Az interregnumnak nincs általános politikai elmélete, sem pedig örök – politikai rendszerektõl és helyzetektõl független – modellje. Interregnum annyi van, ahány uralmi rendszer. S bár bizonyos jellegadó vonások minden interregnumban megtalálhatóak (“uralomszünet”, “kormányzásszünet”, “köztes állapot”, “zavaros idõszak”, “kettõs hatalom” stb.),minden uralmi mód (despotikus, demokratikus, oligarchikus stb.) az uralmi módra jellemzõ módon szakad meg: az interregnum az uralom természetének megfelelõ módon veszi kezdetét; az uralmi mód rendje és logikája szerint bontakozik ki, ha nem sikerül leállítani az uralmi módhoz tartozó eszközökkel; és ér is véget, általában magával az uralmi móddal együtt.

Interregnum és demokrácia

Annak az állításnak (vagy látszatkeltésnek és ráfogásnak), hogy Magyarországon interregnum van, ez idõ szerint csakis a parlamentáris demokrácia, a köztársasági államforma uralmi rendszerének összefüggései között van (vagy nincs) értelme. Csakhogy a parlamentáris demokrácia rendszerében már akkor is interregnumról kell beszélnünk, ha a kormány ellenzék nélkül kormányoz, függetlenül attól, hogy az “ellenzék-nélküliség” helyzete, miért áll elõ: azért-e, mert

(1) a kormány negligálja, veszi semmibe, kerüli meg, vegzálja az ellenzéket, akadályozva vagy blokkolva parlamenti munkáját, megszüntetve a heti parlamenti ülésezést, megfosztva az ellenzéket attól a jogától, hogy az általa fontosnak tartott ügyekben parlamenti bizottságokat hozzon létre, s oda nyilatkozik, hogy “ellenzék nélkül is lehet kormányozni” (lehet, csak nem demokratikusan, tehát amíg demokrácia van, addig nem lehet), vagy pedig azért-e,

(2) mert az ellenzék maga vonja ki magát a parlamenti munkából, bojkottálja a kormányt, nem mondván ugyan, de sugallván, hogy “ellenzék nélkül nem lehet kormányozni, tehát ha nincs ellenzék, kormány és kormányzás sincsen” (csak persze, ez esetben a demokrácia interregnuma nem azért áll elõ, mert a kormány nem-demokratikusan kormányoz, hanem azért, mert az ellenzék nem-demokratikusan játssza az ellenzék szerepét).

Nem kell talán mondanom, hogy mindkét fenti esetben a példabeszéd ugyanarról a pártról szól: ha kormányon van, ellenzék nélkül kormányoz; ha ellenzékbe szorul, kormány nélkül fejti ki ellenzékiségét, azaz “ellen-kormányként”, “igazi kormányként”, “nemzetként, mely nem lehet ellenzékben” lép fel az “ál-kormánnyal” szemben, amelynek törvényességét nem ismeri el.

Az interregnum a parlamentáris demokráciában mindig a kormányzat és az ellenzék közötti nyílt (vagy burkolt) szakítással (a demokratikus konszenzus felmondásával (“ezekkel soha semmirõl nem fogunk leülni tárgyalni – nem érdemlik meg; még kezet sem fogunk velük; még csak nem is köszönünk nekik” stb. stb.), közelebbrõl a parlamentáris politikai érintkezés többé-kevésbé teljes és mindig demonstratív megszakításával veszi kezdetét, akár a kormányzat üzen hadat az ellenzéknek azzal, hogy semminek, levegõnek tekinti, egyetlen lépését sem teszi függõvé az ellenzék reakciójától; akár az ellenzék üzen hadat és indít politikai háborút az “ellenségnek”, “nemzetidegennek” vagy “népidegennek”, ilyen-olyan fõbenjáró politikai (!) bûnei miatt “törvénytelennek” nyilvánított kormányzat ellen (kivonul a parlamentbõl, kivonul a demokráciából, amelyet a maga alkotta politikai törvényen kívül helyez), egyfolytában az “igazi kormány”, “a nemzet” kizárólagos képviselõjének, elhivatott szabadítójának mûködõ demokráciában antidemokratikus populista szerepében tetszeleg, és burkoltan vagy nyíltan, esetleg így is, úgy is, a kormány mintha-parlamentáris vagy nyíltan antiparlamentáris eszközökkel történõ megdöntését szorgalmazza, ezzel fenyegetõzik, ezt készíti elõ.

Hasonlóképpen interregnum kezdõdhet akkor is, ha az annak demokratikus rendje és módja szerint megválasztott kormány nagy hirtelen – mindenesetre az õt megválasztók megkérdezése és jóváhagyása nélkül – olyan programot vagy bármilyen programot olyan módon kíván végrehajtani, hogy az a társadalom többségének ellenállásába ütközik, és kísérletet sem tesz a társadalom támogatásának elnyerésére vagy ingerülten és arrogánsan reagál az elutasításra és értetlenkedésre (“én vagyok kormányon és kész!”; “sztrájkolnak, sztrájkolnak, majd abbahagyják!”; és még tovább: “ahol lecsapolják a mocsarat, nem kérdezik meg errõl népszavazáson a békák véleményét” stb. stb.), amivel aztán maga ellen hangolja a közvéleményt, tovább fokozza a középrétegekben amúgy is erõs (és az ellenzék által szított) elkeseredést, vagyis megnehezíti a reformok keresztülvitelét, ellehetetleníti a kormányzást, ami végül csakugyan kikezdi a kormány jogi értelemben kifogástalanul demokratikus legitimitását is. Ilyen helyzetben a – parlamenti többség számszerûen mérhetõ bizalmától eltérõen számszerûen nem mérhetõ, de annál erõteljesebben kifejezésre juttatott – társadalmi bizalom elvesztésének mértékétõl függõen a kormányzat vagy képes sikeresen megvédeni programját a támadásokkal szemben, magába száll, szerényen és önkritikusan viselkedik, megpróbálja visszaszerezni az elveszített közbizalomnak legalább egy részét; vagy a társadalom ellen indított ideges és dühödt rohamok után meghátrál, feladja programját (esetleg le is mond), amibõl persze még nem következik automatikusan elõrehozott választás, ha a parlamenti többség egyébként szilárd és képes új kormányfõt állítani.

Demokratikus kormányok akkor indíthatnak el interregnumot, ha kényszerhelyzetbe kerülve, a mérlegeléshez, elõkészítéshez és ütemezéshez szükséges idõ hiányában politikai ugrásra (például átfogó és radikális reformokra) szánják el magukat és erre az ugrásra akarják rávenni, ha ugyan nem rákényszeríteni az egész társadalmat (általában azzal a kevéssé megnyerõ kilátással kecsegtetve az ugorni vonakodókat, hogy ha nem ugranak, abban biztosan kitörik a nyakukat, ha pedig úgy ugranak, ahogyan a kormányzat fütyül, akkor esetleg megúszhatják ezt). Hogy mi vezetett idáig, hogy ki a felelõs az idõ és vele a közpénzek elherdálásáért, az eladósodásért, a túlköltekezésért, ez ilyenkor a kölcsönös politikai vádaskodás vezérmotívuma. Az ellenzék így beszél: “Nehogy már az jöjjön reformokkal és megszorításokkal, aki miatt reformokra és megszorításokra van szükség!”, a kormányzat pedig imígyen kontráz: “te beszélsz, aki amíg kormányon voltál abból éltél, amit mi – vállalva a bátor reformokért a népszerûtlenséget is – az elõzõ ciklusban nagy nehezen összekuporgattunk; te beszélsz, aki az ország számára létfontosságú reformok közül egyetlen egyhez sem mertél hozzákezdeni, amíg kormányon voltál?!” Az ilyen-olyan csomagokba rendezett megszorító intézkedések, megtoldva az évtizedeken át halogatott radikális reformokkal, még akkor is szembeállítanák a kormányzattal a társadalom széles rétegeit, ha politikai tálalásuk meggyõzõ és hatásos lenne; ha a parlamenti ellenzék nem próbálna az elégedetlenekbõl, mindenekelõtt saját választói táborából ellen-társadalmat, második hatalmat szervezni, magát pedig nem tekintené a nemzeti lelkiismeret “emigráns kormányának”, “örök kormánynak”, amely készen áll, hogy bármikor visszatérjen a morális számûzetésbõl, és kezébe vegye a hatalmat, melyet orvul – választásokkal! – ragadtak el tõle, s erkölcsileg végre fölemelje a megalázott nemzetet, anyagilag pedig fölvirágoztassa a kifosztott országot.

A parlamentáris demokráciára jellemzõ interregnum mindenesetre nem hirtelen összeomlás következtében, nem egy csapásra áll elõ, hanem hosszan tartó õrlõdési (ezen belül önfelõrlési) folyamatok eredményeként, melynek során – a kiélezõdõ hatalmi harc és társadalmi-gazdasági létharc kirekesztõleges háborús logikáját követve – maguk a rendszeralkotó erõk mondják föl – föntrõl vagy lentrõl, kívülrõl vagy belülrõl, esetleg egyidejûleg így is, úgy is – a demokratikus társadalmi szerzõdést, tékozolják el a demokrácia bizalmi tõkéjét. A demokrácia körülményei között tehát az interregnum magának a demokratikus uralomnak a rendszerében bekövetkezett szakadás, amely hatalmi ágról hatalmi ágra, hatalmi színtérrel hatalmi színtérre haladva az egész rendszert felõrli, és végül a demokratikus politikai erõk szétforgácsoltsága, az egymást követõ kormányzatok tétovasága és bénultsága, az egyre növekvõ társadalmi elégedetlenség talaján általános gazdasági és társadalmi káoszba torkollik. A polgári demokrácia nagy interregnumát rendesen valamilyen – a polgári társadalom legsajátabb középosztályi talajáról sarjadt – populista jellegû nem-demokratikus – tekintélyelvû vagy parancsuralmi – rend zárja le.

A demokratikus uralom interregnuma

Ebben az értelemben a demokratikus uralomban bekövetkezett interregnum legalább 2002 óta tart Magyarországon, vagyis azóta, hogy elsõ ízben nem fogadta el (nem de jure, hanem de facto) a törvényes parlamenti választás végeredményét a vesztes politikai erõ (eleinte csalást és megtévesztést emlegetve, késõbb pedig már azon az alapon, hogy nem lehet törvényes az a demokratikus uralom, amelyben “a Haza” – értsd: a vesztes párt – ellenzékbe szorul). Ez a nem-elfogadás a vereséget szenvedett és 2002 nyaráig – megítélésem szerint – mérsékelten populista Fidesz kormányzása idején kibontakozó “hideg polgárháború” politikai felforrósodását jelentette 2002 és 2006 között. Már akkor a parlamentbõl való kivonulással kacérkodott a szélsõséges populizmus felé csúszó párt, de ez – a csüggesztõ és számára váratlan, mert “nem megérdemelt” vereség légkörében, a mainál sokkal gyöngébbnek megítélt ellenféllel szemben – jobbára csak szimbolikusan, a politikai tábor vezérének tartós és tüntetõleges parlamenti hiányzásában fejezõdött ki. De éppen 2002 nyarától kezdi kiépíteni a Fidesz vezetése – civiltársadalomnak álcázott, felülrõl szervezett és kézben tartott, a párt által mozgósítható kvázi-civiltársadalom (“polgári körök”) képében – azt az ellenhatalmat, amelyet a parlamentáris politizálással szembeszegez, és az utcai politizáláshoz folyamatosan (korántsem csak kampányidõszakban) felhasznál. Jóllehet a “polgári körök” és az “utca” szimulált ellenparlamentje inkább csak a kormányzat riogatására és megzsarolására szolgált, fokozatosan azt a benyomást keltette a magyar társadalomban, hogy az országnak két kormánya van – egy “igazi”, amely ellenzékbe szorult, és egy “hamis”, amely hazugságokkal és csalárdsággal megnyerte a választást –, vagyis kettõs hatalom van Magyarországon (“két Magyarország”), amely addig tart, amíg az “igazi” kormány újra el nem foglalja õt megilletõ helyet a hatalom csúcsán.

Akármilyen általános ideológiára, konkrét politikai vádra alapozta is a törvényesen megválasztott demokratikus többség uralmát az ellenzék, mindannyiszor magát a rendszert kérdõjelezte meg és ásta alá, s ennyiben egyfolytában a demokrácia interregnumának elõkészítõje, élharcosa, robotosa volt. Látnunk kell azonban, hogy bár az interregnum elsõ fázisa 2002-ben vette kezdetét az ellenzéki szerep parlamentellenes populista átértelmezésével, az interregnumhoz vezetõ politikai háború magvait mégis a megelõzõ (1998–2002 között) kormányzati ciklus vetette el, amelyben a magát polgárinak nevezõ, ténylegesen azonban populista hatalom a demokratikus intézményeket, magát a demokratikus rendszert kezdte nem-demokratikusan mûködtetni és fokozatosan létrehozta a Leválthatatlan Hatalom szindrómáját. Eszerint a Leválthatatlan Pártot csak összeesküvéssel lehet leváltani a hatalomból, és ha választások útján váltják le, akkor az is öszszeesküvés volt. Leváltásával tehát oda a demokrácia, oda az igazság, oda a nemzet – kezdetét veszi a törvénytelen uralom. Márpedig a törvénytelen uralommal szemben minden eszköz megengedhetõ, akár törvénytelen eszközök is. A Leválthatatlan Párt választási vereségével és leváltásával rendkívüli állapot keletkezett, ami rendkívüli politikát tesz szükségessé. Ez (és nem az elhíresült “Gyurcsány-beszéd” vagy a “megszorító csomag”) volt az elsõ lépés a demokratikus uralom interregnuma felé Magyarországon.

Az interregnum azonban nem akkor és nem azért következik be a demokratikus uralomban, mert a pártok és politikusok helyet cserélnek egymással a kormányban és az ellenzékben, hanem akkor és azért, ha a legitim hatalomváltást, a szabályos cserélõdést (vagy épp nem-cserélõdést) a vesztes párt önkényesen nem fogadja el, törvénytelennek nyilvánítja a legitim kormányt, és minden módon akadályozza mûködését, miközben a védekezésre kényszerülõ kormányzat – valamilyen okból – túl gyönge vagy legalábbis nem kellõképp elszánt és hatékony ahhoz, hogy ezt az egyszerre a legitim kormány és az egész demokratikus berendezkedés ellen irányuló, gyakran utcára kivitt, agresszív és erõszaktól sem mentes politikát sikeresen leszerelje, társadalomra gyakorolt elbizonytalanító és hiszterizáló hatását semlegesítse, ádáz frontharcosait pedig visszaterelje a demokratikus politikai küzdelem terepére, mindenekelõtt a parlamentbe.

Innen nézve most már a magyar parlamentáris demokrácia interregnuma nyilvánvalóan nem az õszödi beszéddel, nem is a “megszorító csomaggal” és a középosztály széles rétegeit érzékenyen érintõ és politikailag is megmozgató radikális államháztartási reform meghirdetésével és elindításával vette kezdetét. Ez legfeljebb nehézségeket okozhatott volna egy eltökélt, feladatára felkészült, a társadalom elõl nem bujkáló reform-kormányzatnak, elõidézhetett volna esetleg kormányválságot, vezethetett volna akár a miniszterelnök lemondásához is, vagy a megszorító csomag finomításához, a reformlépések újraütemezéséhez, de nem utcai zavargásokhoz, és a kormányzás nagyfokú ellehetetlenüléséhez. Tegyük hozzá: ha nincs interregnum, ha a demokrácia évek óta tartó interregnuma nem jutott volna el mára arra a pontra, ahol már az egész demokratikus berendezkedés összeomlásával és az ország gazdasági csõdjével fenyeget, akkor a miniszterelnök valóban le is mondhatott volna, ha pedig történetesen nem akart volna lemondani, akkor pártján belül és pártján kívül is bárki – mindenféle elõzetes politikai megfontolás nélkül – követelhette volna lemondását a parlamenti többség oldaláról is. Csakhogy interregnum idején az adott párton vagy politikai oldalon belül az eszmei- és hatalmi küzdelem nem a kérlelhetetlen politikai szókimondás demokratikus, hanem a háború vitelének parancsuralmi logikáját követi: az a tábor, amelyet politikailag feleslegesnek nyilvánítanak, és amely elhiszi vagy amellyel sikeresen elhitetik, hogy politikai megsemmisítés fenyegeti, pontosan úgy fog viselkedni, mint a megtámadott ország népe: a sorokat összezárják, az egységbontókat mint árulókat kizárják maguk közül, a támadókkal egyezkedni akarókat megfenyegetik, vagy mint defetistákat állítják félre. A demokratikus pártpolitika minden fontos belsõ kérdése eltörpül, vagy jobb idõkre halasztódik a párt (esetleg maga a parlamentáris rendszer) léte és nemléte kérdéséhez képest: wrong or not, my party (és: wrong or not, my democracy).

A kormányfõ nem-lemondása, nem-kihátrálása, nem-elmenekülése a hatalomból így hát nem annyira személyes ambícióinak fel nem adásáról, az általa elkövetett politikai hiba konok be nem ismerésérõl, hatalmi megszállottságról tanúskodott, mint inkább arról, hogy nem lehet lemondania, mert a kormányfõi lemondás tétje már kívül esik a politikai felelõsség mérlegelésének és az ebbõl adódó konzekvenciák levonásának személyes hatókörén: az egész rendszer összeomlását vonhatja maga után ugyanis. Nem így lenne, persze normális demokratikus körülmények, “békekörülmények” között. Csakhogy a magyar demokráciában legalább 2002 nyara óta minden természetes politikai mozgást és erõt (többek között a választások kimenetelét is) súlyosan deformáló interregnum van: nem normális, hanem rendkívüli idõket élünk, amikor nem a demokratikus rendszeren belüli hatalom eloszlása és elosztása a tét, hanem magának a rendszernek a fennmaradása vagy bukása. A társadalmat minden szinten – politikától a szakmai életen át a magánéletig – polgárháborúsan megosztó permanens és totális kampány (“hideg polgárháború”) világosan megmutatta, hogy nem demokráciában, hanem demokratikus interregnumban (a demokratikus uralom szakadozó világában) élünk, amelyben a kettõs hatalom és a “ki kit gyõz le?” polgárháborús törvényei uralkodnak, s amely a demokrácia gyõzelmével vagy bukásával, az antiparlamentáris populizmus korszakos hatalomra jutásával vagy e hatalomátvételi kísérlet korszakra szóló meghiúsulásával érhet csak véget.

A demokratikus parlamentáris uralom nem- háborús, normális körülményei között a miniszterelnök szabadon mérlegelhette volna (mi több, kutyakötelessége lett volna mérlegelni), bocsánatot kér-e vagy lemond-e politikai hibája belátása után, avagy megmakacsolja magát és kitart, hozhatott volna érzelmi és erkölcsi döntést is ebben a politikai ügyben. De a kiélezõdött interregnum viszonyai között csak politikai döntést hozhatott, és ebben a politikai döntésében a parlamentáris demokrácia híveinek (tehát korántsem csak a parlamenti többségnek vagy a baloldalnak) politikailag (nem erkölcsileg és nem érzelmileg!) meg kellett és meg kell erõsíteniük õt, illetve az õt megerõsítõ parlamenti többséget. Mert a parlamentáris demokrácia (és nem pusztán a baloldal vagy a bal-közép koalíciós kormány) ellen folyó kiélezõdött politikai háborúban egyszerûen nem volt és egyelõre nincs más mód a parlamentáris demokrácia melletti voksolásra. Ez sajnos ilyen egyszerû. Mert a politikai háborút nem most, 2006 õszén, hanem 2002 áprilisában és nyarán indították meg, és sem akkor, sem most nem a választási gyõztesnek, a baloldalnak, hanem a parlamentáris demokráciának üzentek hadat a szélsõségessé vált nemzeti populizmus ellenzékbe szorult erõi.

A miniszterelnök azért nem mondhatott le ott és akkor, mert a demokratikus rendszer szétesése – elsõdlegesen a 2002 óta az “ellenséges” kormánynyal szemben a “nemzet” nevében szabályos politikai háborút folytató antiparlamentáris populizmus rohamainak köszönhetõen – olyan szintre jutott, hogy a miniszterelnök lemondása a parlamentáris és antiparlamentáris társadalmi és politikai erõk között fellángoló és már az utcára is átcsapó politikai háború közepette az egész magyar demokrácia összeomlásához és az egész ország gazdasági összeomlásához vezethetett volna. Nem állítom, hogy bizonyosan ide is vezetett volna, de ez volt a politikai kockázata, és ezt a kockázatot kellett a kormányzó bal-közép koalíciónak és a kormányfõnek is mérlegelnie, hogy felelõs (politikai értelemben felelõs) döntést hozzon az elõállt helyzetben, amelyben természetesen saját politikai hibái is benne voltak, de a helyzet nem ezekbõl a hibákból állt elõ. (Az ellenpróba igen egyszerû: az õszödi beszédnek híre-hamva sem volt még 2002 nyarán, sõt, az ezt követõ négy hosszú évben sem játszott különösebb szerepet az események alakulásában, egészen 2006 õszéig, vagyis az õszödi beszédig, mégis szakadás következett be a demokratikus uralomban, mégis volt interregnum, mégis teljes gõzzel zajlott a szélsõséges populizmus politikai háborúja a kormányzat ellen.)

A miniszterelnök nem-lemondása tehát, függetlenül attól, hogy ennek konkrét politikai kivitelezése mennyire volt sikeres vagy sikertelen, nem a hatalomhoz való konok ragaszkodásról, hanem a politikailag megfontolt felelõsség vállalásáról tanúskodott. A lemondás az “érték-etika” vagy “érzület-etika” felõl nézve kétségkívül helyénvalóbb lett volna, a politikában érvényes “felelõsség-etika” felõl nézve azonban rosszabb, mint a bûn – hiba, mellyel a kormányfõ csak megtétezte volna az õszödi beszéddel elkövetettpolitikai hibáját, amelynek semmi köze ahhoz a sokat ragozott kérdéshez, “hazudott-e” vagy éppen ellenkezõleg a “hazugsággal való szakításra szólított-e fel” beszédében a miniszterelnök. A politikai hiba nem a beszéd helyes vagy helytelen értelmezésétõl függ, mintha a helyes értelmezéssel meg-nem-történtté lehetne tenni a politikai hibát, amely a beszéd elmondásának politikai tényében, a beszédben mint politikai cselekedetben rejlett. Ennyiben tehát téves vagy spekulatív az a beállítás, mintha a háborút folytató ellenzék vitte volna át a beszédet – talán a szöveg-hermeneutika síkjáról? – politikai síkra. Természetesen a politikus politikai beszéde eleve a politika síkján született, és ott is fejtette ki hatását, mi több, ha kikerülve a szélesebb nyilvánosság elé politikai síkon maradt volna, akkor az ellenzék csak azt tette volna, amit hasonló helyzetben bármely ellenzék megtesz: kiaknázza ellenfele politikai hibáját. Még szép! Csakhogy a populista ellenzék mást tett: nem a politikai harc, hanem a politikai háború síkjára vitte át a szóban forgó beszéd politikai tényét, és ezzel nem politikai ellenfele, hanem a parlamentáris rendszer ellen fordította (a háború ugyanis nem a kormányfõ és a kormány vagy a baloldal, hanem a demokratikus rendszer ellen folyt és folyik, egy olyan rendszer ellen, amelyben holmi választások gonosz véletlene döntheti el, ki jogosult kormányt alakítani).

Paradox módon tehát éppen a magyar demokrácia nem-normális körülményei, a sok éve tartó “demokratikus interregnum” tartották meg posztján a kormányfõt: ahol egyik politikai tábor háborút kényszerít a másikra, ahol a magát parlamenten kívülre (s egyben a parlament fölé helyezõ) ellenzék (a magát nem-ellenzéknek, hanem “nemzetnek” nyilvánító ellenzék) permanens háborúban áll a kormányzattal, ott természetesen a másik tábor és a kormányzat gondolkodás- és cselekvésmódja is háborús jelleget ölt, még ha kifejezetten defenzíven háborúzik is (az offenzivitás ugyanis a háborúba való belesüllyedést és a háború gyors eszkalálódását jelentené, ez pedig a már kikezdett és ingatag demokratikus rend még gyorsabb összeomlásához vezetne).

A liberális centrum radikalizálódása

Jobboldalról a modern politikai tagoltság értelmében ma Magyarországon aligha lehet beszélni. Valószínûleg tegnap sem nagyon lehetett.¹ Voltak (és vannak) felemás, sikertelen vagy szerény sikerrel koronázott kísérletek² ilyen-olyan jobboldali pártok létrehozására, a jobboldal politikai mezõjét és parlamenti térfelét mégsem ezek foglalják el, hanem egy liberális centrum-párt, amely 1998-as hatalomra kerülése majd kétszeri ellenzékbe szorulása óta mint gyûjtõpárt és parlamenti váltópárt a szélsõséges populizmus politikáját folytatja. A Fideszt éppen azért tévesztik össze olyan gyakran a jobboldallal, mert a magyar politikában a hiányzó vagy erõsen összezsugorodott jobboldal helyét éppen a centrista szélsõség, az antiparlamentáris populizmus foglalta és foglalja el, s mert – mint gyûjtõpárt és a baloldal “ellen-pártja” – elõszeretettel ékesíti föl magát a jobboldaliság tolldíszeivel (konzervativizmus, klerikalizmus, tekintélyelvû rendpártiság). Ennek felismerése nélkül nem érthetõ sem a Fidesz 1993–94-es átváltozása, sem pedig 1998-at, majd még inkább 2002-t követõ radikalizálálódása.

A “létezõ jobboldal” (a “létezõ baloldaltól” eltérõen) 1993–94-ben megbukott és szétesett. A parlamentáris jobboldal ezzel összezsugorodott és a majdnem teljesen üresen maradt politikai mezõt mindinkább egy olyan liberális centrumpárt foglalta el, amely eredendõen nem volt (és aztán sem lett) jobboldali: átváltozása nem pálfordulás volt, a liberális centrumból nem jobboldalra tért át, hanem ugyanazon a politikai mezõn maradva – radikalizálódott. A liberális centrumpártok esetében ennek a radikális politikai eltolódásnak a jelentése csaknem száz éve egy és ugyanazon címszó alatt foglalható össze: szélsõséges populizmus.³

A Fidesz 1993–94-ben, mint marginalizálódásától joggal tartó liberális centrum- párt, a kitörési pontot keresve, elvileg valószínûleg elképzelhetõnek tartotta, hogy a megüresedett jobboldali mezõt elfoglalva, mérsékelt, parlamentáris, polgári-konzervatív jobboldali gyûjtõpártként építse föl magát és váljon váltópárttá, hiszen nem azonnal lépett föl szélsõséges populista pártként. Populizmusa kezdetben mérsékelt volt, inkább taktikai és retorikai jellegûnek tûnt. A nagy jobboldali párthoz azonban egyrészt hiányzott a megállapodott, komoly tartalékokkal rendelkezõ, széles alapokon nyugvó polgári középosztály; másrészt pedig a Fidesz vezetését alkotó politikai generáció mögül is hiányzott a sok-sok nemzedékre visszamenõ, viszonylag jómódú polgári középosztályi háttér, minthogy zömükben feltörekvõ elsõgenerációsok, kulturális és kapcsolati tõkehiánnyal küzdõ plebejus értelmiségiek voltak, akiknek antikommunista (vagy egyszerûen rendszerellenes) liberalizmusát érzületileg (és nem politikailag!) eredendõen erõsen színezte az elitellenes populizmus. (A rendszerváltás kezdetén a populista elem – inkább színlelten, mint valóságos érzületként, – a nagyobbik liberális centrumpártban, az SZDSZ retorikájában és követeléseiben is⁴ jelen volt. Még inkább jelen volt az eredetileg a nem-liberális plebejus nemzeti demokraták által alapított, aztán a konzervatív “keresztény úri” középosztály által “ellopott” MDF-ben. Végezetül létezett egy virtigli populista rétegpárt is, a szélsõséges populizmus korabeli magyar karikatúrája a Torgyán József teremtette Kisgazdapártban.)

A Fidesz mindenesetre legfeljebb imitálhatta a jobboldaliságot (és imitálta is, ahogy bírta), a gyakorlatban azonban (és mindinkább az ideológiában és a politikai szándékok és célok szintjén is) a centrumból, ahol nemzedéki liberális pártként megjelent, folyamatosan csúszott a centrumpártok mindenkori szélsõsége – a populizmus – felé. Egyrészt mert – a jobboldaliságtól eltérõen – ennek nagyon is megvolt (és megvan, sõt, egyre szélesedõben van) a magyar társadalomban a saját középosztályi bázisa (csak meg kellett szervezni, politikai öntudatra kellett ébreszteni, ideológiát kellett adni neki a jól ismert elõítéletekre, hisztériákra, sértettségekre, dühökre és szociális irigységekre építve, amelyek ingatag egzisztenciális helyzetébõl, versenyhátrányából, félelmi frusztrációjából fakadtak); másrészt mert a kezdetektõl mindmáig szinte homogén módon folytonos Fidesz-vezetésérzületileg, világnézetileg, habituálisan, de még a politikából élõk ingatag egzisztenciális helyzetét tekintve is ehhez a – nem alsó és nem felsõ – középosztályhoz tartozik.

Téves volt tehát 1998-ban (ebbõl is adódott sok jobboldali és liberális átszavazó meglepetése késõbb) az a várakozás, hogy a Fidesz kormányzati hatalomra kerülve úgy fog viselkedni, ahogyan a választási kampányban viselkedett: konzervatív, nemzeti-liberális jobboldali néppártként, fiatalos, ám nyugodt erõként, egyben a parlamentáris jobboldal új gyûjtõpártjaként, azaz úgy, mintha csakugyan Antall József MDF-ét folytatná, miközben már hatalomra jutása másnapján nekilátott ama program megvalósításának, amelyet “kormányváltásnál többnek-rendszerváltásnál kevesebbnek” nevezett, antiparlamentárisan és antidemokratikusan, tekintélyelvûen és erõszakosan kezdett viselkedni és kormányozni, azon igyekezve, hogy a parlamentáris demokrácia szûkítésével, a végrehajtó hatalom kiterjesztésével, a független hatalmi ágak megszállásával, saját média állami eszközökkel történõ megteremtésével, központból osztogatott büntetésekkel és jutalmazásokkal, a zsarolás és megfélemlítés politikájával olyan hatalmat építsen ki, amely nemcsak elvileg (“a nemzet hatalma”), hanem gyakorlatilag is leválthatatlan.

Nem jobboldali, hanem szélsõségessé vált liberális centrumpártként viselkedett (és viselkedik mindmáig), amely a többi párttól (mindenekelõtt az SZDSZ-tõl és az MDF-tõl) elsõsorban a centrista pártokra orientálódott középrétegeket vitte el. (Az MSZP-tõl alig valamit, hiszen ez a párt, mint utódpárt is, a Kádár-korszakban megképzõdött államszocialista alsó középosztályt, a széles és a rendszerváltásban lecsúszó, vállalkozás-idegen, de állami elosztáspolitikával többé- kevésbé még mindig kielégíthetõ középrétegeket, illetve a nyertesek, a privatizációban és a vállalkozásban kapcsolati tõkéjük folytán élen járó felsõ középosztályi csoportokat tudta és tudhatja mindmáig maga mögött.)

A Fidesz a politikai tolldíszébe tûzött jobboldali tollak ellenére (konzervativizmus, rendpártiság, keresztény értékek, klerikalizmus, tekintélyelvûség) nem a “nyugodt erõ” konzervatív antalli örökségét, hanem a “nyughatatlan erõ”, az ötpercenként “forradalmat”, “új rendszerváltást”, “patakvért” hirdetõ Torgyán József operett-populizmusát folytatta, pontosabban: e groteszk populizmus-paródia komoly és félelmetes eredetijét hozta létre. A Fidesznek 1994 után már nem volt igazi riválisa a mérsékelt centrumban, ahol – folyamatos összezsugorodása ellenére – kitartott mind a rivális másik liberális centrum-párt, az SZDSZ, mind a jobboldali-centrista MDF. Ahová ugyanis – választói tömegeivel együtt, hol megelõzve õket, hol élükre állva, hol követve mozgásukat a Fidesz a liberális centrumból sietett – a szélsõséges populizmus felé – egyetlen számottevõ, de amatõr ellenféllel kellett csak megküzdenie és ez az ellenfél a torgyánizmus volt. 1991 és 2001 között a magyar politikának egyetlen olyan politikai erõként is számba veendõ pártja volt, amely minden tekintetben megfelelt a liberális centrum szélsõséges nemzeti-populista képzõdményének és ez Torgyán doktor Kisgazdapártja volt. A torgyánizmus politikai értelemben kétségkívül tényezõ volt (amíg volt, koalíciós készsége nélkül nemigen lehetett jobb-közép kormányt alakítani), hiszen létezõ középrétegekre támaszkodott (elsõsorban a vidéki kistulajdonosokra), amelyek az országrontó populista politikára vevõk voltak (e Torgyán-féle populizmusnak a magyar agrárium szinte teljes összeomlását köszönheti). De már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy a torgyánizmus a szélsõséges centrista populizmus ügyes rögtönzése és paródiája, egyfajta “megélhetési populizmus” csupán, amely Torgyán politikai elmúlásával magától múlik el, holott – mint mondani szokás – igény azért lenne rá. Ezt az igényt elégítette ki nagypárttá válva a Fidesz, amikor az ál-populizmus vezérét – koalíciós partnerét – eltüntetve a politikai süllyesztõben, egyetlen, nagyszabású – minden elégedetlen középosztályi csoportot egyesítõ – populista vízióval próbálta kisajátítani a centrista populizmustól idegen jobboldali politika terrénumát.⁵

Ha a Fideszben csakugyan megszületett és újjászületett volna a magyar jobboldal, a magyar demokrácia aligha tartana ott, ahol ma tart: sorsa egy olyan – nem kifejezetten baloldali programot végrehajtó – baloldalhoz kötõdik, amely – finoman szólva – sem politikai minõségét, sem kormányzóerejét tekintve nem mutat meggyõzõ teljesítményt (a parányi ellenzéki jobboldal a demokrácia sorsa szempontjából aligha játszhat döntõ szerepet), mert a demokrácia túlpartjáról az antiparlamentáris populista szélsõség ostromolja és kívánja a szabadelvû demokráciát saját nem-demokratikus képére és hasonlatosságára átformálni. Legalábbis a Fidesz egész eddigi – egészében véve nem sikertelen – politikáját meghatározó vezetés a pártot ebbe az irányba rángatja: az antalli jobboldal és az orbáni jobboldal között pontosan akkora szakadék tátong, mint amekkora – mondjuk – De Gaulle jobboldala és Poujade “jobboldala” között tátongott az ’50-es évek végén Franciaországban, még ha egyelõre korai lenne is orbánizmusról beszélni abban az értelemben, ahogyan poujadizmusról beszéltek egykor.

A magyar demokráciát nem jobboldalról (a konzervatív, klerikális, erõs végrehajtóhatalmat, normális országot stb. sürgetõ jobbról) fenyegeti veszély (már csak azért sem, mert a jobboldal, ha egyáltalán beszélhetünk róla, olyan gyönge, hogy módjában sem állna azt veszélyeztetni). A magyar demokráciát a szélsõséges populizmus útjára tért liberális centrum felõl fenyegeti veszély, attól a pillanattól kezdõdõen, hogy – a tõkeviszonyok fentebb vázolt átrendezõdése és a pártpolitika hatalmi logikája mentén – a Fidesz, mint liberális centrum-párt radikalizálódni kezdett.⁶ Ezzel csupán azt kívánom nyomatékosítani, hogy a posztkommunistaként stigmatizált középosztályi elit gazdasági, kulturális és politikai uralkodó pozíciói ellen lázadó Fidesz nem jobbról, hanem középrõl és nem jobbra, hanem a nem-parlamentáris és antiparlamentáris politikai szélsõség felé fordult. Vagyis a politikai magatartásában 1998–2002 között bekövetkezett fordulat nem valamilyen véletlenszerûen megválasztott és végsõ soron eredménytelen stratégia következménye volt, és 2002-tõl számítható tovább radikalizálódása is abból fakad, hogy eredendõen nem volt és nem is lett jobboldali párt.

A magyar középrétegek radikalizálódása

A Fidesz a liberális centrum, s ennyiben eredendõen a középrétegek pártja volt, ami eleve meghatározta radikalizálódásának politikai pályáját, hogy nem jobbra-átot hajtott végre, hanem a populista szélsõség felé mozgott. De még ennél is meghatározóbb volt a magyar társadalom egyre szélesebb középosztályi csoportjainak (ezen belül az egymás után felnövõ fiatal évjáratoknak) a radikalizálódása, burkolt elégedetlensége, majd nyílt lázadása a demokratikus parlamenti és piaci rendszer versenyszabályai ellen, amelyek között nem õk (“nem a magyar emberek”) boldogulnak (vagy legalábbis nem úgy, ahogy hitük szerint vagy származásuk jogán kijárna nekik), miközben más, rivális középosztályi csoportok (kapcsolati tõkéjüknek, szellemi fürgeségüknek, gátlástalanságuknak stb. köszönhetõen) meggazdagodnak, a külföldi tõke ereje (valójában: nem a külföldi, hanem a koncentráltabb, vagyis nagyobb tõke ereje) elszívja lehetõségeiket, aláássa egzisztenciájukat, nemcsak hogy nem õk foglalják el a fontos gazdasági és politikai, kulturális és pénzügyi pozíciókat, de még le is maradnak a versenyben, sõt, azt is elvesztik, amijük korábban volt.

Úgy tûnik tehát, hogy a Fidesz saját pártja és a rivális centrumpártok választói tömegeinek – a lecsúszó, felkapaszkodni akaró, vesztésre álló, elégedetlen, dühödt és a nagytõkére irigy kistõke, a kistulajdonosi középrétegek – radikalizálódását követte, és a magukat vesztesnek tekintõ és a globális kapitalizmus világában – az állam hathatós támogatása nélkül – valóban kiszolgáltatott középosztályi rétegek gomolygó indulatainak adott ideológiai értelmet és politikai irányt.

Lehetséges, hogy a Fidesz szélsõséges populistává (nem pedig jobboldalivá!) válása mögött a pártvezetés helyzetfelismerése és hideg politikai számítása rejlett. Erre azonban aligha kerülhetett volna sor, ha a magyar középosztály mind szélesebb rétegei nem kerülnek szembe a fennálló piaci, majd parlamentáris politikai rendszerrel, amely – így élték meg tõkepozícióik megrendülését, leértékelõdését, részleges elvesztését vagy veszélyben forgását – a tõkekoncentrációt globális szintre emelõ kapitalista versenygazdaság viszonyai között nem biztosította számukra a megélhetés és a feltörekvés lehetõségét; nem kompenzálta veszteségeiket különféle védettségek, versenyelõnyök biztosításával, a multinacionális terjeszkedés korlátozásával; végül pedig még azt sem tette lehetõvé, hogy a politikai hatalmat megragadva államilag “korrigálják” az “igazságtalan játékszabályokat” és a – piaci szereplõként meg sem jelenõ – “kenyérpusztító” alsó középosztályok felé “elfolyó” (és az állami megrendeléseken keresztül részben korrupciós úton, részben teljesítmény és versenyelõny révén a felsõ középosztályoknak jutó) költségvetési források tetemes részét magukhoz vonják.

A – mindegy miért: önhibából, restségbõl kifolyólag vagy a körülmények szorításában – átalakulni, az új viszonyokhoz alkalmazkodni képtelen, olykor nem is akaró (“mért mi alakuljunk át – alakuljanak át õk”, azaz: alkalmazkodjanak hozzánk a viszonyok), a Kádár-korszakban vagy a rendszerváltás kezdetén kivívott tõkepozícióik részleges feladására sem hajlandó, tényleges vagy növekvõ teljesítmény nélkül – politikai vagy származási, tehát ideologikus vagy mitikus alapon – új, jobb pozíciót követelõ széles középosztályi rétegek lázadása nélkül a Fidesz szélsõséges populista párttá válása (továbbá a jobboldali szélsõség megerõsödése Magyarországon) nem érthetõ és nem is kezelhetõ politikailag. Még kevésbé hajtható végre radikális államháztartási reform, a nagy ellátó rendszerek régóta esedékes átalakítása, annak figyelembe vétele nélkül, hogy a társadalom többsége által mindenkor és eleve ellenszenvvel fogadott radikális reformok relatív és abszolút veszteseinek zöme ugyancsak a középosztályi rétegekbõl, döntõen a kistulajdonosok, kiskereskedõk, vidéki gazdálkodók közül⁷ kerül ki, ami természetszerûleg a politikai radikalizálódás társadalmi bázisának kiszélesülését fogja eredményezni már a legközelebbi jövõben.

Az a Kelet-Európa-szerte megfigyelhetõ – olykor kormányzati szintre is emelkedett – politikai követelés, hogy a multinacionális vállalatok gazdasági szuverenitását törjék meg, a globális pénzügyi rendszer, a globális tömegkultúra, a globális kereskedelmi áruházláncok terjeszkedését az állam közbeavatkozásával korlátozzák, mintegy hadat üzenve a multiknak, a mindenféle globális pénzügyi eliteknek is, tendenciáját tekintve ugyanabba az irányba mutat, ahová a modernizáció elleni középosztályi lázadás a kapitalista ipari társadalmakban mindig is mutatott: a liberális centrum-pártok szélsõséges antiparlamentáris populizmusa, az 1930-as években pedig a totalitárius fasizmus irányába:

A fasizmus… a középosztálybeliség, illetve a populizmus szélsõséges kifejezõdési formája… – írja Seymour Lipset. – A középosztály alapvetõ ideológiája a populizmus… Eszményképük egy kereskedõkbõl, kisiparosokból és gazdálkodókból álló független kistulajdonosi osztály. Ez a ma… középosztálynak nevezhetõ réteg egészen más alapon támogatja a magántulajdont, a profit és a gazdasági verseny rendszerét, mint ami a kapitalizmus természetének megfelelt volna… Kezdettõl fogva szemben állt a “felsõ üzleti körökkel”, vagyis azzal, amit mára kapitalizmusként ismerünk.⁸

A szélsõséges populizmus – így vagy úgy – éppen a polgári középosztályban gyökerezõ liberalizmus és individualizmus lázadása a tõkekoncentráció, a nagytõke, a racionalizáció, a bürokratizálódás ellen (itt és most: a saját alapján kifejlõdött globális kapitalista rendszer ellen), s ezzel együtt mindazon tendenciák ellen, amelyek a kistulajdonosok versenypozícióját gyöngítik vagy arra kényszerítik õket, hogy mást és másképp csináljanak, mint amit addig csináltak, hogy feladják gazdasági individualizmusukat – társuljanak és szövetkezzenek –, amelynek fenntartásához – paradox módon – éppen az állam hathatós támogatását igénylik azon az alapon, hogy “õk a nemzet”, az “õsi hagyomány” (stb.). Ha pedig az állam – elvi vagy anyagi okokból – vonakodna e támogatást megadni, netán korlátozná azt (mondjuk, más, szociálisan kifejezetten rászoruló társadalmi rétegek támogatása vagy közérdekû befektetések finanszírozása javára), akkor a középosztályi radikálisok szemében “nemzetáruló” lesz, “idegen érdekek” kiszolgálója, elpusztítandó báb, ledöntendõ bálvány.

A középosztályi rétegek másik nagy tömbjét (alsó középosztályt és a gazdaságilag jobb helyzetben lévõ középosztály fõvárosi rétegeit) is jobbára liberális centrumpártok képviselik (a szociáldemokrata centrum fõleg az alsó középosztályt, a liberális centrum pedig fõleg a tõkepozícióját és tõkeerejét tekintve erõsebb fõvárosi középrétegeket és a felsõ középosztályt).

De míg a liberálisok legitim társadalmi változtatások és reformok segítségével próbálnak megbirkózni a problémákkal (még ha ezek a reformok minden bizonnyal visszavetnék is a modernizációs folyamatokat), addig a fasizmus és a populizmus a problémákat az állam megszállása révén szándékozik megoldani, olyan irányba vezetve tovább az államügyeket, amely visszaállítja a régi középosztály gazdasági biztonságát és magas társadalmi pozícióját, ugyanakkor korlátozza a nagytõke és az erõs munkásság hatalmát, illetve státusát.⁹

Mutatis mutandis: a mai kelet-közép-európai szélsõséges nemzeti populizmus az állam megszállásával és kisajátításával; a multinacionális tõke és a globális pénzpiaci mozgások – inkább persze szavakkal mint tettekkel történõ – korlátozásával; a kelet-európai rendszerváltás és a globális posztindusztriális társadalom abszolút helyi veszteseinek – az alsó rétegeknek: szegényeknek és alsó középosztálynak – az állami forrásokról való nem épp “nemzeti szolidarizmusról” tanúskodó lefejtésével, és az így felszabadított költségvetési pénzeknek a kistulajdonosi középosztályához történõ átcsoportosításával próbálja teljesíteni a szélsõségesen nagytõke- és elitellenes, anyagi fölemelkedésében magát meggátoltnak érzõ, deklasszálódástól, tökremenéstõl, létbizonytalanságtól szorongó kistulajdonosi középosztály követeléseit. Mivel azonban ezeknek a követeléseknek még részleges teljesítése is kivihetetlen demokratikus úton, elkerülhetetlen a választói tömegek és a politikailag belõlük élõ populista pártok demokrácia ellen fordulása, a szélsõségesen antiparlamentáris beállítottság megerõsödése (a “le a pártokkal!” és a “le a népet eláruló értelmiséggel!” csak legfelszínibb tünete a populizmus mindenkori elitellenességének és “igazi” demokráciát – “népi”, “nemzeti”, “etnikai”, “erkölcsi” demokráciát, tehát kirekesztõleges és vezérelvû demokráciát követelõ – antidemokratizmusának).

Szélsõséges populizmus és fasizmus

Amennyi félreértésre és értetlenkedésre adott és ad okot a Fidesz centrista populizmusának jobboldaliságként való azonosítása azon az alapon, hogy a jobboldali mezõt igyekszik elfoglalni és jobboldali tolldíszekkel ékesíti a középosztály modernizációellenes lázadásának ideológiát és politikai programot adó szélsõséges nemzeti populizmusát, legalább olyan félreértésen (vagy tudatos politikai inszinuáción) alapul e nemzeti populista szélsõség azonosítása a fasizmussal vagy a szélsõjobboldallal. (Persze, általában is összekeverik a jobboldali szélsõséget a fasizmussal, ami pedig a politikai centrum szélsõsége, akárcsak közeli rokona – a populizmus¹⁰.) Igaz, a szélsõséges nemzeti populizmus és a fasisztoid politikai áramlatok szemléleti rokonsága, érdek vezérelte, de kölcsönös rokonszenvtõl sem mindig mentes taktikai szövetségük, szavazóbázisuk (és olykor tagságuk) érintkezése, a köztük húzódó politikai határ bizonytalansága kétségkívül okot adhat rokonságuk hangsúlyozására. Azonosításukra azonban aligha, legalábbis mindaddig, amíg a szélsõséges populizmus nem lép át egy döntõ határt és ez a “bûnös rendszer”, a “bûnös elit” visszavezetése a “származás- bûnre”, vagyis a politikai közösség származási (etnikai vagy “faj-genetikai” alapon) történõ megosztása és a “bûnös idegenek” kirekesztésének követelése. A populizmus szociálisan és morálisan körvonalazott, mindig igen elvont ellenség-képébe természetesen mindig belelátható a “vesztünkre törõ bûnös idegen” képe is, elitellenességébe, gazdagok-ellenességébe, értelmiségellenességébe pedig könnyen belehallható az antiszemitizmus kedvenc nótája (“pusztuljanak a zsidók!”), sõt, a populizmus olykor még rá is játszik erre kétértelmû megfogalmazásaival és egyfajta “felvilágosult”, “szociologizáló” antiszemitizmussal (mint egykor például a francia poujadizmus tette).

A Fidesz ez idõ szerint a nemzeti-populista szélsõséget képviseli, amelyhez azonban – épp az elitellenes populizmus ellenségképének elvontsága okán – mind a jobboldali, mind a baloldali antidemokratikus szélsõség képviselõi odacsapódhatnak (minél gyöngébbek önmagukban, annál inkább), az elvont ellenségképet a maguk világképe szerint fókuszálva a “vagyonos osztályokra”, a “nagytõkésekre”, a “nemzetáruló komprádor-burzsoáziára”, a “zsidó plutokráciára” vagy a “cionista világösszesküvés” fõkolomposaira. Kétségtelen, hogy a Fidesz 2002-tõl kezdõdõen az elvont elitellenesség, az elvont ellenségkép konkretizálásában – retorikai szinten – elég meszszire ment már, és a “népellenes”, “önzõ-harácsoló”, a “szegény magyar emberek vérét szívó”, “nem-nemzeti”, “szakmailag inkompetens”, “országrontó”, a “nemzetet a multinacionális tõke kénye-kedvének kiszolgáltató” posztkommunista pióca-kapitalizmus (a “milliárdos-politikusok”) és mindenféle média-szekértolóik (“cinkos értelmiségiek”) korrupt rendszere ellen meghirdetett “forradalommal”, egyfajta új és igazi rendszerváltással (visszavett-finomított változatban: az “õ” minden erkölcsi normát, szociális kötelezettséget felmondó népellenes rendszerükkel szemben a “mi” népbarát, emberbarát, “szolidáris” rendszerünket szegezve szembe), alighanem elérkezett a határra. De nem lépte át, nem nyújtott kezet a határ másik oldaláról testvéri kézfogásra készülõdõ fasisztoid mozgalmacskáknak és pártocskáknak. (Ezt egyébként még ha akarná, sem tehetné, mert – bármennyire igaz is, hogy a centrista pártok vezetõinek legjellemzõbb vonása a rendkívüli elvi hajlékonyság, a konformitás, bárkinek és bárminek kebelre ölelése, amibõl politikai haszon húzható – ezzel örökre kizárná magát az európai politika demokratikus közösségébõl.)

Természetesen a populizmus elvont ellenségképében és forradalmiságban a fasiszta politikai képzelet is megtalálhatja, amit keres és így – mindaddig, amíg nincs komolyan vehetõ fasiszta populista párt – a Fidesz szavazótábora ezekkel a rétegekkel is kibõvíthetõ; másrészt a fasiszta populizmus puszta létezése jótékony ellenfénybe vonja és kedvezõ, már-már mérsékelt színben tünteti fel a szélsõséges nemzeti populizmust. Ha nem lennének, ki kellene találni õket, amivel nem azt akarom mondani, hogy létezésük csupán kitalált és nem valóságos, hanem azt, hogy kifejezetten “jól jön” a nemzeti-populista szélsõséget – ha nem is érzelemmentesen és kedvetlenül, de azért döntõen – mégiscsak politikai pragmatizmusból képviselõ Fidesz számára.

A magyar demokrácia politikai végzete

A szélsõséges populizmus látványos erõre kapása még nem lenne tragédia a magyar demokrácia számára, ha közel tíz éve nem a Fidesz volna a szocialista baloldal egyetlen lehetséges váltópártja. Se szeri, se száma azoknak az országoknak az Európai Unióban, amelyekben vannak szélsõséges nemzeti-populista (olykor egyenesen fasisztoid populista) pártok (elég talán itt Jörg Haider vagy Le Pen pártjára utalni), nem is csekély szavazói bázissal, még az is elõfordult – szoros kivételként, “koalíciós kényszer” esetén –, hogy a szélsõséges populista párt egy nagyobb párt (váltópárt) koalíciós partnerévé lépett elõ (mint Ausztriában történt Haider pártjával vagy a nemzeti populista szélsõség kormányba kerülésével Szlovákiában nemrég), de bármerre nézünk is Európában (talán az egy Olaszországot kivéve, ahol azonban egy végsõkig korrumpálódott párt- rendszert követõ vákuumban jelent meg legerõsebbként, majd tûnt is le aztán az ultragazdag oligarcha, Berlusconi média-populizmusa) csak Lengyelországban és Magyarországon állt elõ az a helyzet, hogy nincs parlamentáris, demokratikus jobboldali váltópárt (a parányi MDF sokféle szerepet játszhat még a parlamentáris politikában, ha megõrzi vagy meg is erõsíti jelenlegi pozícióját, de váltópárt már aligha lehet belõle). Magyarországon a baloldal váltópártja ez idõ szerint – és immár tartósan – egy szélsõséges, antiparlamentáris, antidemokratikus, vezérelvû nemzeti-populista párt, amelynek hatalomra kerülése, ahogy azt évekkel korábbi kormányzása alatt tettekkel mutatta meg, és azóta is fennen hirdeti: forradalmi megrázkódtatást, tényleges rendszerváltást, a középosztályi csoportok között – befolyásért, forrásokért – folyó egzisztenciaharc állami felügyelet alá helyezését jelenti.

Ez a hiány – a nagy jobboldali váltópárt immár tartós hiánya – a magyar parlamentáris demokrácia legsúlyosabb és legnagyobb aggodalomra okot adó deficitje, amely mind magára a demokratikus rendszerre, mind a váltópárt nélküli – a demokratikus rendszerrel hovatovább eggyé vált – baloldalra, mind a magyar társadalom választói rétegeire súlyosan torzító módon hat. Elegendõ itt csak a baloldal (vagy az SZDSZ-es liberális centrum) kényszerszavazóira utalni, azokra a demokratákra, akik 2006-ban szívesen leváltották volna az elõzõ négy évben kormányzó baloldalt (vagy legalábbis beletörõdtek volna leváltásába), ám eszük ágában sem volt “leváltani” a parlamentáris demokráciát (vagy akárcsak kockáztatni ennek “leváltását”), csakhogy jobboldali váltópárt és mérsékelt, de erõs liberális centrumpártok híján kénytelenek voltak – a demokrácia megvédelmezése érdekében a “rendszerellenes”, tehát antidemokratikus fordulattal fenyegetõ, populista szélsõség ellen szavazni, jóllehet normális körülmények között alighanem a választási mérleg nyelvét alkották volna. (Ahogyan 1998-ban, megtévesztve a demokratikus jobboldal színében fellépõ, még mérsékelt-centristának látszó Fidesztõl, azt is képezték, 2002-ben pedig, amikor megtapasztalták, mit jelent a gyakorlatban a szélsõséges nemzeti populizmus antidemokratizmusa, ugyancsak a mérleg nyelvének szerepében jelentek meg, most persze már a Fidesszel szemben.)

A kialakult helyzet természetesen korrumpálólag és hülyítõleg hat a baloldalra is: politikai sorsa olyannyira összefonódott a demokrácia sorsával, hogy mind könnyebben téveszti össze önmagát a demokráciával, és minden belsõ és külsõ kritikát, ellenzéki támadást a “demokrácia elleni támadásként” hozhat rossz hírbe, söpörhet félre, ily módon szintén elindulva a “pártok fölötti párttá” válás útján. Ha az ellentétes oldalon mindent alá kell rendelni a hadjáratnak, az ellenség legyõzésének, akkor megkeményedik a védekezõ állásba szorult fél is, akkor számára is minden elképzelhetõ árat megér a megsemmisítésére törõ ellenfél megállítása és legyõzése. A folytonos hadiállapot azt jelenti, hogy az érdemi politikai vitákat és fontos döntéseket folyvást el kell halasztani a “végsõ gyõzelem” sohanapjára, nem lehet kockáztatni a parancsnoki kar lecserélését: “jó vagy rossz, nincs más, velük kell a háborút megvívni, persze, a háború után majd más világ lesz itt”. Csakhogy a háború elhúzódása épp azzal fenyeget, hogy nem lesz más világ, hogy éppen az fog elõállni, csak más zászlók alatt, ami ellen harcolnak, mert a kihívó fél mindinkább saját képére és hasonlatosságára formálja át kihívott ellenfelét is.

A “coute que coute”, a bármi áron gyõznünk kell, különben minden elveszett háborús logikája nem a politikai küzdelem és nem a piaci versengés logikája, amelyben hol veszítenek, hol nyernek a versengõ felek, és a vereség nem jelent végsõ megsemmisülést, világvéget. Ha a “nemzet védbástyájaként” fellépõ populista Fidesz az MSZP-t a “demokrácia védbástyájává” teszi széles választói rétegek szemében (olyanokéban is, akik nem MSZP-szimpatizánsok, nem is baloldaliak, sõt, olykor konzervatív demokraták, mérsékelt centristák), akkor az általa elszenvedett súlyos deformáció (demokratikus jobboldali váltópárt helyett szélsõséges populista rendszerváltó párttá válása) szükségképp deformálja ellenfelét is, szintén leválthatatlan párttá teszi, jóllehet már nem politikai erényeiért és kormányzati teljesítménye kiválóságáért nem váltják le, hanem mert nélküle – így tûnik föl a háborúban – elbukna a demokrácia. Kell-e mondani, mi marad meg így a választási demokrácia rendszerébõl? Ha a demokrácia védelmében lesz egy pártból Leválthatatlan Párt, attól még ugyanúgy fog viselkedni, mint az a párt, amely a demokráciát akarta leváltani. Nincs az a megvesztegethetetlenül tiszta erkölcsû, igazságszeretõ és egyedül a közjót szolgáló párt, amelyre ne lenne érvényes Lord Acton örökbecsû mondása, mely szerint: kis hatalom – kis korrupció, nagy hatalom – nagy. (Korrupción persze nemcsak a megvesztegetések és kenõpénzek széles körben elterjedt gyakorlatát, hanem a politikai hatalom általános lezüllesztõ hatását, az erkölcsi romlást is értve ezúttal.)

Van-e ebbõl a csapda-helyzetbõl szabadulás, ha nem remélhetõ, hogy a középosztály széles rétegeinek radikális rendszerellenes hangoltsága és rendszerváltást (“saját rendszert” követelõ) populista szenvedélyessége nem fog alábbhagyni? Aligha. Nem nehéz megjósolni, hogy a “két Magyarországként” politikai színre lépõ két középosztály politikai háborúja még ádázábbá fog válni a kirobbanó költségvetési és adóssági válság, a gazdasági megszorítások és az átfogó államháztartási reform körülményei közepette. Ez idõ szerint – euró-milliárdok ide, euró-milliárdok oda – elképzelhetetlen egy olyan gazdaságpolitika és egyben (!) újraelosztás-politika, amely a megingott helyzetû, leszakadó, modernizációs versenyfutástól frusztrált, nagytõke- és elitellenes középosztály rendszerellenes forradalmi hangulatát megtörhetné, meggyõzhetné arról, hogy a kormányzat nem megsemmisítendõ ellensége, hanem meggyõzendõ vagy jobb belátásra bírható tárgyalópartnere. Az esetleges engedményeket politikai meghátrálásként értelmeznék, ami csak olajat öntene a populizmus nagy lánggal lobogó tüzére, s tovább szítaná az ellentábor harci kedvét: “Úgy látszik, gyöngék, úgy látszik, beijedtek! Nincs már sok hátra a teljes gyõzelmig, az ellenség feltétel nélküli kapitulációjáig!” Csak politikán kívüli erõk képesek megtörni a háború lendületét és önkorlátozásra késztetni a hadviselõ feleket. A civiltársadalom szervezeteit és a nemzetközi és helyi üzleti világ szereplõit emlegetik újabban ilyen erõkként.¹¹

Nagyon úgy fest, hogy még ha a 2006-ban kormányra került baloldal sikeresen kihúzza is a ciklust, sõt, sikeresen végig is viszi az elkezdett reformokat, köztük mindenekelõtt az államháztartási reformot, akkor is – legjobb esetben – az 1998-as választási szindróma ismétlõdhet meg, különös tekintettel arra, hogy a nagy számú fiatal szavazó többsége, a munkanélküli középrétegek, az apatikus rétegek és az akkorra szavazási joggal rendelkezõ határon túli magyarok többsége is a baloldal ellen fog szavazni. Ez a forgatókönyv természetesen abban a pillanatban érvénytelenné válik (igaz, más kiadásban még érvényben maradhat), ha a rendkívül centralizált és alig-demokratikus Fidesz jelenlegi vezetése (mondhatni a Fidesz Politikai Bizottsága) bármilyen okból és bármilyen módon megbukik. Ez azonban csak a részletek szempontjából lényeges, a végeredmény ettõl aligha változik: egy mérsékelten populista Fidesz számára más szövetséges, mint az ez esetben különvált szélsõséges populizmus és a Fidesz szétesésétõl még inkább erõre kapó szélsõjobboldal, aligha marad (az MDF-re korlátozódó tényleges jobboldal ereje, bármennyit gyarapodik is, aligha lehet elegendõ egy sikerrel kecsegtetõ választási szövetség léltrehozásához.) De mindez már a kevéssé termékeny politikai spekulációk világába tarozik. Egyelõre tart a háború, tart és fokozódik a demokratikus uralom interregnuma. Nem látszik fény a demokratikus uralom interregnumának éjszakájában. Jó éjszakát, Magyarország!

A szélsõséges populizmus hatalomra kerülésének kilátása Magyarországon még soha nem volt ennyire valószínû, mint az elõttünk álló idõszakban. A magyar parlamentáris demokrácia az elmúlt tizenöt évben még egyszer sem volt ekkora veszélyben, és ebben nem a hatalomra éhes politikai pártok és fékeveszett politikai vezérek hatalmi tébolya, hanem a magyar társadalom mélyreható szociális és gazdasági átrendezõdése a döntõ tényezõ. Azok a nagy középosztályi csoportok, amelyek az egyéneket gúzsba kötõ államszocializmus alapvetõen antiindividualista és magántulajdon-ellenes rendszerével szemben szükségképp liberálisan lázadtak fel, a rendszerváltás után kiépülõ demokratikus és kapitalista rendszerben – elsõsorban a modernizációs alkalmazkodási válság, a globalizációs versenyfutás hatására – kezdtek antiliberálisan szembehelyezkedni a formálisan egyenlõk és formálisan szabadok politikai és piaci versenyének rendjével, a parlamentáris demokrácia és a globális piacgazdaság rendszerével és radikalizálódásuk mértékében hamarosan eljutottak a szélsõséges nemzeti populizmusig. Nincs ebben semmi új, semmi rendkívüli: a 20. században (és a globális jelenben) körülnézve, az akut válság idõszakában minden polgári társadalomban törvényszerûen felbukkant (és felbukkan) a populista szélsõség (a fejletlenebb régiókban és országokban gyõzelemre jutva, a fejlettekben rendre vereséget szenvedve). A populista pártok váratlan elõretörése vagy a liberális centrumpártok szélsõséges populista párttá átalakulása mögött pedig idáig szinte mindig a szóban forgó kistulajdonosi középosztály egzisztenciális megrendülése, és az ennek nyomán bekövetkezõ szemléleti és politikai radikalizálódás állt, és ez áll ma is.