Az asszonyi boldogságról

LEVELEK TESTVÉRNÉNÉMTÕL

Elsõ levél

Megforgattam elmémben testvéröcsém kérdését, és imhol feleletem. Tetteinkre mentség vagyon, magyarázat is adódik, csak épp okokat nem találunk. De ez kit sem izgat. Körülcirkalmazzuk az semmit, hogy lehessen az valami. Beszélünk és beszélünk, ajkainkra nem vetünk évzárat, már-már beleszédül fejünk, az helyett, mi szavak nélkül is menne az maga útján. Zökkenõmentessé és akadálytalanul mûködõvé olajozzuk, mi mezítlábasan is elboldogulna. Régmúlt idõkben odafordultam volna õhozzá, és kétségtõl mentes egyszerûséggel tudakolám meg tõle: vagyon hozzám hajló akaratja, kelmednek? Mostanság azonban meddõ köröket róvunk, mielõtt megesik eme bemutatkozás, és ha rosszul sikeredett, idõ sem marad orvoslására, okulni nem okulunk, rögvest más irányba tájékozódunk. Mintha jobb hangütés sikeresebb kibomlást predesztinálna. És csalódások lehetõségétõl menekültünkben elszalasztjuk az remény teljességével kecsegtetõt.

Számot vetvén mások és magam példájával, ennek okáért úgy határoztam, és kötöm magam eme fogadalmamhoz, hogy ámbátor nem mutatom meg magam senki emberfiának, az kinek látásakor étvágyam ebédidõt jelez, ám annál inkább megismertetem magam személyével. Minek okáért sok esetben némaságot vagy lomha észlelõképességet színlelék, és nem is hinné kedves testvéröcsém, így minõ nem reménylett tapasztalásokhoz jutottam, minõ rejtett dolgok nyitjához férkõztem közel, nem folyamodván sem élõ, sem holt, sem Isten, sem ördög segedelméhez, csak az dorgálóan emlegetett asszonyi furfanghoz!

Elhagyván az szavak birtokát, kívül kerülve az mondatok rendjén, nem sejtett rendezettség vetült szememre. Édes néném, az érzékek árnyjátéka szívesebb és bõbeszédûbb minden fecsegésnél! Atyámfiai csak azt láták, hogy lakóházam üreges szobáiba ajtót és ablakot nyitottam, és az Úr áldásával megelégítetem éhezõ és szomjúhozó felebarátim. Az vándorok fölé hajlékom adakozóan boltozódott, és rövid idõvel házamnak nagy híre lõn. Örömkiáltásoktól és hálamondásoktól domborodott az Úr firmamentuma!

Idõ múltával pediglen egy idegen földek szokásait magamagán viselõ ifjú is fölkeresett, és mivel nem kérdém, honnan jön, miféle indokokkal, és hasonlóképpen úti szándokát sem tudám ki, gyökeret vert házam tájékán. Megfogadtam kertem vigyázójának és ápolgató munkásának. Fekhelyem, magam sem értem miként és hogyan, hirtelenjében szûkösnek bizonyult, és rajta kívül mindeneket kiebrudaltam magamtól. Okulj példámból, édes testvérnéném, mert az ólta parázna személyként emlegetnek az kívül szorultak, míg ez ideig háziasszonyi erényim és vendéglátó szorgalmatosságom ecsetelték régen volt képfestõk nyomán. Tanulj rossz nyelvek szerinti hibámból, testvéröcsém, az kin még nem hagyott nyomot gonosz szándék! Lelkem eme történteknek utána elbágyadott. Sírásra fordult minden nevetésem, és ama kéz nélkül csinált boldogság beomlott.

Ez idõ tájt már megelégedtem az erõs Isten rendelésén, ki mindeneket markában tart, míg el nem hullajt. És leszûrtem az cifra tanulságot: az ki önnön hangját keresi, gyakorta túlkapásokon éri magát. Ennek híjával azonban aligha leli helyét. Végzem soraim. Ölelem testvéröcsém, tiszteltetem anyámasszony urát, az kinek csókolja homlokon helyettem is gyermekeit!

Másod levél

Az világi boldogság okát kérded, édes testvéröcsém? Jól értem aprón rótt soraid javát? Te, tükörtiszta lélek! Legutóbb akkor felelém neked, igaz hamarjában, az mikor telihold volt, csillaghullás havában. Az ólta az idõ egyvégtében szorít és házi foglalatosságaim is elvontak felõled. S ámbátor nem tellett el sok idõ legutóbbi neked való betûvetésem ólta, hisz az éjjeli világító test még csak fogyóban, és az nappali sem delel alacsonyabban, testünk kamrái sem tisztulnak még jó ideig, és mégis. Annál sötétebbek gondolataim, mentõl tovább szövöm õket. De elmém sötétsége forduljon tebenned világosságára!

Mi okból most fájdalmas szabadság részem, hosszabb irkára számíts. Örömeim kútfeje oda, ólomnehezen nyugszik szívemen az múlt idõszakasz emésztõ epedése. Foly az világ, mint azelõtt, rendben és szokás szerint, de csak körülem; bennem megváltozott. Mégsem szaggatom sebeit az közeli múltnak. Leveled lelkemet reszketteté meg, miközben egyazon ösztökétõl hajtva számvetésre is ingerel. Hozzám való jóságodat nemigen hálálhatom meg, te nyíltszívû teremtés! Ámbátor nem váltam bölcsebbé, te mégis úgy fordulsz hozzám, mint iskolai tanító mesteredhez gyermeki korodban: mi az boldogság, hol vagyon lakóhelye, mi belsõ magva?

Mint gyereki voltomban, mikoron oly örömem telt társaságodban, úgy az mai napon is jobb szeretnélek ölembe vonni tégedet, csalogató danákat dünnyögni, almát héjazni, és annak magvát tenni apró tenyeredbe, semmint eme keserû szavakat. Fejem bajlódásának férges gyümölcseit. Ám anyámasszony akaratja és eme köztünk lévõ távolság mián egyetlen reményünk eme pennatársalgás. Mit én írnék neked, hihetõleg már sokan, igen sokszor megírták és még megírják, jobban, mint gyakorlatlan kezem képes; válaszolnom neked mégiscsak kötelesség. Haladék nélkül végzem is feladatom.

Ismered helyzetem: nem vagyok philosoph, phantaszta is alig, az házasélet szentségében nem részeltettem, ámbátor az kiátkozás mai napig fenyeget, ezért pediglen nem lehet istenes tudomásom az világi boldogság okáról, lakóhelyérõl. Hanem, ha nem tévedek: ámbátor szemed világa már eme világra nyílt, magad nem emlékszel reá, oly apró gyermeki korodban esett meg bûnferesztõ történtetem, minek okáért anyámasszony szívének bánata az ítélet napján való bûnvallásig hallgatásba burkoltatott. Szavam itt elfojtom, mert ígéretem köt ezen idõkrõl neked nem beszélni. Ám tudnod szükséges, hogy az idõ tájt még olyannyira sem vetettem závárt indulataimra, mint mai napság, és az botor boldogságnak minden szálát õhozzá kötöttem, egykor volt, bûnben fogant magzatom apjához, én, balga ifjú lélek, az irigy sors azonban szétbontogatta reményeim bokrétáját. Ismétlem: rögös utam során nem ismertem meg ama rejteket, hol, az mit keresel, lakozik, így útmutatást adnom róla szûk köröm õrhelyébõl fölöttébb visszás lenne.

És az közeli múltban is csupán pillantatnyi ideig részeltettem eme valóságnak gyanított látomásban, mi engem megkergetett falu csúfjára, világ szégyenére. Miólta ugyanis messzirõl jött kertészem meglopta ritka hagymáim, és nincs, ki gondozgassa kertem virágit, dáliáim feje megtöretett, az én életem pediglen olyan, mint az nappali pára. Napra nap felsûrûsödnek az asszonyi élet körüli észrevételeim, kezdve pólyás korunktól saját szemfedõnk hímzéséig, de balga képzelgésim alig papírra méltók. Mi módon beszéljek hát eme tárgyról neked, te tükörtiszta lélek, neked, ki romlatlan virág vagy anyánk szilvafáján, én, az ki ámbátor parázna személy hírében állok, naphosszat csak az könyvek tetemét búvom, és eme tetemek neszezõ meséire fülelek, én, ki tetvek fecsegését hallom ki eme mindennapi idõtöltéssé vetemedett lapozás zsivajából, én, az tudománnyal kurválkodó személy? Meggondolatlanság vagyon tõlem kérned tanácsot, és meggondolatlan volnék neked tanácsot adni.

Azt írhatom pusztán, hogy még az lapok nedvét szívó tetvek is színrõl színre egymás hasonlatosságára híresztelik, az mit az ellenem szájukat feltátó személyek, vagy az szószék rétorai. Tudják az népek, mert megmondatott, hogy boldogok, az kik megosztják egymással ruházatuk, mindennapi kenyerük, és boruk áldott. És jóllehet halk eme citátum kiegészítése, hallga, mit mond, kedves testvéröcsém! Boldogok, az kik megosztják egymással az fekhelyet, mi enyhet ad az mindennapi fáradtság után. Az nyoszolyát, mi felvidít, hol az öröm tárnáinak munkásai felszínre hozzák az mélység szentelt kincseit. Mi szenteletlen, mossa el az ár! Boldogok, az kik tetemük is megosztják, kik nem az föld savaiból, éltetõ vizeibõl és termõ csíráiból visznek ajándékot Uruk elé, ám saját birtokukból: húsból és vérbõl épült palotáikból. Boldogok, az kik eme palotákban vetnek szállást felebarátaiknak, és áldott, az ki nem tesz különbséget felebarátja és komaasszonya, felebarátja és tejtestvére között. Boldogok, az kiknek borát fogyasztják, kenyereit dagasztják és nyoszolyáikon megpihennek. Mindig jut kamráikba élesztõ, pincéjükbe must és ágyaikra vászon. Mert ki az éhezõnek enni ad, maga is megelégíttetik, tagjai megkerekednek, kedve arcvonásain tündököl, és az ki szomjazónak inni ad, kútjára áldást nyer, nem kerül bele féreg. Mélye kifürkészhetetlen fényû kristály. És háza népének testét elkerüli az métely. Az ki pediglen az vándornak szállást ad, nyugvó helyet nappali gondjainak, noha nem kel útra, híre messze ér. Mondd csak, édes testvérnéném, ínyedre valók eme válaszok?

Végül mondják és tudják az népek, mert megmondatott, boldogok, az kikhez visszatérnek az távolba utazók, mert hírt kapnak messzi földek vad szokásairól, hogy kelesztenek az hegyen túl kását, hogy erjesztenek tenger mellékén árpasört, fejik az kecskét, tárolják az sajtot, és mindenektõl távol hogyan vetnek fekhelyet. Mondják: az hírbõl ismertek kásája, söre, teje, sajtja és fekhelye mindennél csalogatóbb. Mert maga az legkecsegtetõbb földi igézet. Az boldogok boldogsága ott lakozik hát, messzi delejes távolban. Az otthon maradtak idegenjében. Így tudják az népek, ám nekem nincs személyes tudomásom ennek igaz voltáról, ámbátor valótlanságnak állítanom is szemfényvesztésnek mutatkoznék. Felebarátim híradása vajmi csekély tapasztalatot nyújt nekem, ámde eme kevés bizonyosság is valóságosabb súly kérdésed latjában, mint amilyen az én ellenségeim ékesszólása vagyon. Rögvest irkámra is vetem, hogy eme híresztelésektõl buzdultan én mesének tartom az távoli vidékek boldog voltát. Nem önakaratomból, de kénytelenségbõl, tagadhatatlan észleletbõl, megszenvedett tapasztalásból. Ama nem angyalkéz és nem isteni akarat csinálta mennyország ismeretébõl. Tudod jól, édes testvéröcsém, hallhattad épp elégszer: én parázna személy vagyok, az ki nem az boldogságot ismeri, csupán az õ fekhelyén ébredõt, az ki szívesen mesél idegen földekrõl. De az hír az távoli idegenben is bizony az, hogy az messze vidékek kásája, söre, teje, sajtja és fekhelye ama dolog, mi mindennél inkább érzékenységinket magamagához vonatja. És az boldogságról ott is csak hírbõl hallanak. Mi okból testvérnénémnek én csak az tudakolódzását követõ magamra eszmélésrõl emlékezem meg. Az ledér álmatlanságot követõ bõséges alvásról, az éhezést követõ jóllakottságról, az szomjúhozást követõ fulladásról fogadalmam mián nem adhatok testvérnénémnek tanúbizonyságot, erre azonban minden ártatlanságát vesztett, gyermeki korból kivetkezett személy szintúgy képes, ha kit nem köti ígéret.

De imhol egy másik felelet! Ha eszmét cserélsz, és az boldogtalanságról kérdezel, éltetõ örömem, akkor rögvest kész vagyon válaszom: kérj engedélyt drága anyánktól, hogy látogatóban reám tekints, néném, és látod majd milyen, az kit az falu kivert kutyái is megvetnek, még vizeletükkel sem öntöztetik háza udvarát, egy visszás személyét. Mert az ki komolyan veszi, mit mondanak az népek, az szóbeszédnek veti napjait, és feje sok tûnõdésbe kábul, szeme erejét az lapok között hagyja, és erejét bûnben pazarló, oktalanságában maga feledten dagonyázó kárhozott lészen, világ fertõjében bujálkodó személy. De te nem hideg napjaimról, te az nyár boldogságáról kérdezél.

Végsõ feleletem eme okból kifolyólag, hogy tárgyadat könyvek mélyén ne keresd, õrhelye mentes nemcsak az balga szóbeszédtõl, ám az ádáz szavak dühétõl is. Az én életem már homályos téli nap, az hol minden rosszat úgy, mint jót köszönettel fogadok. Az te véred még nem zsibbadott meg, szíved nem remeg az házadhoz közeledõ másnap látványától, adj érte hálát, édes testvéröcsém! Tested nem fonnyasztja még a korcs idõ. Ne kushadj hát, ámbátor ne is kutass tovább! Forgasd meg elmédben: az kíváncsiság még nem kívánság! Kérj az Úrtól nyugodalmas szívet! Ne siettesd, hogy tavaszod nyárra váltson! Égre meredõ szikla vagy mélybe hanyatló orom közeli jövendõdben egyként lehet még boldogságod színhelyévé. Eljövend az holnapi nap, el az holnap utáni, oly hamar, hogy iramát magad kárhoztatod! Ne aggodalmaskodjon hát az te lelked! Várj türelemmel! Az boldogság meg otthonodba költözik, az mint otthonra lelsz. Az Úristen addig és azon túl is áldjon meg! Végzem levelem. Ölelem testvéröcsém, tiszteltetem anyámasszony urát, az kinek csókolja homlokon helyettem is gyermekeit!

Harmad levél

Kedves testvéröcsém, tehozzád fordulok az én nagy bajomban. Te vagy ama drága, dolgos asszonyi személy, az ki elõtt az legkevesebb rejtegetni való szégyenem sem vagyon! Amannál inkább azonban erõs bizodalmam! Mint az legutóbbi levelembõl hírt vettél róla, más színben kívántam felléptetni személyem, házam, és nem is olyan rég, papírra rótt soraim idejében, még úgy látszott, hogy erõfeszítéseim gyümölcse immár érõben, talántán szüretidõben is vagyon. Le kívántam vetkezni ama bélyeggel jelölt öltözéket, az mit eme falu kényszeríte reám sok-sok éveknek elõtte. Eme okból örvendeztem kedves testvérnénémnek, hogy megfogadtam egy tiszta, fiatal szolgáló cselédet, Borbála nevezetût, az ki világi hajlandóságaim elérésében derék szövetséges, ám segítségem nélkül kallódó, kitaszított leányanya lenne, akárcsak egykori magam. Mi okból más szeplõ nem csúfítja személyét, gyermekét ringatni pediglen oly kegyes foglalatosság, az mi bõségesen kárpótol faluszéli magányunkért, rokonszenvem csíráját belé vetettem. Az Úr tartsa meg eme lány gyermekének tündöklõ tetemét, szép, mint szegény, megboldogult kisdedem, az ki nem volt eme durva világ kísértetei közé való, mi okból az kegyelmes Úristen magához vonta lelkét! Hovatovább hírt adtam ama értesülésrõl is, miszerént szerény fogadóm az falu népének körében is nem csekély kezdeti megbecsülésnek örvend, és örömtõl zajosak házam termei.

Az csüggedés rögvest erõt vesz szívemen, ha eszembe ötlik eme múlt bizakodó képe! Szinte megsemmisülve, feloszolva vagyok. Legfájóbb gyötrelmem, hogy csakis magamat okolhatom mindeme bõség elveszejtéséért! Nem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre. Bûnhõdém, mivel nem adatott megelégednem házam kertjével, az levelekkel, az mik naponta hullának az ecetfákról alá, az évszakok költözésérõl regélve, és az te leveleiddel, miket faludbéliekkel, kik az állatvásárra menének, küldél hozzám. Miért nem tudék lemondani az emberi társaság titkos örömeirõl? Most alig ülök, csak futnék múltam tündér szerencséjének nyomán, szaladnék megint végtelen világra!

Elannyira nem akarlak bûnbe keverni tégedet, ahogy Borbála sorsának rosszra kanyarítása sem állt szándékimban. Szegény teremtés csak eszköz volt, kéz, az mi nem tudja, az mit és mi okból cselekszik. Ámbátor lett volna kéz, az mi belém fojtja bûngõzös szándékaim, az mi nemcsak eltilt tárháznyi képzetim valós kicsinálásától, de immár létesültükben gáncsolja ama zord sugallmakat! Hol voltál ama napon, te, bûnt utáló Isten?! Miért nem az koron sújtál házamra, mikoron ama világi sírbolt megtûrt személyem egyedül temette volna maga alá?! Mi okból nem keresztezék senki örömei vágyaim útját?

Mert ez az én vétkem megint, mindig, miólta eszem tudásával bírok: érzékenységim és emennek eszelõs szolgálata. Mertem az koron érezni, mikoron az Úr megkönyörült rajtam, és elárasztott áldásaival, mikoron szolgáló cselédemmel való közös vállalásunk szép hozammal kecsegtetett, és az vándorok immár dicséretükkel öregbítették hírünk. De becsvágyó szívem nem elégítetett meg az Úr ajándékával! Helyemet ez okból elhagyám, az igazságot szeretõ Úr pediglen az végtelen magasságból az feneketlen mélységek legmélyére költözteté személyemet. Ámbátor eme örökös elégedetlenség kegyelmi ajándéknak bizonyult volna, az mi jó irányba von! De késõ, immáron eme történteknek vége, és én csak az papra várok, magamagam korholom, minden bûn enyém, abban fogantattam és abban is süllyedek alá. Igaz bíró az Úristen, ki csak erényeseket üdvözít, de üldözi az bûnt, és kerüli az bûnösök barátját!

És te, tükörtiszta lélek, az kinek kebelén oly könnyedén elfeledném minden kísértetem, és elérne az boldogító álom, te védett vagy ártó hatalmamtól. Én magam óvlak magamtól, tégedet, az kit nem akarok bajomba bevonni, az kinek lelki békéje saját, elherdált üdvömnél fontosabb, figyelmezz reám! Most rögvest, pillantatnyi idõ alatt fürge iramban gyûrd be az kemence száján eme fertõztetett papírlapot, legyen lángok martaléka! Ne hagyjon nyomot rajtad kárhozatom tüze, ne olvasd tovább bûnös soraim, úgy fogadj szót szavamnak, mint anyámasszony urának! Lássa testvérnéném: az õ tekintélye áll soraim mögött! Az okból pediglen ne kárhoztass engem, hogy eme tiltás ellenére mégis tovább írom bûneim folyásának történetét. Inkább az Úristenhez, semmint neked szólnak az eljövendõ egynehány bekezdések, de rajtad keresztül érnek el az Õ személyéhez, te drága angyal. Ha nem ég az kemence, mert már csak parázs vagyon, tartsd eme irkát az gyertya lángjához, és kérd az Istent, hallgassa meg tûzben tisztuló soraim panaszszavát, és mikoron hamvába hol levelem, akkoron feledtesse el veled, ártatlannal, hogy hajdanán volt egy pennatársad, bûnös nénéd! Nem rakom át gyönge vállaidra lelkem terhét, ennyire nem teremtettem galádnak, erõsítsd meg szívedet: ne ébredjen szánalom gyönge jóságában. Rakd eme fertõzetet az tisztító lángba, és menj dolgodra: etesd meg az tyúkokat, gyûjtsd kötényedbe monyaikat, válogass babot, és hagyj magadnak idõt az imádkozásra, kérlek! Isten meghallgat tégedet, édes testvéröcsém, és az te kezedtõl vett papírlapot szánalommal fogadja! És mikoron visszatérendsz az óltól, és kézbe veszed az pennát, felemeled az kikészített válaszpapírt az asztal sarkáról, emléked sem lészen, mi okból kerested elõ, és nyugodt szívvel rejtheted azokat az asztalfiába. Ne hallgasd meg az én bûnvallásom, még megbocsátó szívvel könnyelmûen ítélkeznél felõlem, és magadat egy érdemtelenért poklok tüzére bocsátanád! Csak szánj, az miért nem volt erõm úgy élni éltem mindennapjait, ahogy jó anyánk tanácsolá. Õrizd elmédben eme áldott asszony minden szavát! Ölelem testvéröcsém, tiszteltetem anyámasszony urát, az kinek az Úr oltalmazza gyermekeit! Búcsúzom tõled, már érzem az hírvivõ lángok elõszelét, ez úton is jót cselekedtél, édes testvéröcsém! Egy szót még: imádkozz Urunknál kegyelmemért!

Halld meg, Uram, az én nem tûzben edzett, de tisztulni vágyó bûnvallásom! Vagy ámbátor elrekeszted füleid elõlem, halld meg testvéröcsém tiszta éjjeli imáját, az mi énérettem mondatik! Egy napon, tavaszi rügyfakadás idején, mezõn jártamban olyan ifjúba botlottam, az kinek nem vagyon akaratja fogadómban vendégeskedni. Te teremtetted Uram eme világ minden javát, az napot, az éjszakát, az földet és az vizet, te adtad eme dolgokat az embernek játékszerül, de te valál az is, ki az én bûnös szívemet rontottá formáltad. Erõs anyát adál mellém, az ki azonban sokféle eszközzel sem dorgált sikerrel. Mi okból ama végzetes napon ámbátor az idegen elutasító szavát többszörösen is megforgattam elmémben, az megbántott hiúság tüze mégis felemészté szívem, és ítéltetõ képességem megbomlott. Csinos alkata tavalyi kertészem másáé vagyon, és ismeretes mindentudásod elõtt, nagy Isten, hogy múltam eme képével találkozván az én szívem összehúzódik önmagában, testem kiveri az jeges verejték gyöngye, és fülemben kalimpál minden elszenvedett sérelmem. Nincs rejtve Teelõtted semmi titokba burkolt indok és szándék: az okból, hogy szó ne érje házam elejét, és szárnyas hír ne repüljön át az falu szélte-hosszán, szíves fogadtatást mi okból követ rideg elutasítás?, további idõkre jókedvet színlelék, és Borbálát az kisbíróhoz küldém, hajtsák határainkon kívülre eme tétlenkedõ ügyefogyottat, mint tinót az vágóhídra, így mondám. Semmi jó nem származand abból, ha egy idegen nem ismert szándékoktól ûzve, céltalanul téblábol faluszerte. Látád, hogy az kisbíró nem bocsátá be rögtön szolgálóleányom, jóllehet parolázott vele, és bensõséges mozdulatokkal saját háló helye felé terelgette az mit sem sejtõ küldöttet. Én adtam az leány szájába az kétértelmû szavakat, õ csak megformázta ajkain. Te bûnt utáló Isten, színed elõtt nem vagyon helye az tagadásnak, kimondom hát minden bûnöm fészkét, az mit amúgy is látsz, szégyenletes indító hajlamom! Romlott lélekkel akartam én eme kétértelmûséget, dacos szívvel hívtam ki az sorsot, Tégedet, Te állhatatos Mérce, és Te kiállál vélem szemben megmérkõzni. Borbála kérése végtére meghallgatásra lelt, mikoron kétes ügyért ontotta ártatlan könnyeit, kettejük gyönyöre helyett az férfiét szolgálván meg. Lekötelezettje ez okból hajnaltájt, az lánytól hamarjában harmatban távozva, nemcsak önmérséklete emlékezetét, ám az földönfutót is elveszejtette. Ahogy az üzenet szólt: mint egy tinót sújtá le. Balga tudásomtól elbizakodottan, hát én tettem bûnöm bakjává eme idegent!

Te látod Úristen eme fertõztetõ történet minden részletét az maga teljességében! Bárha vezekelhetõ lenne eme lajstrom legkisebb írásjele! Érdemtelenül tiszteltél meg az rossz döntés szabadságával. Az meggyilkolt vére már hûltében az égre kiáltá nevem, és eme riasztó visszhang az ólta minden napszakban, az éj minden idõszakán nyomorgat. Önlelkemmel tusakodom, nem lelvén nyugalmat. Tudod, hogy nem ily módon vártam eme hajlamim elõl menekülõ ifjú ember éji társaságára, az kit elrekesztettem, mivel nem nyerhettem meg, vesztesége azonban végezetül veszedelmem gyökerévé lõn.

Tudatlan vagyok, valóban hihetem-é: magamagam szabadságában állott ily útra terelni az nálamnál nagyobb eseményeket, mint az errefelé lakó népek hiszik. Óh nagy Isten! Mit ér, hogy áll meg az ember hangyányi szándéka akaratod elõtt? Szeretném hinné, hogy nem vagyon szabadságom, csak tûrésem. Mindazonáltal én állom szándékod szerint az büntetés súlyát, Uram, az mit Te rósz reám! Bárha lenne eme gesztus bûnbánatomnak, és nem dacomnak jele! Te talántán tudod, mely indok mozgatja kezem írásra, hiszen vesémbe látsz, nagy Isten! Mindent tudsz, hisz Te adsz hatalmat ez beste bolyongó léleknek, az ki annyival sem éri be, mint négy-öt vándorló személy, szállásomat rontani. Tudtoddal történik, hogy rohamaival elõbb-utóbb elveszejti tetemem, beveszi tetõled elhagyott váram, és én elszakadok önmagamtól, hiába futamodék Tehozzád segítségért. Immáron eltakartad orcádat elõlem, ám megnyugszom akaratodban. Csak az Te akaratod essék meg mindnyájunkkal! Ne az sajátunk és ne az másokéi! Ne szolgáltasd ki az szabad döntés káprázatának az arra érdemtelen gyenge lelkût! Ne kárhoztass érte, ámde nem hiszem, hogy mi bennem dönt, nem személyedtõl vagyon! Az Te beleegyezéseddel történtetett, hogy Borbálával és más asszonyi személyekkel, az kik az elsõ alkalmak egyikén segítõen betörtek alvó szobámba, de az hívatlan látogató õket sem kímélve dúlta fel mindannyiunk nyugalmát, és azólta bármi mozgolódás támad, õk priccseiken kushadnak, mégis egyetemben bûnhõdünk. Sok éjjeleken keresztül ismétlõdött ugyanez. Az legbestébb talántán nem is ama visszajáró lélek háborgatása, ám mindenek közül az én oktalan lelki ösmeretemé!

Végezetül bocsásd meg nekem, Uram ha eme balga elmefuttatásom még mélyebb romlásba döntött, mint az idegen elrekesztésének cselekedete! Nem vagyok jó védõje magamagamnak, hisz nem ismerem sem az felelõsség feleletadó bátorságát, sem az emberi szándékok fogantatásának apai személyét! Könnyen megejthetõ, balga asszonyi állat vagyok. És az eme faluban régente használt ártalmas szándokú kifejezések sem adják vissza keserû szívem fekete fertelmességét!

De azért oktalan, szavak koloncán tébláboló kérésemet hallgasd meg, bûnbocsátó Isten! Hinni szeretném, hogy nem minden kérésemet utasítod vissza, hisz teliholdra, az mikor testem kamrái megtisztulnak, és tetemem havi bûnét levetkezi, ideér az nosztrai ördögûzõ. Imádkozom, hogy az idõ tájára dacomtól és kevés tudásomtól megcsalatott lelkem kifehéredjen, akár az napon felejtett patyolat vászon. Nincs remény szívemben, hogy szószolók nélkül meghallgatsz, hiszen az én kéréseim már régtõl fogva meddõk, ám tiszta testvérnéném imája talántán színed elé kerül, Uram! Reményeim záloga, hogy angyalaid többszörösen segítségére siettek nem egyszer. Bizonnyal egyetlen kérésre futja még önnön erõmbõl, és ezt megkísértem, mivel ez mián még az Te szentjeidnek sem kell pirulniuk. Öcsém okuljon példámból, és vésse eszébe: asszony nem kívánhatja férfi vérét, csak férfi leányét, mert így rendelted Te! És az Te akaratod szerint vagyon, hogy ártatlan liliomnak teremtettél minket, asszonyi személyeket az földi virágoskertedbe. Mi okból pediglen az ki nem ily mintát követ, annak személye az szérûszélre vetni sem való.

Jól tudod, mi mind közül az leginkább szaggat: nem követhetem ama szokásom, hogy papírra vessem zárásként: ölelem testvéröcsém, tiszteltetem anyámasszony urát, csókolja homlokon gyermekeit, hisz tisztátalanná tenném õket bûnöm ragadmányával, piszkossá bûneim bûnös módon való számbavételével, romlott mutogató bûntetszelgésemmel. Mi okból egyszerû szavakkal fordulok hozzád Úristen: tarts meg mindnyájunkat! De fõképpen õket! Ámen.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.