Ezerkilencszáznyolcvankilenc februárjában elõadást tartottam a bécsi Társadalomtudományi Intézetben (Institut für die Wissenschaften vom Menschen) Mi jön a kommunizmus után? címmel. Mondanivalóm lényege az volt, hogy a kelet-közép-európai kommunizmus összeomlása magával hozza ugyan a demokratikus változás lehetõségét, ám a változás sikere azon múlik, létrejön-e újfajta egyensúly a totalitárius állam ellenzékének demokratikus felfogása, illetve a térség politikai kultúrájának felszínre törekvõ mélyebb áramlatai között. Nemcsak a “visszatérés Európába” kifejezés hangzott akkoriban kétértelmûen – a “visszatérés a demokráciához” is furcsán csengett azoknak a fülében, akik ismeretekkel rendelkeztek a kommunizmus elõtti Kelet- Közép-Európa politikájáról. Lengyelország lesz a próbakõ – gondoltam –, és megkockáztattam a kérdést: milyen szerepet fog játszani 1990 után a katolicizmus és a nacionalizmus lengyel földön uralkodó elegye, amely igencsak ellenállóvá tette az országot a kommunizmussal szemben? (Legalábbis ha a háború elõtti, Masaryk-féle Csehszlovákia egalitárius, szociáldemokrata ethoszával hasonlítjuk össze.)

Pontosabban mondva az volt a kérdés: vajon a lengyel politikai kultúrának az ellenállás idején megismert “értékei” a diktatúra bukása után következõ liberális demokrácia kialakulását is elõsegítik-e? A kérdés megfogalmazása érzékeltette, hogy akadnak itt kételyek. A következõ évtized fejleményei arra utaltak, hogy túlaggódtuk a helyzetet, Lengyelország ugyanis kiválóan egyesítette “a katolikus etikát a kapitalizmus szellemével”. Ha egyszer a mai kelet-európai katolikusok viselkedése protestánsabb a Max Weber-korabeli protestánsokénál, s ha a szabadsághiány meg az ellenállás élménye paradox módon a másként gondolkodók, valamint a Szolidaritás nevével fémjelzett demokratikus kultúra újrafelfedezéséhez teremtette meg a feltételeket, akkor nyugodtan hessegessük el a húszas évek demokratikus átalakulásának párhuzamos emlékeit. Hasonló tartalmú kijelentéseket tehettünk az egész térségrõl, a Baltikumtól egészen Magyarországig. Új, szilárd demokráciák új tájékozódási ponttal: az Európai Unióval – mindez azt jelezte, hogy új Kelet-Közép-Európa (nem “új Európa”!) volt születõben.

Az Európai Unió 2004-ben befogadott tagállamaiban lejátszódó, újabb keletû események arra kényszerítenek, hogy gondoljuk át még egyszer az elõbbi állítást, vagy legalábbis finomítsunk rajta. Lengyelországban a jobboldali, Szlovákiában a baloldali populisták kormányoznak, szövetségben a két ország szélsõségesen nacionalista pártjaival. Budapesten az ellenzék vezetõ ereje, a Fidesz a Parlament épülete elõtti tüntetésre hívja támogatóit, hogy lemondassa a kormányt – ráadásul azon a napon, amikor a Parlament bizalmi szavazással erõsíti meg az elõzõ májusban megtartott országgyûlési választások eredményét. Eközben Prágában jobboldali kisebbségi kormány van hatalmon, amely öt hónapig tartó civakodás és a “kommunista fenyegetés” elleni mozgósítás után sem kapott bizalmat a Parlamenttõl, ezzel szemben széles körû tisztogatást hajt végre a közigazgatási vezetõk soraiban. Végül, de nem utolsósorban Bulgária – európai uniós tagfelvételének elõjátékaként – olyan elnökválasztási kampányt produkált, melynek során egy magát EU-pártinak valló exkommunista mérkõzött meg egy török-, cigány- és zsidógyûlölõ protofasisztával.

Nyilvánvaló, hogy az említett országok helyzete és politikai közege nagy szórást mutat, de uniós csatlakozásuk után bizonyos közös vonásokat és tendenciákat is megfigyelhetünk, amelyek fontos üzenetet hordoznak a demokrácia állapotáról, illetve az európai integráció jövõjérõl. Az elsõ megfigyelés természetesen a politikai helyzet bizonytalanságáról szól, és a politikai élet szereplõinek megjósolhatatlan viselkedésérõl – jóllehet még nincs egy esztendeje, hogy az összes visegrádi országban parlamenti választásokat tartottak. Talán ennél is aggasztóbb a demokratikus intézményekbe vetett hit megkopása. A Gallup International közelmúltban végzett közvélemény-kutatása szerint a kelet-közép-európaiak látják a legszkeptikusabban a demokrácia jövõjét (csupán egyharmaduk bízik a demokratikus folyamatokban). A nyugat-európaiak többségével ellentétben a keletiek nem tartják szabadnak és tisztának a hazájukban megrendezett választásokat. Arra a kérdésre, hogy “Mit gondol, számít az ön véleménye is?”, csak mintegy 22 százalék adott igenlõ választ. A demokráciának manapság nincs számottevõ riválisa, viszont egyre kevesebben támogatják. A populista mozgalmak bizonyos mértékig ezt a kettõsséget és ezt az elégedetlenséget fejezik ki.

Ez pedig a populista mozgalmak jelenleg tapasztalható fellendülésének második fontos vonására utal. Jelesül arra, hogy a mozgalmak nem antidemokratikusak (sõt azt állítják magukról: õk a “a nép valódi hangja”, továbbá új választásokat és népszavazásokat követelnek), hanem antiliberálisak. Amennyiben a demokrácia teljes legitimációt és alkotmányosságot (vagyis hatalommegosztást) jelent, úgy a populisták elfogadják az elsõ feltételt, de elutasítják a másodikat (vagyis azt az eszmét, mely szerint az alkotmányos normák és a képviseleti demokrácia elsõbbséget élvez más értékekhez meg a nép “legitim” jajszavához képest). Az “értékek politikája” à la polonaise természetesen azon alapul, hogy a valláson nyugvó “erkölcsi rend” elõbbre való az engedékeny liberalizmus által garantált szabadságoknál, teszem azt a mûvi vetélés, a homoszexualitás vagy a halálbüntetés kérdéskörében. Amikor a lengyel oktatási minisztertõl megkérdezték, szándékában áll-e kiiktatni az iskolai tananyagból a darwinizmust, így felelt: “Elég hosszú ideig elvoltunk tolerancia nélkül, hát most is elleszünk nélküle.” Szlovákiában az antiliberális fordulat a kisebbségekkel való bánásmódban is érvényesül. Bár a gyakorlatban nem mutatkozik lényeges változás (legalábbis egyelõre), a beszédmódban annál inkább. A hírek szerint a Szlovák Nemzeti Párt vezetõje, Ján Slota azt mondta, irigyli a cseheket, mert kipaterolták a németeket, és tulajdonképpen õ is szívesen küldené Bugár Bélát, a magyar kisebbség vezetõjét a Marsra, “de retúrjegy nélkül!” Az idegengyûlölet legitimációja a politikai liberalizmust érõ csapások fõ vonása.

Közös a visegrádi országokban a társadalom súlyos megosztottsága is. És ezen a ponton a legnyilvánvalóbb a kommunisták politikai kultúrájának öröksége: nem politikai ellenféllel kell megmérkõznünk, akivel vitát folytatunk vagy tárgyalunk, hanem az ellenséggel, akit el kell pusztítani.

Az antiliberális lendület a gazdaságban is megnyilvánul. Tizenöt évi zavartalan szabadpiaci gazdaságpolitika után a varsói, pozsonyi vagy épp budapesti populisták vissza akarják hozni a gazdaságba az államot. Valójában ezzel a szociális kérdés visszatérését hirdetik meg. Nem mondhatjuk, hogy az átmeneti idõszak veszteseit különösebben felvillanyozná az egykulcsos adórendszer számos elõnye vagy éppen “a Tátra új tigrisei”-rõl elmondott sok öncélú szónoklat (a tigrisezés az elõzõ szlovák kormány kedvenc stílusfordulata volt). Mivel az elmúlt másfél évtizedben még a szocialista pártok is liberális gazdaságpolitikát folytattak, nincs abban semmi meglepõ, hogy a szociális kérdést a jobboldalon melegíti fel Kaczynski, illetve Orbán, nacionalista és protekcionista felhangokkal. A populisták lerombolták a liberális “új Európa” mítoszát (vitatva a “régi” Európa hanyatlását és patthelyzetét).

A kelet-európai populista hullám harmadik ide kapcsolódó jellegzetessége az elitek 1990 óta fennálló konszenzusának aláaknázása. Kormányok jönnek, kormányok mennek, de általában véve mindannyian hasonló, piacorientált belpolitikát és NATO/EU-irányultságú külpolitikát folytattak. A modernizáláson dolgozó politikai és technokrata elitet kétféle álöltözetben támadják. Az egyik a korrupcióellenes harc meze, a másik a kommunizmusellenességé. Lengyelországban érdekesen keveredik a kettõ az “eredendõ bûn” felhánytorgatásával: 1989-ben a mérsékelt másként gondolkodó elit kiegyezett a mérsékelt kommunista elittel, ami lehetõvé tette a békés búcsút a kommunizmustól. Állítólag ez az erkölcsi és politikai hiba segítette az egykori kommunistákat abban, hogy politikai hatalmukat a gazdasági hatalomba mentsék át, és ez vezetett volna a privatizáció folyamatát kísérõ széles körû korrupcióhoz. S emiatt van most szükség a kétfrontos harcra: a korrupció ellen egyfelõl, a kommunizmus maradványai ellen másfelõl. Ezt a vezérmotívumot intonálják a Kaczynski ikrek, Orbán Viktor, s bizonyos fokig a Prágában jelenleg hivatalban lévõ jobboldali párt (az ODS) is.

A közép-kelet-európai populista hullám negyedik közös tulajdonsága az európai integrációval szembeni vonakodás vagy éppen az integráció kerek perec elutasítása. Az Európa-barát koalíciók kifulladtak vagy felmorzsolódtak az EU-csatlakozást közvetlenül követõ idõszakban. Jellemzõ, hogy napokkal vagy hetekkel az “Európához való visszatérés” “történelmi” feladatának teljesítése után a lengyel, a cseh és a magyar miniszterelnök egyaránt lemondott. A populista nacionalisták önmagukat nevezték ki a nemzeti identitás és a nemzeti szuverenitás egyedüli védelmezõinek a “külsõ fenyegetés”-sel szemben – ahogy Kaczyński fogalmazott. Ugyanõ soha sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy Lengyelország csupán abból a célból lépett be az Európai Unióba, hogy megvédje jogos érdekeit. Az EU tökéletes céltábla a populisták számára, hiszen liberális, elitista és szupranacionális képzõdmény, vagyis az összes fent említett panasz forrása. Kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy az Európai Unióba történõ belépés fõképpen a csatlakozás elõttiszakaszban gyakorol stabilizáló hatást az új demokráciákra. A csatlakozás után inkább a “végre megmutathatjuk nekik, kik is vagyunk valójában” alapállás válik uralkodóvá. Néhány esetben mintha különös elégtételt éreznének egyes országokban, hogy Európához csatlakozva ellent mondhatnak azoknak, akik fél évszázadon át nélkülük építették az egységes kontinenst, s akik Európáról (vagy Európa nevében) szólva nem tekintették õket Európa részének. A populista nacionalisták megunták, hogy Európa elemistái legyenek, s kimondják, ami régóta a szívüket nyomja: olyan Európát képzelnek el maguknak, melyet “szuverén nemzetállamok alkotnak”, egy “keresztény kontinenst”, ellentétben a materialista, dekadens, engedékeny, szupranacionális Európával.

Milyen következményekkel jár a populisták viselkedése az Európai Unióban? Az elsõ, kézenfekvõ hatás, hogy mindez nem segíti elõ az Unió további bõvítését – manapság ez úgysem túl népszerû gondolat, fõleg alapító országok körében nem. Az mégsem járja, hogy valaki éjjel-nappal az EU- mumussal ijesztget (mint Kaczynski és Václav Klaus), ugyanakkor azt követeli, hogy a tagsággal járó kedvezményeket terjesszék ki egy sor keleti országra is, elsõsorban Ukrajnára. Az sem megy, hogy valaki – a román elnök – kijelenti: országa számára a Washington–London–Bukarest “stratégiai tengely” a legfontosabb, s ezzel egyidejûleg máris követeli (pedig még nem is EU-tag!), hogy Moldova és a fekete-tengeri országok is uniós államokká válhassanak.

A másik következmény vagy inkább fenyegetés: az Unión belüli politikai szövetségnek ha nem is a szétszakítása, de folyamatos fellazítása. A kelet-európai populisták nem értékelik, hogy azok a hatalmas juttatások, melyeket országaik a tagság jogán kapnak (és a 2007–2013-as költségvetés szerint a továbbiakban is részesülnek belõlük), szóval hogy e kedvezmények egy politikai szövetség létezésétõl függenek. Ha azok a populisták kerülnének túlsúlyba, akiknek egyetlen rögeszméje a “nemzeti érdek” védelme, akkor meggyengíthetik a közös politika kialakításának szándékát, és elõsegíthetik a nemzetek újbóli bezárkózását – márpedig egyáltalán nem ez az új tagok “nemzeti érdeke”.

További két fontos oka van annak, hogy a helyzet “reménytelen, de nem komoly”, vagyis hogy miért tanulhat meg az Európai Unió együtt élni a populistákkal. Az egyik, hogy a populizmusnak is megvannak a maga ciklusai. A populisták korrupcióellenes lendülettel kerülnek hatalomra, hogy “kitakarítsák a házat”, de mihelyt valaki a ház részévé válik, õt magát is könnyûszerrel azonosítják az általa korábban ostorozott gyakorlattal. Ilyenkor a tartalékterv rendszerint a klientúraépítés és az állam megkaparintása a hatalmon levõ pártok által (lásd Lengyelországot), s nem annyira a további radikalizálódás.

Az elmúlt évtized európai konszenzusát gyakran vádolták azzal, hogy megfosztja tartalmától a tagjelölt országokban a politikai versengést, s ily módon megkönnyíti a populisták dolgát, akik Európát teszik meg bûnbaknak. De az Unió le is szûkítheti a populisták mozgásterét. Legalábbis ez történt az Európai Unión belüli populizmussal az Unió keleti bõvítése elõtt. 2000 óta Ausztria bizonyult a nagy próbatételnek: láthattuk, hol vannak a kirekesztés határai, és azt is, hogy a befogadás a hatékonyabb eszköz. Végül is az összes populista nacionalista bekerült az olasz, a holland és a dán kormánykoalícióba (s azóta mind kipenderült onnan). Ebbõl az új tagok is megtanulhatják, hogy az uniós megszorításoknak hála, a populizmus elkophat, sõt végleg széthullhat. Másképp fogalmazva: a nacionalista populizmus általános európai jelenség, de – a harmincas évekkel ellentétben – nem tekinti magát a demokrácia alternatívájának, és az Európai Unió keretein belül mûködik. A képviseleti demokrácia korai válságát az új tagállamokban részben saját köznapivá válása, részben az európai szerkezet számos megszorítása hatástalanítja. Az Unió sokat vitatott “felvevõképességének” a populizmus a végsõ próbája.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Az írás az IWM Post 2006. decemberi számában jelent meg.