Beszélgetés Martin Pollackkal: Nem hagyhattam így

MARTIN POLLACKKAL BESZÉLGET BOŻENA DUDKO
(MAJD A 2000 SZERKESZTÕSÉGE)

Az olvasó valódi közép-európai vándorszöveget tart a kezében. Egy osztrák szerzõ könyvet ír apja náci múltjáról (Der Tote im Bunker. Bericht über meinen Vater [Halott a bunkerben. Jelentés apámról], Zsolnay Verlag, Wien 2004); a szerzõnek, aki Varsóban és Bécsben tanult polonisztikát és kelet-európai történelmet, s a lengyel irodalom egyik legjobb külföldi szakértõje és fordítója, ez a második, immár több nyelvre lefordított regénye; a Nowe Książki a könyv lengyel megjelenése alkalmából interjút közöl vele 2006 áprilisi számában, melyet szerkesztõségünk egyik tagja elolvas és közlésre ajánl (nem először, lásd Martin Pollack: Üldözõ és üldözött20001989 október, Csernovic, Csernovci, Tschernowitz…, 2000, 2002 november), majd a könyvet is elolvassa, és akkor még inkább; szerkesztõségünk egy másik tagja is így tesz, majd a szerzõhöz fordul újabb kérdésekkel, aki azonmód válaszol is ezekre. A két kérdezz-felelek mostanra szinte kibogozhatatlanul fonódik össze. Köszönjük Bo¿ena Dudkónak, hogy az interjú eredeti szövegét a rendelkezésünkre bocsátotta.

2000: Melyek voltak azok a Nagy Kérdések, melyekkel belefogott családja történetének tanulmányozásába, és mindmáig nincs válasza rájuk? Más szóval, mi hiányzik ahhoz, hogy elmondhassa: ma már értem, hogyan keletkezik “a náci”?

MARTIN POLLACK: Olyan családból származom, ahol a szó szoros értelmében mindenki fanatikus náci volt, a nagyanyámat is beleértve. Sok az ilyen család Ausztriában. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az ország tele van nácikkal, hisz volt itt sok tisztességes ember is, aki gyûlölte a hitleristákat, de alighanem többen lehettek azok, akik 1938-ban rajongó lelkesedéssel fogadták Hitlert. Hatvan éve azzal áltatjuk magunkat, hogy Ausztria volt Hitler elsõ áldozata. Ez persze kényelmes helyzet. Az osztrákok nagy megkönnyebbüléssel és hálával fogadták ezt az ajándékot a szövetségesektõl – mert õk döntöttek így a háború során. Aztán pillanatok alatt boldogan elfeledkeztek arról, hogy ez csak része az igazságnak. Igen, áldozatok voltak, mert Hitler 1938-ban bevonult a Wehrmachttal a gyenge kis Ausztriába, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a harmincas években az osztrákok többsége várta õt, és örömmel fogadta az Anschlusst.

Aztán meg sok osztrák szolgált önként a Gestapóban. Máig is vitatkoznak a történészek, hány százalékra tehetõ a részvételük, a koncentrációs táborokban mindenesetre magasabb arányban szolgáltak, mint a Harmadik Birodalom egyéb alattvalói. De nem ez a lényeg. Tény, hogy ilyen szellemû volt ez az ország.

Apám, Gerhard Bast – a mostohaapám nevét viselem – már 1931-ben, egyetemista korában belépett az NSDAP-ba, nem egészen egy év múlva pedig az SS-be is, noha az akkor még csak egy jelentéktelen kis csoport volt Ausztriában. A párttagság nem járt semmiféle elõnnyel, sõt inkább bajt hozott az emberre. 1934-ben betiltották a pártot, letartóztatták apámat és a nagyapámat, mert olyan szervezethez tartoztak, melynek célja Ausztria megsemmisítése volt. Börtönben és lágerekben ültek, a kommunistákkal együtt. Apám karrierje az Anschluss után kezdõdött, akkor került a grazi Gestapo kötelékébe, 1943-ban lett a Gestapo parancsnoka a Patenstadt des Führersnek nevezett Linzben (“a városban, amely a Führer keresztapja” – Hitler érzelmileg kötõdött a városhoz, mert itt járt iskolába). A nagyapám pedig 1944-ben lépett be az SS-be! Micsoda fanatizmus! Már tudta, hogy elvesztették a háborút, és azt is, hol vannak az orosz csapatok.

Amikor a Halott a bunkerben címû könyvemet írtam, meg akartam érteni, hogyan válhattak háborús bûnösökké ezek a normális emberek, akik a családjukban amúgy rendesen viselkedtek. Meg akartam érteni önmagam és az olvasók számára.

BOŻENA DUDKO: És sikerült megértenie?

MP: Nem, ebben a könyvben több a kérdõjel, mint a válasz. De nem hagyhattam így. Meg akartam tudni az igazat magamról: ki vagyok, és mit örököltem Gerhard Basttól? Hisz ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Nem tartozott a fanatikusok közé. Intelligens, tehetséges és pragmatikus volt. Hisz beleszeretett az anyám. Nem kételkedem abban, hogy nagyon jó apa lett volna. Amikor belépett a Gestapóba, legkésõbb ekkor már tudnia kellett, mit vállal. Mi vitte rá mégis? És miként történhetett, hogy bûnrészessé vált, méghozzá nem passzív szemlélõként, nem is mellékszereplõként, nem úgy, mint akit kényszerítenek, hanem tevékenyen, önként és meggyõzõdéstõl fûtve? Mert tudni vélem, és ettõl olyan visszataszító az egész, hogy a “normális életben” szeretetreméltó, vidám, rokonszenves férfi volt. Ugyanakkor készen állt arra, hogy embereket kizárólag faji származásuk okán halálba küldjön, esetleg sajátkezûleg megöljön.

Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha nem gyilkolják meg az apámat, amikor megpróbált átkelni a zöldhatáron, és sikerül elmenekülnie Argentínába, majd anyám és én is követjük. Ki lennék most? Vagy ha másként alakul a történelem, és Hitler megnyeri a háborút? Tényleg elküldték volna apámat Afrikába helytartónak? Anyám azt mesélte, apámnak elege volt már a Gestapóból. A nagymamám arra is emlékezett, hogy önszorgalomból elkezdte tanulni az õslakosok nyelvét, alighanem a szuahélit. Lehet, hogy ez csak legenda volt, amelyet a háború után találtak ki okulásomra?

BD: Írás közben gyakran tette fel azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha?

MP: Ez minden kérdések legértelmetlenebbike, mégsem volt nyugtom tõle hosszú éveken át, miután nagy késéssel dolgozni kezdtem ezen a könyvön, aztán félbeszakítottam a munkát, majd megint visszatértem hozzá. Mi lett volna, ha? Ha a dédapám, aki a 19. század közepén települt a Rajna-vidékrõl Tüfferbe (Laškóba), nem német, hanem szlovén nõt vesz feleségül. Ha elszlovénosodik a család, amint az gyakran elõfordult arrafelé. Tényleg abban az alsó-stájer vásárvárosban, Tüfferben kezdõdött minden, ahol a németek és a szlovénok együttélését már régóta mérgezte a veszett nacionalizmus? Vagy késõbb történt valami, ami tényleg arra kényszerítette az egész családot, hogy a gyûlölet és az erõszak útjára lépjen; arra az útra, amely apám karrierjében érte el elképesztõ végét?

Meg kellett keresnem a gonosz gyökereit. Ezért kezdõdik a könyv a 19. században, a Habsburg monarchiában, a szlovén–osztrák határvidéken, ahonnan apám családja származik. Az osztrákok egy része ekkor Bismarckot csodálta, és híve lett Nagy-Németország eszméjének. Aztán, sokkal késõbb, ügyesen keltették fel saját veszélyérzetüket. A nacionalisták mindig meg vannak gyõzõdve arról, hogy amikor támadnak, akkor valójában védekeznek. Csak megelõzik az ellenséges csapást. Hogy fennmaradhasson a Nagy-Németország – így okoskodtak a hitleristák –, meg kell hódítanunk a világot.

BD: Mikor szánta rá magát arra, hogy elmélyed a családi múltban?

MP: 1986-ban írtam egy esszét, amelyben a felmenõim származását vizsgáltam. De sok idõnek kellett eltelnie, mire elkészült ez a könyv. Amíg élt anyám, nem kezdhettem bele. Csak 1979-ben, a halála után gondolkodhattam komolyan rajta. De még sokáig nem álltam készen az írásra, hiányzott a kellõ távolság.

BD: Halott a bunkerben és A vád: apagyilkosság1 címû könyveit összeköti Tirol – a bûntény helyszíne, és a téma – a nácizmus születése.

MP: Tirol mindig is ultrakonzervatív volt, annak idején pedig a nácizmus bölcsõje lett. Amikor anyagot gyûjtöttem az Apagyilkossághoz, gyakran jártam Innsbruckban. 1919-ben látogatott ide elõször Adolf Hitler, de akkor még szinte teljesen üres teremben beszélt. Még pár évvel késõbb is úgy tûnt, hogy a horogkeresztesek, ahogy lenézõen nevezték õket, a lumpenproletárok közül, a társadalom aljáról kerülnek ki. 1928-ra azonban már változott a széljárás. A Halsmann- ügy nagyon jól jött a fasisztáknak, komoly politikai tõkét hoztak össze belõle. Auszriában általános volt a zsidók iránti ellenszenv, ugyanez Tirolról is elmondható, bár a húszas években Innsbruckban mindössze ötszáz megfélemlített zsidó élt.

BD: Ne feledkezzünk meg a hegyek iránti vonzalomról. Mi közük az Alpoknak a fasizmushoz?

MP: A hegyek fontos elemei voltak a nemzetiszocialista mitológiának: a szent germán hegyek, amelyeket nem becsteleníthet meg idegen láb, különösen nem zsidó. Az alpinista társaságokból kidobták a nem árjákat, a menedékházakban horogkeresztek és “Zsidókat nem fogadunk” feliratok voltak a falon. Az Alpok alkották a Halsmann-per ideológiai hátterét. Egyesek még azt is követelték, hogy ne a tárgyalóteremben ítéljék el, hanem valahol ezer méterrel a tengerszint fölött, mert ott kezdõdik majd a Birodalom.

A nagynémetek komoly jelentõséget tulajdonítottak a testi ügyességnek, a fizikai erõnek. Az igazi német nemcsak tanul, hanem tornázik is, mert a németeknek mûvelt és egészséges nemzetté kell válniuk. Az igazi németek pedig attól lesznek erõsek és egészségesek, hogy az Alpokat járják. Komoly ideológiát építettek a tornára és az alpesi túrákra. Hisz az erdõk és a hegyek csak a németeké, mert a német lélek csak az erdõkben és a hegyekben, az õsidõk óta tiszta német területeken szárnyalhat szabadon. Mert itt nincsenek zsidók. És szlávok.

Apám lelkes alpinista volt. Minden szabadidejében az Alpokat járta, síelni is szeretett. Nem véletlen, hogy 1937 márciusában azt írta a naplójába, hogy kirándulás közben találkozott össze dr. Ernst Kaltenbrunnerrel. Alighanem innen ismerte Hitler leendõ biztonsági fõnökét.

2000: Apropó, napló. Miként határozná meg könyve mûfaját? Regény, családtörténet, történeti antropológiai tanulmány? Vannak-e egyáltalán fikciós elemei?

MP: A mûfaj kérdése nemigen foglalkoztatott, amikor a könyvön dolgoztam. Szándékom szerint egyfajta mentalitástörténetet szerettem volna írni. Persze ez családtörténet is. És egy adag önéletrajz. Hisz nem írhat az ember úgy a saját apjáról, hogy magáról egy szót se szóljon. Ebben az értelemben a könyvben magamat is keresem.

BD: Vannak már hagyományai Ausztriában a leszámolás irodalmának?

MP: Bár mintha mindig is lett volna, a tabu még erõs. Talán azért, mert a negyvenes években rövid ideig tartott a nácitlanítás. Voltak letartóztatások, perek, sõt sok halálos ítélet is született, de aztán azt mondták, ideje véget venni ennek, el kell felejteni. Ám kiderült, hogy a nácik nem marginális figurák, õk alkotják a társadalom jelentõs részét, a mûvelt elitet is beleértve, amely nélkül egyszerûen nem mûködhet az állam. Ezenkívül olyan érzésünk is volt, hogy kárt okoztak nekünk a nyugati szövetségesek, hiszen tíz évre az oroszoknak adták az egyik megszállási övezetet. Pedig közvetlenül a háború után rettenetesen viselkedtek, raboltak és nõket erõszakoltak meg. Linzben nevelkedtem, ott a Duna választotta el a zónákat. A folyó kettéosztotta a várost: az északi részben oroszok, a déliben amerikaiak voltak. Emlékszem, milyen izgalomba jöttem gyerekkoromban, ha átvillamosoztam a hídon, ahol ellenõrizték az igazolványunkat. Arra a pillanatra vártam, amikor megjelennek a géppisztolyos orosz katonák, az utasok meg mintha megrémültek volna ettõl.

Természetesen ott van kezdettõl fogva az igen kritikus, nagy osztrák irodalom, csak éppen kevesen, a kelleténél sokkal kevesebben olvassák, de hát mindig ez a nagy irodalom sorsa. Közvetlenül a háború után Ilse Aichinger számolt le a fasiszta múlttal Das vierte Tor (A negyedik kapu, 1945) címû regényében, melyben elsõként foglalkozott a koncentrációs táborokkal. Kegyetlen számvetést készített az osztrákok bûnrészességérõl Hans Lebert Die Wolfshaut (A farkasbõr, 1960) címû regényében. Ide tartozik még Gerhard Fritsch, Georg Saiko, Hermann Hakel, Ingeborg Bachmann, Albert Drach, és sok más írót is említhetnék még, a késõbbiekbõl persze Thomas Bernhardot és Elfriede Jelineket. Németországban is évek óta adogatják ki könyveiket Hitler közvetlen munkatársainak a gyerekei, például Martin Bormann és Niklas Frank. Tehát nem én vagyok sem az elsõ, sem az utolsó, aki az apjáról ír.

BD: Hogyan fogadták az osztrákok a Halott a bunkerbent?

MP: Nagyon jól, lelkes recenziókat kaptam, kevés negatív reakció volt. Persze lehet, hogy csak azok jönnek el író-olvasó találkozókra, akik kritikusan tekintenek azokra az idõkre. A közönség figyelmesen hallgat, kérdéseket tesz fel, vitatkozik. Ez sok embernek alkalmat ad arra, hogy elmondja, náluk is volt olyan családtag, aki az SS-ben vagy a Gestapóban szolgált.

Feleségem, aki gyakran elkísér, megrémült ettõl. Nem tudtam – mondta Ingrid –, hogy ennyi hóhér volt Ausztriában. Emlékszem egy tizenhat éves lányra, aki – restellkedve és némi megkönynyebbüléssel – elõször szólt a nyilvánosság elõtt gestapós dédapjáról. A Halott a bunkerben olvasói látják, hogy errõl nyugodtan és nyíltan lehet beszélni. Még könyvet is írhatunk róla.

BD: És hogyan reagált a családja?

MP: Az elsõ olvasóm a féltestvérem, Andreas volt (érthetõ, hiszen a regény anyánkról is szól). Nagyon jónak tartotta a könyvet. A feleségem mindent ért. A fiam némi távolságtartással olvasta – neki ez egyelõre még távoli múlt. Huszonnyolc éves. Apám családjának is elküldtem, de nem kaptam semmi választ. Régóta nem tartjuk a kapcsolatot. Szinte mindenki meghalt már.

BD: Nincs néha lelkiismeret-furdalása? A Bast család rajongó szeretettel vette körül.

MP: Amikor megszakítottam a kapcsolatot a nagyanyámmal, levelemben megírtam neki: nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzá, a családjához és egyáltalán Amstettenhez, ennek egyszer s mindenkorra vége, mostantól fogva hagyjanak békén. Ez huszonnégy éves koromban történt, radikális baloldali voltam, és hihetetlenül komolyan vettem magam. Ez ilyen egyszerû volt nekem. Nincs kizárva, hogy elkerülhetetlen volt a szakítás, de ha ma eszembe jut ez a levél, szomorúnak és szégyenletesnek találom az esetet.

Nem is láttam többet a nagyanyámat, mindketten konokul hallgattunk. Amikor haldoklott, azt mondta, szeretne még egyszer látni. Nagybátyám táviratozott, rögtön mentem is Amstettenbe – nagyanyám nem sokkal az érkezésem elõtt meghalt. Emlékszem, Helmut nagybátyám ezzel a mondattal fogadott a kapuban: német nõhöz méltó módon hunyt el.

2000: Könyvében igen erõs ez a jelenet, elõtte szó van arról, mennyire rettegett nagyanyja attól, hogy esetleg lengyel feleséggel tér haza Varsóból. Azóta eltelt néhány évtized. Mit jelent Önnek ma németnek lenni?

MP: A “német” annak idején is bizonyos értelemben negatív jelentéssel bírt a számomra, bármilyen furán hasson is ez egy németül író szerzõ szájából. Azóta csak erõsödtek a fenntartásaim. De sok függ a kontextustól, a szó kicsengésétõl.

BD: Honnan volt ekkora erõ magában ahhoz, hogy másképp éljen, mint az egész családja?

MP: Hogy milyen életfelfogást választok, az nagyrészt abban a rendkívüli iskolában dõlt el, ahol kilenc évig tanultam. Az ötvenes évek elején alapította egy orosz, Alekszej Sztahovics, akirõl azt beszélték, arisztokrata családból származik, amely rögtön az októberi forradalom után elmenekült Oroszországból. Imádta a cserkészetet, nagyon liberális nézetei voltak. Azért alapított iskolát, hogy az úgynevezett dipúk, a DP-k (displaced persons) gyerekeivel foglalkozzon, akiket átmeneti táborokba gyûjtöttek a szövetséges hatóságok. Salzburgban volt például egy nagy DP-tábor, itt oroszok és ukránok laktak, a legtöbben Vlaszov hadseregében szolgáltak.

BD: Ez állami iskola volt?

MP: Nem, az alapító egyszersmind elsõ igazgató magánkezdeményezése volt. Tényleg a világ végén, egy Salzburg környéki faluban, Mittersilben hozta létre, fából ácsolt régi barakkokban mûködött. Hét kilométerre volt a legközelebbi település, ezért vasárnap mindenki maradt az internátusban. Ritkán láttuk a családot, tulajdonképpen csak az ünnepekre meg a nyári szünetre mentünk haza. A szülõknek tandíjat kellett fizetniük, de ez igen szerény összeg volt. Rettenetesen nyomorogtunk, különösen az elsõ két-három évben. Emlékszem a téli hidegre és az éhség gyötrelmeire. De öröm volt tanulni és élni ebben az iskolában. A közvetlen demokrácia elvén alapult. Mindenrõl állandóan szavaztunk. Az volt a legnagyobb esemény, amikor arról szavaztunk, ki maradhat az iskolában. Ez Sztahovics ötlete volt. A tanév vége felé mindannyian összegyûltünk a legnagyobb teremben. Itt dõlt el minden tanár és diák sorsa, itt szavaztuk meg, hogy az illetõ maradhat-e a következõ tanévre. A tanároknak és a felsõbb osztályokba járó diákoknak négy szavazatuk volt, a valamivel kisebbeknek három, a legkisebbeknek meg egy. A szavazás után azok maradhattak, akik a lehetséges szavazatok több mint felét megkapták. A többieknek el kellett menniük.

BD: A tanároknak is el kellett menniük, ha nem kapták meg a szavazatok felét?

MP: Igen, ebben a rendszerben ez volt a legizgalmasabb. Száz fiú – annyiféle családból, különbözõ országokból, egy részük alig tudott németül – hihetetlenül igazságosan szavazott. A matematikatanár, az iskola réme nagyon szigorú volt, sokat követelt, de mindig gond nélkül megszerezte a szavazatok elsöprõ többségét. Fantasztikus leckét kaptam a gyakorlati demokráciából. Minden tanárt tegeztünk. Ausztriában ez még ma is elképzelhetetlen, annak idején pedig, az osztrákok rangkórsága, tekintélyelvûsége, a mindenütt kötelezõ patriarchális formalizmus mellett teljesen elképesztõ volt. S ami a legfontosabb, egyik tanár sem volt náci.

BD: Ez szokatlan volt?

MP: Igen, akkoriban ez nem volt magától értetõdõ. Igen sok náci volt az iskolákban, nem is csináltak titkot abból, hogy visszasírják a hitleri idõket. Amikor velem egyidõs diákokkal beszélgettem, mindig kiderült, hogy az õ iskolájukban elég sok olyan tanár van, akirõl mindenki tudja, hogy régi náci.

BD: Pedig a tanrend megkövetelte a nemzetiszocializmus bírálatát.

MP: A történelemórán nagyon lelkiismeretesen tanították a görög és római történelmet, lépésrõl lépésre haladtak a középkorban, aztán részletesen tárgyalták a Habsburgok korát, de a legújabb idõkre, különösen a nácizmus történetére már nem maradt idõ. Egyszerû, nemde?

BD: És hogy volt ez az internátusban?

MP: A tanárok Hitler korát sem hagyták ki. Nagyon kritikusan beszéltek róla.

BD: Megmaradt az iskola?

MP: Meg, de Sztahovics nem volt gazdag ember, az iskola állandóan pénzzavarral küszködött, idõvel egyre nagyobb állami dotációra szorult. A hivatalnokok adtak pénzt, de kihasználták az alkalmat arra, hogy rendet csináljanak: na nem, uraim, ez így nem mehet tovább, kész õrület, hogy a diákok szavazatain múlik a tanárok sorsa. És az iskolánk egyre kevésbé különbözött a szimpla állami iskoláktól. Aztán lebontották a barakkokat, mert fontos utat kellett építeni a helyükre, az iskolát meg áthelyezték. Ma már teljesen szokványos tanintézet.

BD: Ha a családja ennyire elkötelezte magát a nemzetiszocializmus mellett, miért adták ilyen liberális iskolába?

MP: A mostohaapám döntött így. Csak annyit tudott a mittersili iskoláról, hogy a tanulás mellett szakmát is ad. Mindenki választhatott, mi akar lenni: asztalos, lakatos vagy rádiómûszerész. Ez gyõzte meg. Ennek az iskolának köszönhetem, hogy más utat választottam, mint a családom. És van egy jó szakmám – kitanultam az asztalosmesterséget!

BD: Okos ember lehetett Hans Pollack…

MP: A mostohaapámnak nem volt semmi köze az SS-hez, de ismerte Hitlert, még iskoláskorából mint rossz tanulót. Aztán késõbb megint találkoztak. Hans Pollack (banktisztviselõ, mûkedvelõ festõmûvész) Linzben Hitler unokahúga, Geli Raubal imádói közé tartozott, egyszer még meg is kérte a kezét Hitlertõl, aki elutasította, a mostohaapám pedig ezt sértésnek vette. De ettõl még rajongott a Führer eszméiért. 1940-ben bekerült a Szépmûvészeti Tanácsba, egy évvel késõbb pedig rábízták a mûvészeti ügyeket a Városi Kulturális Hivatalban, mert Hitler a mûvészet nemzetközi metropoliszává akarta fejleszteni a Duna- parti várost.

BD: És Önnel hogy bánt?

MP: Nagyon jól. A legkevésbé sem éreztette velem, hogy a mostohagyereke vagyok, még akkor sem, amikor tényleg az idegeire mentem. Apám, Gerhard Bast azt írta a végrendeletében, szeretné, ha késõbb felvenném a nevét, de ezt némi habozás után végleg elvetettem. Mert nem maradtak emlékeim róla. Anyámtól tudom, hogy csak kétszer láttam, akkor is csak futólag. Amikor tizennégy éves lettem, anyám adott nekem egy levelet – feltehetõen az volt az egyetlen, amelyet apám nekem írt. Kis képes történet a fiának, aki még nem tud olvasni: színes rajzok emberekrõl és állatokról, nyomtatott nagybetûk. Késõbb, dühömben vagy kétségbeesésemben, elégettem ezt a levelet.

Nekem mindig is Hans Pollack volt az apám, ma is õt hívom így. Csak ebben a beszélgetésben különböztetem meg a szülõapámat, dr. Bastot és a mostohaapámat, Hans Pollackot. Kapcsolatunkban nem volt semmi meghitt bizalmasság vagy érzelmesség. Mindig volt benne némi távolságtartás. Elég szófukar volt, a magányos emberekre emlékeztetett. A korával is magyarázható a távolságtartás, hisz a nagyapám lehetett volna. Nyilván ismerte az apámat, de egy rossz szót sem hallottam róla soha. Hallgatott, én meg nem kérdeztem. Ezt sokáig normálisnak tartottam.

2000: Édesanyja alig tûnik fel a könyv lapjain, így az olvasó nem sokat tud meg a családtörténet legregényszerûbb fordulatáról. Arról, hogy a háború idején édesanyja elhagyta férjét, Pollack urat, hogy hozzámenjen az ön édesapjához, akibe titokban beleszeretett, majd a háború után visszatért az ön nevelõapjához. Túl keveset tudott édesanyja döntéseirõl, vagy más oka volt a hallgatásra?

MP: Igen, anyám a háttérben marad, bár természetesen könyvem egyik legfontosabb szereplõje. Nagyon kevéssé ismerem apámmal való kapcsolatát, nem tudom például, hogy mikor ismerkedtek meg. Felteszem, 1941-ben, amikor apámat kinevezték a linzi Gestapo megbízott vezetõjévé. Az SD-ben is fennforgott, melynek épülete alig párszáz méterre volt nevelõapám villájától, ahol késõbb én is felnõttem. Ám anyám sohasem beszélt errõl. Én pedig errõl sem kérdeztem. És azért sem írtam túl sokat az édesanyámról, mert elõbb említett féltestvéremmel (a másik már meghalt) nagyon jó a viszonyom. Anyám személye a könyvben tényleg érzékeny pont. Meg vagyok gyõzõdve róla, készen állt arra, hogy apámat a háború után Argentínába kísérje (a könyv megírása után tudtam meg, hogy már rendelkezett a szükséges papirokkal is), és arra is, hogy a Pollack-gyerekeket, nõvéremet és bátyámat hátrahagyja. Ez a fõ oka annak, hogy a témát óvatosan kezeltem.

BD: Mikor kezdett lázadni?

MP: A bentlakásos iskola ellenállóvá tett a családi hatásokkal szemben. A gimnáziumban sokat olvastam, megismertem a világirodalmat. Óriási hatással volt rám Franz Kafka, ezért mentem el Prágába, ezért tanultam szlavisztikát. Nagyanyám kétségbeesett. Mit haverkodsz ezekkel a szlávokkal? Nagyon kérlek, menj tanulni Németországba. Szolgáltam még néhány kellemetlen meglepetéssel. A harmadév után elhatároztam, hogy Lengyelországban folytatom a tanulmányaimat. Volt lengyel–osztrák diákcsere, de kezdett elég egyoldalú lenni. A lengyelek minden helyet kihasználtak, tõlünk meg senki sem akart Lengyelországba menni. Attól féltek a minisztériumban, hogy a lengyel fél leállítja a cserét, ha megint nem megy senki Ausztriából.

BD: Akkor már tudott valamit Lengyelországról?

MP: Olvastam a Quo vadist, ez minden. Halvány fogalmam sem volt a lengyel irodalomról. Egyszerûen nagy kalandnak tûnt a vasfüggöny mögött, Nyugaton tulajdonképpen teljesen ismeretlen területen tanulni. 1965-öt írtunk, Lengyelországban javában tartott a Gomu³ka-féle kis stabilizáció, de nekem persze fogalmam sem volt errõl. Azzal kezdtem az utazási elõkészületeket, hogy vettem z³otyt Bécsben, a feketepiacon. Ma is emlékszem a barna ötszázasokra, nagyméretû bankjegyek voltak. Vásároltam a megtakarított pénzemen, feketepiaci árfolyamon harmincezer z³otyt. Nem tudtam, milyen nagy pénz az Lengyelországban, csak fel akartam készülni minden eshetõségre, nehogy ott maradjak üres zsebbel. Nem tudtam, hogyan vigyem át az ötszázasokat, aztán a linzi bejárónõnk bevarrta õket a kabátomba, a válltömés helyére.

Úgy emlékszem az elsõ varsói kollégiumi estére, mintha ma történt volna. Kicsit megleptek a szerény körülmények, el is gondolkodtam, jó ötlet volt-e ez a Lengyelország. Végül úgy döntöttem, az olaszországi nyaralásaimon már bevált módszerrel kezdem ott-tartózkodásomat. Lementem egy önkiszolgáló boltba, és megvettem a legolcsóbb asztali bort. Dél-Európában az mindig tûrhetõ volt. De mikor lecsúszott az elsõ korty az almából kotyvasztott kénes lõrébõl, csillagokat láttam tõle. Így kezdtem tanulmányozni Lengyelországot.

BD: És hogy ment a tanulás?

MP: Nem könnyen. Bécsi egyetemi éveim alatt megfertõztek a baloldaliság bacilusai. A trockistákhoz csapódtam, mert ezt találtam a marxizmus legszimpatikusabb változatának. Eleinte arra vágytam, hogy a marxizmusról beszélgethessek Varsóban, igazi kommunistákkal, de nem tudtam szót érteni senkivel. Mindig azzal ráztak le: hagyj békén minket a marxizmusoddal, öreg. Múltak a hetek, én meg egyetlen kommunista párttagot sem tudtam felhajtani egy kommunista országban. Minden kedves és szimpatikus figura messze elkerülte a pártot.

Mégis meghosszabbítottam az ösztöndíjamat, összesen három évig maradtam Lengyelországban. Mi tagadás, nagy idõk voltak. Kétezer-négyszáz złoty ösztöndíjat kaptam, ez felért egy igazgatói fizetéssel. Bejártam az egész országot, nagyon érdekes embereket ismertem meg. Aztán mindennek vége lett, mert 1968-ban levették a mûsorról az Õsöket. Nem is láttam, de mikor tiltakozásul aláírásokat kezdtek gyûjteni, rögtön aláírtam az ívet. El is kellett hagynom Lengyelországot.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

  1. Dudko itt Pollack 2004-ben megjelent dokumentumregényérõl beszél, mely az Anklage: Vatermord. Der Fall Philipp Halsmann (A vád apagyilkosság. A Philipp Halsmann-ügy) címet viseli (Fischer Verlag, Frankfurt). Philipp Halsmannt, aki késõbb Amerikában híres fényképész lett, azzal gyanúsították, hogy 1928-ban egy kiránduláson megölte apját, Murdoch Halsmann, Rigában született zsidó fogorvost. A pert, melyben a vádlottat végül felmentették, annak idején osztrák Dreyfus-pernek is nevezték, Freud és Einstein is kiállt Halsmann mellett. (A 2000 szerk.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.