A szerelmi költészet melléktermékeibõl

Haj, egy hosszú szerkesztõi pálya során rengeteg olyan vers gyûlik össze a szerkesztõ olvasói emlékezetében (s ebbõl következõen a különbözõ dossziékban), melyek – ha talán nem is érdemlik meg a “hivatalos” közlést – épp különös gyarlóságaikkal, sután “eredeti” és közhelyes költészetakarásukkal, végletesen dilettáns õszinteségükkel, amatõr elszólásaikkal, gyarló devianciájukkal ragadják meg az érzékeny olvasói lelket… S mit tesz isten: az ilyen verseknek hatalmas hányada épp a vágy, szerelem, szex területén végzi erotikusan amõboid mozgásait – a hajdani avantgárd mindent akaró pánerotizmusának ellenpontjaként (“alattasaként”) jelenjék hát meg itt, mintegy “doku-mentésként” egy kicsiny, a huszadik század utolsó negyedének amatõr termésébõl válogatott szerelmi antológia (a szerzõk nevét, a versek beküldési idõpontját pedig borítsa jótékony homály)…

M. I.

INDRÁNAK

Boldog vagyok. Már nem ijesztgetnek

Gyermek-babonák, boszorkányszombatok.

Könnyû lélekkel, édes testemmel

Szeretkezem gitárhajlatú ágyamon,

Áhítattal rakom vázába friss gondolatom,

Hogy csodás emlékeim, nyíló vágyaimat

Örökké öntözi majd a nagyillatú nap:

Álmom vagy. Holdhangú szóval téged szeretlek,

Szépség és vég szuszogva egybeesnek:

Óceán-hajad megkeveri az élet-bájitalt,

A csinos arcú, bajszos királyfival

Keringõzni kezdek combod kapujában.

Lehet hogy gyûlölsz

Ajkad leköp

Mégis valami minket

Örökre összeköt

TÍZ ÉV UTÁN

Ajkam sosem csókolt

Karom át nem karolt

Vad vágyam, az volt!

Meddõn rímekké folyt

Míg rémített téboly

S ma mégis világgá ordítom

Szép volt!

EMELET

Medence felett emelet

Felmegyek!

– nem megyek

Remegek.

Nem enged jellemem.

Felmegyek!

– nem megyek

Szeretem.

Egyszerre kellene tested

Felmegyek!

– nem megyek

Szenvedek.

Egyszerre kellene szerelmed

Felmegyek!

– nem megyek

Kesergek.

Epedve szeretlek.

Felmegyek!

– nem megyek

Felmegyek!

MÁMOR

Felemellek a földrõl, mint szél a levelet.

Suttogja ajkad: “Kívánlak, Egyetlenem!”

Megrészegít gyönyörû tested. Valamint

szemed, amelyik éppen most kacsint.

Karjaimban viszlek a félhomályba,

leteszlek az ágyra a szobában,

domború testedre fekszem,

gyorsul a lélekzeted, életem.

Kelyhedet kitárod ártatlanul

és megnyílik az út váratlanul.

Eddig fehér s ártatlan voltál,

most vörös a lepedõ s orcád.

Hátradobtad fejed, izzott a dugattyú,

vonaglottál, mint haldokló hattyú,

kifeszített íjként feszült meg tested,

a szerelem nyila kettészakadt benned.

Lélekzeted lassul, fekszel némán,

ölünkben gyorsan kiapadt a vulkán,

áldott szemérmed csak erre várt,

hogy szerelmünk megölje már.

HOSSZU VAD ÉJSZAKA

Végtagok vad fonódása

laokon vágy éjszakába

így vagyunk mi egy test ketten

éhes szívek sóvár testben

Hol vagyok és hol kezdõdesz?

Tépve falok s édes nõ esz’…

Nincsen kétszer ilyen éjjel

fáradt testek hulnak széjel.

Pihenjél te fehér galamb,

turbékolnék, de nincsen hang,

csõröm fésül, új vágy közel,

szárnyalhatunk, te csak ölelj.

*

Szívem csattanó dübörgésétõl

ijedten pillantottam

meztelenségedre s testemrõl

remegve lecsusszant

az utolsó

lomb.

Térdeltem s térdelek

elõtted

férfi

kiragadtál az átok-csendû

érintetlenség

homályából

a forrón ömlõ ég

végtelenébe.

Betelhetetlen vágyó szemem

újra és újra érintésbe

hajló rebbenésre

készteti

kezem.

ADJ CSÓKOT POFONÉRT

Én mondanám – ha akarnád –

hogy értsed: miért verlek?!

Mert ilyen volt apám,

s a szót: kérlek, nem tudom

mit jelent, mert kavargó

erõk, a vér lázítják

elmémet, s eszem kevés.

Ám én a haverokkal élek,

õk fizetik a sört,

együtt kártyázunk,

s eszelünk ki garázda

csínyeket.

Pedig te kedves vagy – asszony.

Feleségemmé tett a lét,

s a törvény elõtti

egyenlõségben én vagyok az Úr!

Hát ne haragudj pofonomért,

éjjel lecsókolom szemedrõl

a karikát, s majd ha

gyerekünk lesz, ne félj,

õ se lesz különb.

Virgonc, nyalka, erõs,

mérges magyar fiú.

Hát csókot adj!

– Pofonért! –

ÉDES

Ma acélszínû volt a hajnal és esett

– cipõm beázott egy félperc alatt.

A WC tõlem négy napja nem látott székletet,

erre gondoltam amíg lábujjaim duzzadtak.

Mint a nyálam, nyeltem le a gondolatot:

messze vagy. Torkomra tapadt hiányod – lihegek,

álmomban sem látlak, milyen vagy lassan vetkezõ

fák között meztelen: a kis keblek

vállaid alól az ég felé merednek,

mikor néhány pillanatra megállsz

– észrevetted, hogy meglestelek – s mintha lehellet

mozgatná tested, az õszi táncot járod tovább.

LÉGY, MI VAGY

Családot ne hazudj asztalodra,

ha nõ vagy, legyél kurva –

használt, de vérbeli,

ki ingyen is élvezi.

S ha méhedben gyerek fogant –

add el az ördögnek azt,

a pénzen vegyél festéket,

pudert; a másnemet így szédítsed.

Ha férfi vagy, ne tedd lyukba,

impotenciád az emlõ csak fokozza;

szeresd férfitestvéredet férfimódra,

meglásd, nem csalódsz magadba’.

S ha egyszer õszinték akartok lenni,

milliárdnyi gödörbe feküdjetek mind,

s én áldott homokkal hintem koporsótokat;

e gyermeki tettel mentsétek ki magatokat.