Megosztott köztársaság

A “House Divided” néven elhíresült beszédében Abraham Lincoln azt mondta: a nemzet nem maradhat tovább félig rabszolga és félig szabad. Vagy egészen ez lesz, vagy egészen az – vagy szabad, vagy rabszolga, mindenestül. Majd föltette a kérdést: “Vajon nincs-e bennünk hajlam az utóbbi állapotra?”

Hasonló kérdéssel néz szembe Amerika napjainkban is. Nem maradhatunk tovább olyan birodalom, amelyre félelemmel és gyanakvással tekint a világ, s egyszersmind a szabadság alapjain nyugvó, a közakarat szerint kormányzott alkotmányos köztársaság.

Lincoln az 1850-es években mondott beszédeiben és a Stephen Douglasszel vívott csatározásaiban rámutatott a közvélemény elfajulásának tüneteire. A rabszolgatartás térnyerése iránti fokozódó közömbösségben látta a változás okát. Ellenvéleményét már korábban gondosan megalapozta azzal, hogy szót emelt a mexikói háború ellen, a rabszolgatartás Nebraska területén történõ újbóli engedélyezése ellen, vagy a Dred Scott ügyben hozott döntés kapcsán Taney legfelsõ bírósági elnök véleménye ellen, amely szerint a néger vagyontárgy, és birtoklója éppoly szabadon rendelkezhet fölötte, mint egyéb vagyontárgyai fölött.

A gyógyír a bajokra az lehet, vélte Lincoln, ha a törvényeket tiszteletben tartva ellenállást tanúsítanak a Dred Scott határozat és más hasonló döntések ellen, s ha olyan tisztségviselõket választanak, akikben megvan az elszántság, hogy a rabszolgaságot visszaszorítsák régi keretei közé. Ez esetben a rabszolgaság az ország bizonyos részére korlátozódó intézménnyé válhat, amelyet mindenki átmeneti szükségszerûségnek, s nem szociális jótéteménynek tekint; olyan gyakorlatnak, amelynek “egyszer végképp búcsút kell mondani”. A program radikális volt annyiban, amenynyiben szembenézett a rabszolgaság megszûnésével, ugyanakkor konzervatív is volt, hiszen a szabadságot óhajtotta az amerikaiak szívében egykor elfoglalt helyére visszaállítani.

Mostani helyzetünk egy dologban nyilvánvalóan eltér az akkoritól. Nincs olyan ellenzéki pártunk, amely szót emelne az alkotmányos szabadságjogok védelmében. Nincs országos befolyással bíró politikusunk, aki elemezné, miképpen csorbult a szabadság oly sok amerikai jóváhagyásával az elmúlt öt évben – úgy elemezné, mint Lincoln, amikor föltette a kérdést: “Nem gondolják, hogy olyan érveket kovácsolnak ezeknek az intézkedéseknek a védelmében, amilyenek korábban meg sem fordultak volna a fejükben?”

Ehelyett csupán eseti kifogásokat, szórványos panaszokat hallhatunk az olykor a törvényesség határát súroló, máskor nyíltan alkotmányellenes intézkedésekkel szemben.

Ha azt szeretnénk, hogy a közvélemény ismét szívén viselje az alkotmányos szabadságjogok sorsát, tanulságos lesz felidéznünk, milyen bátor válaszokat adott Lincoln az 1850-es évek újra idõszerûnek rémlõ eseményeire.

Hatéves meggyõzési kampányában, amely a Kansas–Nebraska-törvényrõl szóló 1854-es beszéddel kezdõdött és az 1860-as “Cooper Union” beszéddel zárult, Lincoln azzal érvelt, hogy az ország alapítói az alkotmány szégyenfoltjának, “kóros kinövésnek” tekintették a rabszolgaságot. Ez vitatható álláspont volt ugyan, de Lincoln kitartott mellette, és tanítása közelebb vitte az amerikaiakhoz az érveket. Szívesen emlékeztette hallgatóságát arra a tényre, hogy a “rabszolgaság” (slavery) szó az alkotmányban sehol sem szerepel. Lincoln szerint az 1788 utáni években hozott és az alapítók által támogatott rabszolgaság-ellenes rendelkezések azt mutatják, hogy ennek a hiánynak jelentõséget kell tulajdonítanunk. Egy 1798-as törvény például megtiltotta, hogy afrikai rabszolgákat vigyenek be a Mississippi területre, 1807-ben pedig törvényen kívül helyezték az afrikai rabszolgák adásvételét.

Akik napjainkban az amerikai érdekek tágabb érvényesítése vagy a demokrácia világméretû képviselete mellett törnek lándzsát – mint tudjuk, a kettõ ugyanazt jelenti –, az elõdök közül sohasem Washingtonra vagy Lincolnra hivatkoznak (belõlük a birodalmi eszme aligha tudna példaképet faragni), hanem Woodrow Wilsonra, a nemzetközi “idealistára”. Wilsonnak a háborúval kivívott permanens béke iránti lelkesedése meg a hidegháború lakkozott, nosztalgikus bemutatása lehet alkalmas arra, hogy hitelesítse a Bush-kormányzat megfélemlítésen, háborún és háborús fenyegetésen alapuló külpolitikai irányvonalát.

A gyér indoklásról, amit James Polk a mexikói háború igazolására felhozott, Lincoln a következõ megjegyzést tette:

Elõvesz egy indokot, majd ahelyett, hogy meggyõzne minket errõl, elkalandozik; azután fog egy másikat, és azzal is ugyanez történik; végül megzavarodik attól, hogy semmi új nem jut eszébe, és ismét az elsõ érvét kapja elõ. Elméje erejét meghaladó feladattal birkózik; vonaglik, mint akit kínoznak.

A mexikói háborúval szembeforduló Lincoln úgy vélte, az Egyesült Államoknak példát kell mutatnia a szabadság gyakorlásában: egy politikai eszményt kell megtestesítenünk, s nem saját gyakorlatunkat ráerõltetnünk másokra. Egyetértett John Quincy Adamsszel, a késõbb szintén a whig párthoz csatlakozó elnökkel abban, hogy Amerika “nem keres külföldön elpusztítandó szörnyetegeket. Szószólója mindenki szabadságának és függetlenségének, de csak a sajátjának bajnoka és védelmezõje.” Figyelmeztetésével Adams olyan igazságra mutatott rá, amelyet nem láthatott igazolódni. Az a hajlandóságunk, hogy külföldi ügyekbe bonyolódjunk, mindig fordított arányban áll azzal, hogy itthon mennyire tartjuk tiszteletben a szabadságjogokat.

Lincoln az 1850-es évek elején felfigyelt arra, hogy egyre bátrabban hangoztatják a rabszolgaság melletti érveket. Feltûnt a vallási apologetika új válfaja is, amelyet “rabszolgaságpárti teológiának” nevezett el. Újra hangosabbak lettek az olyan arcátlan megjegyzések, mint hogy a Függetlenségi Nyilatkozat túl magasra helyezte az egyenlõség mércéjét. Amikor az indianai demokrata John Pettit a Szenátusban kijelentette: a maxima, amely szerint “minden ember egyenlõnek született, nyilvánvaló hazugság”, senkinek sem volt ellenvetése. A hallgatást Lincoln botrányosnak találta. A politikai beszéd eldurvulása óhatatlanul újfajta, kíméletlenül brutális viselkedést hívott elõ, mint ahogy másfelõl annak terméke volt. Ha Pettit az Independence Hallban, 1776-ban mondta volna ugyanezt, kipenderítették volna az utcára.

Ha a mai válsággal akarunk párhuzamot vonni, nem nehéz felkutatnunk a közös motívumokat. Hallhatjuk az elnököt, amint szinte mellékesen eldicsekszik, mennyire példa nélküli a hatalma abban, hogy külföldön legálisan embereket tetessen el láb alól. “Gondoljanak arra – mondta azokról a célszemélyekrõl, akiknek a titkos megölésére engedélyt adott –, hogy az illetõk többé nem jelentenek problémát.” Ha bármelyik korábbi elnök büszkélkedett volna ilyesmivel, a pökhendi megjegyzés nem maradt volna megtorlatlanul. Napjainkban azonban egyetlen közszereplõ sem veszi a vállára azt a terhet, amit Lincoln az 1850-es években a vállára vett: nincs, aki a jogsértéseket följegyezné, megválaszolná, emlegetné, beleégetné a köztudatba.

A nemzeti morál a rabszolgaság kérdésében 1850 és 1857 között a kompromisszumoktól a meghátrálás irányába mozdult. Az elsõ nagy visszalépés a Kansas–Nebraska-törvény volt, amely a missouri kompromisszumot megsértve gyakorlatilag lehetõvé tette a rabszolgatartást a Missouri-vonaltól északra fekvõ új területeken. A következõ lépést a Dred Scott-ügyben hozott döntés jelentette, amellyel a bíróság szentesítette a rabszolgák bevitelét a területekre, hiszen avval érvelt, hogy a rabszolgatartóknak vannak alkotmányos jogaik, a négereknek pedig nincsenek.

Hasonlítsuk össze ezt a folyamatot a 2001 és 2006 között bekövetkezett katasztrofális hanyatlással. Megint csak olyan érvekkel találjuk szemben magunkat, amilyenekkel korábban senki sem állt volna elõ. Napjainkban az emberkínzást igazoló szofisztika felel meg a rabszolgaságpárti teológiának. Sajnálkozunk a Guantánamón és Abu Ghraibban történt atrocitások miatt, de nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy minderre a mi kormányzati tisztségviselõink adtak utasítást, jóváhagyva a megalázás és szándékos kegyetlenkedés tiltott módszereit. Akárcsak az 1850-es években, a változás most is fokozatosan következett be, a régi politikára épült rá. Nem akármilyen retorikai és jogi bûvészmutatványokra volt hozzá szükség. A korábban helytelenített módszerekbõl nem lett egyik napról a másikra kõbe vésett doktrína, ellenkezõleg: a Bush-kormányzat a veszélyeztetettségre hivatkozva vezette be õket, megtámogatva az Igazságügyi Minisztérium memorandumaival. Az egyik ilyen memorandum úgy definiálta az iraki háborút, hogy azzal az Egyesült Államok kizárta magát a Genfi Konvencióból, mások pedig úgy szûkítették le az emberkínzás fogalmát, hogy mindenfajta visszaélés megengedhetõ legyen, ami nem kifejezetten csonkításra vagy emberélet kioltására irányul.

Amikor Lincoln föltette a kérdést, nem hajlik-e az Egyesült Államok arra, hogy rabszolgatartó köztársaság legyen, annak mérlegelésére hívta fel hallgatóságát, hogy milyen gépezet lépett mûködésbe az újabb törvényhozási és bírósági döntésekkel. A Kansas–Nebraska-törvény mögött álló hallgatólagos elhatározás ez volt: az erõ, a befolyás és a puszta számok döntsenek abban, hogy az új államokban engedélyezzék-e a rabszolgatartást vagy sem. Lincoln úgy vélte, elég lehet egy második Dred Scott-ügy ahhoz, hogy a rabszolgatartás iránt újabban mutatkozó engedékenység a területekrõl kiterjedjen az államokra is.

Miért mondta Lincoln a Dred Scott-ügyben hozott döntésrõl, hogy az “példátlan a jogtörténetben”? Azért, mert olyan jogokat vett semmibe, amelyeket az alkotmány magába foglal, és készpénznek vett olyanokat, amelyekrõl az alkotmány nem tesz említést. Ehhez hasonlóan sértette meg az alapvetõ jogokról vallott közfelfogást közelmúltbeli nyilatkozatában Alberto Gonzales, a Fehér Ház jogi irodájának egykori vezetõje, a jelenlegi igazságügyi miniszter. Gonzales szerint az elnök elidegeníthetetlen joga felhatalmazást adni arra, hogy amerikai állampolgároknál írásos engedély nélkül házkutatást tartsanak. Ennek az elõjognak a kinyilvánításával – azzal, hogy az amerikaiak védelmének deklarált célja jegyében megkerülték a törvényeket és megnyirbálták az 1791-es alkotmánymódosítást (Bill of Rights) – a jelenlegi elnök és igazságügyi minisztere olyat tett, ami példátlan a jogtörténetben.

Bush és Gonzales valamennyi jogi újítása a következõ vezérelvet követte: változtassunk a törvényen, ha lehet; ha a nyílt változtatás akadályba ütközik, észrevétlenül változtassunk rajta; ha pedig mindkét taktika kudarcot vall, szegjük meg a törvényt, és utólag keressünk rá igazolást. Akárcsak Polk elnök a mexikói háború idején, Bush is elérte azokat a nyílt törvényi változtatásokat, amelyekre az Irak elleni háborúhoz, amit elhatározott, szüksége volt. Az emberkínzásra vonatkozó törvény morális kilúgozásához jogi irodájának vezetõjét észrevétlen törvénymódosításra kellett rávennie. A belsõ hírszerzés ügyében az elnök megkerülte a létezõ mechanizmust, s amikor erre fény derült, a válsághelyzetre vonatkozó jogkörének bõvítésével próbált felhatalmazást nyerni hozzá.

Az 1850-es évek kétértelmû kijelentései közül Lincolnból a legmélyebb megvetést Stephen Douglasnek az a megjegyzése váltotta ki, hogy õt nem érdekli, vajon a területek lakossága a rabszolgaságra vagy az ellen szavaz-e. Ez a nézet úgyszólván egyenes következménye annak a douglasi elvnek, miszerint a demokráciában a népfelség a legmagasabb rendû érték. Úgy tûnik, a korabeli események közül semmi sem rázta meg jobban Lincolnt, mint ez a közönyös kijelentés, melynek elsõrendû szerepe lehetett abban a döntésében, hogy elindul az elnökválasztáson.

Lincoln abból indult ki, hogy az amerikaiak eldöntötték: a rabszolgatartás rossz dolog – talán szükségszerû, de önmagában véve mindenképpen rossz. Ha pedig rossz, hogyan lehetséges, hogy valakit ne érdekeljen, mellette szavaznak-e, avagy ellene? Hiszen ez annyit jelent: az illetõt nem érdekli, hogy a jót vagy a rosszat választják-e az emberek. Ugyanakkor morálisan elfogadhatatlannak kell tartanunk, hogy valaki rossznak tart valamit, és közben olyan eredményt támogat, ami azt a dolgot törvényessé teszi. Ezzel a gondolkodásmóddal az egyenlõséggel szembenálló “aknászok és utászok” – a rabszolgatartás védelmezõi éppúgy, mint a Douglashez hasonló közönyös békéltetõk – leértékelték minden ember életét az ország minden részében.

Ehhez hasonló hanyatlási tünet manapság az emberkínzással kapcsolatban tapasztalható növekvõ közöny. Attól a meggyõzõdéstõl, hogy az emberkínzás nem megengedhetõ, hányan és hányan jutottak el annak elfogadásáig, hogy az elnök helyénvalónak minõsítheti bizonyos személyekkel szemben és bizonyos körülmények között, méghozzá úgy, hogy az általa választott tisztviselõk határozhatják meg a kérdéses személyeket és körülményeket. Volt-e korábban olyan elnök, aki ekkora hatalomra méltónak érezte volna magát?

Azelõtt azt vallottuk, hogy ha valakit bûncselekmény gyanúja miatt letartóztatnak, az illetõnek joga van védekezni az ellene felhozott vádakkal szemben. Miközben ezt az elvet nem vetettük el teljesen, megbarátkoztunk egy új gondolattal: elnöki utasítás alapján ki lehet szemelni bizonyos személyeket, akik azután vád nélkül is bebörtönözhetõk. Lincoln idejében az “aknászok és utászok” azzal mentegették magukat, hogy ténykedésük a háború elkerülését szolgálja. Mai utódaik azt mondják, meg kell akadályozniuk a terrortámadást.

“A reám háruló kötelesség, hogy megvédjelek titeket…” – így beszélt Bush elnök az elmúlt hetekben nem is egyszer. Amikor ezt mondta, nemcsak rosszul idézte, hanem rosszul is értelmezte hivatali esküjét. Az alkotmány második cikkelyének elsõ szakasza szerint a tisztség viselõje köteles “megõrizni, megvédeni és megtartani az Egyesült Államok alkotmányát”. A királyok a népüket oltalmazzák, az amerikai elnök az alkotmány oltalmazására esküszik, mert szabad emberek nem képzelik azt, hogy a törvényekén túl más védelemre is szükségük van. Aki úgy szól a néphez, mintha annak személyes védelmezõre lenne szüksége, az a királyok modorában beszél.

A “House Divided” beszédben Lincoln azt mondta, felismerni véli egy összeesküvés elemeit, amely a rabszolgatartás országos elismertetésére irányul. Nem valamiféle szervezetre gondolt, amely titkos összejöveteleket tart, inkább egy kimondatlanul is létezõ tervre, amelynek részesei a megfelelõ székekben ülnek.

Ha lát az ember egy halom gyalult gerendát, s ezekrõl tudható, hogy kisebb vagy nagyobb hányadukat különbözõ idõpontokban és különbözõ helyekrõl vették különbözõ munkások – nevezzük õket Stephennek, Franklinnek, Rogernek és Jamesnek –, azután kiderül, hogy az elemek mind szépen összeillenek, és kiadják egy ház vagy egy malom kereteit, a hornyok és eresztékek pontosan a megfelelõ helyen vannak, minden elem éppen kitölti a helyét, nincs hiány és nincs felesleg, az állványzat is komplett, és ha mégis hiányzik valami, felismerhetõk az illeszkedési pontok, ahova a hiányzó darab majd kerül – nos tehát, ha ezt látjuk, lehetetlen nem hinnünk abban, hogy Stephen, Franklin, Roger és James kezdettõl fogva értik egymást, és kezdettõl fogva közös terv vagy vázlat alapján dolgoznak, amely készen állt már az elsõ szög beverése elõtt.

Lincoln összeesküvési elméletének szereplõi: Stephen Douglas, aki Nebraska terület megnyitásával törvényhozási válságot idézett elõ, s ezzel elõbbre hozta a Dred Scott-ügyet; Roger Taney legfelsõ bírósági elnök, aki alkotmányos szempontból valószínûtlen, ám a rabszolgatartókat mélységesen megnyugtató többségi véleményt fogalmazott meg; Franklin Pierce leköszönõ elnök, aki azt mondta, a bíróságok hamarosan megoldják a rabszolgaság kérdését a területeken; és a hivatalba lépõ elnök, James Buchanan, aki üdvözölte a döntést, amikor az megszületett.

Hasonlítsuk össze az õ erõfeszítéseiket azzal az együttmûködéssel, amely napjainkban az elnök, a CIA-igazgató, a védelmi miniszter és néhány tudósító részvételével az iraki háború érdekében folyik. Gondoljuk csak meg, milyen szépen illeszkednek az elemek, mennyire a helyükön vannak a csapok és eresztékek az elnök, a CIA és a Védelmi Minisztérium részvételével folyó “rendkívüli kiadatási ügyekben”, amikor külföldieket legálisan elrabolnak, és kihallgatásra rejtett helyekre szállítanak. Vegyük észre, hogyan játszott össze az alelnök hivatala az újságírókkal ama CIA-ügynök nevének kiszivárogtatásában, akit az alelnök és környezete ki akart vonni a forgalomból.

A legtöbb összeesküvés nem rögzített terv szerint, összehangoltan cselekvõ embercsoportok mûve. Kizárólag az érdekek – a nyíltan hangoztatott és a be nem vallott érdekek – összhangjára van hozzá szükség, és arra, hogy a résztvevõk tudjanak egymásról, ismerjék egymás erejét. Amint azt Lincoln is tudta, a “konspiráció” voltaképp együttlélegzést jelent, mégis ritka az olyan összeesküvés, amelyben a szereplõk valóban összedugják a fejüket. Inkább olyan csoportra gondoljunk, melynek tagjai távol állnak egymástól, de ugyanazt a dallamot fújják tökéletes harmóniában. A hatalmas hangversenyterem legtávolabbi pontjairól is meghallják, amikor egyikük vagy másikuk belép.

A rabszolgatartásnak tett újabb engedményekben Lincoln a közvélemény züllésének jelét látta. A déli propagandát 1861. július 4-én elhangzott beszédében azzal vádolta, hogy cukormázzal vonja be a lázadást, és kiszolgáltatja az országot az egyetlen olyan veszélynek, ami még a polgárháború veszélyénél is súlyosabb: rombolja a polgári szabadságjogok alapjául szolgáló érzéseket.

A PATRIOT törvény, amelyet a 2001-es pánikban sebtében elfogadtattak a Kongresszussal, tág lehetõségeket adott a külsõ elhárítási törvény (Foreign Intelligence Surveillance Act, FISA) alapján létrehozott bíróságnak arra, hogy soron kívüli házkutatásokat és lehallgatásokat engedélyezzen. Ma pedig azt kell látnunk, hogy bár a Kongresszus elfogadta ezt a törvényt, az elnök titokban mégis magához vonta az ilyen házkutatások elrendelésének jogkörét. Nem egy olyan amerikai, akit kellõképpen megmérgezett a terror elleni harc misztériuma, a jelek szerint úgy látja, hogy ennek az éremnek is két oldala van, és helyesen tesszük, ha nem sokat törõdünk azzal, támogatjuk-e avagy ellenezzük az alkotmány negyedik, ötödik és hatodik kiegészítését. Talán csak egy második PATRIOT törvény kell ahhoz, hogy hallgatólagosan mindenki beleegyezzék valamennyi amerikai polgár folyamatos, írásos engedély nélküli megfigyelésébe.

Lincoln a Douglasszel folytatott csatározásainak sajtónyilvánossága segítségével – és türelmének köszönhetõen, amellyel a rabszolgaság expanziójával kapcsolatos republikánus tanokat fejtegette – 1858 és 1860 között arculatot tudott adni annak a pártnak, amelynek azután a jelöltje lett. E fegyverténye nélkül, s ennek országos visszhangja nélkül nem kerülhetett volna olyan erõs pozícióba, mint amilyet 1861-ben elfoglalt. Ha a korábban megtett lépések elmaradnak, süket fülekre talált volna az 1861. július 4-i beszéd, amelynek hatására fiatalok ezrei jelentkeztek az Unió hadseregébe. Hosszú elõkészítõ munkát kellett ehhez elvégeznie azokban az években, amikor bevitte a köztudatba az alkotmányos ellenállás szükségességének gondolatát. Elnökválasztási kampányát a morális ellenállást hirdetõ kampánynak kellett megelõznie.

Lincoln példája e tekintetben arra tanít minket, hogy az államférfinak vállára kell vennie a közvélemény megreformálásának mérhetetlen terhét. Az ilyen vezetõ a népnek nem védelmezõje, de nem is követõje, hanem inkább tolmácsa, aki fáradhatatlanul magyarázza a választási lehetõségeket. És ez még nem minden. Lincoln hitt abban – élete is illusztrálja ezt az elvet –, hogy az igazi államférfit az ember morális állapota is foglalkoztatja; munkája ezért nem merülhet ki abban, hogy tolmácsolja az ingadozó többségi véleményt. Ennek megfelelõen Lincoln semmilyen értelemben nem lehetett populista, és nem maradhatott volna igazi republikánus, ha engedett volna bárminemû imperializmusnak. Kiállt amellett, hogy az amerikai kísérlet korlátozott, mások számára példaadó legyen. A demokráciát, annak eszményét vagy politikai megvalósulását, nem tekintette varázsigének a nyomorúság és az elnyomás szülte erõszakkal szemben.

Vajon miben mutatkozna meg az, ha ma egy ellenzéki párt követné a republikánusok által 1860-ban tanúsított ellenállást? Messze vagyunk ettõl. A demokrata párt 2002-ben a Kongresszusban a háború gyors jóváhagyását választotta a kemény vita helyett, amely az emberek felvilágosítását is megkövetelte volna. A demokraták 2004-ben a háborús taktikáról nyitottak vitát, s nem a háborúhoz vezetõ hazugságokról és hamisítványokról. Jelenleg az ellenzék vezetõi és valószínûsíthetõ 2008-as jelöltjei támogatják a háború eszkalálását. Több katonát és több fegyvert sürgetnek, kiléptek a saját soraikból származó csapatkivonási terv mögül. Ezek a taktikai lépések kishitûségrõl árulkodnak. A mögöttük álló elvek gyengesége, majdnem csõdje, nyilvánvaló és könnyen kimutatható.

Bár ma névleg van ellenzéki pártunk, az Egyesült Államok jelenlegi helyzete közel áll ahhoz, amibe az ország az 1850-es évek közepén, a whigek összeomlása után került. Milyen helyzetben vagyunk tehát?

A kommunizmus bukása után eljött az újrakezdés ideje, de ez már elmúlt. Az Egyesült Államok sohasem vált teljesen a nemzetek közösségének részévé. Az alkotmányos ellenzék feladatához ma hozzátartozik, hogy felvilágosítsa az embereket ennek a ténynek a jelentõségérõl. Az erõegyensúly doktrínája annyiban ma is érvényes, hogy egyetlen ország sem gyakorolhat ellenõrzést az egész világ fölött. Lehet, hogy a világ számára továbbra is a mi országunk jelenti a legszebb reményt, de vigaszt meríthetünk abból, hogy nem mi vagyunk többé az utolsó remény. Ugyanakkor nem maradhatunk tovább félig birodalom, félig köztársaság. Vagy egészen az egyik leszünk, vagy egészen a másik: vagy birodalom, amely folyamatos háborús fenyegetés révén terjeszkedik, egyik eszközt találja fel a másik után, hogy növelje az állam hatalmát és hatókörét – vagy a legrégebbi modern értelemben vett köztársaság, amely nem tûri az önkényt, és elutasít minden olyan vezetõt, aki a törvények fölé helyezi magát.

FORDÍTOTTA GARAI ATTILA

A republic divided. Dadalus, 2006, tavasz.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.