…és a velük szövetséges értelmiség

Antonio Gramsci

Az értelmiség és a kultúra szerkezete

Melyek az “értelmiség” szó jelentésének “maximális” határai? Találhatunk-e egységes kritériumot, amely egyformán jellemzi a legkülönbözõbb és legeltérõbb értelmiségi tevékenységeket, egyúttal pedig lényegileg megkülönbözteti õket a többi társadalmi csoport tevékenységeitõl? A legelterjedtebb módszerbeli hiba, úgy hiszem, az, hogy ezt a megkülönböztetõ kritériumot magában az értelmiségi tevékenységben keresték, s nem azoknak a viszonyoknak a teljes rendszerében, amelyekben e tevékenységek a társadalmi viszonyok általános komplexumában elhelyezkednek. S valóban, a munkás vagy proletár specifikus jellemzõje nem a kézi vagy a szerszámokkal végzett munka, hanem e munka meghatározott körülmények és meghatározott társadalmi viszonyok között (nem szólva arról a megfontolásról, hogy nincs pusztán fizikai munka, és Taylor kifejezése, az “idomított gorilla”, olyan metafora, amely egy bizonyos irány korlátozottságára utal: bármely fizikai munka, még a leggépiesebb, a legalantasabb is, megkívánja a technikai képzettség, vagyis a szellemi alkotó tevékenység minimumát.

Amikor különbséget teszünk értelmiségi és nem- értelmiségi között, valójában csupán az értelmiség szakmai kategóriájának közvetlen társadalmi funkciójára utalunk, vagyis azt tartjuk szem elõtt, hogy a specifikus szakmai tevékenységben mi esik nagyobb súllyal a latba: a szellemi feldolgozás-e, vagy az izmok és idegek mûködtetése. Ez azt jelenti, hogy ha beszélhetünk is értelmiségrõl, nem beszélhetünk nem-értelmiségrõl, mert ilyen nincs. Az értelem részvétele semmiféle emberi tevékenységbõl nem zárható ki teljesen, a homo faber nem választható el a homo sapienstõl.

Egy új értelmiségi réteg megteremtésének feladata éppen ezért annyit jelent, hogy kritikailag kimunkáljuk azt a szellemi tevékenységet, amely bizonyos fejlettségi fokon mindenkiben megvan, s ezzel új egyensúly irányában módosítjuk e tevékenységnek az izmok és idegek mûködtetéséhez való viszonyát, úgyhogy az izmok és idegek mûködtetése, mint a természet és a társadalom világát szakadatlanul megújító általános gyakorlati tevékenység eleme maga váljék egy új és átfogó világnézet alapjává. Az értelmiségi hagyományos és közismert típusa: az irodalmár, a filozófus, a mûvész. Ezért gondolják az újságírók, akik irodalmárnak, filozófusnak, mûvésznek vélik magukat, hogy ok az “igazi” értelmiségiek. A modern világban az új típusú értelmiség bázisát a technikai nevelésnek kell alkotnia, amely szorosan kapcsolódik az ipari munkához, legyen ez bármilyen primitív és kvalifikálatlan is.

In: Uo: Filozófiai írások. Ford.: Rozsnyai Ervin. Kossuth Kiadó, 1970, 275–276.

Révai József

Értelmiségünk kérdése

Elvtársak! A szocializmus építéséhez, a kultúrforradalom végrehajtásához elengedhetetlen az értelmiség segítsége. Nõ és fejlõdik a munkásosztály, a dolgozó nép új értelmisége, de a régi értelmiség zöme is felénk fordult, becsületesen kiveszi részét az építõ munkából. Pedig a régi polgári nevelésû értelmiség sokáig bizalmatlanul szemlélte a kommunisták harcát a hatalomért, az ország szocialista átalakításáért. Mi vetett véget ennek a bizalmatlanságnak a régi értelmiség zöménél? Az vetett véget, hogy megmutattuk: a munkásosztály és pártja erõs kézzel tudja kormányozni az országot. A nemzeti méltóság és erõ politikája, az országépítés politikája, a békét és a magyar függetlenséget védelmezõ politika nyerte meg a régi magyar értelmiség zömét a magyar népi demokrácia számára.

Tudjuk, hogy van még ellenségünk is a régi polgári értelmiség soraiban. Az osztályharc, a nemzetközi helyzet kiélezõdése a régi polgári értelmiségnek egy maroknyi részét, amely reménytelenül összefonódott a régi uralkodó osztályokkal és a nyugati imperialistákkal, szembefordítja a néppel, a hazával. De ezek egyre jobban elszigetelõdnek nemcsak a néptõl, hanem az értelmiség nagy többségétõl is.

Van egy elég jelentõs része a régi polgári értelmiségnek, amely becsületes munkával szolgálja a népet, szaktudását a szocialista építés szolgálatába állítja, anélkül azonban, hogy már meggyõzõdésében, világnézetében is a munkásosztály mellé állt volna. A polgári értelmiségnek ezt a részét meg kell becsülnünk, támogatnunk kell, és türelmes nevelõmunkával kell megnyernünk nemcsak munkáját, hanem lelkét is.

A régi értelmiség zöme mellénk állt, ugyanakkor kialakulóban van az új népi értelmiség: e két folyamat kiegészíti egymást. Ráléptünk a szocializmus építésében segítõ régi értelmiség és a fejlõdõ új népi értelmiség összeolvadásának útjára, a munkásosztály, dolgozó parasztság és az értelmiség szoros baráti együttmûködésének útjára.

Mi még a szocializmus alapjainak lerakásánál tartunk: nép és értelmiség, fizikai és szellemi munka közötti válaszfal teljes lebontása még a jövõ feladata. De e feladat megoldásának feltételeit teremtjük meg a régi értelmiség becsületesen dolgozó zömének szocialistává nevelésével, az új népi értelmiség kialakításával és a tömegek kultúrszínvonalának, szaktudásának és általános mûveltségének emelésével. Kultúrforradalmunk sikerének feltétele nemcsak abban áll, hogy a tudomány és a mûvészet a nép felé fordul, hanem abban is, hogy a nép a tudomány és a mûvészet felé fordul. A kultúra közönsége szélesedik, a tömegek igényei, követelményei, bírálata egyre inkább kultúrát formáló tényezõvé válnak. A munkások, dolgozó parasztok és az értelmiség szoros együttmûködése és kulturális kölcsönhatása a népi demokráciában: lépcsõfok, átmenet a dolgozó tömegek és a szellemi munkát végzõk közötti különbség elmosódásához, nép és értelmiség eggyéolvadásához.

In: Uo: Kulturális forradalmunk kérdései. Szikra Kiadó, 1952, 31–32. Az MDP II. Kongresszusán mondott beszéd.

Veres Péter

Békérõl szólva

VALLJUK MEG, hogy mi, a magyar szellemi élet munkásai, amellett hogy – merem mondani – mindnyájan a béke hívei vagyunk és – amint azt is merem mondani – nemcsak kényelemszeretetbõl, avagy éppen gyávaságból vagyunk azok, hanem a nyugodt alkotás vágyából s ezen túl a legjobb értelemben vett nemes humanizmusból, a létezõ, már meglevõ és ezután megalkotandó dolgok iránti tiszteletbõl is: mégis túl keveset teszünk érte, még azon belül is, amit könnyen megtehetnénk s ami hivatásunkból eredõen a kezünk ügyébe esik is.

Nem állok be sem siránkozónak, sem ostorozónak, ez nálunk túl könnyû és túl egyszerû és igen hatásos feladat, hanem csak elmondom a saját gondolataimat és a saját véleményeimet, azzal a szándékkal, hogy hátha ezzel másokat is arra ösztönözhetek, hogy szintén elmondják a gondolataikat és véleményeiket.

Azzal kezdem, hogy azt már tudjuk, hogy túl keveset tettünk. Alig is többet, mint hogy lelkesedéssel olvassuk, hogy más nemzetek írói, mûvészei, de azok között is legelsõsorban a Szovjetunió írói, Fagyejev, Tyihonov, Erenburg és a mûvészei, Obrazcov és mások milyen szépen, ötletesen, írói módon, mûvészi módon és mégis harcosan, hatásosan dolgoznak, hogy fennmaradjon a világ békéje.

De hogyan harcoljon a szellem embere, a mi esetünkben a magyar író, a magyar mûvész a békéért?

Nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerû politikai feladat. Az író és a mûvész békeharca nem állhat abból, hogy a politikai vezetés tényeit, jelenségeit, fogalmait ismételje, esetleg rosszabbul, mert kevesebb. beavatottsággal és kevesebb friss politikai “elokvenciával” ismételje. Nem hinném, hogy az írók, mûvészek békeharcának a békérõl való szónoklás az egyetlen lehetséges formája. Ellenkezõleg, úgy vélem, hogy a retorika csak akkor ér valamit, ha igazi költészetté emelkedik, ahol már az igazság páthosza repíti a szép szót és tiszta gondolatot, vagy ha igazi tömegmozdító cselekedetté válik.

Az írói és mûvészi alkotásnak – mert a mûvész mûvekben és mûvekkel is harcolhat, vannak, beláthatatlanul széles lehetõségei vannak. Belefér az egész élet, és belefér az egész világ.

Az emberek feje – a dolgozó embereké is – tele van megkövesedett fogalmakkal a háborúról és a békérõl, amelyeket a rosszul tanított történelembõl, a rosszul szerkesztett, avagy éppen szándékosan hazug és uszítással dolgozó újságokból, és a nem kevésbé hazug, de ráadásul mûveletlen és gonosz politikai szélhámosoktól és banditáktól szedtek fel.

A békeharc ma már nem annyiból áll, hogy elmondjuk újra és újra, akármilyen becsületesen és õszintén, hogy mi békét akarunk, hanem azt is meg kell mutatni, kik akarnak és miért akarnak háborút.

És mert ez nem egyszerû kinyilatkoztatás, hanem bonyolult szellemi munka, mint amilyen bonyolult a rengeteg avas terhet cipelõ emberi gondolkodás, és az evvel kölcsönhatásban álló emberi érzés- világ, ezért mûvészettel, mûvekkel is kell harcolni az emberi gondolkodás, az egész emberi tudattartalom, az ismeretek, a gondolatok, az érzések és a vélemények megváltoztatásáért. Ehhez a lehetõségek éppen úgy határtalanok, mint ahogy a képességek is végtelenül változatosak.

Mert lehet a békéért olyan mûvekkel is harcolni, mint Petõfi az Egy gondolat bánt engemet címû versében, de lehet olyannal is, mint József Attila A Dunánál címû ódájában. Az egyik harcra hív a világszabadságért, minden népek szabadságáért, a másik szelíd, okos, testvéri szavakat mond a szomszédainkkal való megbékélésrõl.

In: Uo: Útközben. Ország dolgáról, irodalomról. Szépirodalmi Kiadó, 1954, 188–189.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.