A Halál és a Lányka I (Hófehérke)

Két hatalmas, madárijesztõ-szerû alak, teljes egészükben gyapjúból kötve majd kitömve, egy mint Hófehérke, egy mint a Vadász puskával és kalappal, nyugodtan beszélget egymással, a hangok közelednek, enyhén torzultan, a képernyõn kívülrõl.

Hófehérke: Most járom az erdõ kanyarulatait és hajlatait már öröktõl fogva, és mit nem találok? Törpöket. A hírek szerint hasonlítanak õk reánk kellemre, termetre azonban nem. Uram, Ön ugyanakkor hasonló lenne termetre, ámde kellemetlen inkább. Talán a felelõsség miatt, mit hordoz. Sok munkával járhat megvilágítani a létezõt s helyrehozni a helyeset. Az én reszortom inkább a könnyûség. Sokáig profitáltam külsõm bevetésével, míg egyszer beleestem, tele hévvel, még több nyereségre vágyva, mostohaanyám csapdájába, ki arról az oldalról, melyrõl éppen nem vártam, megragadott s gyümölccsel mérgezett. Másnak ásott vermet, és nem maga esett bele. Azóta vagyok igazságkutató, nyelvi ügyekben is. Mindezt a tömeg roppant érdekesnek találja, hiszen történetem évszázadok óta él, nem értem, mi olyan mulatságos és izgató ezen. Mintha szakadatlanul fel kellene törnöm majd lezuhanni, asszonykéz által. Egy szép kivétel, ami a halálra nem jellemzõ. Õ folyton jön, legtöbbször mint férfi, aztán persze kiderül, hogy egy senki. Kiles minket, betoppan váratlan és épp akkor, példa vagyok rá én, amikor üzletünk leginkább gyümölcsözõ, aztán irigységében elragad, nyugtató szavak nélkül, a harctérrõl el.

Vadász: Talán a téves irány az, melybe Ön tart? Szabad javasolnom, hogy magát mint saját mentsvárát adja föl? Csak hogy el ne kerülje az igazságot, melyet egész idõ alatt keresett, s melyre én már többször ráakadtam ez erdõben, elhagyatott személy – vagy ember- és állattetemek titkos sírásójaként. A sírásók nem tõlem származnak, hiszen én zsákmányomat mindig magammal viszem. Kár lenne földbe dobni. Mivel Ön prédát nem ad, s tapasztalata sincs zsákmányszerzésben, hiszen maga is zsákmány, az igazság az elsõ adandó alkalommal természetszerûleg elrohan. A történet Ön által mesélt verzióját egyszerûen nem hiszem el, Kisasszony. Sehol egy kerülõút, melyen kitérhetne maga elõl, a szegény igazság. Csak képzelje magát az õ helyébe: Mintha egy autóbusz fényszórói vakítanák, ha hirtelen egy nõvel, mint magával találja magát szemben, aki – ennyit értek hozzá – az erdõhöz egyáltalán nem passzoló ruhát hord. Tehát ez a nõ faggatózik egy vagy több személy után, akik olyan kalapot hordanak, amilyet szerintem soha senki nem tenne föl. Hogy néz már ki? Mintát az enyémrõl vegyen, Önnek is, és az Ön által keresett személyeknek is ilyet kellene hordani! És ez a kis fickándozó, mérges kakastoll rajta, szuper, nem? Semmi csúcsosat, kérem! Aztán lehetõleg legyen kistermetû, és akarjon ilyen cuccok által nagyobbnak tûnni. Tûsarok, speciális betét, feltupírozott betonfrizura! Nem csoda, ha az igazság ilyen lénnyel nem akar azonosulni. Miért kellene hát máris hét személyben föllépnie, ha egyedül sem engedik nyugodtan elhaladni. Pedig akkor végre magunk mögött tudhatnánk, és újra mesélhetnénk? Pontosan ezért lett õ ily riadt: mert mindenki meg akarja kaparintani.

Erre Ön még útját is állja. Mondanék magának valamit: szépsége köreinkben, melyeket a vadonban húzunk, nem túl sokat számít. Hetente egyszer páros mûkorcsolya-edzés van a befagyott tavon. A szépség és az igazság is részt vesznek rajta, így közelebbrõl megismerhetik egymást. Nincs kedve hozzá, Kisasszony? Talán több kedvet lel az igazságban, mint a szépségben? Ideje váltani! A szépség hangosan habzsolható, akár az élvezet, de aztán õket, az igazsággal dõlésbiztosan egymásba karmolva, már magunk mögött is hagytuk. Hét személy igazságnak, ha jobban meggondolom, nem is lenne rossz, hiszen egy olyan apróságnak, mint õ, talán sokszorosítania kellene magát, hogy legalább egyszer igazán észrevegyük. Akkor szúrna szemen a kalapjával. Az igazság mint egy kalappal tûzdelt fogas. És a szépség, ki e kalapok egyikét sem teheti föl, nehogy nevetségessé és ezáltal önmaga ellenségévé váljon. Az igazság mint a lét tévedése. Ön, Kisasszony, egyébként téved, amennyiben úgy hiszi, lát engem. Én láthatatlan vagyok. S ha látható lennék, nem lennék, s maga megint csak nem láthatna. Tehát mindegy, hogy megismer vagy nem. Valószínûleg tévedett, mikor igazságai egyikének hitt, csak mert nem látott! Az Ön igazságai közé én nem tartozom. Tessék csak a kalapomat kicsit gondosabban megnézni, mielõtt, bár nem lát, jön ezzel a hülye csacsogással. Én vagyok a Halál, slussz. A halál mint ultimatív Igazság. Ilyen szempontból még igaza is van, hogy engem keres! Tetszik nekem: a halál mint legvégsõ igazság, mely ezért önmagáról semmit sem akar tudni. De ez nem így van. A halál vak állat csupaszsága, melynek bénult kómájába az ember elragadtatja magát, hogy végre semmit se tudjon magáról. Halnia mégis meg kell, még ha már ájult is. A halál mint az Ön csupaszságával szembeni vakság. De vigyázat! Nem mind halál, amit nem lát, miként azt kifejtettem. Ami engem illet, éppen ezért semmiben sem lehet biztos. A vadász valóban nem egy originál kosztüm. Borzongok, ha az Ön tekintet nélküli s ráadásul vak hitét látom. Egyetlen titkát sem kellene rám erõszakolnia, de már látom, fékezhetetlen. Talán azt hiszi, ha a halált láthatnánk, lenne bárki is, mondjuk akár csak egy vacsora erejéig, temetetlen – valószínûleg általa leterített – állatokból, ki foglalkozna vele? Na, látja! Nem állíthatnám, hogy ezért akartam, hogy az igazsághoz közöm legyen. Nem, de tényleg nem. Az igazságnak minden mindegy saját magán kívül. Jelenleg azonban nem akad nálam jobb megjelenítõje. Tovább kell tehát játszanom, bár egyáltalán nem tudom, játszom-e még. Már régóta nem akarom, de muszáj. Egyet, a legeslegutolsót példaképemül megtartottam, minden más elõtte lévõ igazság elõlem s fegyverem elõl nem menekült. Alapos voltam. Az utolsó meglehetõsen parány. Mégis mindig nézem, hogy tudjam, ki vagyok. Körülbelül olyan kicsi, mint az ön törpikéi állítólag. Energia és szorgalommal autodidakta módon fölküzdöttem magam mégis, s most öntudatosan az életbe, mint fagyott tóra, kisiklom.

Hófehérke: Ah, az élet szeretné, ha sok oldalról megcsodálnák s szemügyre vennék õt, nem gondolja? Mellesleg tényleg szép. Mellékes dolgokat sem volna szabad semmibe vennünk. Ha a kicsit nem találom, fordulhatok a nagyhoz is, melyet állítólag Ön testesít meg. Mi van nagyobb a halálnál, mely nekünk semmi jelentõs hasznot, csak nagy károkat hoz. Még ha ízlik is, miként egy Granny Smith-alma. Ámde belül ott tanyázik a féreg, s vezeti feltáró-hadjáratát, széfben õrzi a halált, hol nyugalomban fúrhat elõre, és ezzel a lényeg föltárul, ugyanakkor újra összezárul: a lét maga, hahó! Na, ez nem volt jó üzlet! Bélhúrom penészes gyümölcstõl lehangolt. Akár létem alaphangja. Az meglehetõsen túlfeszített, csak épp a hang nem stimmel soha. Szánalmas sors, enyhe konstipáció. Aztán: hegymászás mint a társadalom nagy feladata, csak épp hegység többnyire nem áll rendelkezésre. Ezek a hegyek legjobb esetben középhegységek, egy középhegység-küszöb, melyet át kellene lépni, sérülések nélkül. Most bejelentést teszek a veszteségekrõl az létbiztosítónál, majd személy elleni körözést indítok, mert olyan sokáig öntudatlan voltam, amit mostohaanyám a maga részérõl halálként és erõtlenségként interpretált. Ezúttal tévedett. Ezenkívül: épp az erõtlen nem hiányolna semmi mást sem jobban, mint a hatalmat. Talán ezért akart engem meggyilkolni, mert számolnia kellett vele: én feltámadok, és rögtön a leghatalomvágyóbb lény vagyok, tehát kérdésessé teszem mindazt, amit õ maga köré oly szívesen halmoz. Minden kacat, játékszer! Ekkor persze valóban jön egy kis nõci, közel sem olyan fess, mint én, valamivel öregebb, ami õt bizonyára álmai mélyén is zaklatja, s lényem minden komolyságától meg akar fosztani. Azt hiszi, a szépség majd átmegy hozzá, mert egy halottban lenni túl unalmas. A szépség ugyanis fenn akar maradni, leginkább képregényekben, melyek az állandó lapozgatástól gyorsabban széthullanak, mint egy normális lomb. A Mama nem tud beletörõdni szépségem erõtlenekre gyakorolt hatásába, s a hatalom eszközét nyíltan próbálja nem mással, mint egy almával kezembõl kiütni. Egy alma almaorcák ellen! Képzelhetik. Természet ellen Természet. Titániaharc. Sokkal egyszerûbben menne. Elém állnának, s hatalmam már el is illant, mert már nem látnának. Ezt csak egy törpe kerülhetné ki, mert õ nálam alacsonyabb lenne, az esemény óta tehát nem mást keresek, mint törpöket, ez nem kicsinység, mondhatom Önnek. S a törpök kedvéért szívesen lefeküdnék, hogy ego-tapasztalatokat is szerezhessenek. Már csak hogy a mostohamamát idegesítsem, aki már az ismeretlenekre vonatkozó kérdéseivel is rangsorol, ki lehet, s ki nem. Neki lehet, nekem nem lehet. A túl nagy szépség s a konkurenciára való irigysége miatt. A törpöknek csak azért lehet, mert még sosem látta õket. De azért óv tõlük!

A vadász: Nálam mindenesetre nem fogja megtalálni õket, a törpikéit. Én a nyitottság tisztje vagyok, nem a kuszaságoké, melyek abban keletkezhetnének. Természetesen észreveszem, ha nyíltságomba valami beleáll, egy keresztezõdés, lények sorozata állatformában – biztosíthatom Önt, a második sorozatra korántsem vagyok annyira éhes, mint a puskám, amely még most is liheg, csöpög és zihál – nem, ellenkezõleg, én a nyitottságot tulajdonképpen inkább magamba zárnám és megõrizném, akár egy Tuppenware-étkészletet. Ezért lettem vadász. Ezért vagyok én a törpe igazságában, amit Ön, tudatosan éppen itt az erdõben, keres, nem éppen érdekelt. Én vagyok az Óriás Igazságtalanság. Mindent kitörlök, ami van, az én átfogó törlõprogramommal. Tanoncéveimet azonban az Igazságnál abszolváltam, és ezért szükség esetén ábrázolni is tudom õt. Úgyhogy mi, Ön és jómagam is, azt hisszük, én lennék az igazság, mégpedig a legutolsó, ami a kereskedelemben még kapható. Én már régóta ezzel az állítással állok helyt. Az életkörülményeim: alkalmazás az illemben, az állatok elõtt mint állvány eltolódni, egy pár óriást, minthogy az ember maga is az, lenyomni. A lény elintéztetett. Nézz ide, ez egy elõre gyártott bíróság, és egy bírótól nem kell majd tartania. Az egyetlen, akinek a bírótól nem kell tartania, az a halál. Én mindenütt és mindig legális vagyok útközben, még ha a sebességet szívesen át is lépem, akár a halálfolyó, megcsonkolt lábam egyetlen lépésével.

Hófehérke: Akkor mondja meg nekem végre: miért vagyok én még, s miért nem vagyok semmi, ahogyan az mostohaanyám eredeti szándéka volt? Például alma segítségével eredetembe visszabombázni? Én azt hiszem, azért, mert nem volt más lehetõségem, mint éppen lenni, magam számára egyedül. Mostohaanyám mindig más részére akart lenni, szépsége által, ami õt állandóan tükrözte, mintha minimum párosan lett volna. Tövis volt a szemében, ami csak magát akarta megpillantani, hogy én voltam. A tükör nem a Miért volt. A tükör a Mi volt. Az volt a Mit Akartok Hát Még? Mivel én szintúgy tükröztem magam, itt voltam, mégpedig elõtte. A szépségrangsor Hófehérke elsõ, mostohaanya az örök második volt. A tükör felnyílt, mint egy szekrény, szélesre tárta szárnyas ajtóit, s csak nézte, mi minden ment itt belé. Mindig én elõször! Olyan sugárzóan, hogy a régi újságpapírt a földön már egyáltalán nem lehetett látni. Erre, idõ elõtt kifakult, olyan, mint én. Az ember nem tud egyszerre itt lenni és távol. Na, Ön talán tud, de én nem. Ez a tükör és
a csizmásmama számára már egy egész kérdéssorozat volt, egy éppen most felnyitott kérdéskatalógus színes ábrákkal, mind tõlem, savanyú arcot ölthetett, mondhatom Önnek! Egy katalógus tehát, ami válaszát s annak árát magában foglalta. S a kérdések ordítva törtek ki mind, letépték vékony láncaikat és szétszóródtak. Helyes. Ennek a nõnek, akit soha nem kellett Mamának szólítanom, e nõnek a kérdései kérdezgettek, anélkül, hogy tekintettel lettek volna rám, a létem felõl simán tova, fennhéjázón, az üresbe bele. Létemet legalább szõnyeg gyanánt kiteríthette, tehát még remekül hasznosíthatta volna. A kastélyban meglehetõsen hideg a padló, bizonyára tudja. De ennek nyoma sincs. Csak el kellett tûnnie, a nyomomnak! A gondolkodás az õ gyengéd hangocskájával most voltaképp megszólalhatott volna. Legyen bár egy takaros kis hobbi, amely csak egy kicsi csodálkozást elõfeltételez. De melyik hiú nõnek, aki magáról annyira meg van gyõzõdve, hogy a tükörre, még ha állandóan kérdezgeti is, voltaképp egyáltalán nincs szüksége, mert tudja, hogy õ a legszebb, van szüksége arra, hogy behatoljon a titokba? Na, ez az. Az megkérdezi tükrét a megkérdezhetetlenrõl, s a kimeríthetetlenséget mint tölteléket betömi a válaszba, amirõl azonban õ már mindig elõre meg van bizonyosodva, anélkül, hogy utánagondolt volna. Ez a süti nem sülhet el jól. Ha azonnal megmond- hattam volna neki. Mi jut eszébe? Megmérgezésem almával. Vannak kellemesebb Halálnemek is, mondhatom Önnek, de eredetibbek aligha. Az én halálnemem semminek se nevezhetõ. Vagy az talán egy nem, valakit egyszerûen meggyilkolni? Mindenesetre, amint látja, én egyáltalán nem vagyok ténylegesen halott. Mit fogok itt Önnek mesélni, hiszen Ön kutató! Tehát mindent újra vissza az alapállásra. Kezdet. Ön el! Törpe elõ!

A vadász célba veszi a nõt: Egy Törpe Úr megengedheti magának, amit én nem? Megint a szokásos? Az erdõben mindenki számára van hely, de az eredeti terv szerint csak számomra és zsákmányaim számára. Ilyen kis építményekkel ismeretséget kötni, tetszene nekem, ha valamivel több idõm lenne. Sajnos azonban nincs, így más lényektõl veszem el az õket meghatározót. Megmondom, mikor ért véget az idõ, s magamhoz veszem a maradékot, ami nekik még megmaradhatott volna. Az aztán mindig gyorsan felemésztõdik. Tudja, a halál mindig idegen idõbõl táplálkozik s így mindig éhes.
A saját idõnk sem elég végül soha. Az idegenek idejével való kirándulás éppen úgy nem tart sokáig. Az emberek a teljes elemberiesedésben végzik. Ezalatt pontosan azt értem, amit Ön az Ön mostoha- anyjáról állít. Az a benyomásom, hogy Önt leginkább az zavarja ebben a nõben, aki megpróbált belekontárkodni a munkámba, hogy õ szemmel láthatóan hisz abban, hogy minden válasznak maradéktalanul az elõzetes birtokában van, és annak a lehetõségében, hogy az értelem segítségével ennek az értelemnek az úrnõje lehet. Ez nekem is az idegeimre menne, ha lenne ilyesmim, hiszen ez annyira értelmetlen, mint egy bevásárlóközpont, amelyik este bezár, de éjszaka még mindig bevásárlóközpontnak nevezi magát.

Hófehérke szemeit kezeivel leárnyékolja: Tehát valóban! De nagyon kérem! Mit tart Ön itt elém egész idõ alatt? Egy zseblámpát? Gondolja meg, szemeim még gyengék, mert a halált az Ön számára bizonyosan ismert egyedi kiszerelésben, sugárzóan világos alagútként láttam. Még most is egész elvakult vagyok tõle. Hát nem látja, mennyire össze kell szorítanom a szemeim? Kérem, álljon csak egy kicsit félre! Talán már órák óta eltakar egy vagy több kis növésû fazont, akikkel találkozóm van. Vagy talán meg kellene adnia nekem a pontos címet, s a búcsúnk pillanatát most szándékosan késleltetni akarja? Végzetem ügyessé tette Önt? Csak azt tudom: a hét hegyen túl. Az emberek annyira hanyagok, ha valakinek telefonon keresztül valamit diktálnak. Soha nem várják meg, hogy az ember meg is értse azt. Ezenkívül a fekvést lassan elõnyben részesíteném az üléssel szemben. Egészen fáradt vagyok a méregtõl. Gonoszságomnak szundikálnia kell. A népnek valamennyit lágyítania kell tettein, s el kell érnie céljait. Legalábbis ne legyen nyugtalan, ha mélyenszántó kérdései vannak. A megmagyarázhatatlannak a saját magyarázatának az alapján kell nyugodnia, amíg a virágok elõretörése alulról fenéken nem rúgja azt. Aztán szíveskedjék felállni és elmagyarázni, hogy egyszer végre mi is elképzelhessük, mi van. Hm, ez már vágyaim netovábbja is lenne. Ha az ember szép, szerénységbe burkolózhat. Ha szabad számára a pálya, azonnal be kell mutatni a dolgokról való elképzeléseit. Még akkor is, ha elképzelése sincs afelõl, milyen nagyok egyáltalán a dolgok. A törpök inkább kicsik. Szerénységemre megvetõen néznek mégis. Hallottam, hogy õk semmi mást, csak a világ legszebb asszonyát akarják, hogy általa kényelemben élhessenek, s fesztelen magaviseletet osztogathassanak, kívánságra házon kívül is, a mezõn, ahol szabad taggal száguldanak majd felém s rám vetik magukat, mégpedig mind egyszerre. Ha tudnák, hányszor hallottam már ezt! Ezt a mostohaanyám agyalta ki számomra, ilyesmivel próbált éveken keresztül félelmet kelteni bennem. Azt állította, hogy a törpök, ha megkapták volna, amit akartak, éppen olyan hálátlanok lennének, mint minden más lény. Mi ez az ismeretlen fény, amit Ön még mindig az arcomba tart?
A hosszú és vékony? S hogyan kell ezt újra kikapcsolni?

A vadász: Nem feltétlenül nevezném ezt zseblámpának. Inkább a fény kioltására szolgál. Felbukkannak itt lények az erdei homályból abban a hitben, hogy kihoznak egy élõ szellemi életet, de ez számomra egyáltalán nem jelent semmit! Akadályt sem! Az ész egy hazai autóversenypálya versenytávján harcol egy kutyával, a hittel, aminek mindig szabad a pálya, üvöltés, dörgés, hörgés, morgás, kár, hogy nem tudom eljátszani Önnek, de mellettem nincs vadászkutya, nincs szükségem ilyesmire. Tehát szállingóznak kettejük között a fecnik, a szellemi élet, az üzlet megnyílt, ott megkap Ön cipõfûzõt és imafecnit éppúgy, mint egy ötvenszer ötven centiméter nagyságú földterületet, ez az alapja az igazság nem-megalapításának, ez most a magáé, akkor is, ha Ön netalán igazságát egészen új alapokra kívánja fektetni s az enyémet eldobni, habár az, mint mondtam, az utolsó tartalék példány. Na és ki az áru alap elleni, hit ész elleni harc gyõztese? AZ ÁLLAT. Ami megszerezte vélt rangjának legmagasabb elismerését, míg nem jön egy másik. Még parázslik a lét konyhai tüzecskéje, a vasárnapesti sötétben, mint a hetente fellépõ vasárnapesti összeomlások, megjelenik egy nõ hálóingben, bocsásson meg, hogy öltözetét nem tudom jobban leírni, mindegy is, az éjjel áthatol mindenen, és most hozom Önnek. Agyonlövi Hófehérkét. A hullához: Ön is ezek közül a nõk közül való volt, akik csak filmszereplõket állítanak a világba, mert úgy akarnak kinézni, mint egy azok közül? Akik visszariadnak az élettõl? Hogy a haláltól visszariadt, semmit nem használt Önnek, maga mögött halad a garanciámmal. Ön nem volt más, mint egy lány, aki meztelen lábát a fûben látni engedte, ami túl hideg volt annak. Halotti öltözékben nem kellene az erdõben sétálgatni. Az Ön esetében az mégis praktikus volt, így a maskarát máris magán tudhatja. Nekem mindegy, én, amint mondtam, semmit nem értek a nõkhöz, sem divatuk szeszélyeihez. Az mindenestre egyszer zsákmány, melyet leterítek. Csak az idejét vettem el, az elegendõ kellett, hogy legyen, de az is volt a legveszélyesebb benne. Még öt perc, s talán hagytam volna magam rábeszélni, hogy kisebb legyek, mint vagyok. Õ most természetesen totál elhagyatott, hiszen ellenkezõ esetben semmitõl sem fél jobban a szépség, mint az idõtõl. Nincs föld rajta. Az túl könnyû lenne.

Puskáját vállára veszi, s elmegy.

Mögötte megjelenik a hét törpe és körülállják Hófehérkét.

A hét törpe: Tipikus. Ilyenkor meghal, a Jó. Ráadásul idõben megtalálhatott volna bennünket, ha térképét nem tartotta volna egész idõ alatt fordítva. Amit a szépség völgyeknek hitt, a valóságban hegyek voltak. Csak a jó tud hegyeket megmozgatni, néha a hit is, a szépség mindenesetre nem tud. Õ képes a hegyeket mérföldekre elkerülni, még ha azokból hét darab van is. A hegyek ott voltak, ahol már mindig is voltak, csupán a szépség volt sajnos rossz helyen. Mindegy. Az egész munka megint miránk vár. Mindig fel kell vennünk egy energikus tartást, s eltakarítanunk mások szemetét. Néha arra gondolunk, hogy egyszer szívesen lennénk mi magunk halottak, hogy mások ilyen vidám figurákon lássák egyszer, hogy a halál valóban nem olyan vidám, mint ahogyan azt nyilvánvalóan elképzelték. Hófehérkét az üvegkoporsóba fektetik, s elszállítják.

Fordította Gubicskó Ágnes

Forrás: Jelinek, Elfriede: Der Tod und das Mädchen I. (Schneewittchen) In: Macht nichts. Eine kleine Trilogie des Todes (Reinbek: Rowohlt Taschenbuch, 1999) In: Der Tod und das Mädchen I–V. Prinzessinendramen. (Berlin: Berliner Taschenbuch Verlag, 2003.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.