Verekedõ képviselõk

(Országos Hírlap, 1898. május 25.)

A hírhedt Lepsényi képviselőt, aki folyton és folyton ellentétbe helyezi magát a nemzeti érzésekkel zabolátlan fanatizmusában és ferde bigottságában, ma Olay Lajos országgyûlési képviselõ a Ház ülése után bevárta a képviselõház épülete elõtt és daczára annak, hogy Lepsényit egy csomó, védelmezésére kirendelt rendõr állta körül, bottal megverte.

A megütlegelésre a heves vérmérsékletû Olay Lajost, kinek aztán többen segítettek, a Kossuth Lajos iránti kegyelet megsértése indította. Kétségtelen, hogy Lepsényi egyike a magyar közélet szánalmas alakjainak, aki a rokonszenvet nem érdemli meg.
A bûne is olyan, mely undorral tölti el a jó magyar embert. Igaz, hogy a Házban vezekelt érte, de ez a nyilatkozata sem volt elég töredelmes, ennélfogva kielégítõ, mindegy megvezekelt – de ettõl eltekintve se helyeselhetjük, hogy országgyûlési képviselõk a képviselõház elõtt tettleges verekedést insczeniroznak. Ezt nem lehet megrovás nélkül említeni. Annál inkább elkedvetlenítõ ez a körülmény most, mivel az osztrák képviselõház a melegágya a botrányoknak és a durvaságoknak – szinte reszketünk érte, hogy ilyenkor a magyar képviselõház úgy egészben, mint egyes tagjaiban – õrizze meg a testülethez és az álláshoz méltó komolyságot.

Nem Lepsényit sajnáljuk, hanem sajnáljuk, hogy magyar képviselõk nevével kapcsolatos botrány történt a Ház ülése után a Ház kimeneténél. Mit gondolnak ilyenkor a haza atyáiról az utczán összegyûlt jogászok?

A megtorlásnak ez a módja kétségtelenül helytelen volt. Már az se magyaros, hogy többen ütöttek egyetlen embert. Igaz, másrészrõl, hogy Lepsényi pap volta kizárta a gentlemenlike megtorlási formát. Az a csatorna (a lovagias összemérkõzés), melyen a politikában fölforrt szenvedélyek rendszerint lefolynak – nem állt rendelkezésre s azért nem lehet elégszer ismételni, hogy a papok nem valók a politikába. Mert ilyenforma dolgok jönnek ki aztán epilógnak s ezek nem használnak sem az egyház, sem a parlament tekintélyének.

*

Tudósítóink a Lepsényi-esetrõl a következõket jelentik:

Olay és Pichler, a két szélbali viharmadár, már tegnap is folyton vijjogott, amikor Komjáthy Béla a parlamenthez és önmagához illõ méltósággal tört pálczát a Kossuth-gyalázásban talált Lepsényi fölött. Az õ vijjogásuk már akkor jelezte, hogy a szélsõbal nem éri be a Komjáthy föllépésével:

– Meg kell botozni!

– Agyon kell ütni a gazembert!

Ez volt az õ jelszavuk. És ámbátor a tegnapi inczidens következtében a néppárt hirtelen értekezletre gyûlt, amelybõl eléggé lojális nyilatkozatot küldött szét a sajtóhoz, ámbátor továbbá híre járt, hogy Lepsényi maga is vezekelni akart hibájáért: a szélbali viharmadarak nem engedték szívükhöz férkõzni az engesztelõdés érzését. Egy tûzben siettek a parlamentbe és minden eshetõségre a Múzeum-kertbe toborzották az egyetemi ifjúság szolgálatra készebb elemeit is, hogy ezek lehetõleg lazultálják Lepsényit, ahol érik.

A Sándor-utcza öble ilyenformán tizenegy óra tájban tele volt suttogó ifjakkal, akiknek az arcza, a viselkedése már messzirõl hirdette, hogy valami akcziójuk készül. De csakhamar kivonult a rendõrség is, aminek az volt a következése, hogy az ifjúság kénytelen volt a Múzeum-kert vasrácsai mögé húzódni és az aktív szerepléstõl körülbelül el is volt vágva.

Talán éppen ez bõszítette fel Olay Lajost és Pichler Gyõzõt, akik érezték, hogy a rendõrség elvágta azokat a szálakat, amelyeken õk a kirendelt ifjakat rángatni akarták. Nekivörösödve tanácskoztak a képviselõház folyósóján, hogy mit kellene tenniök. És úgy lehet, ekkor még nem gondoltak arra, hogy maguk lépjenek aktivitásba. Szerényen beérték volna a rendezés dicsõségével is. Történt azonban, hogy az õ tanácskozásuk után, amikor Pichler Gyõzõ épen a Múzeum-kertbe zárt ifjságot akarta fölkeresni: útközben észrevette Lepsényi Miklóst, aki nem minden izgatottság nélkül iparkodott a baloldali folyósóra, a néppárt pihenõ helyéhez.

Pichler abban a pillanatban mindenrõl megfeledkezett és rekedten, színébõl kikelve, rontott Lepsényire:

– Aljas gazember! Leszedjük a bõrödet!

Lepsényi futva próbált menekülni. Pichler meg utána kiáltott:

– Komisz! Alávaló! Hitvány! Ki kell verni a Házból!

Egyszerre nagy csoportosulás támadt a folyósón. Gróf Zichy Aladár méltatlankodva szólt Pichlerre, hogy ilyen inzultus még sem való a képviselõházba; a szélsõbal higgadtabb elemei is csitították a színébõl kikelt kölesdi képviselõt. Csak Olay Lajos törtetett dühösen melléje, hogy támogassa.

– Hol van? – ordította rekedten. Hadd mászok a képére.

Ám Lepsényi akkor már Asbóth János karján szerencsésen elemenekült és a balfolyósó toalettszobájában rejtõzött el. Ott járkált a szobában Asbóthtal, aki megmondta neki, hogy milyen értelemben nyilatkozzék majd a Házban. Választást engedtek neki, hogy vagy kilép a néppártból, vagy nyilvánosan bocsánatot kér a képviselõháztól. Amire Lepsényi el is szánta magát.

– Csak engedjenek beszélni! – mondotta reszketõ hangon.

Elérkezettnek látszott az idõ, amikor Lepsényi besurranhat a tanácsterembe. S meg is tehette észrevétlenül. De mikor a völgyön át akart menni az elnöki dobogóhoz, hogy bejelentse az elnöklõ Berzeviczky Albertnek vezeklõ szándékát, más baj érte. Útja ugyanis a szélsõbaloldal mezõje szélén vezetett el s ahogy odaért, még a modorában annyira kényes Kossuth Ferencz is úgy kijött a sodrából, hogy haragtól reszketve kiáltott Lepsényire:

– Oh… gazember!

A kis néppárti pap sápadtan ugrott odébb, mert a szélsõbaloldal úgy mozgott, mintha nem állna meg a gyalázó szavaknál. Valahogy Lepsényi feljutott az elnökhöz és megmondotta, hogy napirend elõtt szólani szeretne. Berzeviczky a vállait vonta, mert a szabályok szerint az ilyesmit az ülés elõtt kell bejelenteni. De számolt a Ház hangulatával és mégis megkérdezte, hogy megengedi-e a képviselõház Lepsényinek a napirend elõtti felszólalást?

A padsorokban erõs mozgás támadt.

– Beszéljen! – hangzott jobbról is, balról is.

És ekkor Lepsényi holtsápadtan emelkedett szólásra.

– Érzem, hogy a tegnapi inczidens után kötelességem felszólani, hogy a Ház bocsánatát kérjem a magam számára és egyszerûen kijelentsem, miszerint mélyen sajnálom azt, hogy az az ismeretes hirdetés, amely a felháborodást okozta, amely visszatetszést szült és megbotránkozást keltett…

– Nem ok nélkül! – hangzott a szélsõbalról.

– Nem ok nélkül, beismerem. Beismerem nem ok nélkül keltett felháborodást. Mélyen sajnálom, hogy ez lapomban megjelent. Kijelentem, tisztelt Ház, továbbá azt, hogy éppen azért, mivel ezt igazán sajnálom, intézkedtem is már nemcsak afelõl, mert az nem volna elég, úgyszólván semmi volna, hogy ez a hirdetés ne ismétlõdjék, de intézkedtem afelõl is, hogy az az összeg, melyet e hirdetés folytán ama könyvért beküldöttek, ne szolgáltassék át a nyomdának és így azon könyvbõl egyetlen egy példány se menjen széjjel. Tisztelt képviselõ urak! nem akarom magam mentegetni; õszintén bevallom, hogy tévedtem, épen azért hiszem, hogy a képviselõ urak ezt az õszinteséget méltányolni fogják.

Halálos csend fogadta a tördelemes nyilatkozatot.

Csak Rátkay László ugrott föl.

– Dicsõség a Kossuth Lajos nevének örökké! – kiáltotta és egy pár ifjú honatya utána:

– Örökké!

Aztán a jelenetnek vége volt. A törvényhozás a rendes munkáját végezte és Lepsényi kiment a folyósóra. De kimentek a szélbalról is az engesztelhetetlenek. Olay Lajos és Pichler Gyõzõ most is tüzeltek és a folyósó hangos volt az õ ingerült megjegyzéseiktõl. Néhány Kossuth-párti újságíró is csatlakozott melléjük, s aztán kivonultak az utczára, ahol a rendõrség Krecsányi kerületi kapitány vezetése alatt teljesen elvágta a tüntetni szándékozó ifjak útját. Olay és Pichler még egy kísérletet tettek, hogy az ifjúság manõverének utat nyissanak. Gúnyolódva szóltak a rendõrökre:

– Vigyétek inkább haza Lepsényit, hogy le ne bunkózzák útközben!

Egy pár fiatalabb szabadelvû honatya is volt a közelben. Nevetve emlegették:

– Ez a rendõri beavatkozás kedvére lesz a néppártnak.

Mikor azonban világos volt, hogy a rendõrség a képviselõház elõtt az ifjság minden manõverét meg fogja akadályozni, Olay és Pichler másra szánták el magukat. Most már õk maguk lesik meg Lepsényit és inzultálni fogják. Nem is csináltak titkot belõle. S mialatt odabenn a tanácskozás már a vége felé járt, a folyósón már szerte beszéltek, hogy Lepsényi a vezeklés után sem viszi el szárazon. Az igazat megvallva, a képviselõk többsége egy pillanatra sem képzelte, hogy tettlegességnek lesz tanúja. Szitkokra várt és füttyökre, amiknek bõséges visszhangja fog jönni a kertbe szorított ifjúság körébõl. S hogy ennek a macskazenének tanúja legyen, sok képviselõ ment az emeletre, amelynek nagy ablakai a Sándor-utczára nyílanak. Mintha csak páholyokban ülnének, úgy várták onnan az elõadás kezdetét.

Lepsényi elszánta magát s a képviselõk elfogadó termén keresztül a karzati kijáróba surrant. Úgy képzelte, hogy amikor a fõbejárásnál várják, itt észrevétlenül juthat kocsijába. Egy percz – és leszaladt az utczára.

De Olay megragadta.

– Áruló gazember vagy! – ordított reá a másik pillanatban öklével keményen lecsapott a Lepsényi fejére.

Pichler a botjával sujtott feléje, de ez az ütés már az egyik rendõrt érte. Mert ekkor már ott termett a rendõrség és hamarosan ártalmatlanná tette a verekedõ képviselõket. Lepsényi fel akarta használni az alkalmat és Krecsányi kapitány segítségével a kocsi hágójára ugrott. De lebukott és idõt vesztett. Így aztán a képviselõkkel tartó újságírók utolérték és az egyik kampós botjával hatalmasat ütött reája. Amikor Krecsányival már elhajtatott, akkor mutatta Lepsényi, hogy a kezén megsebesült.

Egyik munkatársunk ma délután fölkereste Lepsényi Miklóst, hogy vele a történt dolgokról beszéljen.

Tegnapelõtt Lepsényi nyilatkozatot tett közzé, amelyben azt állította, hogy a szóban forgó könyv egészen más, mint amit az õ hetilapja hirdetéseiben a portó-költség megtérítése mellett ingyen ajánlgatnak a lap olvasóinak, hogy az a könyv, amelyet nála hirdetnek, hazafias objektív történelmi munka, amely semmi szín alatt össze nem tévesztendõ azzal a másik hasonló czímû könnyvel, amely tendencziózus, hazaáruló és méltán háborította fel a közvéleményt.

Ma pedig ugyancsak Lepsényi Miklós azt mondotta egy esti újság tudósítója elõtt, hogy az inkriminált hirdetés az õ tudta nélkül került a lapba. Már a múlt héten is be akarták tenni, de észrevette és kidobatta. Ezen a héten azonban nem õ csinálta az újságot s nem tehet róla, hogy a hirdetést beleszedték.

– Miért nem mondta el ezt így a képviselõ úr a Házban? – kérdezte az újságíró.

– Egyszerûen bocsánatot kértem a dologért, mert nem akartam belekverni az ügybe gróf Zichy Nádor nevét – felelte Lepsényi.

Érdekes lett volna megtudni, hogy véletlenül melyik nyilatkozatát tartja Lepsényi igaznak. Az evégett nála járt tudósítónk azonban még egy nyilatkozatot kapott, amely még homályosabbá, ha úgy tetszik még világosabbá teszi a dolgot.

Lepsényi Miklós egy rokona és báró Kaas Ivor társaságában fogadta tudósítónkat. Rokona és báró Kaas Ivor csakhamar magukra hagyta és egy másik szobában mindjárt a mai eseményekre terelte a szót kijelentvén, hogy az esti újság tudósítása teljesen megfelel a tényeknek.

Ebben a pillanatban kilépett a másik szobából báró Kaas Ivor és magával vitte Lepsényit.

Nemsokára mind a ketten tudósítónk elõtt állottak. Báró Kaas minden bevezetés nélkül felolvasott egy hozzá intézett, aláiratlan levelet, amely kijelenti, hogy Lepsényi Miklós a nála kérdezõsködés végett járt újságíró elõtt gróf Zichy Nádor nevét nem említette.

– Hát úgy van. Hogy kiket értettél a beszélgetés alkalmával, az a te dolgod.

– Igen. Zichy Nádor nevét nem említettem és nem is akartam említeni – szólott Lepsényi.

Báró Kaas ezzel zsebébe dugta a levelet s tudósítónkhoz fordult.

– Ezzel azt hiszem a interwiev be is van fejezve. Menjünk, ha úgy tetszik.

– Pardon, báró úr, még egynéhány szavam volna Lepsényi képviselõ úrral.

Báró Kaas, Lepsényinek intve, fölemelte a kezét:

– Miklós, ne felelj! Egy szót se!

Erre tudósítónk le is mondott arról, hogy Lepsényit szóra bírja. Különben elég világos a nyilatkozata így is.