A pehely súlya

Avagy: miért nem lehet BIObaromfit tenyészteni amai Szerbiában?

Ez a cikk egy sor mélyinterjúra épül, melyek Milutinnal,1 egy valamikori nagy szerbiai export-import cég mezõgazdasági-állatgyógyászati részlegének csúcsvezetõjével készültek. Az interjúkban Milutin azokról az okokról beszél, amelyek miatt egykor nagyra értékelt munkáját feladta, és megpróbált saját baromfi-tenyészetet alapítani. Eközben feltárulnak az üzleti vállalkozás szervezésének alapelvei, meg néhány túlélési stratégia, amelyre neki és családjának a nehéz kilencvenes évek alatt hagyatkoznia kellett. Megkísérlek kibogozni egy szerteágazó történetet, amelyben az elbeszélõ cégvezetõi, kistermelõi és vállalkozói szerepei között egyensúlyoz, feltárulkozása pedig keserû magyarázatokkal keveredik a jugoszláv mezõgazdaság (és általában a gazdaság) hanyatlásáról.2

A korai évek

Milutin 1957-ben született Új-Belgrád egy régi, falusias részében álló házban. Errefelé a második világháború után hatalmas szocialista tömbházak épültek a Száva és a Duna közötti kiszáradt mocsaras vidéken. A szülõk mindketten faluról költöztek Belgrádba, és technikusként dolgoztak egy mezõgazdasági gépgyárban. Hõsünknek nehéz, ám színes gyermekkora volt, és még mindig nosztalgiával emlegeti azokat az idõket, amikor szabadon kóborolt a szomszédos kertekben, és halászni járt apjával a folyóra. Ekkor jött rá, hogy mennyire szeret fák és állatok közelségében “földre” épített házban élni, nem pedig lakótelepen. Miután szülei elváltak, õt és nõvérét édesanyjuk tartotta el egy fizetésbõl, miközben egyik bérlakásból a másikba költöztek. Volt ugyan mindenük, emlékszik vissza ezekre az évekre, de semmibõl sem elég.

Az iskolában jól végzett, így sokféle lehetõsége lett volna a továbbtanulásra, õ azonban nyomban döntött, amikor megtudta, hogy van olyan hely, ahol a halakról és a halászatról is lehet tanulni. Idõvel persze bõvült az érdeklõdése, az állatokhoz azonban továbbra is ragaszkodott. Szarvasmarha-tenyésztõ üzemmérnökként diplomázott a belgrádi mezõgazdasági karon 1983-ban.

Azok a régi szép, csúnya idõk, avagy pályakezdés a vég kezdetekor

Milutin jó diák volt, aki két idegen nyelven beszélt, könnyen kapott tehát állást egy vezetõ szerb vegyipari export-import cég mezõgazdasági-állatgyógyászati részlegénél, nyomban a végzése után. Ennél a vállalatnál maradt 1992-ig, a végén már osztályvezetõi beosztásban. Részlegének éves forgalma meghaladta a 10 millió német márkát. Egyéb feladatai mellett Milutin volt a felelõs az egyik legnagyobb német vegyipari konszern mezõgazdasági-állatgyógyászati egységével folytatott együttmûködésért is. A nagyvállalatnál széleskörû szakmai tapasztalatra tett szert, és alaposan megismerte a nyugat-európai, különösen a német üzleti környezetet.

Fõleg a Nyugat felé orientálódtunk. Az ottani szabványokat és technológiákat naprakészen ismertük. E nyugati kapcsolat jelentõsen befolyásolta szakmai kultúránkat is. Nem voltunk már egy szokásos kelet-európai vállalat, mivel nyugati termelési rendszereket, géntechnikai eredményeket, technológiát és berendezéseket használtunk.

Tudását Milutin vezetõ német intézményeknél tett tanulmányutakon tökéletesítette, termelési ismereteket, kommunikációs készséget, marketingmódszereket és jobb nyelvtudást sajátítva el. Sok mindent kellett megtanulnia az európai konyhamûvészetrõl és a borokról is, valamint az üzletember olyan elengedhetetlen készségeirõl, mint hogy miként igyon lerészegedés nélkül, hogy meg tudjon jegyezni létfontosságú üzleti adatokat, ügyelve persze arra, hogy õ maga ne adjon ki fontos szakmai titkokat. Könnyedségre és önbizalomra tett így szert, és finomította intuícióját. Arra is alkalma nyílt, hogy az üzleti professzionalizmus másik oldalával is megismerkedjen. A tanulságos praktikák az egyszerûbb, kétes tisztaságú, ám üzletileg még elfogadható számlák kiállításától a bonyolult adóelkerülési megoldásokig terjedtek.

A korrupció jelenségérõl csak akkoriban szereztem tudomást, amikor elkezdtem a német vállalatoknak dolgozni. Életemben elõször hallottam egy vállalatvezetõtõl: “Kérjünk a pincértõl megfelelõ számlát.” Mi az, hogy “megfelelõ számla?” 450 márkás volt a fogyasztás, de hadd írjon csak a pincér számlát 1600 márkáról, mondta az igazgató. Akkoriban én 27 vagy 28 éves voltam, és így ismerkedtem meg a korrupcióval. Az én fizetésem nem számított otthon rossznak: havonta 1000 vagy 1100 német márka volt. Õk meg 15 000 márkát vittek haza havonta, és mégis rendszeresen becsapták a cégeiket…

A szakmai-üzleti környezet, amelyben az ember szocializálódik pályája során, legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az otthoni társadalmi-gazdasági szokásvilág, amelyben az elsõdleges szocializáció zajlik. Milutin saját elmondása szerint olyan vállalatvezetõ volt, aki egyenlõként tárgyalt nyugati partnereivel, még ha ez az egyenlõség jobbára a nyugati üzleti kultúra átvételén alapult is. Abban a hitében pedig, miszerint a maga üzleti kultúrája szervezettségét és szigorú etikáját tekintve a nyugatival egyenértékû, sõt talán annál jobb is, még a késõbbi nyers realitások sem mindig tudták megingatni. Noha már akkoriban teljesen tisztában volt a romló gazdasági helyzettel, sokakkal együtt aranykorként emlékezik a nyolcvanas évekre, amelyek során egyes jugoszláv cégek, fõleg a mezõgazdaságiak, legalább áltathatták magukat azzal, hogy a nyugat-európaiakkal többé-kevésbé egyenlõkként üzletelnek és valós növekedési esélyekkel bírnak.3

Amikor munkába álltam, a mezõgazdasági-állatgyógyászati részleg teljes éves bevétele 130 000 dinár volt. Hat év múlva ez az összeg meghaladta a 10 millió német márkát. Én jócskán hozzájárultam ehhez az eredményhez… Minthogy alkalmam volt kelet-európai konferenciákon részt venni 1983 és 1992 között, tudom, és felelõsséggel állíthatom, hogy abban az idõben állattenyésztés terén mi voltunk a legfejlettebb ország (ideszámítva az akkori Szovjetuniót, Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Bulgáriát is)… Meg sem tudtak közelíteni minket, lassan haladtak, legalább 10 évvel kullogtak mögöttünk… Abban az idõben rengeteget exportáltunk, elsõsorban csirkét a Közel-Keletre, a Szovjetunióba, marhahúst Görögországba és Nagy- Britanniába. Kiváló minõsége miatt a szerb marhahúsnak akkoriban 40%-kal magasabb volt az ára Thesszalonikiben, mint a máshonnan származónak… Jugoszlávia határozottan elõnyben volt, és mindig élen járt a mezõgazdasági vásárokon, regionális konferenciákon, éves szimpóziumokon…

Akkoriban azt hittük, hogy két-három éven belül beérjük Ausztriát. Ebben a szellemben dolgozott az a csapat, amelynek én is a tagja voltam. Nemcsak fiatalok és rámenõsek voltunk, hanem sikeresek is…

Gazdasági szempontból az 1980 és 1990 közötti idõszak aranykor volt. A valutánk még részben konvertibilisnek számított. A gazdaságunk még mûködõképes volt, a mezõgazdasági ágazat mindenképpen. Ezért úgy tekintek vissza arra az idõszakra, mint amiben rengeteg pozitívum is volt…

A nemsokára beköszöntõ nehéz idõkben azoknak a szakmai ismereteknek és képességeknek a batyuja, amelyet beszélgetõpartnerem az “aranykorban” a vállára vett, egyszerre volt plusz erõforrás és teher. Az elõbbit a pontos szaktudás, és a szakmai rutin, az utóbbit a kockázatvállalás, az improvizáció, az eredetiség és az intuíció alacsony foka jelentette.

Vállalatvezetõbõl paraszt, avagy Szerbia “rombolás-gazdaságának” következményei

A kilencvenes évek elején, amikor a gazdasági és politikai helyzet gyorsan romlott, és a háborúk és a szankciók gátolták a nemzetközi együttmûködést és kereskedelmet, Milutin cége az összeomlás szélére került. Úgy döntött, otthagyja, és nem várja meg, amíg hosszú, fizetés nélküli “pihenésre” küldik, mint más alkalmazottakat, akiknek nem volt megfelelõ politikai hátszelük.4

Országunk ellen a gazdasági szankciókat 1992-ben vezették be… Fájdalmas volt. Ha az ember külföldi céggel akart kereskedni, táskában kellett a pénzt átcsempészni Magyarországra, és ott találkozni az üzletféllel… A vállalatom helyzete gyorsan romlott, a mezõgazdasági részleg még folytatott valami tevékenységet, de az egész szerves és szervetlen vegyészet, jármû- és gumiabroncs-kereskedelem leállt, a bérek drámai módon csökkentek. 1991 október elején a fizetésem 1100 és 1200 márkának megfelelõ összeg között mozgott, a prémium pedig felmehetett akár 2000 márkára is. 1992 szeptemberére leesett havi 50-60 márkára, majd még tovább csökkent. Megtakarításaim gyakorlatilag teljesen elolvadtak. 1992 tavasza rendkívül nehéz volt; az üzlet majdnem teljesen leállt, a munkásokat hazaküldték, fizetés nélküli vagy havi 10–15 márkával “megfizetett” szabadságra.

Mivel a belföldi piacokra dolgozó termelõvállalatoknak volt némi esélyük a fennmaradásra, Milutin elfogadott egy igazgatói állást egy ismert vajdasági “agrokombinát” baromfiágazatánál. Minthogy a termelési egységek szét voltak szórva egész Szerbia területén, Koszovót is ideértve, megismerhette a roppant különbségeket a szakmai tudás és munkaetika terén. Hamar megtanulta, hogy a tudás, eltökéltség és jó szándék aligha szállhat szembe azokkal a káros tendenciákkal, amelyek eluralkodtak szerte a társadalomban, a gazdaságban pedig különösen. A munkamorál általános romlása közepette a politikailag támogatott vezetõk cinikus módon kifosztották a gazdaságot, így hamarosan felemésztõdött Milutin vállalatának teljes gyártókapacitása is. 5

Az új “üzletemberek”, akik Milosevics hatalomra kerülése után bukkantak fel, 1000 vagy 2000 márkányi kenõpénzzel 200–300 ezer márkát, vagy éppen milliókat érõ vagyonokat szereztek meg. A termelõkapacitás, az állami tõke egyszerûen elenyészett… A termelés hivatalos vezetõ tényezõi korábban a nagy szocialista vállalatok voltak, mi pedig pont azért tudtunk fennmaradni, mert kis, láthatatlan farmok voltunk, amelyek az ilyen kiszipolyozók számára inkább csak… stratégiai tartalékok maradtak.

Néhány munkás támogatásával Milutin megkísérelte felvenni a harcot a rablólovagokkal, de csak azt tanulta meg, hogy a felül levõ barátok többet érnek, mint az alul lévõ támogatók. Miután öszszehangolt támadások indultak a lejáratására, többször életveszélyesen megfenyegették, és jó néhányan cserbenhagyták azok közül is, akiknek érdekeit védeni próbálta, Milutin úgy látta, hogy a saját és családja jóléte fontosabb, mint a szélmalomharc. A kiábrándult és megfáradt Milutin elhatározta, hogy otthagyja a várost, amely számára a korrupció és morális züllés jelképe lett, és valóra váltja egykori álmát, hogy saját házában lakjon egy folyó partján. Elõször vett egy parcellát, és gabonát kezdett termelni, de nem sok sikerrel. Ezután rábeszélte az anyját, hogy adja el a városi lakását, és vettek még egy darab földet egy vajdasági faluban.

Miután korábban jól elsajátította a tojás- és baromfitermelés technológiáját, Milutin úgy döntött, hogy felhagy a földmûveléssel, és baromfi-tenyésztésbe kezd. Friss tõkéje nem volt, a családi megtakarítások pedig megcsappantak, mivel nem volt új bevétel. Az infláció eközben vágtatott, az összeomlóban levõ állam pedig nem foglalkozott azzal, hogy a kistermelõket hitelezze, így a vállalkozás nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt eredetileg gondolták. Sokat dolgozott, hogy átalakítsa a régi házat, és két új gazdasági épületet emeljen, nagyrészt magára hagyatkozva, mert segítséget csak a családtagoktól kapott.

Az 1992 és 2002 közötti évek roppant nehezek voltak. Befektettem 10 000 márkát, szerencsésen felneveltem 2000 csirkét, eladtam õket, s visszakaptam a befektetett tõkémet dinárban. Amikor aztán megpróbáltam a feketepiacon visszaváltani, azzal kellett szembesülnöm, hogy legfeljebb 10 000 márkát ha kaptam, pedig 60 napot dolgoztam, már költségeim is voltak, és 1-2 munkást is fizetnem kellett. Ugyanez történt sok más termelõvel is. Közben aki benzinnel üzletelt a feketepiacon, az legalább 15 000 márkát kapott vissza 10 000 márkára, de olykor többet, mint a kétszeresét. A következmény az volt, hogy a rövidebb termelési ciklusokkal dolgozó kistermelõk valahogy fennmaradtak, a nagyok viszont tönkrementek…

A kilencvenes évek végére, többéves verejtékes és fagyos “huszonnégyórázás” után, egyetlen napnyi szabadság nélkül aligha lehetett mondani, hogy az eredmények megfeleltek az eredeti reményeknek. Ahelyett, hogy korszerû módszerekkel dolgozó, közepes méretû farm nõtt volna ki Milutin keze alól, a fáradhatatlan erõfeszítések csak arra voltak elegendõk, hogy az egész családot paraszti létbe taszítsák. Szomszédoknak, rokonoknak, és a helyi piac vásárlóinak árulták a baromfit és a tojást, nagyobb megrendelés ritkán adódott.

Mennyire tartható fenn egy fenntarthatónak szánt mezõgazdasági vállalkozás a reformok Szerbiájában, avagy miért megy tönkre jó néhány vállalkozó?

2000-ben, a Belgrádi Októberi Forradalom új reményeket keltett.6 Új korszak közeledett, legalábbis az utca embere így gondolta. Sajnos azonban a demokratikus erõk különbözõ frakciói hamarosan már azzal foglalatoskodtak, hogy egymással marakodjanak, és hogy eldöntsék, kik a legérdemdúsabb reformerek, akikre a korlátlan hatalom erkölcsrontó hatásai várnak. Világossá vált, hogy egy rendszert ugyan meg lehet dönteni egyik napról a másikra, az emberi jellemet, szenvedélyeket és gyarlóságokat azonban nem. Számos kulcságazatban tagadhatatlan elõrelépések történtek, fõleg a makrogazdasági reformban, pénzpolitikában, bankrendszerben, jogi reformban és külpolitikában.7 Az adományok és hitelek is elkezdtek ugyan csörgedezni, de nem az ígért vagy remélt gyorsasággal.

Abban a hitben, hogy egy komoly vállalkozás rég várt lehetõsége elérkezett, Milutin 2002 elején kapcsolatba lépett egykori ismerõsével és barátjával, aki egy német mezõgazdasági céglánc tulajdonosa és vezérigazgatója volt, és üzleti találkozót egyeztetett vele egyik beszállítójánál, Magyarországon. Megkereste õt két barátja is, egy állástalan precíziós mûszerész és egy taxisofõr, akinek kiterjedt tapasztalatai voltak a szürkegazdaságban. Fõként mosószerrel és gyümölcslével kereskedett. A két barát kész volt beszállni az üzletbe. Milutin kiinduló elképzelése az volt, hogy a szûkös háztáji gazdálkodásból feljusson a vállalkozói szintre. Ám ez egyben annak is komoly próbatétele volt, hogy vajon, ha valaki elég jó vállalatvezetõ volt a stabil szocialista idõkben, az elégséges-e ahhoz, hogy egy bizonytalanságokkal terhelt átmeneti korszakban sikeres vállalkozó legyen?

Az üzleti terv az volt, hogy 2003 elején Szerbiában vegyes vállalatot hoznak létre pulykahús biotermelésére a hazai és exportpiacokra, emellett pedig állatgyógyászati szereket hoznak be.8 Azt is tervbe vették, hogy egy kisebbfajta vágóhidat és baromfihús-feldolgozót áthelyeznek a magyarországi beszállító gazdaságból Szerbiába. Jól kimódolt terv volt ez arra, hogy betömjenek egy lukat a helyi termelési hálózatban, és az élrõl induljanak egy fejlõdõ, és minden jel szerint nyereségesnek ígérkezõ üzletágban. Ám a bürokratikus huzavona több mint fél évvel eltolta a cég bejegyzését, majd következett a szerb miniszterelnök tragikus halála 2003 tavaszán, és az ezt követõ maffiavadászat, amelynek eredményeképp átrendezõdött Szerbia politikai képe, úgyhogy a 2003-as törvényes határidõrõl lemaradván, az egész beruházást törölni kellett.

Részletes tervet készítettünk arra, hogyan szervezzük át a ráfizetéses termelést, azaz új programot készítettünk élelmiszerek biotermelésére, amihez hasonlót korábban a mi környékünkön nem csináltak. A program lehetõvé tette volna olcsó, a nyugatinál sokkal olcsóbb munkaerõ alkalmazását. Azonnal jogi szakértõhöz fordultunk, és elkezdtük kitölteni a papírokat, összesen több mint harmincat. További igazolásokat és tanúsítványokat adtunk be. Az adókat befizettük. Elõfordult, hogy egy utolsó hivatalnok elküldött minket az ablaktól, holott csak annyi lett volna a munkája, hogy átvegye a papírokat, és ellenõrizze, hogy az adóbefizetési bizonylat csatolva van-e… Mondtam neki, hogy van külföldi partnerünk, megvan a szaktudás, a saját terveink, amelyek jól mûködhetnének… Csak a cégünk bejegyzése 6 hónapnál hosszabb idõt vett igénybe, noha azonnal befizettünk mindent, megnyitottunk minden számlát, benyújtottuk a hivatalos igazolásokat a szakmai képzettségünkrõl, a kibérelt helyiségekrõl, és minden egyes megkövetelt papírt… Ez alatt a hat hónap alatt hímeznem-hámoznom kellett annak az embernek, aki 20 éve a barátom volt… Olyan kifogásokat kellett találnom, amelyek hihetõnek tûntek. El kellett magyaráznom, hogy az állam megszûnt, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság már nem létezik, hogy a mi államunk Szerbia és Montenegró, a törvények változnak, a miniszterelnökünket lelõtték, hogy lépten-nyomon rendkívüli események történnek…

Aligha volt meglepõ, hogy az egyre inkább szembetûnõ bürokratikus bénultsággal vegyes intézményi tehetetlenség, a hiányos jogi háttér, a privatizáció nagyfokú korrupciója, Szerbia új politikai labilitása elbizonytalanította a német partnert (illetve a német bankokat és biztosítótársaságokat). A vállalkozás pénzügyi és technológiai mozdonya már azelõtt elakadt, hogy az utazás megkezdõdött volna, és a vonat attól kezdve a már korábban szûkülõ háztáji gazdaság lassúságával kényszerült továbbhaladni. Ami kezdetben kivitelezhetõ vállalkozásnak tûnt, az kiszáradt homokvárként omlott össze Milutin szeme láttára. Csalódottság és keserûség töltötte be azt az ûrt, amit a nagy várakozások és lelkesedés hagyott maga után.

A mostani uralkodó körök szégyellték bevallani tehetetlenségüket. Ha valaki azt tanácsolja a parasztjainak, hogy ne termesszenek búzát… vajon mit jelenthet az? Ez csak valamiféle közöny lehet. A valóság nehéz, rögös, és teljesen különbözik a 20 évvel ezelõttitõl. Másrészt a jogi szabályozás és a hivatali gondolkodásmód sem változott valami sokat; az adminisztráció is ugyanaz maradt. Egyfelõl ott van az állítólagos jogi paradicsom a törvénykezésben, másfelõl ott a pokol a valóságban. Az a sokat reklámozott ösztönzés és okítás, hogy az emberek termesszenek búza helyett szójababot, modern gépeket, egy sor kedvezményt, pl. adócsökkentést vagy elengedést, tetemes elõzetes beruházást, kedvezményes hiteleket igényel… Az ígéreteket nem tartják be, de az embereket arra biztatják, hogy ipari növényeket termesszenek. Nem számít, ha a gazdák tönkremennek bele… Úgy tûnik, azt hiszik, bármit importálhatunk, ami csak kell. Tisztában vannak vele, hogy az egész lakosság esetleg holnapra elkezd éhezni? (…)

Hazánkban esély sincs arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak, amíg a porhintés a fõ üzletág. Ha az ember termelésre adja a fejét, a végén bolondot csinálnak belõle.

Az átmeneti korszak (néhány) vállalkozói titka, avagy hogyan szervezzük családi vállalkozásunkat9

Az üzleti vállalkozás, a család mint termelõi egység Milutinból, édesanyjából, feleségébõl, két lányából és unokatestvérébõl, egy nyugdíjas katonatisztbõl állt, aki 2000-ben költözött a gazdaságba. Az önellátó családi gazdálkodás volt az egyetlen módja a túlélésnek a szankciókkal és hiperinflációval terhelt idõszakban, mert ha a bérmunkára kellett volna költeni, az megfojtotta volna a vállalkozást.10 A vállalkozás törvényi értelemben majdnem egy évtizeden át a szürke zónában tanyázott.

Mint említettem, 2003 elején a családi vállalkozás rövid idõre biogazdasággá változott, amely 2004 végéig fenn tudott maradni. Négy partnerbõl álló vegyes (külföldi és belföldi), korlátolt felelõsségû társaságként jegyezték be. Milutinon kívül a helyi tagok S. S. és Z. Z. voltak, akik mindketten otthagyták a vállalkozást 2004 vége elõtt, míg M. M. képviselte a külföldi partnert és a vállalkozás meglehetõsen jelképes törzstõkéjének 49%-át. Noha a mûködési szabályzatot részletesen megfogalmazták az alapítók magyarországi találkozóján, hamar világossá vált, hogy a cég leginkább a szerbiai gazdasági és politikai harcok kimenetelétõl és a szerb partnerek tehetségétõl függ majd.

A konkrét munkafeladatokat nagyjából egyenlõen osztották meg a családtagok között. Hõsünk ide-oda ugrált a vállalkozói, cégvezetõi, és a kétkezi munkás szerepei között. Kizárólagos feladata volt a baromfitáp elkészítése, szükség esetén az orvosság adagolása, a vágásérett csirke és pulyka leölése, a hús állatorvosi ellenõrzésének megszervezése, de részt vett más napi feladatokban is. Milutint az összes családtag segítette, valamint S. S. az olyan munkákban, mint az etetés és a takarítás, vagy a hús elkészítése és csomagolása. Alkalmasint helyettesítették is õt, ha tevékenységei esetleg ütköztek. Érdekes módon S. S. kizárólagos feladata volt, hogy megkeresse a nagy felvásárlókat és szerzõdjön velük, valamint intézze a szállításokat. Õ ebben arra a kiterjedt hálózatra támaszkodott, amelyet a szürke gazdaságban mosószerrel és gyümölcslével üzletelve alakított ki, valamint azokra a kapcsolatokra, amelyekre taxisofõrként tett szert. Mielõtt állást talált, Milutin felesége is piaci kofaként dolgozott a bérelt standon. Más családtagok is vittek ki kisebb csomagokban húst egyéni ügyfeleknek, elsõsorban barátoknak, szomszédoknak vagy távoli rokonoknak. Minden tag segített a termelési ciklus végén, amikor a legnagyobb volt a hajtás.

A pénzügyek képezték a vállalkozás alighanem legösszetettebb részét. Mielõtt a vállalkozást bejegyezték, a családi és üzleti költségvetés gyakorlatilag nem különült el. Ez azt jelentette, hogy a családi kassza, bármily szegényes volt is, mindig rendelkezésre állt az üzlet finanszírozására, de még ennél is fontosabb volt, hogy az üzleti bevételt nettó családi bevételként kezelhették, és a családi fogyasztásra fordíthatták. A cég bejegyzése után a pénzügyek bonyolultabbá váltak. Ám még a bejegyzés elõtt is érdekes jelek mutatkoztak az erõforrások elosztásában. Milutin édesanyja például serényen dolgozott a farmon, és nemcsak a tenyésztésben vett részt, hanem a ház takarításában, adminisztratív munkát is végzett, és az ügyek intézésére a fõvárosba is utazott. A háztartási kiadásokhoz és a cég költségvetéséhez is hozzájárult a nyugdíjából, közvetlenül mégsem részesült soha a nyereségbõl. A rokon is intenzíven segített, nyugdíja felét a cégbe fektette, de õ sem részesült közvetlenül a profitból. Így tehát Milutin legközelebbi családtagjait az anyja és rokona segítette anyagilag és szellemileg egyaránt, és mindannyian egy fedél alatt éltek és dolgoztak, mint a hagyományos, többgenerációs család vagy zadruga. Milutin közvetlen családja voltaképpen “kizsákmányolta” a tágabb családot, miközben az üzlet ugyanezt tette mindannyiukkal.

Attól a pillanattól fogva, hogy állásáról lemondott, Milutin volt az egyetlen felnõtt a családban, aki nem kapott sem rendszeres fizetést, sem nyugdíjat. A Milutin édesanyja által11 is követett nõi stratégia jegyében a felesége is, amint munkát talált, jövedelmét a lányaira, valamint saját magára és a Montenegróban élõ szüleire és rokonaira költötte, azaz nem járult hozzá közvetlenül az üzleti költségvetéshez. Vagyis a fizetését amolyan személyes hatáskörben elkölthetõ forrásnak tekintette, s így az nem integrálódott a közös családi-üzleti alapba. Mint utaltam rá, a bejegyzés után a források elosztásának logikája újra megváltozott. A nettó üzleti bevételt fel kellett osztani a partnerek között az általuk az adott termelési ciklusba fektetett tõke arányában. Mivel a család volt továbbra is a fõ munkaerõ a vállalkozásban (S. S. egyre kevésbé volt képes a gazdaságban folyó munkából kivenni a részét, mivel egyéb kötelezettségei lekötötték az idejét), a család közvetlenül hozzájárult a többi partner nyereségéhez. Arra számítottak, hogy S. S. kereskedõi képességei, valamint a saját maga által fedezett szállítási költségek generálta nyereség majd kárpótolja a családtagokat. Ám idõnként a családi kizsákmányolás még növekedett is, nemhogy csökkent volna. Ez különösen igaz volt akkor, amikor valami baj történt, például amikor 2003-ban két alkalommal is gyógyíthatatlan baromfibetegség ütötte fel a fejét. Minthogy a jószágok egészségéért továbbra is kizárólag Milutin volt felelõs, és a vállalkozás nem volt biztosítva, a tetemes veszteség közvetlenül a családi költségvetést sújtotta.

Végül, “hála” a bürokratikus és politikai megtorpanásoknak, de a vállalat eredendõ belsõ pénzügyi labilitásának is, ami abból eredt, hogy egy önellátó családi gazdaságba szálltak be a pusztán csak profitra utazó partnerek, az exportorientált termelõ vállalkozás kútba esett. Néhány nagyobb szállítmány került a belföldi piacra, helyi henteseknek, belgrádi vendéglõknek, maradt azonban a szokásos kistermelés saját, baráti és rokoni felhasználásra: ez volt minden, amit a vegyes vállalat 2003-ban és 2004-ben fel tudott mutatni. 2004 végére mindkét helyi partner távozott, az egyik visszatért a taxizáshoz és a szürke gazdaságban végzett munkájához, a másik pedig mûszerészi állást kapott egy orvosi mûszereket karbantartó vállalatnál Svájcban. A német partner úgy határozott, hogy egy idõre kivonul Szerbiából.

2005 elejére Milutin végül úgy döntött, hogy elege van az egészbõl, felhagy a háztáji gazdálkodással és ambiciózusabb terveivel egyaránt. Viszszatért eredeti foglalkozásához, vállalatvezetõ lett egy magántulajdonban lévõ, gyorsan növekedõ, mezõgazdasági-állategészségügyi középvállalatnál. Feléledt, mint a vízbe visszadobott hal. Az elsõ fél évet azzal töltötte, hogy fáradhatatlanul élesztette újjá korábbi szakmai kapcsolatrendszerét, közben azon dolgozott, hogy a kicsi, de bõvülõ helyi piacot meghódítsa baromfitakarmány- adalékai és állategészségügyi készítményei számára. Ám miközben regenerálta régi reflexeit, egy pillanatra sem hagyta abba a fürkészést olyan lehetõségek után, amelyek révén megvalósíthatja régi álmát, a nagyléptékû biobaromfi-tenyésztést.

Következtetések helyett, avagy lehet-e bármit is tanulni Milutin sorsából?

Elmondható-e errõl az esetrõl bármi más, saját összetettségén és átmenetiségén kívül? Válaszunk az, hogy igen – Milutin esete fényt vethet és vet is egy sor olyan jelenségre, amelyek ismerete elengedhetetlen a mai szerb gazdaság, mezõgazdaság és általában a gazdasági kultúra megértéséhez. Rávilágíthat

– az “elveszett nemzedékre”, vagyis a nyolcvanas években megerõsödött, jól képzett, viszonylag fiatal, eurokonform vállalatvezetõi és vállalkozói elit munkaerejének és képességeinek eltékozlására;

– az “alternatív küzdõtérre”, vagyis arra, hogy a megmaradt, jól képzett és tapasztalt szakemberek, akiknek állami karrierjét a szerb gazdaság összeomlása derékba törte, hasznosak lehetnek az új kis- és középvállalatokban, hogy akár a nagy hatékonyságú farmer-típusú gazdálkodásban is részt vehetnek;

– a “létfontosságú kulturális és társadalmi erõforrások” ügyeire, vagyis hogy az euro-konform, tapasztalt, nyugatra tekintõ helyi vállalkozók számára is jöhet olyan kor, amelyben kénytelenek visszavonulni a hagyományos családi önfenntartó gazdálkodás szférájába, mert hiányoznak a jogi, intézményi és gazdasági körülmények az életképes üzleti tevékenység folytatásához.12

– a “minél rosszabb, annál jobb” kérdésére, vagyis hogy a szerb mezõgazdaság hanyatlása és átalakulása olyan, korábban nem látott és nem várt lehetõségeket tárt fel, mint az alacsony költségû, de nagy élõmunka-igényû biotermelés bevezetése;

– a “párhuzamos pályákra”, vagyis hogy fontos lenne kialakítani olyan új mezõgazdasági politikákat, amelyek képesek segíteni, védeni és hitelezni a feljövõben levõ farmer típusú mezõgazdasági vállalkozókat, akik élen járnak az új termékek meghonosításában és új technológiák bevezetésében, és emellett képesek az Európai Unió egyre szigorodó szabványainak is megfelelni. Emellett támogatnák a hagyományos, önellátó jellegû paraszti gazdálkodást, védve ezzel az elszegényedett társadalmi rétegeket;

– a “rejtett kincsekre”, vagyis hogy léteznek olyan területei a szerb mezõgazdaságnak, amely iránt õszinte érdeklõdés nyilvánul meg nyugati tõkebefektetõk részérõl.

– a “hiányzó láncszem effektusára”, vagyis az átfogó jogi, intézményi, politikai és banki reformok jelentõségére Szerbiában;

– a “szakmai rutin terhé”-re, vagyis azokra a váratlan nehézségekre, amelyekkel más területen egyébként tapasztaltnak mondható szakemberek találják szembe magukat, amikor szerepet váltanak;

– Végül, a “túlbecsülési szimptómára”, amikor a posztszocialista átmenet és globalizáció folyamatainak túlhangsúlyozása helyett újra figyelni kell viszonylag állandó tényezõkre, mint a gazdasági kultúra, egyszersmind az olyan jogi és intézményi reformokra, amelyek valós kulturális átalakulások elindítói lehetnek.

FORDÍTOTTA TESKI TIBOR ÉS VRAUKÓ TAMÁS

Források

Allcock, John B.: “Economic modernisation: the agrarian economy”, in: Explaining Yugoslavia, London: Hurst, 2000, 100–144.

Arandarenko, Mihail: “Ekonomska stvarnost Srbije”, in: Mladen Laziæ, (ed.), Raèiji hod. Srbija u transformacijskim procesima, Beograd: Filip Višnjiæ, 2000, 335–372.

Baboviæ, Marija and Slobodan Cvejiæ, Strategije opstanka domaæinstava Srbije u 2002. godini, Beograd: Centar za prouèavanje alternativa, Oktobar 2002. godine.

Begoviæ, Boris and Boško Mijatoviæ (eds.): Corruption in Serbia, Belgrade: Center for Liberal-Democratic Studies, n. d.

Bogdanov, Natalija: Agriculture of Serbia – Framework and Actions for Transition, Final Report Related to the task 1.1. of the Work Programme, Belgrade: Policy and Legal Advice Centre (PLAC/SCEPP), November 2002, online address: http://www.plac-yu.org/DownLoads/1.1.1AgricultureOfSerbia.pdf

Bolèiæ, Silvano: “Entrepreneurial Inclinations and New Entrepreneurs in Serbia in the Early 1990s”, International Journal of Sociology, Vol. 27, No. 4, Winter 1997–98, 3–35.

Bønneland, Mette, et al.: Sustainable Agricultural Policy. Research Report, Copenhagen: NOAH – Friends of the Earth Denmark, October 2002.

Chapter III, G. Agriculture, in: Stimulating Growth and Creating the Basis for a Sustainable Supply Response, Federal Republic of Yugoslavia. Breaking with the Past: The Path to Stability and Growth. Volume II: Assistance Priorities and Sectoral Analyses, ERTP Program of the World Bank in partnership with the European Commision, (pdf e-book), 46–49., online address: http:// www.seerecon.org/FRYugoslavia/ERTP/pdf/ERTP_Vol _1.pdf

Chapter 11. Agriculture, in: Federal Republic of Yugoslavia. Breaking with the Past: The Path to Stability and Growth. Volume I: The Economic, Social and Institutional Reform Agenda, ERTP Program of the World Bank in partnership with the European Commision, (pdf e-book), 237–259., online address: http://www.seerecon.org/FRYugoslavia/ERTP/pdf/ERTP_Vol_2.pdf

Chevalier, Sophie: Spheres of Exchange in the Bulgarian Transition, Working Paper No. 24, Halle / Saale: Max Planck Institute for Social Anthropology, 2001.

Koneèni, Martin: (ed.), The CAPacity-building manual. A background reading material for the Krakow conference on “EU Accession and Agriculture” and a compilation of basic documents and facts and figures on the Common Agricultural Policy for NGOs from Accession Countries, Brussels: Friends of the Earth Europe, November 2003.

Kuczi, Tibor: “The Post-Communist Transformation and the Social Resources of Entrepreneurs”, International Journal of Sociology, Vol. 27, No. 4, Winter 1997–98, 50–83.

Laziæ, Mladen, (ed.): Razaranje društva. Jugoslovensko društvo u krizi 90-ih, Beograd: Filip Višnjiæ, 1994.

Laziæ, Mladen, (ed.): Raèiji hod. Srbija u transformacijskim procesima, Beograd: Filip Višnjiæ, 2000.

Nemes, Gustav: Rural Development and Pre-Accession Preparation in Hungary, Final Policy Paper, CPS International Policy Fellowship Program, CPS/CEU/OSI, 2003/2004.

Palairet, Michael: “The Economic Consequences of Slobodan Miloševiæ”, Europe-Asia Studies, Vol. 53, No. 6, 2001, 903–919.

Perry, Amanda J.: “The Relationship between Legal Systems and Economic Development: Integrating Economic and Cultural Approaches”, Journal of Law and Society, Vol. 29, No. 2, June 2002, 282–307.

Swain, Nigel: The Rural Transition in Post-Socialist Central Europe and the Balkans, Working Paper No. 9, Max Planck Institute for Social Anthropology, Halle / Saale, 2000.

Tchalakov, Ivan: After the End of Transition: Policies for the New Innovative Entrepreneurs in Bulgarian Economy, Final Report – Policy Paper, CPS International Policy Fellowship Program, CPS/CEU/OSI, 2003/2004.

Trompenaars, F.: and Hembden-Turner, C. Riding the Waves of Culture: Understanding Cultural Diversity in Business, London: Nicholas Brealey Publishing, 1998 [1993].

van Brakel, Manus, et al.: Sustainable Production and Consumption. A Global Challenge, Milieudefensie/Friends of the Earth Netherlands, Amsterdam, 2002.

Verheul, Ingrid: Sander Wennekers, David Audretsch, and Roy Thurik, An Eclectic Theory of Entrepreneurship, Tinbergen Institute Discussion Paper, Rotterdam and Amsterdam, TI 2001– 030/3.

Vladimirov, Z., (ed.): Competitiveness of Agricultural Producers and Food Processing Enterprises in Bulgria, Sofia, 2003.

Vudvord, Suzan: Balkanska tragedija. Haos i raspad posle hladnog rata, Beograd: Filip Višnjiæ, 1997 (trans. of Woodward, Susan, Balkan Tragedy. Chaos and dissolution after the Cold War).

Zizmond, Egon: “The Collapse of the Yugoslav Economy”, Soviet Studies, Vol. 44, Issue 1, 1992, 101–113.

  1. A szövegben szereplõ összes nevet megváltoztattam.
  2. A posztszocialista falu érdekes és forrásértékû körképét lásd Swain 2000. A szerbiai vállalkozók gyûjteményes társadalmi portréját lásd Bolèiæ 1997–98, 3–35.
  3. Palairet (1997) gyökeresen más képet ad a jugoszláv szocializmus végnapjainak gazdasági “logikájáról”. Tanulmánya a szerb és jugoszláv szocialista gazdaság egyik büszkeségérõl, a smederevói fémipari óriáskombinátról szól. Az ellentmondás az “aranykor” és a “hanyatlás” között úgy is értelmezhetõ, mint a külkereskedõ és a termelõ vállalatok ellentétes sorsának tükrözõdése.
  4. A legjobb ismertetés a gazdasági és politikai tényezõk helyi és globális kölcsönhatásairól, valamint ezeknek a Jugoszláv Államszövetség sorsára gyakorolt befolyásáról Woodwardtól származik (1997). Különösen az elsõ öt fejezet érdekes. Mélyebb betekintést a gazdasági hanyatlás szerbiai és jugoszláv logikájába lásd Laziæ, (ed.), 1994.
  5. A szerbiai korrupció ügyében lásd Begoviæ és Simiæ. Hasonló, politikailag támogatott “járadékvadász” és eszközfelélõ stratégiákat elemez bolgár viszonylatban Tchalakov (2003). Nagyon informatív elemzést közöl azokról a tényezõkrõl, amelyek meghatározzák a mezõgazdasági termelõk és élelmiszerfeldolgozók versenyképességét Bulgáriában Vladimirov (2003).
  6. Arandarenko (2000) érvekkel jól alátámasztott értékelés a szerbiai reformerõk által a korábbi rezsimtõl örökölt gazdaság állapotáról.
  7. A jogrendszerek gazdasági hatásával foglalkozó vitákról lásd Perry 2002, 282–307.
  8. A fenntartható mezõgazdaság elgondolása mögötti elképzeléseket és ideológiákat lásd Bønneland és társainál (2002), illetve van Brakel és társainál (2002). A csatlakozó országokban folyó biotermelés és fenntartható mezõgazdaság megértéséhez különösen érdekes Koneèni (2003). A mezõgazdasági elmaradottság elõnyre fordításáról lásd Nemes 2003/2004.
  9. Ennek az esettanulmánynak az eredeti változata tartalmazza az eszközök és termelési ciklusok részletes leírását. A szerbiai mezõgazdálkodás általános irányzatairól lásd: Bogdanov 2002 in: Federal Republic of Yugoslavia. Breaking with the Past: The Path to Stability and Growth. Volume I: The Economic, Social and Institutional Reform Agenda (2001). Milosevics gazdaságpolitikája következményeinek tömör ám megsemmisítõ kritikáját lásd (Palairet 2001). Szélesebb történelmi perspektíváért lásd: Allcock 2000, 100–144.
  10. A posztszocialista túlélési stratégiákról lásd: Baboviæ és Cvejiæ 2002; Kuczi 1997–98; vagy Chevalier 2001.
  11. Andrei Simiæ antropológus vonzó kultúralista magyarázatot ad az ilyen viselkedésre: “Az ilyen anya-kép az én háttérbe szorításából és a szenvedésbõl nyert erkölcsi felsõbbrendûség-érzetbõl táplálkozik, amelylyel az anya gyermekei jólétét minden más önmegvalósítási szempont elé helyezi. Ily módon, ’az anyai áldozat’ az alapja annak a bûntudatnak, amely a gyerekekre, elsõsorban a fiakra nehezedik, biztosítva az anya befolyását és hatalmát egész életén át.” (Simiæ 1999, 26.).
  12. Az interjúalany által bemutatott kulturális erõforrások között megfigyelhetjük a következõket: a többgenerációs nagycsalád, amely termelési és fogyasztási egységként is funkcionál; a család és rokonság készsége arra, hogy koszton-kvártélyon és ruházkodáson túl semminemû más ellenszolgáltatást nem nyújtó, pénzforgalom nélküli, paraszti típusú önellátó gazdaságban vegyenek részt; az anyákat a felnõtt, különösen fiúgyermekeikhez kapcsoló kötelékek megõrzése, a tüntetõen önfeláldozó magatartás, amely a fiak részérõl türelemmel, némi függéssel viszonoztatik. Ez kiegészül a túlzott, gyakran színpadias férfiassággal. E kettõt némely szerzõ “kriptomatriarchátusnak” nevez. További erõforrás még a baráti és szomszédi kapcsolatok eszközzé válása, vagyis, a meglevõ, de eredetileg nem gazdasági kapcsolatok kölcsönös gazdasági érdekbõl való kihasználása; a fennálló jogi és pénzügyi keretek, az állam és társadalom mint olyan érdekeinek viszonylagos figyelmen kívül hagyása, valamint az elsõdleges, a családhoz, rokonokhoz és helyi hálózatokhoz való lojalitás erõsödése.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.