Három évtizedes anomália?

A bolgár kisparaszt és a nagygazdaság

A kisparaszt és a nagygazdaság – viszonyuk furcsamód alig változott az elmúlt évtizedekben Bulgáriában. Míg az antropológusok többsége mostanában a politikai és jogi változásokra koncentrál,1 mindenekelõtt a tulajdonviszonyokra, engem inkább a helyi gazdasági gyakorlat érdekel.

Írásomban egyetlen bolgár falu mezõgazdasági tevékenységét elemzem, különös tekintettel a kisparasztok és a szomszédságukban mûködõ nagygazdaságok közötti kölcsönviszonyokra. Az a sajátos munkamegosztás érdekel, amely még a hetvenes évek közepén alakult ki, amikor is a tej, a húsfélék, a gyümölcs és a zöldség zömét már (még?) önálló gazdák termelték meg, nagyrészt kézi erõre támaszkodva, míg a gabonát, a napraforgót és a takarmányt nagy gazdaságokban, modern gépek és öntözõrendszerek segítségével termesztették.

Úgy tûnik, az elmúlt évtizedek során a politikai fordulat és a termelõszövetkezetek feloszlatása ellenére szinte semmi sem változott, és ez annak ellenére is igaz, hogy a földek jó részét visszaadták a háború elõtti tulajdonosoknak vagy azok leszármazottainak. A kis, munkaintenzív gazdaságok és nagyobb, gépesített testvéreik közötti munkamegosztásról kiderült, hogy jól mûködik, és helyi szereplõi is elégedettek vele.

Ugyanakkor az 1970-es évek óta felálló különféle politikai és jogi keretek egyike sem volt alkalmas arra, hogy a tényleges gyakorlatot leképezze és legitimálja; ezért ezeket a politikai döntéshozók és társadalomtudósok egy egész nemzedéke ideiglenes intézkedésként, a régi és az új közötti kompromisszumként értelmezi, mindmáig.

Rumen gazdasága

Rument úgy ismerik, mint az Északnyugat-Bulgáriában fekvõ Trud falu egyik legtehetõsebb gazdáját.2 A község Lom megyében, a Duna mellett található. Lakossága 550 bolgárból és körülbelül 400 romából áll, valamint két török családból, akik minden évben néhány hónapra Dél-Bulgáriába utaznak. Rumennek hét hektár földje van, ez átlagos méretû birtoknak számít a faluban. A földet a kilencvenes évek elején kapta vissza a család, amikor a termelõszövetkezetet feloszlatták, és a földeket visszajuttatták korábbi tulajdonosuknak. Rumen azonban nem mûveli saját földjének túlnyomó részét. Egy 0,8 hektáros birtokon dolgozik, amely több egymástól elkülönülõ parcellából áll; ez a terület nagyobb mint a legtöbb kistermelõé (0,63 ha, Mihailov 2004, 25.). Legfõbb tevékenysége az állattenyésztés, három borjút tart a húsáért, három fejõstehene van, tíz birkája és egyéb háziállatai.

Feleségével, Mariával él, mindkét fiuk elköltözött a faluból. Készpénzhez fõként Rumen állami nyugdíjából és felesége fizetésébõl, valamint a marhák és birkák húsának és tejének eladásából jutnak. Rument a faluban meglehetõsen jómódúnak tartják, de ez a jómód nem megy túl egy átlagos tisztes, szorgos családnál megszokottakon.

Ilyen családok alkotják a falu közösségének gerincét. Mariát és Rument szerencsésnek tartják, mert ötvenes éveik végét, hatvanas éveik elejét taposva még fiatalosak és egészségesek, viszonylag magas és kiszámítható jövedelmük van, állami nyugdíjra és rendszeres fizetésre támaszkodhatnak. A falu népe becsüli õket. Maria és Rumen viszont szakadatlan küzdelemként éli meg a saját napjait: küzdelemnek azért, hogy fenntartsanak egy életszínvonalat, amelyet a szocialista idõszakban kivívtak. Ugyanakkor úgy érzik, ebben a harcban sikereik vannak.

A szocializmus öröksége

Rumen saját véleménye szerint a szocializmus vége óta nem sok változott a családi gazdaság életében. A hetvenes és nyolcvanas évek során a legtöbb munkát a szarvasmarha-tenyésztésbe fektették – pompás fiatal bikái megütötték a fél tonnát. Maria és Rumen emellett zöldségféléket is termelt piaci eladásra. Havi átlagjövedelmük 600–700 leva körül mozgott. Értékben ez nem tért el jelentõsen a mai keresetüktõl, de kevesebbet kellett elkölteni belõle, mint ma: a telefon, a villanyáram, a víz és az egészségügyi szolgáltatások igen alacsony árakon vagy teljesen ingyen álltak rendelkezésre, Szófiában élõ fiaik pedig kisebb anyagi segítségre szorultak. Az elmúlt idõk legnagyobb áldása mégis a garantált piac volt. Lelkesen emlegetik a régi szép idõket, és boldogan mesélnek arról, amikor a húst és a zöldséget még közvetlenül lehetett eladni az állami vállalatoknak. A gazdálkodókat erõsen támogatta a szocialista állam és az állami felvásárlók elõre meghatározott napokon jöttek el a faluba, és rögzített áron vásárolták fel a terményt.

Maria és Rumen beszámolójából meglehetõsen világos képet alkothatunk a szocializmus utolsó évtizedeirõl. A termelõszövetkezetek és a magángazdaságok viszonya az 1950-es és az 1980-as évek között számos változáson ment át, jól ismerjük a nyílt ellenségesség, a kölcsönös kizsákmányolás és a kisajátítás idõszakait is. A bolgár gazdákat az ötvenes években termelõszövetkezetekbe kényszerítették. Az 1954-es rendelkezések azonban megengedték, hogy 0,2-0,5 hektárnyi területet saját célú mûvelésre megtartsanak. Ezenfelül övék maradhatott a lakóházukat körülvevõ földterület is. Az udvarok, kertek megengedett legnagyobb méretét egy évvel késõbb 0,16 hektárban határozták meg. A gazdák a termelõszövetkezetben végzett munka után fennmaradó szabad idejükben mûvelhették ezeket a földeket. A hivatalos dokumentumok ideiglenes intézkedésként magyarázták a teljes szövetkezetesítés ideáljától való ilyetén elhajlást.

Kényszerû munkamegosztás

Kezdetben ezek a háztáji gazdaságok párhuzamosan mûködtek a termelõszövetkezetekkel, termelési volumenükrõl azonban nincsenek adatok. A hatóságok nemigen foglalkoztak velük: úgy tûnik, a hatalmon levõk egyetlen gondja az volt, nehogy a magángazdaságok elszívják az erõforrásokat a termelõszövetkezetek elõl. Mivel a gazdák puszta munkaereje igen fontos erõforrás volt, ezért igyekeztek megakadályozni, hogy a hivatalos munkaidõben a háztáji gazdaságban dolgozzanak. Azonban kiderült, hogy az apró háztáji gazdaságok jóval hatékonyabbak, mint a nagy termelõszövetkezetek, s így a hetvenes évek során a hatóságok hozzáállása is kezdett megváltozni. A korszak hivatalos dokumentumai már a kollektív gazdaságokat “kiegészítõ,” azokhoz “csatolt” területként emlegetik a magángazdaságokat, ahonnan a falu mezõgazdasági javai – különösképp a hús, a tej és a zöldség – számottevõ hányada származik. 1973 novemberében a Minisztertanács rendeletet adott ki, amelyben külön védelem alá helyezte ezeket a gazdaságokat. A kormány megerõsítette: a szocialista társadalom hosszú távú célja, hogy a mezõgazdaság egészére kiterjessze a szövetkezeti termelési formát. Ám a rendelet úgy folytatódik: “a jelen pillanatban nem szabad alábecsülnünk a magángazdaságok szerepét a tej-, hús-, tojás-, gyümölcs- és zöldségtermelésben.”

Az 1980-as évektõl a hatóságok igen komolyan támogatni kezdték ezeket a “kiegészítõ” gazdaságokat. Utasították a termelõszövetkezeteket, hogy minden szükséges géppel lássák el a háztáji gazdaságokat, továbbá adjanak nekik zöldség- és gabonavetõmagot, jó minõségû növendék malacot, borjút és bárányt. Ezen kívül az állam garanciákat nyújtott arra, hogy a háztáji gazdaságok által megtermelt javakat késedelem nélkül föl is vásárolja. A földeket ugyanakkor – az udvarok kivételével – csak határozatlan idõre engedték át használatra, ezeket nem lehetett megvásárolni, eladni vagy örökölni. Minden állami támogatás ellenére a háztáji gazdaság nem mentesítette a helyi gazdálkodókat a téeszekben teljes munkaidõben végzett munka alól, és terményeik piaci eladásában is korlátozták õket.

Hatékony munkamegosztás

Az 1980-as évekre az ország zöldség-, hús- és tejtermelésének már a nagyobbik részét a termelõszövetkezeteken kívül állították elõ. Megbízható statisztikai adatok, igaz, nem állnak rendelkezésre, mert a családok városon és falun élõ ágai közötti árucserét igen nehéz nyomon követni. A helyi hatóságok igen gyakorta és erõteljes formában intettek mindenkit az olyan jellegû csalásoktól, ahol a helyi gazdák vagy hatóságok a háztáji gazdaságok termékeit szövetkezeti termelésként tüntették föl, hogy úgy lássék, teljesítették az éves tervet. Ez is ok arra, hogy kételkedjünk a hivatalos statisztikákban. Ugyanakkor mégiscsak léteznek megbízható mutatók: így például a termelõszövetkezetek az 1975 és 1983 közötti idõszakban 26%-kal csökkentették veteményeseik területét, miközben a magánjellegû zöldségkertészetek területe 92%-kal növekedett, és virágzott a Szovjetunióba irányuló bolgár zöldség- és gyümölcsexport. 1986-ban például Szófia teljes hagyma- és babszükségletét a háztáji gazdaságok elégítették ki a hivatalos állami éves terv értelmében.

Ebben az idõszakban már világos volt a munkamegosztás. A termelõszövetkezetek gabona- és más olyan növénykultúrák termesztésére álltak rá, amelyek gépi munkát igényeltek. A legtöbb kézi munkát igénylõ növényeket a félig-meddig magánkézben levõ háztáji gazdaságok állították elõ. Az állattenyésztésben más volt a helyzet. Itt a termelési költségek körülbelül egyenlõ arányban oszlottak meg az emberi munka és a takarmány között. Míg a termelõszövetkezetek könnyedén elõállították a saját mûködésükhöz szükséges takarmánymennyiséget, a magángazdaságok a rendelkezésre álló munkaerõ tekintetében voltak verhetetlenek. Gondjaik enyhítésére a háztáji gazdaságok kezdetben megpróbáltak saját apró parcelláikon takarmányt termeszteni, és meglepõen jó – a termelõszövetkezetekét jócskán meghaladó – terméshozamokat sikerült elérniük. Jobb megoldás kínálkozott azonban a hetvenes és nyolcvanas években, amikor a hatóságok úgy döntöttek, elhalasztják a háztáji és a szövetkezeti szektor közötti háborút, és a kölcsönös együttmûködést fogják támogatni. Ezekben az évtizedekben kétféle megoldással próbálkoztak. Eleinte a háztáji gazdák különféle feltételek mellett földet bérelhettek a termelõszövetkezetektõl. Utóbbiak végezték mindazokat a feladatokat, amelyek gépi munkát igényeltek, a magángazdaság pedig a kézi munkafázisokat. A gazdáké volt a termés, de elvárták tõlük, hogy a zöldség, tej és hús bizonyos hányadát rögzített árakon adják el az államnak. A másik megoldás szerint meghatározott mennyiségû takarmányt kaptak az állami gazdaságtól és cserébe meghatározott mennyiségû húst vagy tejet adtak el az államnak.

Természetesen az egyéni gazdákat szigorúan ellenõrizték, nehogy piacra juttathassák termékeiket. Másfelõl azonban rögzített árak és állami garanciák gondoskodtak arról, hogy amit megtermeltek, azt késedelem nélkül átveszik tõlük. Nehéz megítélni, mennyire volt hatékony ez a berendezkedés, ám úgy tûnik, hogy a termelõszövetkezetek körében is megelégedésre szolgált (Creed 1998).

Az 1980-as évekre ez a fajta munkamegosztás vált a bolgár mezõgazdaság egyik fõ jellemzõjévé. Jogi státusza azonban mindvégig tisztázatlan maradt és ez állt a tulajdonviszonyokra is. A helyzet tisztázása helyett a hatóságok további hibrid megoldásokkal kísérleteztek.

Aztán 1982 márciusában a Minisztertanács az “önellátást” fokozandó, valamennyi állampolgárt (nem csupán a falusi népességet, mint a korábbi idõszakban) arra buzdította, hogy béreljenek kisebb parcellákat, melyeket határozatlan ideig, térítés nélkül használhattak, ha szõlõt vagy gyümölcsöt termesztettek rajtuk. Ezeket a földterületeket örökölni igen, de eladni, illetve megvásárolni nem lehetett. A 0,2-0,5 hektáros apró parcellák mellett a termelõszövetkezetben dolgozó gazdák nagyobb földterületeket is bérelhettek a szövetkezettõl. Ezzel a félig magántulajdonban levõ földek köre két új kategóriával bõvült, hiszen 1954-ben már törvénybe iktatták a “magánhasználatú földterület” fogalmát, amelyet nem lehetett adni-venni vagy örökölni, 1955- ben pedig a magánkertét, amelyet viszont igen. Ezek a kusza kategóriák és zilált tulajdonviszonyok (Verdery 1999) tükrözik, mennyire alkalmatlanok voltak a szocialista állam politikai és jogi keretei arra, hogy idomuljanak a fennálló gyakorlathoz, és azt valamiképpen törvénybe iktassák.

Posztszocialista kompromisszumok

Trud falu egészének – és ezen belül Rumen háztartásának – történetét a szocializmust követõ években tekinthetjük úgy is, mint kísérletet a nyolcvanas években létrejött berendezkedés fenntartására és hatékonyságának bizonyítására.

A szocialista termelõszövetkezetet 1991-ben feloszlatták, és a földet visszaadták a korábbi tulajdonosoknak vagy azok leszármazottainak. Maria és Rumen megkapta a maga hét hektárját és ennek javarészét azonnal átengedte az újonnan megalakult posztszocialista termelõszövetkezetnek. Azt mondják, nemigen volt választásuk. Gépekkel nem rendelkeztek, egy hektárnál többet pedig nem tudtak volna kézi erõvel megmûvelni. Ezért munkaintenzív gazdálkodásra voltak kénytelenek berendezkedni, amely ebben az esetben állattenyésztést és kertmûvelést jelentett. Más szóval ugyanazt a háztáji gazdálkodást folytatták, mint 1989 elõtt. Az új mezõgazdasági szövetkezet örökölte a régi épületeit és gépeit, és mindent megtett, hogy tagjainak ugyanazokat a szolgáltatásokat tudja kínálni, mint elõdje.

A falubelieknek két lehetõséget kínáltak föl: földjük bérleti díjaként kérhettek bizonyos menynyiségû terményt, vagy választhatták azt, hogy saját földjüket az új szövetkezet gépei ingyen megmûvelik és a szövetkezet által vásárolt vetõmagokkal vetik be. Maria és Rumen úgy ítélte meg, hogy ez utóbbi felállás gyakorlatilag azonos azzal, amit a nyolcvanas évek szocialista gazdasága kínált, és amivel meg voltak elégedve. A szövetkezet azonban nem volt hosszú életû, gépeit 2001-ben adósságtörlesztés címén elkobozták.

Rumen nem aggódott komolyan, mert Mihail, a helyi gazdasági vállalkozó felajánlotta, hogy bérbe veszi a földjeit. Mihail 1994-ben indította be nagyszabású vállalkozását, új gépeket vett és 400–1000 hektárt bérel, az üzleti ciklustól függõen. Saját tulajdona mintegy 15 hektárt tesz ki, és nem is szándékozik többet vásárolni. Azt mondja, a földbérletnek számos elõnye van: saját igénye szerint választhatja ki a területeket, a bérleti díj pedig nem jelent nagy érvágást, hiszen ezt javarészt természetben fizeti. A tulajdonosoknak kétféle választási lehetõséget kínál föl: vagy megmûveli a gépeivel az õ kisebb parcelláikat, vagy meghatározott mennyiségû takarmányt kaphatnak tõle az állataik számára. Így hát Mihail elégedett a helyzettel. Maria és Rumen sem panaszkodik a jelen állapotra, amely szerintük alig különbözik az elmúlt harminc év bevált gyakorlatától. Nem kell mûvelni a földjüket, és takarmányt kapnak állataik számára a szomszédban elterülõ nagygazdaságtól.

Legfõbb gondjuk és elfoglaltságuk a termékek piacra juttatása. A tej felvásárlásáról megnyugtatóan gondoskodik egy lomi kereskedõ, ám a tej és a hús ára is alacsonyabb, mint elvárnák. Kénytelenek elfogadni a felkínált árat, és megmagyarázhatatlan ingadozásokkal is számolniuk kell, amit roppant dühítõnek találnak. Míg a föld megmûvelésével elégedettnek tûnnek, az új piaci állapotok szünetlen panaszra és aggodalomra késztetik õket.

Kis gazdaságok nagy dicsõsége

Mindezenközben – úgy tûnik – észrevétlenül a klasszikus piaci verseny nyerteseivé lettek egy multinacionális óriással szemben. A Goliath nevû nemzetközi nagyvállalat 1995-ben terjesztette ki mûködését Bulgáriára, és gyökeresen átformálta a helyi piacot: új termékeket és szolgáltatásokat kínált, és korábban ismeretlen marketingfogásokkal élt. Hamarosan a piac jelentõs szeletét szerezte meg, majd rövidesen el is veszítette, amint a konkurencia piacra dobta a nagyvállalat termékeinek hasonmásait, alacsonyabb árakon. A Goliath piaci részesedése 13%-ra zuhant, majd 2003-ban drámai emelkedéssel újra elérte a 27%-ot. A nagyvállalat hányattatásai szorosan összefüggnek a trudi tejtermelõk gazdasági viselkedésével.

Amikor a Goliath megkezdte bulgáriai tevékenységét, a vállalat világszerte használt és bevált módszereit követte. Például a nagybani tejtermelõket részesítette elõnyben. A háttérben több megfontolás húzódott: a nagybani termelõk a szezonális ingadozásoktól függetleníteni tudják kibocsátásukat; a nagyüzemi tej minõsége is egyenletesebb, és végül – de nem utolsó sorban – a higiénés ellenõrzés is könnyebb. Ezért a Goliath bulgáriai leányvállalata úgy döntött, hogy középméretû, 400–450 tehénnel dolgozó tejüzemek létrehozását fogja támogatni, amely ellátja majd õt a szükséges tejmennyiséggel, cserébe pedig hosszú távú szerzõdéseket kínál a tejüzemeknek, így segítve hitelhez jutásukat.

A katasztrófa akkor következett be, amikor kiderült, hogy az új tejüzemek nem tudják literenként 0,4 leva alá csökkenteni termelési költségeiket. Ugyanakkor a – Rumenhez hasonló – átlagos bolgár tejtermelõ termelési költségeit gyakorlatilag lehetetlen meghatározni. A Goliath egyik bulgáriai vezetõje szerint az ilyen gazdák egyetlen kimutatható költsége a kanna ára, amelyben a tejet összegyûjtik. A nagyvállalat így abban a percben elveszítette a háborút, amint versenytársai másolni kezdték a termékeit. Utóbbiak a tejet a kistermelõktõl vásárolták, a jó minõségû hasonmásokat pedig alacsony árakon kínálták vásárlóiknak. A Goliath még évekig hõsiesen kitartott, részben a nagybani tejtermelõkkel fennálló szerzõdések némely kellemetlen cikkelyei okán, részben a vásárlói iránti kötelességérzet által vezérelve, részben pedig, mert makacsul nem volt hajlandó változtatni azokon a módszereken, amelyeket a nagyvállalat világszerte sikeresen követett. Több egymást követõ év veszteségei és csökkenõ piaci részesedése nyomán végül a cég észhez tért. Anélkül, hogy a fennálló szerzõdéseket hivatalosan felmondták volna, az új vezetõség egyszer csak a kistermelõktõl kezdett tejet vásárolni, és mivel magasabb árakat tudott kínálni, hamarosan kezdte visszanyerni piaci részesedését. Bulgária és Románia volt az a két ország, ahol a Goliath ilyen kompromisszumra kényszerült. Sem Közép-Európa volt szocialista országai, sem a volt Szovjetunió nem okozott effajta nehézséget. A trudi parasztok emlékezetében élõ legszörnyûbb év, amikor a lomi kereskedõ literenként átlagosan 0,2 levát fizetett a tejért, még rémesebb volt a Goliath bolgár ága számára. Elemzései kimutatták, hogy a konkurencia képes lesz akár 0,18 levás literenkénti áron vásárolni, míg az õ beszállítóik nem tudják középtávon 0,35, rövid távon pedig 0,4 leva alá csökkenteni termelési költségeiket. Ezt még egy multinacionális óriás sem engedhette meg magának. A gyümölcs- és a zöldségpiacon is hasonló fejleményeket lehetett megfigyelni.

Tartós kompromisszum?

A Goliath jelenlegi vezetése átmeneti kompromisszumnak tekinti, hogy módosította a beszállítókkal való kapcsolattartás világszerte bevált gyakorlatát. Rumen magángazdasága legalább három évtizede mûködik átmeneti kompromisszumként, de az ellene szóló új keletû érvek nyomósnak látszanak: a népesség öregedése, az uniós rendelkezésekbõl fakadó szigorú szabályozások és az uniós mezõgazdasági támogatások beáramlása.

Trud 550 bolgár lakosa közül csak két tucat nem érte még el az ötven évet. Ugyanakkor már próbálkoznak a helyi roma fiatalok bevonásával, és nem is sikertelenül. A munkaintenzív kisgazdaságok és nagyobb szomszédaik közötti társulás feltételeit is folyamatosan újratárgyalják és az új nemzedéknek új feltételeket kínálnak.

Megalapozottabbnak tûnnek a tej minõségével kapcsolatos aggályok. A sok kisgazdaságból beszállított tej ellenõrzése szinte megoldhatatlannak tûnik. Igaz, a SAPARD-program rendszeres támogatást nyújt olyan begyûjtõpontok létrehozásához, ahol a gazdák leadhatják és az uniós szabványoknak megfelelõ körülmények között tárolhatják a tejet.

A politikai és jogi szabályozás kevésbé biztató, hiszen a jogi keretek megint egyszer alkalmatlannak bizonyultak. A nagy- és a kisgazdaságok között fennálló szimbiotikus kapcsolatok nem illeszkednek bele a tulajdon posztszocialista felfogásába. A gazdák könnyen megtalálják a mindkét fél számára kölcsönösen elõnyös megoldásokat. A kisgazdáknak – akik valójában a falu földterületének tényleges birtokosai – hathatós eszköz van a kezében, amellyel befolyásolni tudják a szomszédos nagygazdaságokat, és arra késztethetik õket, hogy a kisebb gazdaságok mûködtetéséhez szükséges terményeket, azaz gabonát és takarmányt termeljenek. A vidéki vállalkozók nem szívesen vásárolnak földet: jobban kedvelik a rugalmasságot, szívesebben fektetik pénzüket új gépekbe, mint földvásárlásba. Úgy tûnik, a helyi szereplõk egyikének sem fûzõdik komoly érdeke ahhoz, hogy a jelenlegi tulajdonviszonyokat módosítsák. Egy az UNDP megbízásából nemrégiben készült jelentés (Mihailov 2004 ) világosan kimutatta, kiknek lenne elõnyös a változás: ez a csoport az össznépesség mindössze 3,3%-át teszi ki, és városlakókból áll, akiknek az égvilágon semmi köze a mezõgazdasághoz. Mégis: a Mezõgazdasági Minisztérium és befolyásos képviselõk egy csoportja is olyan intézkedésekért lobbizik, amelyek véget vetnének a földtulajdon területén uralkodó “kusza” helyzetnek. Az 1970-es és 1980-as évek szocialista ideológusai is zavartan álltak az akkor fennálló vagy éppen keletkezõ zavaros földtulajdoni kategóriák elõtt.

A mai helyzet mélyebb értelemben is rokon a 1970-es években fennálló állapottal, hiszen a társadalomtudósok (Giordano és Kostova 2000, 2002) és a politikai döntéshozók ma is a befejezetlen reformok tünetének tekintik a kis- és nagygazdaságok közötti munkamegosztást. Egykori szocialista kollégáikhoz hasonlóan átmeneti helyzetnek tekintik a kisbirtok és a (szövetkezeti) nagybirtok közötti szimbiózist, amelynek elõbb vagy utóbb meg kell szûnnie, hogy végre gyõzedelmesen felülkerekedjék a nagybirtok.

FORDÍTOTTA FRANK ORSOLYA

IRODALOM

Creed, Gerald: Domesticating Revolution: from Socialist Reform to Ambivalent Transition in a Bulgarian Village. University Park, Pennsylvania State University Press, 1998.

Giordano, Christian – Kostova, Dobrinka: Understanding Contemporary Problems in Bulgarian Agricultural Transformation, in: Christian Giordano, Dobrinka Kostova, Evelyne Lohmann-Minka (szerk.): Bulgaria. Social and Cultural Landscapes. University Press Fribourg, coll. Studia Ethnographica Friburgenisa, 2000, 159–175.

Giordano, Christian – Kostova, Dobrinka: The Social Production of Mistrust, in: C. M. Hann (szerk.): Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. Routledge, 2002, 74–92.

Kaneff, Deema: Property, Work and Local Identity, in: Max Planck Institute for Social Anthropology Working Papers. Halle am Saale, 2000, 1–16.

Kaneff, Deema: The Shame and Pride of Market Activity: Morality, Identity and Trading in Postsocialist Rural Bulgaria, in: Ruth Mandel – Caroline Humphrey: Markets and Moralities. Ethnographies of Postsocialism. Berg, Oxford, 2002, 33–51.

Lampland, Martha: The Advantages of Being Collectivized: Cooperative Farm Managers in the Postsocialist Economy, in: C. M. Hann (szerk.): PostsocialismIdeals, Ideologies and Practices in Eurasia. Routledge, 2002, 31–56.

Mihailov, Docho (szerk.): National Human Development Report. UNDP, Sofia, 2004.

Verdery, Katherine: Fuzzy Property: Rights, Power, and Identity in Transylvania’s Decollectivization, in: Michael Burawoy – Katherine Verdery (szerk.): Uncertain TransitionsEthnographies of Change in the Postsocialist World. Rowman and Littlefield, Oxford, 1999, 53–81.

  1. Gerald Creed úttörõ munkája egy szocialista korszakbéli bolgár falu mindennapi gazdasági tranzakcióit, és a rendszerváltás utáni szabályozás hatásait elemzi (Creed 1998). Deema Kaneff egy sor publikációban vizsgálja, a szövetkezetek feloszlatása után létrejött új tulajdonviszonyok és a szabad piac hogyan tükrözõdik a helyi identitás, a rituálék, a dicsõség és szégyen fogalmaiban (2000, 2001, 2002). Dobrinka Kostova és Christian Giordano (2000, 2002) más szemszögbõl tanulmányozza az új tulajdoni szerkezetet: figyelmük középpontjában a tulajdonosi jogcímek és a mûvelési módok összefüggése állt (Bulgáriában mintegy másfél millió ember birtokában van mûvelhetõ földterület, ezek többsége városi lakos).
  2. Az írásban szereplõ nevek kitaláltak.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.