Papírlapok, cetlik, régi füzetek

Papírlapok, cetlik, régi füzetek, az asztal
(a szekrény, a polcok) rengetegébõl (hullámaiból?,
sivatagából?) újra meg újra elõbukkanók,
valaha csodálatosnak (fontosnak, szépnek,
“világmozdítónak”) vélt gondolatok (ötletek,
verscsírák) készséges õrizõi, miért nem
porladtatok szét, süllyedtetek el már, azzal a
heuréka-érzéssel, örömmel (ihlettel?, indulattal?,
látomással?) együtt, amely a megfoghatatlant
szavakba, mondatokba táncolta (láncolta?) rajtatok?
Miért nem téptelek össze, hajítottalak ki
a szemétbe, ahogy a többi vacakot
(elhasznált ruhát, kiürült tollbetétet, elvetélt
gondolatot)? Mért a mazochista remény,
hogy egy újabb találkozáskor a dobbantódeszka
lehettek, ahonnan szerencsés esetben
a toronyugrás is elvégezhetõ? Azért álltok
(perdültök, fordultok) elém, illegtek, kacérkodtok,
csábítgattok, hogy a félbe maradt mindenségre,
az elszalasztott paradicsomra (szalmaszálra?,
délibábra?) figyelmeztessetek?
Honnan a tétova fény, amely oda-vissza lüktet
rólatok, s a kába reménység (szegénység?,
tapasztalat?, lustaság?) “ki tudja, mire lesz jó”
mozdulatával (hitével?, döntésképtelenségével?)
megint visszamuzsikál benneteket a kupacba?
Véletlen-e, hogy miközben a saját farkát kergetõ
pillanat lendületével rátok csukom a tegnapot,
a “nyugodjatok békében” végtelenségével
köszönök el tõletek?

Macsóka macska. Medvecammog

Rittyentések, röhencsek, röpke
riposztok. Förgeteges formák
festése farral. Mindenüttke.
Most pipáld le a trendi normát!

Kreatúrák, kurucok. Csüccsös
csordogóba csurrantott csöppkék
csõdörálma. Csõ. Csõbefütykös.
Ah! Jaj! Országomat egy fröccsért!

Pofikák, puncik, pici pakkok
pöffetegei. Lyuk a lyukba.
Macsóka macska. Medvecammog.
Egérke táncol. Brumma, brumma…

Mindig közelebb

Mindig közelebb.
Igazít kicsit.
Szédelgõ testté
bizonytalanít.

Mindig távolabb.
Már nem is jelez.
Rémeket ragaszt
képzeteihez.

Mindig ugyanaz.
Tengelye oda,
ostora körül
billeg a csiga.