A “jó rossz” titka

Apám Vilnában született, ott töltötte a fiatalkorát.
Amikor a tizenhatodik században a lengyelek és a litvánok közös államot hoztak létre a hangzatos Két Nemzet Köztársasága név alatt. A következõ majdnem kétszáz évben Vilna volt Krakkó mellett az ország másik fõvárosa. A tizennyolcadik század végén bevonultak Vilnába az oroszok, a városból a birodalom egyik provinciális települése lett, és az is maradt az elsõ világháború végéig. Amikor a világháború után az oroszok kénytelenek voltak kivonulni Litvániából, Vilnát elfoglalta egy lengyel tábornok és az éppen akkor függetlenné váló Lengyelországhoz csatolta. Ez 1920-ban, vagyis már apám életében történt. A litván kormány viszont nem tekintette törvényesnek a lengyel tábornok akcióját, és kijelentette, hogy Vilna Litvánia fõvárosa, egy olyan országé, amely ugyancsak ekkor vívta ki függetlenségét. A tábornok akciója után húsz évvel, 1940-ben megint oroszok foglalták el a lengyel Vilnát; mégpedig olyan oroszok, akik vörös csillagot viseltek a sapkájukon. Aztán nyugatról bejöttek a németek, elkergették az oroszokat, és a litvánok egy részével együtt mindjárt el is kezdték irtani a lengyeleket és a zsidókat. Mintegy hatvanezer embert gyilkoltak meg. Amikor a németek alulmaradtak az oroszok elleni háborúban, nyugatra menekültek, Vilnát pedig megint elfoglalták a sapkájukon vörös csillagot viselõ oroszok. Ez 1944-ben történt, és így is maradt ötven évig, vagyis a “népek õszéig”, amikor Litvánia másodszor is kivívta függetlenségét.

Valahányszor felbukkantak a németek vagy az oroszok, minden alkalommal a kivégzések és deportálások évadja indult el Vilnában. Hogy mit csinált apám? Apám mindezt közelrõl látta. Akkoriban az erdõben bujkált, megtanulta a túlélés nehéz mesterségét az állandóan gazdát cserélõ területeken. Biztos nem sok mindent tanult meg, talán csak egy dolgot: tartsuk magunkat minél távolabb az ilyen helyektõl.

1945-ben apámnak az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie az orosz megszállás alatt álló Vilnából. Felszállt egy nyugatra induló vonatra, és pár nap múlva leszállt egy városban, egy hideg tengeröböl partján. Ez a város volt Gdañsk. Több mint negyven évig élt itt.

Ha apám úgy dönt, hogy az orosz csapatok által megszállt Vilnában marad, minden bizonnyal a nagy szibériai hóba telepített fabarakkok valamelyikébe kerül néhány évre, vagy akár örökre is, mint az Európa ezen részérõl származó sok más lengyel értelmiségi, én pedig – már ha apám nõül vehet valakit Vilnából, mielõtt elszállítják az Urálon túli hómezõkre – most folyékonyan beszélnék oroszul, bár inkább a helyi, litván akcentussal, és még ha ismernék is néhány lengyel szót, a kiejtésük bizonyára gondot okozna. Az sincs kizárva, hogy húsz évvel azután, hogy apámat egy géppisztolyos férfi betuszkolja a keletre induló tehervagonba, a litván irodalom reménysége, sõt talán a Litván SZSZK megbecsült írója lett volna belõlem, és saját nyaralóm lenne a Nëris menti árnyas fenyõk alatt.

A háború után apám nem akart többé Vilnába menni.

Akkor sem gondolkodott ilyen utazáson sohasem, amikor már lehetett Vilnába utazni, pedig ott született, és ott töltötte a legszebb éveit, hiszen a fiatalkort általában annak tartják.

Apám viszont nemcsak hogy nem akart visszamenni Vilnába, de sosem csatlakozott egyetlen egyesülethez sem, amely a “Vilnából elüldözött lengyeleket” gyûjtötte egybe. Miért nem akart odamenni, miért nem kereste fel vilnai “heimatját” még akkor sem, amikor már megtehette volna? Talán nem akarta látni, mi lett a szovjet hatalom alatt a városából, amely – mint mondták – annyira megváltozott, hogy már nem is volt olyan város, ahová érdemes visszatérni. Csak egyszer került szóba ez a téma, amikor a régi idõket emlegették, amelyekrõl én nem sokat tudtam, akkor ennyivel intézte el: “Ez egy lezárt ügy”.

De mit jelentettek valójában ezek a szavak?

Apámat nagyon megviselte az, hogy elûzték Vilnából. Sosem tekintette sajátjának Gdañskot – annak ellenére, hogy itt nõsült meg, itt születtek a gyerekei –, pedig itt talán még szebb környéken lakott, mint ahonnan menekülnie kellett. Amikor a világháború végén nyugatra indult Vilnából, halszálkamintás kabát volt rajta, ezt használta takarónak, a fején szemébe húzott Lenin-sapka, a kezében bõrtáska néhány tárggyal, ezt rakta a feje alá. Vilnát elhagyva a szülõházát nézte a vonatból, ahogy lassan elbújik a fák mögött. Aztán eltûnt a ház, apám sosem látta többé. És ami ennél is fontosabb – sosem próbálta visszaszerezni, még akkor sem, amikor lehetõség adódott rá. “Ez egy lezárt ügy.” Most egy litván család lakik a házában.

Nem vagyok tisztában azzal, mit gondolt apám – és valószínûleg még sok-sok lengyel – a jaltai döntésekrõl. Mint olyan számûzöttnek, akit megfosztottak a családi vagyontól, apámnak tiszta szívbõl ellenkeznie kellett volna az ellen, hogy nyugatra tolják Lengyelország határait. Elvették tõle a szülõföldjét és a házát, cserébe egy lerombolt német városban kínáltak neki lakóhelyet, egy hideg tengeröböl partján, amelyet azelõtt sosem látott. Amikor Gdañskba érkezett, csak egy kabát, egy sapka és egy táska volt a tulajdonában. Nem maradt sokkal nagyobb vagyona anyámnak sem, amikor egy vulkánfíber bõrönddel kiszállt a gdañski pályaudvaron, ide érkezett Varsóból, ahol a szülei ötemeletes bérházát hagyta, miután a németek porig égették az 1944-es felkelés alatt. Ez a bérház körülbelül tízszer annyit ért, mint apám vilnai háza. Most egy kazánház áll a helyén.

Egyik este apám arról mesélt, mi történt volna, ha a hitleri Németország bukása után Jaltában nem döntenek úgy, hogy hatalmas néptömegeket telepítenek át Közép-Kelet-Európában. Apám története egy olyan Gdañskról szólt, ahonnan a háború után nem ûzték el a németeket, és késõbb számtalanszor eszembe jutott ez a történet, amikor döbbenten és riadtan néztem, mi folyik a világban, pedig amit apám arról a Gdañskról mondott, ahonnan nem ûzték el a németeket, színtiszta fantazmagória volt, mert a város német lakosságának egész másképp alakult a sorsa a valóságban.

Igazság szerint egyébként ez a történet, amelyet apám mesélt arról a Gdañskról, ahonnan nem ûzték el a németeket, nem csak az õ története volt. Gyermekkoromban, a háború utáni Gdañskban, aztán késõbb is, 1989 után úgy lebegett a levegõben ez a történet, mint a felhõkre vetített film, ezt hallottuk a boltban, a pályaudvaron, a villamosmegállóban, a konyhában és a hálószobában, még akkor is, ha senki sem mesélte. Az akkori idõk kollektív “tudattalanjának” része volt. Épp annyira a fantázia játéka, amennyire a lelki élet száraz ténye.

Nem emlékszem pontosan erre a történetre, hiszen sok év telt el azóta, de nagyjából a következõképpen hangzott:

A második világháború után a lengyel Gdañskban mintegy kétszázezer lengyel és ötszázezer német élt egymás mellett, és amíg vasmarokkal tartott mindent a kommunista hatalom, nem is élezõdtek ki az ellentétek, bár persze ott kavarogtak az indulatok a “normális élet” felszíne alatt. Csak akkor rendült meg a helyzet, amikor megkezdõdött a szovjet birodalom széthullása, éppúgy, mint Grúziában, Litvániában, Moldáviában vagy Jugoszláviában. Az újjászületett Lengyelország új, demokratikus kormányának nem volt kifogása az ellen, hogy a gdañski “német kisebbség” az új rendszer körülményei között építse nemzeti identitását, vagy akár szélesebb jogkört követeljen. Csak az a határ volt kétséges, amelyet méltányos törekvéseik során mégsem léphetnek át a németek.

Hiszen elfogadható-e például az, hogy a jogaikat kiterjeszteni kívánó német polgárok a híres lengyel posta elõtti téren, a lengyel nemzeti összeomlás szent helyén, a gdañski Rigómezõn tartsanak gyûlést? Mivel mindkét oldalon voltak bölcs emberek, sikerült gyorsan megegyezésre jutni a vitás kérdésekben, komoly változást csak az elsõ valóban szabad önkormányzati választások hoztak, amelyeket a lakosság nemzetiségi összetétele folytán érthetõ módon a “német kisebbség” nyert meg, abszolút többségre tett szert a város vezetõségében. A választások után Gdañsk számos polgára azon a véleményen volt, hogy a város ne szakítsa meg a kapcsolatot Lengyelországgal, a lakosok egy része kifejezte azt a vágyát, hogy jelentõsen terjesszék ki a politikai autonómiát, másik részük viszont alapvetõ változásokat akart. Gdañsknak – amennyiben ez lesz a polgárok többségének általános népszavazáson kinyilvánított akarata – szabadon kell döntenie a sorsáról. A helyi rendfenntartó szervek, melyek tagjai közé sok német került a gyõztes választások után, szemmel láthatóan a változásokra irányuló törekvések mellett foglaltak állást, és többek között nem hagyták (éppúgy, mint a protestáns-katolikus Írországban), hogy a lengyelek békés felvonulást rendezzenek a németek lakta utcákban. A békétlenség növekedésétõl tartva, hosszas habozás és több eredménytelen tárgyalási kísérlet után, amelyek nem hoztak mindkét oldal számára elfogadható megoldást, Varsó úgy döntött, megsemmisíti az önkormányzati választások eredményét, és a fõvárosból delegált, ideiglenes megbízottakat állított a megválasztott tisztségviselõk helyére. Azt is elismerte a kormány, hogy meg kell erõsíteni a lengyel rendõri erõket, hogy elkerüljék a veszélyes incidenseket, hiszen ilyen helyzetben ezekkel is számolnunk kell. Fiatal németek egy csoportja azzal válaszolt erre a lépésre, hogy titkos társaságot hozott létre, azzal a szándékkal – a városban szétszórt röplapok tanúsága szerint –, hogy tettekkel “védjék meg a német kisebbséget az üldöztetéstõl”. A lengyel állami rendõrség, hogy elejét vegye a legrosszabbnak, megkezdte a német “terroristák” felkutatását. Letartóztattak és – ilyen körülmények között elkerülhetetlen módon – szigorú nyomozati eljárás alá vontak teljesen véletlenszerûen kiválasztott embereket, ez pedig – ezen aligha csodálkozhatunk – felháborodást keltett a német ajkú lakosság körében. Nagyon gyorsan nõtt a feszültség a városban…

Vegyes érzésekkel hallgattam apám történetét, amely egy olyan Gdañskról szólt, ahonnan nem ûzték el a németeket. Volt benne egy rejtély, amitõl elszorult a szívem. Szóval az én életem nyugalmát, gdañski gyerekkorom és ifjúkorom ártatlan békéjét a deportálásoknak köszönhettem, amelyek fájdalmas sebet hagytak a szüleimben és azokban az emberekben, akik azelõtt éltek gdañski lakásunkban? Vagyis pont azért szaladgálhattam önfeledten az utcán, ihattam narancslét a pályaudvar melletti bódében, lophattam meggyet a szomszédok kertjébõl és élvezhettem a verebek csiripelését, amelyek az 1918-ban, a gdañski Ferdinand Schichau Hajógyár munkásai számára épített házunk kertjében álló nagy feketecseresznye-fán laktak, mert Sztálin, Churchill és Roosevelt kívánságára etnikailag megtisztították a várost? Szóval pont ezért élvezhettem Günter Grass könyveit, hiszen ha Günter Grasst nem ûzik el Gdañskból, sosem készült volna el a Bádogdob? Szóval pont a nagyszabású, borzalmas kitelepítésekbõl született ez a csodás, elbûvölõ, õrült, lelkesedéssel, vidámsággal és humorral teli remekmû, amely oly nagy örömet jelentett számomra?

Mit is mondott Mephistopheles egy bizonyos német doktornak? Azon erõ része, aki mindig rosszat akar, s mindig a jót teszi? (Márton László fordítása.)

Apám persze sosem állította, hogy mindenképpen úgy alakult volna a gdañski helyzet, ahogy megjósolta, ellenkezõleg, hangsúlyozta, hogy ez csak egy lehetõség a sok közül, és a történelemben semmi sincs elõre elrendelve, egész másképp is történhetne, de amikor arról beszélt, mi történhetett volna Gdañskban a háború után, ha nem ûzik ki a németeket, az járt a fejében, amit Vilnában élt át fiatalkorában. Vagyis a rossz emlékek vezették? A keleti lengyel határvidéken született és nõtt fel, egy olyan városban, ahol lengyelek, litvánok, ukránok, zsidók és fehéroroszok éltek egymás mellett, szívbõl szerette ezt a várost, de azt sem tudta elfelejteni, ami a harmincas években történt a környéken, amikor a lengyel rendõrség hosszas harcokat folytatott a fehérorosz és ukrán “terroristákkal”.

Egyébként nem õ az egyetlen, aki nem tudta ezt elfelejteni. Ismertem más gdañskiakat is, akik Lengyelország keleti határvidékérõl származtak, a kiûzetés traumáját hordozták a szívükben, és visszavágytak az elvesztett szülõföldre, sõt néha hangot is adtak a követelésüknek, hogy “vissza Vilnát és Lemberget”, ugyanakkor – igen, ugyanakkor – nagy megkönnyebbüléssel emlegették, hogy nem kell ott élniük, a határvidéken, az egymásnak sebeket osztó nemzetek katlanjában, csodálatos módon sikerült kijutniuk onnan, arról az – így érezték – imádott, mégis átkozott földrõl, és szerencsére békességben élhetnek a lengyel Gdañskban.

És csöppet sem csodálkoztam, amikor egy szép napon az egyik szomszédunk, S. úr, aki azelõtt Volhíniában élt, felidézte, mi történt arrafelé a negyvenes években, és a következõket mondta, miután megnézte a televízióban a jugoszláviai háborúról szóló tudósításokat: “Tudja, kérem, ha Lengyelország megmaradt volna a háború elõtti határai közt, 1990 után pontosan ugyanaz történt volna Volhíniában, Vilnában és Ukrajnában, mint Koszovóban. Meg a németeknél Sziléziában.”

Mit kellett volna gondolnom ezekrõl a szavakról? Nem bûzlött róluk az árulás?

Én csak hallomásból tudtam, mit jelent valójában egymásnak sebeket osztogató kultúrák és nemzetek ütközõpontján élni. Sosem éreztem a bõrömön. Egy “idegen” ugyanolyan egzotikus volt a mi utcánkban, mint egy marslakó. Sosem mutogatott rám senki azért, mert lengyel vagyok. Akiket ismertem, mind ugyanazon a nyelven beszéltek, ugyanazokat a nemzeti ünnepeket ünnepelték, és ugyanabba a katolikus templomba jártak, talán csak egy öreg, õsz hajú német asszony volt a kivétel, aki Gdañskban maradt a háború után, ott lakott pár lépésre tõlünk, és olyan észrevétlenül halt meg, mintha légnemûvé vált volna. De még itt, az egymásnak sebeket osztogató nemzetek katlanjától távol is jelentéktelen, de bosszantó zaklatások érték apámat – és rajta keresztül engem is – amiatt, hogy másképp beszélt, mint a kerület sok más lakója, vagyis keleti akcentussal. És láttam, hogy apám elszántan – bár sajnos eredménytelenül – próbál megszabadulni keleti kiejtésétõl, mert nem akarta magán viselni azt a kínos bélyeget – annak érezte –, amely feltûnést keltett, vagyis támadási felületet nyújtott. Bele akart olvadni a tömegbe. Láthatatlannak lenni, beolvadni a sokaságba – ez volt a credója, ezt szûrte le korábbi tapasztalataiból.

Kisgyerek voltam, nem tudtam, mit gondoljak errõl. Körülöttem mindenki – ezt elég hamar észrevettem – gyalázta Sztálint, ki nem állhatta a kommunistákat, vágyakozott az elveszített keleti “heimat” után, ugyanakkor, igen, ugyanakkor – nem tudtam legyõzni ezt az érzést – fellélegeztek arra a gondolatra, hogy nem kell visszatérniük oda. Vajon lelkük egyik felével kárhoztatták a rosszat, amit megismertek, de lelkük másik felével – a szégyenkezõ, hallgatag, csöndes felével – hálát adtak a rossznak, amiért ezt tette velük? Amiért elválasztotta egymástól ezeket a szerencsétlen, egymásnak sebeket osztogató nemzeteket? És amiért éppen ez a fájdalmas elválasztás nyitotta meg a jóindulathoz és a megegyezéshez vezetõ hosszú utat?

Akkor milyen mércével mérjük a nyereséget és a veszteséget, a jót és a rosszat az egyén és az egész nemzet életében?

“Tudja-e, kérem – hallottam egyszer, amikor apám S. úrral beszélt. A feketecseresznye-fa alatt üldögéltünk, a nap nyugodni készült, a pázsiton hosszúra nyúltak az árnyékok a borostyánnal befuttatott kertkapu mellett. – Tudja-e, hogy sok litvániai zsidó, akit a Gulagra vittek a szovjetek, a háború után visszatért Lengyelországba? Ha a szovjetek nem hurcolták volna el õket a szibériai lágerekbe, ha az NKVD békén hagyta volna õket a szülõvárosukban, akkor mindannyian egytõl egyig szénné égtek volna a német kemencékben.” Úgy hangzott ez a mondat a kertben, az alkonyi beszélgetésben, a nagy feketecseresznye-fa alatt, mint egy morbid tréfa, pedig egyáltalán nem volt az. Akkor – törtem a fejem ezt a különös beszélgetést hallgatva, amely félelemmel töltötte el a szívem –, akkor kik voltak valójában azok az emberek, akik vörös csillagot viseltek a sapkájukon, és puskatussal tuszkolták a rémült vilnai, kaunasi és zsitomiri zsidókat a marhavagonokba, hogy elhurcolják õket a jég borította Keletre? Nem bennük öltött testet a gonosz? Aljas célok vezették õket, de mi volt az objektív értelme annak, amit mûveltek? És mi ez az “objektív cél”? Beszélhetünk-e ilyesmirõl egyáltalán? Mert azzal, hogy a fájdalmas, szenvedéssel és megaláztatásokkal teli szibériai deportálásra ítélték a litvániai zsidókat, nem õk mentették-e meg – önkéntelenül – azokat, akiket ütlegeltek? Mint a sebész, aki csonkolással gyógyít? És mi célból – ez a kérdés abban a pillanatban felmerült, amikor S. úr után becsukódott a borostyánnal befuttatott kertkapu, amely a nagy feketecseresznye-fa alatt elterülõ kertünket elválasztotta a külvilágtól –, mi célból – igen, ez volt a legfontosabb kérdés –, mi célból alakította így Valaki az emberi sorsokat? Mi volt ezzel a szándéka? És mire akart ezzel minket – apámat és engem – megtanítani? Milyen lelket akart életre kelteni bennünk? Milyen életre akart rávenni?

Vagyis mi következik apám és S. úr szavaiból, amelyeket a feketecseresznye-fa alatt hallottam, míg a nap lenyugodott a székesegyház mögött, és hosszúra nyúltak az árnyékok a pázsiton, a borostyánnal befuttatott kertkapu mellett?

Az, hogy nincs veszélyesebb hely a földön, mint a kétnemzetiségû határvidék és a kétnemzetiségû városok, ahol “nem jók” a kilátások, mert ezek olyan helyek, ahol elõbb vagy utóbb robbanás várható, még akkor is, ha évtizedekig tart a nyugalom, és már-már azt hisszük, hogy minden konfliktus örökre elsimult?

Az, hogy mindent meg kell tennünk a valóban soknemzetiségû, sokkultúrájú, sokvallású, kevert társadalmak születéséért, amelyek olyan tarkák, mint egy különbözõ textildarabkákból varrt ing, mert csak az ilyen, különféle részekbõl összevarrt társadalmakban oszlik szét az élet mozaikszerû sokszínûségében az emberek közti feszültség, bár az emberek mindeközben identitásuk elvesztését kockáztatják, és néha azzal sincsenek tisztában, kik õk valójában?

Az, hogy ha menekülteket és a bevándorlókat befogadó intézményeket létesítünk a városban vagy egy félreesõ helyen, a város mellett, ahelyett, hogy a helyi közösségekben helyeznénk el õket, s ezzel lehetõvé tennénk, hogy természetes módon megtalálják a helyüket a társadalomban – azzal valójában a sátánt kísértjük, mert nincs annál veszélyesebb, mint az elkülönített, névvel jelzett, megbélyegzett, felszínre hozott, megerõsített, egy helyre koncentrált, vagyis kiszolgáltatott másság?

De abból, amit apám mondott, más következtetéseket is levonhatunk, méghozzá sokkal nyugtalanítóbbakat. Vajon már akkor, amikor a történetét hallgattam, megéreztem volna, milyen rejtélyes az emberi lét természete a földön? És milyen aggasztó a történelem képe, ha ismerjük a folytatást, amirõl nem tudhattak azok, akik a megelõzõ eseményekben részt vettek? Egyszer csak kirajzolódik a cél, világosan megmutatkozik a tízparancsolat és a jelen pillanat fájdalmas élményének fényében, amikor az Idõ hosszú, néha meglepõen összegubancolódott fonalán szemléljük az eseményeket. Tudtam, hogy a kitelepítések mindig borzalmasak. Mindegy, hogy németeket, lengyeleket, ukránokat vagy zsidókat deportálnak. De ha a veszteség, amely nem hegedõ sebet hagy a lelken, néha megmentõ lehet? Mit tapasztalt ebbõl apám?

Hiszen valódi tapasztalat volt mögötte. Nem tehettem úgy, mintha nem lett volna. De ha éppen ezek – az egyes ember igazságtalan, hamis tapasztalatai – jelentik az események mércéjét, és ugyanolyan fontosak, mint “a kollektív sors nyereségeit és veszteségeit” összegzõ morális statisztika? Hiszen a végsõ elszámolásnál mindig csak az számít, mi zajlik az egyes ember szívében?

Apám már nem él. A gdañski Srebrzysko temetõben van eltemetve. Ezt a temetõt azelõtt Silberhammernek hívták. Több nemzedéken keresztül németek temetkezõhelye volt. Apámat olyan sírba temettük, amelybõl német csontokat emeltek ki. Elõször halomba hordták, majd – más csontokkal összekeverve – tömegsírba szórták õket a temetõ szélén, és homokot szórtak rájuk. Lehet, hogy ha Sztálin nem deportálta volna apámat Vilnából Nyugatra – hiszen valójában az is deportálás volt, amikor apám Gdañskba szökött a szülõvárosából –, hasonló sors várt volna a csontjaira. A halott szolovki vagy vorkutai foglyok sok száz csontjával összekeverve tömegsírba dobálták volna valahol a néptelen, fagyos orosz pusztaságban. Most a gdañski Srebrzysko temetõben márványlap fedi apám sírját. Ha valakinek a huszadik században saját sírja van márványlappal, rajta a halott teljes neve – az igazi luxusnak számít az elmúlt rettenetes évszázad után. Emberek milliói nem is álmodhattak errõl. Saját, egyszemélyes sírhalomról, keresztrõl és névtábláról. Felvésettük a sírkõre apám neve mellé a szülei nevét is, akik Vilnában haltak meg, és ott is temették el õket. Most jelképesen itt nyugszanak mind. Az egész család – a négy fiú, az anya és az apa.

És az író? Mit tegyen az író ezzel a tudással, amely nem hagyja nyugodni? Az az író, aki ilyen tudás birtokában van, nem áll sem a jó, sem a rossz oldalán, sem az együttérzés, sem a gyûlölet oldalán, hanem a titok pártján áll, amely éjszakánként rémlik fel homályosan a tûztõl rózsaszínre színezõdött füstben, és magunkra hagy bennünket anélkül, hogy választ adna az élet legfontosabb kérdéseire.

FORDÍTOTTA MIHÁLYI ZSUZSA

Az esszé a Die Weltben jelent meg eloször Das Geheimnis der Vertreibung címmel, rövidebb formában. Lengyelül eloször Sejnyben hangzott el 2001. szeptember 1-én, a Tomas Venclova tiszteletére rendezett ünnepségen.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.