az 1926 közepére összeállt ellenzékével (Platonov mint “trockista” nagyon is figyelemmel kísérte ezeket a folyamatokat). Lezajlott a két végletes koncepció összeütközése: egyrészrõl az energiát igyekeztek megõrizni, másrészrõl egy másik csatornán keresztül igyekeztek elfecséreltetni, és innen ered a Benjamin által homályosan felemlített “kommunista kérkedés”, vagyis annak az ifjabb kommunista nemzedéknek “burzsoá bomlása” a NEP feltételei közepette, amely nagyon is eltávolodott a politikai ténykedéstõl. Más szavakkal kifejezve, megtörtént az, amirõl a késõbbiekben Foucault elmélkedett: a Szovjetunióban, a sztálini hatalom megerõsödése idején a “nemi kicsapongás” elleni küzdelem valódi célja nem az aszkézis elérése volt, hanem a figyelemnek a szexre történõ ráirányítása, a lehetõ legteljesebb szexre hangolás.

A “politikai passziválás” technológiáját részleteiben Jevgenyij Zamjatyin dolgozta ki a Mi címû regényében. Mint sok más antiutópiában, ebben a regényben is a szexuális élet racionális berendezésének projektjét ajánlják, amely kizárja még a lelki diszharmóniára tett célzást is. Ezt nemcsak az “aszexuális”, uniformizált öltözékkel érik el, hanem az ellentétes nemû egyedek könnyû elérhetõségével is:

És az, ami a régiek számára végtelen számú ostoba tragédiára adott okot, nálunk a szervezet harmonikus, kellemes és hasznos funkciójává van téve, ugyanúgy, mint az álom, a fizikai munka, az étkezés, a defekáció és egyebek.16

A regény hõse szexuális életet az Egységes Állam szigorú szabályai és a “régi” szokások szerint egyaránt él. A viharos, kaotikus, “régi” érzés riasztja és nem elégíti ki, mert sok erõt és idõt veszteget el vele. Végeredményében pedig lázadáshoz vezet. Ezért minél kevesebb lesz a bonyodalom és a titokzatosság, amely megnehezíti a nemi kontaktust, annál kisebb a lázadás valószínûsége. Ebbõl következik az a cél, hogy minél lejjebb kell szállítani a nemek közötti feszültséget, mégpedig az egész “szexuális procedúra” leegyszerûsítésével, ami viszszatérést jelent az “egy pohár víz” teóriájához.

A szex automatizálására (ráadásul szó szerinti értelemben is) és ezzel együtt az individuum társadalmi passzivitására irányul a Platonov leírta Antiszexus projektje is. A készülék révén megoldandó probléma: “a nyugalom felsõbb rendû kultúrájára szólítani fel a természetet”, mivel az idejében ki nem elégített nemi ösztön politikailag veszélyes, amiként erre a német filozófus figyelmeztetett. Ez okból ajánlják a “totális maszturbációt”, amelyet a külföldi gyártmányú speciális készülékkel hajtanak végre.

3 A maszturbáció témája nem terjedt el jelentõs mértékben az orosz irodalomban. Mondjuk az ún. “gay culture”-tõl eltérõen az onániát rendszerint nem koncipiálják úgy, mint struktúraalkotó, eredeti testi-szellemi tapasztalatot; jobb esetben is csak egy kiegészítõ “technikai” eszköz, a szexuális fejlõdés egy fázisa szerepét tulajdonítják neki, amelyen minél hamarabb túl kell lépni, és kész. Ugyanakkor már a Rousseau-féle klasszikus elmélkedés arra késztet, hogy a dologhoz másként viszonyuljunk, és az onánia két vonatkozásban is az alkotással kerüljön analógiába: az alkotás kedvéért az ember kész arra, hogy feláldozza az egészségét, az életét, képzeletben a “lehetséges világok legjobbikát” hozza létre. Ebben a vonatkozásban meg kell jegyezni, hogy Derrida egyik felfedezése a Rousseau-féle “kiegészítés” terminusának értelmezése: Rousseau, aki értelmet talált a maszturbációban, a “kiegészítés” terminust használta mind a saját szexuális tapasztalatát, mind a saját íráselméletét tárgyalva. Rousseau véleménye szerint az írás a beszéd kiegészítése, a maszturbáció pedig a szexé. Ebbõl Derrida erre a következtetésre jut:

A kiegészítések ilyetén céljának keretei között nehéz volt elkülöníteni az írást az onániától.”17

Az efféle elkülönítést nehéz megvalósítani az Antiszexus vonatkozásában is, amelyben a jelentések tulajdonképpeni irodalmi rétege fontos szerepet játszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy Platonov implicite ugyanazt fejezte ki, mint amit jóval késõbb Roland Barthes fogalmazott meg a Le Plaisire du Texte (A szöveg öröme) címû esszéjében. Egyenesen Platonovra vonatkoztatható Barthes azon megjegyzése, hogy “majdnem minden filozófiai iskola elvetette a hedonizmust; jogait csak marginális szerzõk – Sade, Fourier – védelmezték”.18

Platonov valóban védelmébe veszi a gyönyörhöz való jogot (az önmagáért való, mindenféle pragmatikus célt nélkülözõ erotikus kielégülést), és õ is éppúgy olyan marginális szerzõ, aki az Antiszexussal olyan “könyvet (szöveget) hagyott hátra, amelyben a legintimebb módon egymásba fonódnak és nyomot hagynak a gyönyörérzet különféle formái: az élet öröme és a szöveg öröme, ahol is az olvasás és a kaland egységes anamnézisben folynak össze”.19 Ez utóbbi elképzelés Platonov elbeszélésének egyik fontos jellemzõjére emlékeztet: a szöveg olvasása analóg az Antiszexus cselekményével; maga a szöveg mûködik úgy, mint a Berkman-féle eszköz, mert az olvasót a legkülönfélébb formájú autokommunikációra provokálja. Természetes, hogy a gyönyörhöz való jog védelmezése az Antiszexus kinevetésének örve alatt folyik: nem véletlen, hogy egy 1926-ban a feleségéhez írott levelében Platonov a következõképpen határozta meg eljárását:

Nem leszek író, ha csak a saját változatlan eszméimet fogom fejtegetni. Nem fognak olvasni. El kell laposítani, variálni kell a gondolataimat ahhoz, hogy befogadható mûvek keletkezhessenek belõlük. Igen, lapossá kell tenni õket!20

4 Amennyiben semmiféle orvosi alapja nincs annak, hogy a maszturbációhoz negatívan viszonyuljunk, van értelme elgondolkodni a kulturológiai okokon. A kézzel/ujjakkal véghez vitt öngerjesztés véleményünk szerint a test “szakrális” zónáinak “profán” kézzel való érintésére vonatkozó tabuval áll összefüggésben. A manuális ténykedés beszennyezi ezeket a zónákat (vö. ezzel a maszturbáció szó etimológiáját: manus /kéz/ és stuprare /beszennyez/). Másképpen szólva, a maszturbációt úgy is fel lehet fogni, mint a deszakralizáció egyik formáját. Berkman találmányának világraszóló jelentõsége éppen abban áll, hogy használatával nincs szükség a kézzel érintésre: a mûveletet az elektromágneses mezõ hajtja végre. Beszennyezésrõl nem lehet tovább beszélni. A készülék, amelyet ipari üzemekben állítanak elõ, automatizálja a maszturbáció folyamatát, és ezzel mentesít az alól, hogy a genitáliákat kézzel kelljen érinteni. Kulturológiai szempontból éppen az a fontos, hogy kiiktatódik a kéz.

Az Antiszexus konstrukciójára legfeljebb csak következtetni lehet. Világos, hogy bonyolultságukat tekintve ezek az üzemben elõállított készülékek felül kell, hogy múlják a vulkanizált gumiból készült eszközöket. Ebben mellesleg felfedezhetjük a szexhez mint “kétkezi és fortélyt igénylõ munkához, mesterséghez”21 való viszonyulás orosz archetípusát; az olyan viszonyulásét, amely kialakította a maga lexikáját is: szerszám, megdolgoz, berendezés. Platonov éppen ezzel utal finoman az orosz kultúrában elfoglalt saját helyére, a saját hovatartozására az oroszországi felszabadító mozgalom proletár szakaszában (a lenini periodizációnak megfelelõen): a maszturbáció témája Puskintól és Rilejevtõl kezdõdõen (nemesi periódus), Belinszkijen és Rozanovon át (vegyes rendi periódus) átkerült az “ésszerû munkás” periódusba, Platonovhoz, aki nagyon is erõsen érzi a tradíció megõrzésének felelõsségét. Különben a Fordító elõszavában Platonov néhány találó vonással utalt Lenin cikkeinek stílusára (például a “burzsoázia élve elrothadásának korszaka” a Lenin- féle imperializmus-felfogás egyik jellemzõjével – “rothadó” – asszociálódik), és a Lenin-féle kliséket nyilvánvalóan mint a proletár ellenpropaganda eszközeit használja. Mellesleg a szakrális “Lenin-motívum” és a szexuális téma összekapcsolása kétségkívül profanizálást jelent, amit megerõsít az októberi fordulat bekövetkeztének (1917) és az Antiszexus ipari elõállításának (“nyolc éve”) idõbéli egybeesése.

5 Szinte kivétel nélkül minden agyafúrt maszturbációs készülék, amelyet a szexuális kultúra története ismer, nõk számára készült. A férfiaknak, ritka kivételtõl eltekintve, a kezükön kívül nem ajánlottak semmit. Platonovnál viszont olyan bonyolult szerkezet kerül szóba, amelynek funkciói közé bekerül a pénisz “megdolgozása”. Ilyen eszköz csak egy autofellációra alkalmas készülék lehet, vagyis nem más, mint egy fantasztikus készülék a saját nemi szerv (vagy más erogén zóna) szájjal történõ stimulálására.

Láthatóan az Antiszexus készülék éppen arra készült, hogy megszüntesse a férfi erotikus fantáziálása és anatómiája közötti ellentmondást.

Az Antiszexusban az arról folyó fantáziálás, hogy a készülék felhasználójának a “spermalerakatban” õrzött spermájából készült szerkezetet felzabálja, Majakovszkijhoz kapcsolódik. Az is igaz azonban, hogy a mû második változatában a Majakovszkij-féle reakció már nem szerepel: lehetséges, hogy Platonov számára az efféle fantáziálások túlságosan is nyíltaknak hatottak.

Megjegyzendõ viszont, hogy a Majakovszkij- féle reakcióban szembeállítódik két fõ követelmény: a kilövellés és a befogadás, ráadásul úgy, hogy a szájon keresztül a saját nedv befogadása történik meg. Hasonló “önlenyelõ” fantáziálások figyelhetõk meg Sade márkinál és G. Bataille-nál is.22

6 Még egy összefüggés, amelyben Platonov elbeszélésének értelme föltárul: az utópia és az antiutópia, amelyeknek szerzõi az állami stabilitást az emberi természet megváltoztatásának, az ember újjáalakításának és szexuális szokásai átalakításának rovására valósítják meg. Ebben a kontextusban különösen jól észrevehetõ, hogy Platonov (parodisztikus formában) csupán a szexuális élet leegyszerûsítését javasolta (olyan redukciót, amely kizárja a partner feltétlen meglétét, megszabadítja a gyönyört mindenféle gondtól, felmenti az embert mindenféle felelõsség alól, radikálisan lecsökkenti az idõt, és anyagiakat takarít meg), de nem az ember átalakításának programját.

Az Antiszexus az embereket egymással kapcsolatban nem álló atomokká alakítja (idõnként a vezetõk kényelmét szolgálva akár számozott atomokká is), akik számára csupán vertikális, alá-fölérendeltségi viszonyok léteznek, horizontálisak nem. A készülékkel megvalósított nemi aktus, amely az elõre beállított intenzitástól függõen juttat el az orgazmusig, mentesíti az embereket a horizontális kapcsolatok kialakítása alól, “elsorvasztja” az ilyen jellegû kapcsolatokat.

Ezen felül az Antiszexus mint antiutópia nem ígér semmit, semmiféle újdonságot, semmiféle kihívást a genitáliák számára.

7 A polifonikus Antiszexus, amely “ellen-antiszexuális” propagandának van álcázva, az idegen kulturális kódok birtoklásának eredménye. A paródia többrétegû: magában foglalja a proletár ideológusok szexuális teóriáit, a közösségtõl és a munkától elvonó onánia kártékonyságát hirdetõ brosúrákat, a reklámlapok mûfaji sajátosságait, a szocialista utópiákat, ezek antiszocialista paródiáit, Fjodorov elméletét, az egyéni stílusokat, a szovjet irodalmi irányzatokat, sõt még a korai Platonov szerelemrõl alkotott eszmerendszerét is. Mindeközben Platonov a Csevengurban megvalósított kívülálló megfigyelõ pozícióját foglalja el, azét a “kis nézõét”, a “lélek eunuchjáét”, aki maga semmiben sem vesz részt.

Az elbeszélés olyan kumulatív szöveg, amely különféle hangok összefonódásából jön létre, és amelyben aktualizálódik a kéz eltévelyedésének és a szó eltévelyedésének oppozíciója: a kéz = szó. A kéz eltévelyedésérõl egyértelmûen szó van a szövegben (lásd a következõ banális kétértelmûséget: “Jelszavunk az, hogy vásárlónknak, aki teljesíti a nemi életet, lelki és fiziológiai sorsa teljes egészében a megfelelõ szabályozón tartott kezében legyen.”); a szöveggenerálás módszere a szó eltévelyedése, amely idegen stílusokat és eszméket parodizál. Az egyáltalán nem véletlenszerûen összeválogatott nevek sora a cég második megjegyzésében éppen erre utal.

A kéz – szó oppozíciónak van mediátora, a toll, amelynek latinul penna a neve. Nyilvánvaló, hogy az orosz kultúrában hangzás alapján jött létre a penna – pénisz kapcsolat, vagyis a toll és a nemi szervek kapcsolata. A pénisz a szövegben közvetlenül nem jelenik meg, de mindig odaérthetõ, könnyen “kiszámítható”, minden körötte forog, állandóan a toll/kéz hegyén található. Csak a szöveg legvégére szúrja be váratlanul a szerzõ a RAPP fõtitkárának és a Legfelsõbb Bíróság tagjának neve közé Félfasz tábornokot.

A Majakovszkijnak tulajdonított javaslat (a spermát gazdaságosan össze kell gyûjteni, gyárat kell építeni, és a spermából lepényt kell benne sütni) a konstruktivizmus eszméinek és a “termelési mûvészetnek” paródiája, amely Platonovnak egy másik paródiájára, Az irodalomgyár címû cikkére emlékeztet. A cikkben – csakúgy, mint az Antiszexusban – Platonov kineveti saját korábbi meggyõzõdését is, meg a LEF eszméit is, melyek szerint a regényt közvetlenül utilitáris formáknak kell felváltaniuk.

Az irodalomgyárban ténylegesen az individuális szerzõség likvidálásáról van szó, arról, hogy a “mestert” olyan gyári munkások váltják fel, akik különálló mûveleteket hajtanak végre, amelyek önmagukban mentesek az alkotó tevékenységtõl. Ez újabb aspektusa a szocialista (kollektív) utópiának: ahhoz hasonlóan, ahogyan az onániát az ifjúsági kollektívákban ajánlották leküzdeni, ugyanúgy az író reflexióba zártságát, autokommunikációját tudatosan ki kell szorítani valamely brigád alkotótevékenységével, amelynek folyamatában a kollektív együttmûködési formák helyes individuális viselkedési formákká alakulnak.

Platonov az elsõk között értette meg, hogy az olyan “defektes gyerekek” számára, mint amilyenek a szovjet írók, a kollektivizmus elengedhetetlenül szükséges. Az 1930-as évek elejére Az irodalomgyár szerzõje által megfogalmazott tendencia teljességgel realizálódott: egész brigádok és íróüzemek sütöttek irodalmi terméket tudatuk “váladékából”, miközben olyan üzemeknek érezték magukat, “amelyek kidolgozzák a boldogságot”.

Platonov pedig paródia tárgyává tette ezt az abszurd “kollektivitást”, amikor is kigondolta a kollektív onániát: Berkman készülékei korlátlan számú közösség számára nagygyûléseken és utcákon egyaránt használhatók.

FORDÍTOTTA GORETITY JÓZSEF

  1. L. Engelstein: Kljucsi szcsasztyja: Szeksz i poiszki putyej obnovlenyija Rossziji na rubezse XIX–XX. Vekov. Moszkva, 1996.
  2. A. Virenius:  Polovaja raszpuscsonnoszty v skolnom vozrasztye. Vracs, 1901. október 13.
  3. A. Szolc:  O szemejnih otnosenyijah. Polovoj voprosz, Moszkva, 1925.
  4. Sz. Tretyakov:  Sztandart. Oktyabr miszli, 1924/2.
  5. Uo.
  6. N. Szemasko: Polovoje voszpitanyije i zdarovje.  Komszomolec (Voronyezs), 1925/32.
  7. Ja. Golomb:  Polovoje vozgyerzsanyije: Csto dolzsen znaty kazsdij o szovremennom szosztojanyiji voprosza. Sz riszunkami. Nyikolajev, 1926.
  8. M. Weber:  Izbrannije proizvegyenyija. Moszkva, 1990.
  9. Sz. Nyikulin:  Onanizm, jevo pricsini i borba sz nyim. Polovoj voprosz, Moszkva, 1924.
  10. E. Najman: V zsopu prorubity okno: szekszualnaja patologija kak ideologicseszkij kalambur u Andreja Platonova. NLO, 1998/32.
  11. Tissot: L’Onanisme; ou dissertation phisique, sur les maladies produites par la Masturbation. Traduit du Latin de Mr. Tissot, D. M. Lausanne, MDCCLX.
  12. A. Platonov: Potomki szolnca. Voronyezsszkaja Kommuna, 1922. november 7.
  13. A. Platonov: Izbrannije proizvegyenyija. Moszkva, 1983.
  14. A. Platonov: Pitomnyik novovo cseloveka. Oktyabr, 1999/2.
  15. Az ún. Csubarov-ügyrõl van szó. Ennek az esetnek és a “szovjet huliganizmus” jelenségének részletesebb kifejtését lásd: Najman: i. m.
  16. J. Zamjatyin: Mi. Szocsinyenyija, Moszkva, 1988.
  17. J. Derrida: De la grammatologie. Paris, 1967.
  18. R. Bart: Izbrannije raboti: Szemiotyika. Poetyika. Moszkva, 1989.
  19. Uo.
  20. A. Platonov: Zsivja glavnoj zsiznyju. A. Platonov. V piszmah k zsenye, dokumentah I ocserkah. Volga, 1975/9.
  21. A. Jerohin: Russzkije Priapei. Moszkovszkije novosztyi, 1992/7
  22. Lásd errõl: T. Zejfrid: Szmradnije radosztyi markszizma: Zametki o Platonove i Bataje. NLO, 1998/32.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.