Lenin és a Titanic

Beszélgetés Velez Zoltánnal a magyar mezõgazdaságról

2000: Nem is olyan rég még kinn álltak a traktorok a Felvonulási téren. Azt mondták, kitört az agrárválság. Most viszont néma csend honol, sehol egy gazda, sehol egy traktor, mintha minden megoldódott volna, holott a mélyben feltehetõen minden ugyanaz, mint néhány hónapja. Kezdjük talán ezzel, bár még rengeteg kérdésünk van a magyar mezõgazdaság – mondjuk így – értelmérõl: vajon inkább megéri-e termelni mint nem termelni? S ha igen, akkor mit? No és a birtokszerkezet mennyire ésszerû, pontosabban ésszerûtlen? És más kelet-európai országokban? Örüljünk-e az EU agrártámogatásainak? Kinek higgyen a laikus értelmiségi?

VELEZ ZOLTÁN: Ha lehet, kerülném a nagy ívû áttekintést, hisz a történetet magát annyiszor megírták már, annyiféleképpen, annyiféle érdek által vezettetve. Nekem ez egyébként sem szakmám. Az én áttekintésemmel valószínûleg senki sem értene egyet, mint ahogy bizonyára én se senkiével. Annyira azért visszamennék az idõben, hogy a mezõgazdaságnak valaha volt két funkciója: az egyik, hogy megetesse az embereket, a másik pedig az ehhez kapcsolódó kultikus igények kielégítése. A modern piacgazdaságot megelõzõen a lakosság 80–90%-a az élelem elõállításával volt elfoglalva. Ezt az arányt mára levittük 2-3-5%-ra. Európában még a legelmaradottabb országban sincs 10% fölötti agrárfoglalkoztatás, tehát ebbõl a szférából durván egy évszázad alatt kilöktük a munkavállalók 90–95%-át. Mifelénk ez idõnként forradalmi úton, erõszakkal ment végbe, ám a kultikus igények egy része megmaradt, sõt fölerõsödött. A kenyér, a búza, az áldás, a kovász – mindig az anyaföldhöz megyünk vissza. Holott a búza manapság lényegében ugyanaz, mint az eszterga vagy a mikrocsip. A traktorral az ember fizikailag eltávolodott a földtõl, gumi és vas került közéjük, és az égadta világon semmi összefüggés nincs aközött amit a paraszt csinál és amivel csinálja. A traktor elvileg kotrógép is lehetne, vagy kamion, mert az ember ugyanazokat a munkafolyamatokat végzi rajta a szent magyar földön, melyen apáink vére folyt. Nálunk a faluról kilökõdés nemrég fejezõdött be. Akik bejöttek a városba, még sokáig a faluhoz mérik magukat. Még mindig a kenyér ünnepe, az aratás, a családi munka fontos nekik, hiszen annak idején össze kellett állni ahhoz, hogy az aratást vagy más munkát elvégezzenek, elöl haladt az apa, kaszált, aztán jött a marokszedõ, aztán aki kötözte, és aki kévébe rakta, aztán ment az egész föl a szekérre. Most jön egy dízelkombájn, brrr, és belefolyik egy vastartályba az egész történet. És ugye, eltûnt a falu maga is a régi valóságában. Amit anno egy egész falu csinált összefogva, kalákában, ezt most megcsinálja tíz-tizenöt ember. Hétszáz hektárt tud megmûvelni egy traktoregység, azaz két-három ember meg a gépek. Ha veszünk egy 1500– 2000 hektáros falut, az maximum hat ember munkáját igényli.

Közben persze más dolgok is megváltoztak. Falun azt a fogalmat, hogy szemét, nem ismerték. Régen ami a háztartásban keletkezett vagy a földön termett, azt elõször megette az ember, majd az állat, amit az ürített, ment vissza a földre, ami semmire se volt jó, azt eltüzelték. Most viszont ipari láncolatot mûködtetünk, aminek a végén hulladék van, kipufogógáz van, miközben például a búza esetében egységnyi elvetett magból mondjuk 10–15 egység végtermék jön ki, a korábbi 3 vagy 5 helyett. Családi munka, állatok az udvarban, disznóölés, rítusok, évszakhoz kötõdõ táplálkozás – hol vannak ezek ma már? A disznóölés nem azért volt télen, mert máskor nem lehet elvágni a disznó torkát, hanem mert két nap múlva megromlott volna a hús. Csirkét meg nyáron ettek, mert tavasszal kelt ki és nyárra nõtt meg akkorára. A nyári búcsúkra jött a csirke az újkrumplival, mert ugye mikor kezdtek a tyúkok tojni? Amikor sütni kezdett a nap. Most meg fogjuk és fölkapcsoljuk a villanyt a tyúknak, akkor most tojsz, lekapcsoljuk, nem tojsz, tojsz nem tojsz, tojsz nem tojsz. Ez történt a sertésnél is. Van hûtõnk, átalakítottuk a fehérjéhez jutás ciklusait, hol van már a zsír, a füstölés, a sütés és a többi? Lett belõlük hûtõház, hûtõlánc, tartósítószerek.

Ami pedig a történet politikai oldalát illeti, egyik oldalon vannak a technokraták, akik megértik a globalizációs kihívást (esetleg túl is értékelik), a másikon pedig a múltba révedõk, akik az elmúlt világból várják a megváltást. Õk szeretnék ezentúl is együtt látni a családot, a nagypapát aratáskor, még vannak emlékeik az anyaföldrõl, mely az egész falut eltartotta, most meg nézd – mondják –, mit csinálnak ezek a gazemberek a vidékkel. És nem lehet racionálisan érvelni, félreértés ne essék, nem csak nálunk. Mi anno az embereket betettük a budapesti vállalatok kihelyezett üzemeibe. Buszoztak, bicikliztek, dolgoztak, tsz- melléküzemág, egyéb. Jött a rendszerváltás, s belõlük lett a rengeteg munkanélküli. És most még ez az Európai Unió is hozzá, mely nem csupán támogatási, hanem hatékonysági versenyt is hoz magával. Lássuk például Dániát, ahol 4 millió lakosra 25 millió sertés jut.

2000: Biztosan túltermelési válság dühöng abban az országban.

VZ: Ha a dánoknak kéne megenni ennyi húst, az a torkukon akadna. Majd’ 23 milliót a 25-bõl, láss csodát, egyetlen vágóhídon vágnak le.

2000: Ez már maga a kommunizmus. Mindent központosítanak.

VZ: Ezek a versenytársaink. Hollandiában a 14 millió disznónak a 65%-át szintén egy vágóhíd dolgozza fel. Németországban a 44 millió sertés 58%-át négy vágóhíd öli. És nálunk? A kis községi vágóhíd kuriózumnak persze jó, éljen a falusi turizmus. Ezért gondolom azt, hogy támogatni kell Csányi Sándor koncentrációs törekvéseit a húsiparban.

2000: Községi vágóhíd, ez olybá tûnik, mint a látványpékség.

VZ: Igen a jómódúaknak, de a miénk alapvetõen szegény ország , s a látványpékség elég távol áll a tömegtermeléstõl. De beszéljünk a kukoricáról. Az Európai Unióban kevés van belõle. Hol van kukorica? Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, az USA-ban. Az amerikaiak hoztak egy döntést ezelõtt tizenöt-húsz évvel, hogy az õ gabonájukból egy tonnának a világ bármely pontjára való eljuttatása nem lehet drágább, mint egy zongorának a földszintrõl a második emeletre való fölszállítása. 40–50 ezer tonnás hajók hozzák a kukoricát, várja a dán disznó, odaáll az amerikai hajó, csövön belöki a kukoricát, odajön a brazil hajó, csövön belöki a szóját, a disznó megeszi, ami meg kijön belõle, azzal csinálni kell valamit – ez bizony egy ipar. Egy bio-vegyi-üzem. Nem lehet a Hanzi disznó hátát vakargatni, azt ma már állatkertnek hívják, vagy ökogazdálkodásnak. A disznó napot addig lát, ha épp nem éjjel szállítják, amíg fölmegy a teherautóra. Embert is akkor lát. Nincs olyan már, hogy állatorvoslás. Gyógyszert be a tápba, a táp bemegy a disznóba, aztán meggyógyítja. Tömeges kezelés van, amelyik disznónak baja esik, abból dög lesz, mehet a fehérjefeldolgozóba: húsliszt, kutyaeledel lesz belõle. A teljes magyar baromfitermelés 500 ezer tonna. Ha egész Magyarország egyetlen cég volna, pulyka, kacsa, liba, minden szárnyas, akkor lennénk a harmadikak Európában a vállalatok rangsorában. Így viszont nem vagyunk rajta a térképen.

2000: És tényleg kell még a rítus a magyarnak, a falusi embernek? Nem csak Torgyán és utódai dumálják belé innen Újpestrõl?

VZ: Válasszuk szét a hagyományõrzést, illetve a politika által kavart igényt a mítoszra és a rítusra. Az elsõrõl nem tisztem beszélni. Ha nincs munka, akkor megnõ a kereslet az emlékre, a rítusra. Hét-nyolcszázezer ember él ma a vidéki Magyarországon, aki az állam számára alig látható. Nem létezik. Él a disznajából, a darab földecskéjébõl, kapál, gürcöl. Neki nincs más választása, de õ a mítosz hordozója, ragaszkodik egy emlékhez. Közben viszont úgy érzi, hogy mindennap rosszabb lesz. Az emberek nem vesznek már annyi disznót, mert ha majdnem élõsúly-áron kapod meg a sonkát a szupermarketben lefóliázva, akkor miért maszatold össze magad a disznóval? A disznóvágás, ha nem te neveled az állatot, mára a gazdagok szórakozása lett. Mert harmincezer forint, amibe egy százkilós disznó kerül, vidéken nagyon sok pénz. Egy vidéki városban ha egy házaspár két gyerekkel a minimálbér közelében dolgozik egy multinacionális vállalatnál, nettóban mondjuk százhúszezret keresnek ketten, annak nem nagyon van erre 30 ezer forintja, meg a közlekedés, a füstölés és a böllér, azért ez egy ötvenezer forintos kaland.

2000: Mi meg azt halljuk, hogy a miénk az igazi disznó, nem fröccsöntött, ez itt ette a moslékot (amit az EU-ban egyébként tilos etetni) …

VZ: Az állatok magunk között szólva a keményítõtõl, a fehérjétõl, a zsírtól stb., fejlõdnek. Hogy ezeket miben viszed be neki, az szinte teljesen mindegy. Az aminosavak, az energia a fontos. Az öko- és biogazdálkodás természetesen más alapokon áll. A nagyüzemben az állatokat genetikailag szelektáljuk, hogy minél hatékonyabban hasznosítsák a tápanyagokat, melyeket a mikroelemek szintjén kiszámolunk. Lehet például sárga csirkét csinálni, mindenki el van ájulva attól, hogy a csirke sárga. Na most a csirke attól lesz ilyen, hogy adok neki egy adag karotint, mindannyian sárgák leszünk, ha karotint etetnek velünk. Vannak tanyasi csirkék, melyek tényleg kapirgálnak, ha viszont nem mozog az állat, akkor petyhüdt lesz az izomzata. A vevõk döntõ többsége nem az agyát használja, amikor vásárol, hanem a szemét. És ha odateszed neki a sárga húst, elviszi, ha nem túl drága. Az izomzatra nem figyel. Hetven százalékuk csak az árakra érzékeny. Nem nézi, hogy mivel etették a csirkét, csak az érdekli, hogy miként tudja a gyerekét a legolcsóbban ellátni fehérjével. De vissza a 7–800 ezer kisemberhez, ezek jobbára nem gazdálkodók, hanem kényszervállalkozók a még megmaradt a 600 négyszögöl szõlõjükön, meg a kertjükben, és az egy-két hektár szántójukon. Csinálnak egy kis borocskát, aztán nem tudják eladni. Ha megisszák, akkor munkaképtelenné válnak, ha nem isszák meg, akkor bármi áron piacra viszik. A munkabért nem számolják, csak a vegyszert, és piaczavaróként jelennek meg a rendszerben. Ebbõl is lesz a fekete gazdaság. Ez az a környezet, mely a szocialista meg a liberális politikusok számára nem létezik. Mert nem ismerik ezt a világot, és ide ment be a Fidesz, vezetõik vidéki gyerekek, tudják, mi az a falusi szegénység, ami egészen más, mint a városi. A városi szegénység el tud bújni. A falusi az látszik, az egy billog. Ezeket az embereket verbálisan meg lehet közelíteni, mert a szegénység nem azonos a butasággal. A falusi szegény nem tud elmenni a középiskolába, mint régen, kiemelkedési lehetõségei az elmúlt tizenöt évben igencsak beszûkültek.

2000: Tehát ez a rengeteg ember a lehetõségei mentén racionális döntéseket hoz.

VZ: Igen, a saját élete szempontjából, igen. Ezeknek a népeknek a jelentõs hányada, ha dolgozik, többnyire minimálbért kap. És zsebbe még egy adag pénzt, emiatt 10–20 évre elõre be van betonozva a nyomora. Mert ha megrokkan, és nem tud már munkát vállalni, ma 27 ezer forint rokkantnyugdíjhoz jut. Vagy ha minimálbérrel megy nyugdíjba, huszonhétezer forintot kap, együtt az asszonnyal ötvennégyezret. Külsõ Zala, belsõ Somogy, Dél-Fejér, Észak-Tolna, Borsod és Nógrád, Hajdú-Bihar, Békés, a Nyírségnek a román határhoz közeli része – ezek mind jövõkép nélkül maradtak. Én nem látom, hogy az elmúlt tizenöt évben egyetlen komoly lépést is tettek volna azért, hogy ez a helyzet megváltozzék. Talán a környezetgazdálkodást támogatók legutóbbi gyõzelmét kivéve, aminek kapcsán jelentõs réteg került jobb helyzetbe.

2000: Térjünk most vissza a rendszerváltás pillanatához. Hol lett elrontva a dolog? Vagy sose volt jó?

VZ: A szocializmusban az agráriumnak nem tûntek el a kultikus jegyei, csak módosultak. Élelemmel látta el a munkásosztályt, és a Nagy Testvérnek kiszállította a felesleget. Mindkettõ úgymond hõsi cselekedet volt. Ennek rendelték alá a pénzt. Agrár-felsõoktatást csináltak, átformálták a birtokszerkezetet. Itt megint számoljunk le egy illúzióval, a ’45-ös földosztás után két évvel a parasztok jelentõs százaléka visszaadta a földjét. Akinek korábban volt birtoka, az meg tudta mûvelni, a cseléd nem. Ez ma azért érdekes, mert sokan a kárpótlásnál ezeket a földeket igényelték vissza, melyeket ’45-ben ajándékba kaptak és sokan azonnal visszaadtak. Most vegyük ki azokat közülük, akik késõbb kulákok lettek. Mert nekik volt szaktudásuk, a téeszekben õket tették meg elnökké és brigádvezetõvé. Mert nem lehetett mást csinálni, az eszmétõl nem nõtt a búza, nem folyt a tej. Kulák börtönbõl ki.

2000 : Ez az, ami a Szovjetunióban nem ment…

VZ: Mert ott megölték a kulákot, s eltûnt a szaktudás. Nálunk ez rövid ideig tartott, és gyors volt az ébredés. Igazából visszaállt a nagybirtokrendszer. Az állami gazdaságok meg a téeszek, azok kérem nem voltak mások, mint nagybirtokok. Modern nagybirtokok. Nem gróf Zichy birtoka, hanem Jézus Szíve Szövetkezet, Vörös Lobogó Szövetkezet. 1200 körül volt a szövetkezetek száma, az állami gazdaságokét pontosan tudom: 121. Úgy emlékszem, 3000–3500 hektár között mozgott a téeszek átlagos területe, az állami gazdaságoké pedig 6000 fölött. És akkor még jött hozzá a háztáji, szüleimnek is volt otthon 600 négyszögöl szõlõjük. Nálunk, Móron, akinek nem volt szõlõje, az nem volt komoly ember.

2000: 1989-ben mennyire volt korszerû ez a struktúra?

VZ: A birtokszerkezet abszolút korszerû volt. Ez volt az egyetlen terület ahol versenyelõnyünk adódott, igaz, még a kelleténél több kisgazdaság mûködött. A szereplõk számát szûkíteni kellett volna. Annyira összetett ez a témakör, a szociológiától a fehérjéig minden benne van, mert hol is kellett volna szûkíteni és mit? Nógrád megyében, a hegyekben például kár volt téeszt csinálni. Ott kellett volna hagyni a földet a parasztoknál, tartsa el az embereket, meg kellett volna szervezni a termékek begyûjtését, érezze jól magát a falu, aki pedig ki akar ebbõl a közegbõl törni, annak meg kellett volna adni a lehetõséget erre. Ahol viszont, mint Mezõhegyesen, ezer hektárszám jó minõségûek a földek, ott egyetlen parcellát sem kellett volna hagyni a kistermelõnél, inkább jövedelmet kellett volna adni neki. Ahol turisztikát akarunk, ott nem lehet nagyüzem. Ahol nagyüzem van, ott nincs turisztika, mert a nagyüzem dübörög, poros és átláthatatlan.

A magyar birtokszerkezet a rendszerváltást megelõzõ pillanatban az EU számára veszélyt jelentett, ha az ottani agrárszakértõk keletre pillantottak. Iszonyatosan nagy tévedés volt, és szerintem történelmi károkat okoztak azok, akik a parasztság évtizedes vágyaira alapozva – mondjuk így – ügyvédek kezére juttatták a magyar földnek ingatlanként hasznosítható részét.

2000: Ezek valóban létezõ vágyak voltak, nemde?

VZ: A legfiatalabb paraszt, akinek 1945-ben földje lehetett, talán ha 20 éves volt. Az ilyen embert vidéken még gyereknek hívták. Az még az asztalnál eléggé az alsó fronton ült. Ez nálunk, a családban ugyanígy volt. Aki ’45-ben 20 éves, az ’90-ben 65, tehát munkaképes korának már nagyon a végén jár. Aki ezt az idõszakot végigcsinálta falun, aki éjjel-nappal növényvédõszerrel meg állatokkal dolgozott, az hatvanöt évesen már nem él, vagy nem munkaképes. Tisztelet a kivételnek. A növényvédelemmel foglalkozók közül kevesen mentek nyugdíjba. Kinek lehettek hát “létezõ vágyai”? Nem parasztokról, hanem mezõgazdasági munkásokról beszélek, amikor a rendszerváltás pillanatát felidézem. A paraszt az komplex szaktudással rendelkezõ, rendszeresen mezõgazdaságból élõ egyén. A tehenész az nem paraszt. A traktoros, a mezõgazdasági gépszerelõ, az nem paraszt. Az embereket érzelmeiket felkorbácsolva belevitték a kárpótlásba. Egyszer ki kéne már számítani, hogy ez mibe került. Nekünk ’89 óta nõtt az agrárimportunk és csökkent az exportunk. A fejlett világban ez pont fordítva történt. A magyar paraszt rajta ült a csúszdán, közben meg azt mondták neki, hogy üvölts Sanyi, mert attól jól fogod érezni magad. És akkor ment a Torgyán rendezvényeire és üvöltött. Állítólag a régi birtokstruktúra minõségi termelésre nem volt alkalmas. Ez a nagy vád ellene. Tömegtermelésre viszont igen. Magyarország gabonatermõ ország. A minõségi gabona azonban csupán egy szûk szegmens, ha tényleg magas minõségrõl beszélünk. Elõször is 10 millió embert kell megetetni. Lehet persze durumlisztet is termelni, meg hasonló dolgokat, van is rájuk egy 8–10%-os vevõkör. A gabona tömeges elõállítása olyan, mint a Suzuki gyár vagy a Toyota, nem Mercedes és nem Ferrari, nem is állította azt senki. A Volkswagen gyárral azonban felvettük a versenyt. Ésszerûsíteni kellett volna a menedzsmentet, a diszfunkciókat kivenni belõle, építõbrigád, könyvelés, titkárnõ, gépkocsivezetõ, párttitkár, szakszervezeti titkár, meg a rengeteg vezetési szint – a piacgazdaság magától kitakarította volna õket. A párttitkár például azonnal eltûnt volna.

Ez nálunk, az állami gazdaságban úgy zajlott, hogy a háromdiplomás párttitkárra, aki eszméletlenül felkészült és nagyon jó fej volt, mértük a csapást, hogy õ legyen az, aki lecsavarozza a névtáblát, és a Lenin kép elé betesz egyet a Titanicról. És ezzel kész is volt a cégben a rendszerváltás. Ment a móka tovább. Közben meg marha sok pénzt – bocsánat a kifejezésért – elszartunk már, hogy visszajussunk oda, ahol már voltunk. Négyezer milliárd forintot az elmúlt tizennégy évben. Az éves költségvetésnek az egyharmadát elszórakoztuk a csúszdán való játszadozásra. A felét az említett hét-nyolcszázezer emberre, hogy ne haljanak éhen, a másik felét a versenyszférára, hogy ne boruljon föl.

2000: Miért, mit lehetett volna csinálni a gabonával meg a hússal, amit azelõtt a szovjeteknek adtunk az olajért?

VZ: A tovarisi konyec még talán elment volna. De az már nem, hogy kérjenek is bocsánatot, addig nem kapnak tõlünk semmit. A gabona és a hús egy darabig még elkelt volna az orosz piacon. Ma már nem. Ukrajna és Oroszország, ha nincs aszály, ma már exportõr. Ha meg aszály van, vannak nagy raktáraik, most már õk is tudnak készletezni. Hej, ha azt, amit mi a vidék szociális biztonságára használtunk fel, piactámogatásra fordítottuk volna! Hogy az oroszoknak lehessen szállítani, bizonyos veszteségeket leírni, városokkal, amikor még lehetett, megegyezni. Vagy az energiaszektorral… már késõ. Nemrég, amikor a Medgyessy kint járt Putyinnál, röhögõgörcsöt kaptam. Agrárkérdésekrõl kormányszinten tárgyalni egy olyan országban ahol a liberális piacgazdaság sokkal fejlettebb, mint a világon bárhol, ahol minden piaci szegmensnek megvan az usánkás gazdája, hát ez anakronizmus. A kormány ott is a szabályozással foglalkozik, nem a sefttel.

2000: Volt-e az üzemnagyságon kívül bármilyen más viszonylagos elõnyünk a régi rendben?

VZ: A magyar agrárértelmiség olyan tudással rendelkezett, mint a holland, a német, az amerikai, az ausztrál, az argentin vagy a dél-afrikai. Húsz-harminc évvel ezelõtt Németországban, akárcsak egész Nyugat-Európában, még kicsik voltak a birtokok. Az elmúlt másfél évtizedben a koncentráció iszonyatosan felgyorsult. A nagybirtokon gazdálkodás tudását el lehetett volna adni nekik. Az én generációm az utolsó, mely még intakt nagyüzemet látott Magyarországon. Én 31 éves koromban egy 8 ezer hektáros állami gazdaságnak lettem az igazgatója, ahol 700 hektár gyümölcsös volt, 12 hektár üvegház, 20 000 sertés, 700 tejelõ marha, 700 húsmarha és 1200 birka. Nekünk 1987-ben tehenenként 7000 liter tejet adó tehenészetünk volt.

2000: Évi 7000 litert adott egy tehén?

VZ: Igen, ez volt akkor a világszínvonal. Az izraeliek, a japánok és az amerikaiak jártak elõttünk. Emlékszem, Váncsa Jenõ bátyám engedélyezte, hogy donor teheneket hozzunk be az Egyesült Államokból. Kollégáim, ez a sok üldözött, akivel mostanában találkozom, az állatorvos, az állattenyésztõ, hozták át a teheneket, Franciaországban pedig megvették az embriótranszferhez szükséges berendezéseket. És 1987-ben embriót ültettünk át. Most meg mint világcsodát mutatják ezeket az eljárásokat a televízióban. A sárszentmihályi állami gazdaság bodakajtori tehenészetében Varga Ágnes irányításával iparszerûen folyt az embriók átültetése. Itt tartottunk. Ezek után kellett elviselni a Torgyán handabandázásait…

2000: Folytatva a gondolatkísérletet, hogy nézett volna ki a “sima leszállás”? Mondjuk, szép lassan kifut az orosz piac a ’90-es évek második felére. Minek kellett volna jönnie utána? Egyáltalán, vannak jó példák a környékünkön a volt keleti blokkban?

VZ: A jó példa a világ. Az a koncentráció felé halad. Szállnak ki a mezõgazdaságból a parasztok, a földtulajdonukat pedig megtartják. Nálunk is a tulajdonviszonyokat kellett volna rendezni világosan, hogy kié is a szövetkezet, és mi a cél vele. A földet adja három-négy-öt vagy tíz paraszt bérbe, egy pedig mûvelje meg. Nyugaton szédületes sebességgel nõ a mûvelés mérete, a németeknél 15 év alatt megtízszerezõdött, mi pedig amit véres verejtékkel, eszméletlen tõkevesztéssel, hihetetlen szociális és politikai konfliktusok árán egyszer megcsináltunk, lásd téeszesítés, 1989 után szépen visszacsináltuk. Megint temérdek konfliktussal, tönkretéve az eszközöket, elveszítve a piacokat. Lehet ismét nulláról indulni.

2000: Antall összeáll Torgyánnal, jön a kárpótlás, minden baj innen származna?

VZ: Végül is Antall foglya volt a kisgazdáknak. Õ eleinte nem beszélt kárpótlásról. Az nem szerepelt az MDF programjában. Õk racionálisabban közelítettek az agrárpolitikához, személy szerint nem hibáztatom õket. Amellett, hogy a kárpótlás rengeteg pénzébe került mindenkinek, sokakat megalázott, az ágazatot magát leértékelte, az agrármenedzsment jelentõs hányadát pedig kitaszította a mezõgazdaságból. Elmentek kereskedõnek, biztosítási ügynöknek. Valaha a magyar agrárium és agrárfelsõoktatás legnagyobb szerencséje 1956 volt. Mert számos budapesti professzort, aki tüntetett, meg akit valaminek megválasztottak, kivágtak Gödöllõre. És nekünk õk lettek a professzoraink. Hortobágyi Tibor szerintem mind a mai napig klasszikusa a növénytannak. És Fábián Gyula, az állattani tanszék vezetõje, aki etológiát tanított Angliában, ma is világhírû. Gyarmati professzor a gödöllõi matematika tanszék vezetõje, Stefanovits Pál akadémikus, a talajtan tudósa szintén nagy elmék, vagy Horváth professzor, a mikrobiológus, azt hiszem, négyszer volt Nobel- díj-aspiráns Gödöllõrõl. Kirúgták õket Pestrõl, vidéken nem látszottak, ennyi. Ezek az emberek nemcsak a tudást hozták magukkal, hanem egyfajta viselkedési kultúrát is. Úriemberek voltak. A hallgató, ha bekopogott hozzájuk, fel kellett öltöznie, tisztelettudóan köszönnie, még a tétel kihúzásának is megvolt a maga rituáléja a vizsgán. Egy Fábián Gyulával negyven percet lehetett beszélgetni a gödöllõi HÉV-en, mert HÉV- vel tujázott kifelé, köré gyûltek a diákok. Gödöllõ nem parasztképzõ volt. A múltba merülünk, nézzük jobbról-balról, közben itt a keserû jelen. A 21. század a tudás társadalma. Az agráriumban is. A 7–800 ezer ember, akirõl beszéltünk, hozzájuk vajon hogy jut el a tudás? Sehogy.

Jelentõs részük ötven év feletti, nem átképezhetõ, szociálisan mozgásképtelenek, vállalkozásuk, ha van, alultõkésített, az európai uniós források megszerzésére nem képesek. Kezdõdik ott, hogy az EU-ban utófinanszírozás van. Addig hol a tõkeerõ? Hol a bizalom? Ráadásul versenyzünk a lengyellel, a franciával és a többi nemzettel. A többség évtizedek óta csinálja ezt Nyugat-Európában, mi meg fölpattanunk a bringára, és megpróbáljuk utolérni õket. Kérdés, hogy azt a humbugot vagy azt a valós tervet hogyan lehet kitalálni, amivel a lóvét kiszivattyúzzuk Brüsszelbõl, majd – ha jóváhagyják– megvalósítani, és elérni, hogy amikor ellenõrzik, ne büntessenek meg, mert akkor nem indulhatunk a következõ versenyen. Ki fogja megmondani ennyi embernek, hogy öreg, hiába tüntetsz, hiába jössz a traktoroddal, hiába borogatod a búzát, menj Brüsszelbe. Amikor az Európai Unióhoz csatlakoztunk, azt nézted, hogy neked is lesz euród, meg úgy fogsz élni, mint az osztrák, csak azzal nem számoltál, hogy elõször edzeni kell, aztán futni, aztán beállítasz a versenyre futófelszerelésben, és ott tudod meg, hogy vízilabdáznod kell. A régi EU-tagoknak egy másodpercig sincs olyan szándékuk, hogy nekünk egy fillérrel is többet adjanak, mint amit ki tudunk tõlük pecázni valahogy. Most kéne a forgóajtós trükk. Ami soha nem volt igaz, mert fizikailag ugye nem lehetséges, hogy mire a Hans meg a John odaér, addigra mi már elhoztuk a lóvét. Ezzel szemben mi mit hozunk el? Alig valamit. Mit viszünk cserébe? Petíciót. Hogy az a rohadék Brüsszel nem is minket képvisel. A régiek hogy fognak örülni az ilyen magatartásnak! Aztán 2007-ben, amikor indul az EU új költségvetése, jönnek majd román és bulgár testvéreink. És nekünk gõzünk sincs jelen pillanatban arról, hogy milyen hálózatokhoz kapcsolódnak, kik rokonszenveznek velük, támogatják õket. Mi kikkel fogunk összeállni?

Ha sokáig bízunk a fair play szabályaiban, akkor úgy járunk, mint a Gazsi meg a Lajos, amikor két szelet hús van a tálban, és kínálják egymást, hogy parancsolj, vegyél Gazsikám. Hát Lajoskám, csak nem gondolod, hogy elõtted? Hát Gazsikám… Végül Lajos kihalássza a nagyobbikat. Gazsi felháborodik. Hát Gazsikám, te melyiket vetted volna ki? Ha én választok elõször, válaszol Gazsi, akkor a kisebbet. Miért, nem azt kaptad? 9 millió hektár szántóföldje van Romániának, majdnem kétszer annyi, mint nekünk. Most 3,5 tonna gabonát termelnek a románok hektáronként. Mi olyan 4-5 tonnát. A magyar parasztnak azt kell mondani, hogy ide figyelj haver, tudod mi a te árad? A román ár mínusz a logisztikai költség. Ha nem éri meg neked, akkor ne csináld. A román parasztnak 5–600 kilométerrel rövidebb a vízi szállítási költsége. És a vízi út nem megy át másik országon. Szerbia hányszor lezárta már a Dunát, fizetnünk kell ugye a hajók átkeléséért, zsilipelnünk kell Vaskapunál. Rotterdam felé hétszer kell zsilipelni vagy nyolcszor, mire odaérünk. Rijekába menet meg a vasútra kell költeni. És egyébként kinek is adjuk el a gabonát? Az arabok veszik, vagy az olyanok, akik nem tudnak fizetni: Afganisztán és az afrikaiak.

2000: Nem lehetne a gabonát szép lassan elfelejteni?

VZ: Nem, mert ezek az adottságaink, nem lehet kivit termeszteni meg papagájt tenyészteni. De maradjunk még egy pillanatig Romániánál. Trianon óriási kihívás. Engem a dolog nacionalista része nem érdekel. Anyósom erdélyi, fiam Kolozsváron tanul, nagyon jól beszél románul. De hát Trianon elõtt Várad, Szatmárnémeti, Arad, Temesvár kulturális és gazdasági centrumok voltak. Emlékezzünk: a váradi zsidó gabona- és borkereskedõk bonyolították le Tokajtól lefelé az összes áruforgalmat. Csak meg kell nézni Várad fõutcáját vagy Temesvárt, ahol a szászokkal, meg a svábokkal versenyeztek. Kigyûjtettem: Nagyváradon 230 ezer lakosra jelenleg 48 általános iskola, 19 gimnázium, 8 szakmunkásképzõ és 25 szakközépiskola esik. Az egyetemnek 15 kara van, 2 kutatóközpontja, 19 ezer hallgatója, 2 ezer oktatója és 5 kollégiuma. Mûködik a városban román nemzeti színház, magyar nemzeti színház, gyerekszínház, bábszínház filharmonikus zenekar, 2 mozi, 6 múzeum, 10 kórus, 8 népitánc-csoport, 6 kórház, 28 rendelõintézet, 1 vérellátó, 68 gyógyszertár, 214 magánrendelõ. Nemzetközi repülõtér. Arad: 13 fakultása van az egyetemnek, 5600 hallgatója, 341 oktatója, EU-akkreditációval. Plusz egy magánegyetem 9 fakultással, 15 ezer hallgatóval és 800 oktatóval. Román nemzeti színház, bábszínház, filharmonikus zenekar. Temesvár: mûszaki egyetem, 9 kar, 10 ezer hallgató, 900 oktató;Universitatea de Vest 10 karral, 9 ezer hallgatóval, 672 oktatóval; orvosi és gyógyszerészeti egyetem, mely 15 kórházat mûködtet, és 3500 helyi és külföldi hallgatója van; agrártudományi és állatorvostudományi egyetem, 6 karral, 1600 hallgatóval, 220 oktatóval, és akkor a 4 színházról, a mûvészeti galériáról, az operáról, a filharmonikusokról nem is szóltam. Összesen 68 ezer egyetemi hallgató áll keleti határainkon képzés alatt. És akkor még nem beszéltem Kolozsvárról, Szebenrõl és Brassóról.

Ezzel szemben van egy nyíregyházi tanárképzõ fõiskolánk, van egy Kossuth Lajos Tudományegyetemünk egy agrárkarral és egy orvostudományival, van egy híres mezõtúri fõiskolánk, egy hódmezõvásárhelyi fõiskolánk, egy tanárképzõnk Békéscsabán valamint egy egyetemünk és egy élelmiszeripari fõiskolánk Szegeden. Nincs mûszaki tudás sehol a szóban forgó régiókban. Ha az autópályák megépülnek, kérdem én, hol lesznek az agrár- és egyéb innovációs centrumok? Hát nem itt. Tiszántúlon 1,8 millió ember él roncstársadalomban. 40–60%-os a munkanélküliség a falvakban. A határon túl viszont Románia legdinamikusabb része húzódik. Na és Burgenland? – mondhatná valaki. Csakhogy Burgenland civil szférája egészséges, ott mindössze az egy fõre esõ GDP alacsonyabb, mint másutt Ausztriában. Nálunk meg szét van esve a társadalom Kelet-Magyarországon. A románok amit nem kaptak meg Trianonban, azt nemsokára egy puskalövés nélkül, teljesen normális és polgári körülmények között meg fogják kapni. Nekünk a Székelyföld lesz a lakosságpótló, nekik meg a Tiszántúl a munkahelypótló forrásuk.

2000: Vajon a román birtokstruktúra korszerûbb-e mint a magyar?

VZ: Van egy óriási elõnye a miénkhez képest: a gazdasági társulások számára is lehetõvé teszi a földtulajdonlást. Méghozzá függetlenül attól, hogy ki a tulajdonosa a gazdasági társaságnak. Így vásárolták föl Temes megyét az olaszok, Bihart a hollandok, és így tovább. Tudtommal még egyetlen talicskával sem vittek el a földbõl. Most ne azt nézzük, hogy a mezõgazdaság 4 vagy 6%-át adja csak a GDP-nek, hanem vizsgáljuk meg a teljes agrobizniszt a csomagolóanyagtól kezdve, az energiafelhasználáson, a marketingen a logisztikán, a szakképzésen át, egészen a minõségellenõrzésig, hogy ezek hány embert is foglalkoztatnak. A románok tömegesen képeznek ki fiatalokat ilyen célokra Németországban, Angliában, Amerikában, és ezek visszajönnek az egyetemekre. A fiaméknál, a pszichológián Kolozsváron a 30–40 évnél idõsebb tanár az kuriózum. Magyarországnak, ugyanúgy ahogy annak idején Ausztria velünk tette, fel kellene tárnia a román értelmiség kapcsolati rendszerét a nyugat-európai politikai, gazdasági, és kulturális elittel.

2000: Kanyarodjunk most vissza a gabonához. Ha most Velez Zoltánnak kellene eldöntenie, hogy a magyar mezõgazdaság végül is mit termeljen, mit ajánlana?

VZ: Elõször is másfél-kétmillió hektárt kivonnék a termelésbõl és pihentetném. Ez társadalmi párbeszéd nélkül nem megy. A baj az, hogy a szocialistáknak és a liberálisoknak nincs errõl épkézláb mondandójuk, a jobboldal pedig a múltba réved, gondolatai sehova sem vezetnek és feszültséget gerjesztenek. 2 millió hektárt persze nem lehet kivonni ripsz-ropsz, de legalább nem kéne támogatni az ott folyó, ma még intenzív gazdálkodást. Most technokrata választ adok. Abba kellene hagyni minden x százalékos lejtõnél meredekebb lejtésû területen a mezõgazdasági mûvelést, és a földet fákkal kéne beültetni. Hogy ne erodáljon a talaj. Ez egy. Kettõ. Bizonyos aranykorona szint alatt lévõ területeken azonnal abbahagyatnám az intenzív termelést. Felhagynék a falusi turizmus illúziójával is, és alapjaitól építeném újra. Volt egy Riegler nevezetû úriember, Ausztria alkancellárja, mezõgazdasági minisztere, elõtte pedig a parasztszövetség elnöke Stájerföldön, õ írt az ökoszociális piacgazdaságról. Így építették föl az osztrák mezõgazdaságot és turizmust, 25 éves munkával. Ahhoz, hogy valaki turizmust csináljon, ahhoz gazdasszony kell meg gazda. Az, hogy a tisztaszobát kitakarítják és ropog az ágynemû, az még nem falusi turizmus, hanem normál állapot.

2000: Azért a díszlet sem mindegy.

VZ: Ausztriában a ’70-es évek elején elkezdték az ez irányú képzést. Vendéglátó parasztokat, gazdasszonyokat neveltek a szakiskolákban. Mi meg még mindig traktoros iskolába járatjuk gyerekeinket, mezõgazdasági gépszerelõ vagy növénytermesztõ szakos, meg állattenyésztõ szakos van köztük. Én azt kérdezném: tudsz gazdasszony lenni? Nem tudsz. Akkor mész textilesnek. Persze ilyesmi egyszer már volt, durvább körülmények között, nem szeretnék diktatúrát megint. De nálunk egy-két generációt meg kellene például tanítani arra, hogy mi az a higiénia. Hogyan nézzen ki a porta. Hogy a turista mivel jut el honnan és hová. A bicikliút az nem olyan, hogy jön szembe a két bringás, és az egyiknek le kell szállnia. Át kellene rajzolni a térképet. Ott van például a szõlõkultúra, de nem a nagyüzemi bortermelés. Az egyik faluból a másikba vezetõ régi földutakat fel lehetne újítani. Azok a turizmust szolgálják majd. És akkor azt mondom: egy tábla háromszáz hektár. Fasorokat ültetni. Itt kukorica, ott búza, amott napraforgó, itt van a disznóól, és így tovább. Talajtérképünk van, amibõl világosan látszik, mit és hol lehet termelni. Ezt tõlünk nyugatabbra megcsinálták, más a tájba és környezetbe illõ gazdálkodás a maga parasztjaival, s megint más a versenyszféra az iparszerû gazdaságokkal. Parasztok, turisták az egyik részbe, versenyzõk a másikba, ez két nagyon különbözõ mûfaj. Lényeges az is, hogy tegyünk különbséget a tulajdon és a mûködés között. A tulajdon legyen magán, de abban a pillanatban, amikor a termelésrõl beszélünk, méretekrõl és arányokról kell döntenünk. A kisüzemeknek ugyanúgy helyük van az agráriumban. Ahol nem lehet ezerhektáros méretben kukoricát termelni, hanem ökogazdálkodás, biogazdálkodás, tájgazdálkodás, egyebek vannak, ott nincs helye a koncentrált gazdálkodásnak. Oda kellenek a családi gazdaságok. Virágozzék száz kis és nagy virág, csak mindegyik a maga helyén. És hol legyen a szövetkezet? Szövetkezni két helyen érdemes. A nagyoknak is, félreértés ne essék. A beszerzésnél és az értékesítésnél. A melót meg csinálja meg mindenki maga.

2000: Mit gondoljunk arról a hitrõl, hogy magyar földön szebben süt a nap, jobb ízû a szõlõ és zamatosabb a paradicsom?

VZ: Ezek technológiák. A hollandnál a magyar paradicsom biztos, hogy finomabb. Nagyon egyszerû ok miatt: ott kevesebb a napsütéses órák száma. Az olasz paradicsom meg azért nem ízlik nekünk annyira, mert délebbre terem és elégnek benne a savak. Vagy vegyük az epret. Ha homokon termeszted és öntözöd, akkor sok vizet vesz fel, ha viszont kötöttebb talajon, akkor több illatanyag lesz benne. A világ legnagyobb borexportõre eddig Franciaország volt. Tavaly átvette tõle Ausztrália a vezetést. És a francia meg az olasz borászok odajárnak tanulni és tanítani. A sajtnál is alapvetõen a gombáktól függ minden, no meg a klímától. Pármai sonkát is lehet akárhol csinálni, csak be kell tartani a technológiát és utánozni a klimatikus viszonyokat.

2000: És az ellátás biztonsága? Van ennek még értelme a globális áruforgalomban?

VZ: Kell bizonyos belsõ biztonság. Az élelmiszert meg kell termelni, mert ha nincs, akkor azt megfizetteti velünk a külföld. A tartalékot is meg kell termelni. De eladni is tudni kell. Honnan lesz marketingereje annak, aki egy traktort sem tud kifizetni, tüntet, hogy adjanak neki lóvét – õ fogja árbevételének normál esetben 10–17%-át marketingre költeni?

2000: Mit tehetne egy jó politikus ebben a helyzetben?

VZ: Úgy érzem, a vidék leértékelõdött a baloldal és a liberálisok számára. Szerintem minden szavazat számít, és ha ugye a mesében a répához nem ér oda az egér, akkor a répa máig a földben marad. Nem elegendõek csupán a városi voksok. Ott a múltkori választáson maximálta szavazatait az MSZP és az SZDSZ. Sokáig nem fognak megint ennyi szavazatot kapni. Tehát nem szabad leírni a vidéket. Meg nem is érdemli meg. Kérdés, meg tudja-e nyerni a vidék és az agrárium magának a felelõsen gondolkodó értelmiségieket, akik az elmondott bajokról töprengeni kezdenek, akár szociológiai, akár irodalmi szempontok szerint. Én a falusi világot viszonylag jól ismerem. Valakinek már meg kellene szólalni. Mert ez így nem tisztességes. Nincsenek politikai ambícióim, nem akarok képviselõ lenni, csak próbálom ezeket a dolgokat elmondani, több helyen is, hátha egyszer valahol valaki rákattan. Nekem nem kell félni attól, hogy kirúgnak a munkahelyemrõl, vállalataim vannak, köszönöm szépen, megvagyok. Az a baj, hogy még 15 évvel a rendszerváltás után is olyan buta kifejezéseket használok, hogy független vagyok, nem egy nonszensz?

2000: Hát Bábolnáról, s annyit emlegetett “zöld báróiról” nem éppen a függetlenség jut az ember eszébe.

VZ: Bábolnára, ha 1998-ban marad a szocialista-liberális koalíció, lehet, hogy engem neveztek volna ki. Akkor még mûködõképes volt. Elfogadom, ha valaki Bábolnát vezeti, annak hitelessége kétséges lehet. Egy politikus szájából azonban mindaz, amit elmondtam, teljesen hiteltelen lett volna. Lehet, hogy félresiklott zöldbáró vagyok, de a mondanivalóm az nem zöldbárós, legalábbis remélem. Ha valaki megtámadna Bábolna miatt, az nem lenne rossz. Mert akkor végre a strukturális problémákról lehet beszélni. Például arról, hogy Bábolna a hetvenes-nyolcvanas években a világ elsõ 5–10 legnagyobb agrárvállalkozása közé tartozott, ma pedig gyakorlatilag nem létezik.

2000: Valójában mi is történt?

VZ: Jött a rendszerváltás, és Burgertot az elsõ nagy hevületben leváltották. Robi bátyánk nagyon nagy képességû ember volt, de igazi diktátor. A gazdasági életben az ekkora teljesítményt felmutató emberek nem olyan szörnyen szeretetreméltóak. Kõkemény pali volt. Utódja, Papócsi a politika foglya lett. Aztán odaültették ezt a ribizlitermelõt elnöknek, talán emlékeznek, Bogárdit. Papócsi belement egy koncentrációs és konkurenciaharcba a Hajdú-Béttel. Kivérzett mind a két cég rendesen. Bábolna átvette a békéscsabai és a kecskeméti vágóhidakat, milliárdos veszteségekkel, ezt az ügyletet viszont sem humán, sem pénzügyi oldalról nem tudta kezelni. Megindult a lejtõn, s lecsúszása egybeesett a politika általános elfordulásával a mezõgazdaságtól. Senki nem akarta azt, hogy legyen ebben az országban egy regionális, hangsúlyozom, privatizált multinacionális élelmiszeripari vállalat. A mindenkori kormányok ezért csak annyit tettek, és adtak, hogy a szállítók és az integráció oldaláról ne törjön ki balhé. Ez nagyon sokba került. Mikor a lehetõség és szándék hiányát megéreztem, lemondtam, nem akartam ennek a jobb sorsra érdemes intézménynek a kulcsát a falra akasztani.

2000: Így a beszélgetés végén föltünõ, milyen keveset tudunk Velez Zoltánról…

VZ: Néha magam is ezt gondolom magamról. Mint említettem, Móron nõttem fel, van egy húgom, a szüleim elsõgenerációs agrár- és pedagógus értelmiségiek. Fantasztikus gyerekkorom volt, mert Móron, mely akkor még falu volt, együtt éltek a svábok, a Felvidékrõl betelepített magyarok, s a romák a falu szélén, a cigánytelepen. A hatvanas évek közepéig az édesanyám óvodájába bekerülõ sváb gyerekek nem tudtak magyarul, ott tanulták meg a nyelvet. Fantasztikus tanáraink voltak. Az általános iskola alsó tagozatában ötvenketten voltunk, mindannyian fiúk. Szekeres Kati néni, a maga 152 centiméterével minden kín nélkül csodálatosan kezelt bennünket. Középiskola szintén Móron, majd 11 hónap nagyjából értelmetlen katonaság, ahol kínos lassúsággal megtanítottak arra, hogy nem az számít, mi van a fejedben, hanem az, hogy a váll-lapodon mi van. Aztán jöttek a csodálatos egyetemi évek Gödöllõn, de errõl már beszéltem. Majd az állami gazdaságok, egy az ágazat számára még mindig kedvezõ idõszakban. 1983-ban elsõ számú vezetõ lettem a már említett állami gazdaságban. A rendszerváltás itt ért. Innen vágtunk neki a kollégáimmal a magán világnak. Ma azt gondolom, hogy lehetõségem van arra, hogy egy anyagilag és személyében független ember életét éljem, két fiúgyermekemmel és feleségemmel. Az agráriummal meg úgy vagyok ebben a beszélgetésben, mint az onkológián az orvos. Lát valami szürke foltot a vesében. Látott már öt-tíz ilyen foltot, és tudja, hogy ebbõl baromi nagy balhé lesz. A manus még nem érez semmit. Akik ma már érzik az ilyen foltokat a vidéken, azok nem tudják elmondani. Én meg reménykedem, hátha mégse kell kivenni azt a vesét.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.