Három a nagylány – avagy kicsoda és mit csinál a szabad értelmiségi?

1. Három “értelmiségi” utazik a vonaton

Tíz évvel ezelõtt történhetett: vonaton utaztam Budapest felé, és nem éppen rokonszenves szokásom szerint kihallgattam a mögöttem ülõk beszélgetését. Diáklányok voltak, egy vidéki egyetem bölcsészkarának hallgatói, ha jól emlékszem, elsõ vagy másod évesek. Azt vitatták, hogy egyetemistaként vajon õk már értelmiséginek számítanak-e, és ha igen, mit jelent ez a fogalom az õ esetükben.

Az egyik lány úgy vélte, hogy a fogalom jelentése lényegében azonos a szakértõével, és mivel így az értelmiségi létet mindenekelõtt valamely körülhatárolható, magas szintû és a társadalom által is elfogadott elméleti szaktudás birtoklása jellemzi, õk egyelõre semmiképpen sem tekinthetõk értelmiséginek, de a legjobb úton vannak afelé, hogy azzá váljanak. A lányok arcát nem láttam, így aztán elõítéleteimnek könnyû dolguk volt, és gondolatban már oda is illesztettem egy szemüveget az imént beszélõ lány orrára.

A barátnõje azzal ejtette gondolkodóba a képzeletbeli szemüvegest, hogy az elméleti szaktudás elsajátításával együtt kell járnia, illetve részben meg kell azt elõznie ama képesség megerõsödésének, amely a tudás tartalmától részben függetlenül lehetõvé teszi a tudásforma helyességének szabad mérlegelését, és mivel ez könnyebben megy annak, aki még nem kötelezte el egész intellektuális tevékenységét egyetlen tudásforma mûvelése mellett, vagyis még nem specialistája semminek, ahogyan például egy egyetemista nem az, az több joggal nevezi magát értelmiséginek, mint aki bizonyos kérdéseket már nem enged meg magának, mert túl sokat veszíthet rajtuk. Ez a lány tehát, akinek nem tudom miért, azonnal megnövesztettem a haját, elõször a válláig, aztán némi gondolkodás után a háta közepéig, váratlanul kimozdította az értelmiségit abból az intézményi normarendszerbõl, amely szakértelmének helyességét minõsíti, annak biztosítékát adja, és funkcióit a kritika szabad gyakorlásával hozta összefüggésbe.

Még nem végeztem a fodrászkodással, amikor közbeszólt egy harmadik, akivel bajban voltam. Szemüveg semmiképpen sem illett rá, és a megfelelõ frizurát sem találtam feltételezhetõen szögletes arcához. E harmadik lány ugyanis azt mondta, hogy ennek az egész kérdésnek semmi értelme, értelmiségiek ma már egyszerûen nincsenek, vagy ha mégis, az nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy e címke viselõjének sikerült felszerelnie magát egy vagy több egyetemi diplomával. A kérdésre, hogy miért ne lenne értelme a kérdésnek, nem válaszolt meggyõzõen, de minden bizonnyal valami olyasmit gondolt, hogy kétségtelenül volt olyan idõ, amikor az értelmiségi a szakmájában elsajátított mérlegelõ képességet a szakmáján kívül a közjó érdekében vélte hasznosítani, miközben többé-kevésbé megõrizte a humanista mûveltséghez kapcsolódó életmódbeli mintákat, de ezek az idõk elmúltak, az agóráról bebizonyosodott, hogy nem egyéb közönséges piacnál, ahol pénzzel mérhetõ véleményeket és pozíciókat adnak-vesznek. Ráadásul, mint minden piac, ez is a cserefolyamatok gyorsításával növeli hatékonyságát, hiszen a hatalom birtoklása mindig szoros összefüggésben van a sebességgel. A tempó növelése pedig nem viseli el a megalapozott mérlegelés bonyolultságát és lassúságát, így aztán a piacot a könnyen leegyszerûsíthetõ, átlátható mintákat dömpingáron kínáló gyorsreagálású hadtestek uralják. Vagyis az elõbbi két lány, ha nem változtat sürgõsen a gondolkodásán, máris vesztesnek érezheti magát, jobban tennék, ha tankönyveik helyett a valóságban merülnének el.

2. A közvetítés veszteségessé vált üzlete

Mint mondtam, e jellemzõen bölcsész beszélgetést tíz évvel ezelõtt hallgattam ki. Ma már ritkábban utazom vonaton, de azt hiszem, nemcsak azért nem hallanék ilyen beszélgetéseket, mert az IC-szerelvényekben, amelyeknek éppen ezért elvi ellensége vagyok, nehéz bármit kihallgatni, sokkal inkább azért, mert a vita a bölcsészértelmiség helyzetét tekintve nálunk is eldõlt, mégpedig a harmadik lány javára. (Szerintem rövid hajú volt és nem hordott szemüveget.) Ezzel kapcsolatban Magyarország semmi újat nem produkált ahhoz képest, ami elõször az Egyesült Államokban ment végbe az 1940-es években, majd a ’70-es évek elején hasonlóképpen Nyugat-Európában is. C. Wright Mills amerikai szociológus már 1944-ben leírta, hogy a független értelmiséginek marginalitásán elborongva szembe kell néznie a hatalom nélküliség tapasztalatával, és ha bizonytalan és hatástalan pozícióját feladva új, nagyobb befolyással kecsegtetõ, távlatokat nyitó és gazdaságos pozíciót keres magának a polgári társadalomban, azt vagy egy viszonylag kicsiny, belterjes szakmai csoport tagjaként találhatja meg, vagy intézményekhez, szövetségekhez, a kormányhoz csatlakozva olyan szakértõként, aki a döntések elõkészítésében és hatásuk elemzésében kamatoztathatja tudását, továbbá elszegõdhet az információs ipar ügynökének is. A legfontosabb funkciók felsorolása még eggyel biztosan kiegészítendõ: a versengõ demokráciák televíziós kultúráiban egyre terebélyesedõ véleményiparnak is szüksége van hivatásos elemzõkre, akik konyhakész elméletekkel várják a munkából fáradtan hazaérkezõ polgárokat. Ezekre a szerepekre igény van, és reális értékek kapcsolódnak hozzájuk.

Megszokhattuk azonban, hogy a hasonló leírások végsõ célja nem az, hogy tudatosítsák és értelmezhetõvé tegyék a hagyományos értelmiségi szerepek megváltozását, különös tekintettel a szellemtudományok területén alkotókra, hanem hogy az úgynevezett “független gondolkodókhoz” köthetõ magatartás- és gondolatformák szükségességét igazolják. E független gondolkodók elsõsorban persze a szellemtudományok képviselõibõl rekrutálódnak, akik a 19. századi humboldtiánus képzési rendben a társadalom vezetõi közé tartoztak, de a 20. században elveszítették befolyásukat. Mills eszmefuttatása ezáltal részévé válik annak a modern érvanyagnak, amely a rentabilitás algoritmusaira épülõ egyetemes logikával szemben a számokkal közvetlenül nem megmérhetõt veszi védelmébe. A védelem számára Mills nem szolgál új munícióval: a hatalmi pozíciókból kívül maradó intellektuelek kiváltsága az érdek nélküli kritika, mondja, egészen pontosan az, hogy leleplezzék a látásunkban és a megértésünkben közremûködõ sztereotípiákat1, vagyis mindazokat az igazságokat, amelyeket alkalmazunk ugyan, de igaz voltukat nem szoktuk megvizsgálni.

Mivel azonban a független gondolkodók2 valóban a 19. századi szellemtudományok szerencsétlen sorsú örökösei, defenzívájuk és önigazolásuk eszközrendszerét jelentõs részben az örökségüket megalapozó erkölcsfilozófiákban lelik meg, és valóban, modoruk, vitastílusuk, még ha rejtetten is, mindig hordozója az etikai imperatívusznak. De amíg az etikai elvek elméleti és az erkölcs gyakorlati mûvelése, tehát a kritika a 19. században a bírók és a papok mellett, sõt õket mindinkább megelõzve a szabad értelmiségiek kiváltsága volt, és fellépésükkel a társadalmi-politikai gyakorlatot is nagymértékben befolyásolták, addig az etikai normák alakítására ma éppoly csekély befolyással van a szellemtudományok örököse, mint a jog- és a Biblia-értelmezés hivatkozásait továbbra is gondozó szakember. Ám ahogyan e normák alakítása napjainkban sem valamely társadalmi csoport privilégiuma, úgy valójában száz évvel ezelõtt sem volt az, sokkal inkább bizonyos technikáké. Az üzenet maga a médium, állította McLuhan. Sokat idézett kijelentését sok évtizeddel megelõzve már Simmel is pontosan jellemezte a helyzetet A pénz filozófiája címû munkájában:

A lelki világ alaptényei közé tartozik, hogy a lét különbözõ elemei közti kapcsolatokat különleges képzõdményekben testesítjük meg; ezek önmagukban szubsztanciával rendelkeznek, de jelentést számunkra csak azáltal hordoznak, hogy láthatóvá tesznek egy viszonyt, amely lazábban vagy szorosabban hozzájuk kötõdik. A jegygyûrû, de minden levél is, minden zálog, ahogyan minden hivatali uniformis is szimbóluma vagy hordozója az emberek közötti erkölcsi vagy intellektuális, jogi vagy politikai kapcsolatnak, sõt a szakramentumok sem mások, mint az ember és istene között fennálló szubsztancializált viszony megtestesítõje; az országokat összekötõ távíródrótok sem kevésbé tekinthetõk ilyen szubsztanciáknak, mint szembenállásukat kifejezõ katonai fegyverek, amelyeknek alig van jelentõségük az egyes ember számára, értelmet csak az emberek és embercsoportok általuk kikristályosodó kapcsolatában nyernek.3

A közvetítõ médiumok legfontosabbika kétségtelenül a pénz, és éppen a pénz története demonstrálhatja legnyilvánvalóbban McLuhan igazát. A pénz története azonban bizonyos szempontból fordítástörténetként is felfogható, amennyiben feltételezünk egy olyan matematikai nyelvet, amely nem tartozik kitüntetetten egyetlen népcsoporthoz sem, általános és viszonylag átlátható szabályait azonban bárki elsajátíthatja, és minden nem matematikai nyelv több-kevesebb veszteséggel vagy éppen nyereséggel lefordítható rá. Ehhez képest mellékes, hogy a pénz konkrét megjelenése hordozni szokott csoportszimbólumokat, e szimbólumok nem jutnak közvetlen szerephez a cserében. Fontosabb számunkra, hogy a fordítás során veszteség és nyereség termelõdhet.

Amíg a szellemtudományok a fordítás mûveletét hosszú ideig jelentõs nyereséggel voltak képesek végrehajtani, amit jól demonstrálnak a klaszszikus tudományegyetemek pompás épületei, valamint az a tény, hogy a bölcsészkarokat ezeken a több karból álló tudományegyetemeken általában a központ közelében találjuk, legalábbis a C. Wright Mills által jelzett idõponttól kezdve a szellemtudományok e mûvelet vesztesei közé tartoznak. (Ezt a helyzetet jelképezheti, hogy a nagy európai egyetemek pompás bölcsészkari épületei a ’80-as, ’90-es évekre a mûködõképesség határáig lerobbantak.)

3. A szoftver és a hardver

A fordítási mûveletek veszteségei közé tartozik az is, hogy a humboldti egyetem átalakítására törekvõ elsõ adminisztratív kezdeményezések nyomán szerte Európában elõbb leszûkült, majd lányegében felszámolódott a szabad gondolkodói lét társadalmi tere. A bölcsész vagy jogi kari elõadásokon és szemináriumokon természetesen még ma is találkozunk ama hit maradékaival, hogy a múlt világának értelmezésébõl, ami a kultúra történetiségének tudatát erõsíti, a jelennek szóló sajátos igazságok fakadnak, és jelen van még a számûzöttekéhez hasonló létforma étosza is, mely feltételezi, hogy nemcsak szép, de hasznos is egyszerre néznünk a dolgokat a mögöttünk hagyott régi és az elõttünk fekvõ új nézõpontból. E létforma azonban otthontalan, és éppen az teszi azzá, ami a humboldti tegnap erõt biztosító újdonsága volt: a történeti szemlélet.

Humboldt korának történeti szemlélete természetesen nem hasonlított a miénkre. A kor legnagyobb német történésze, Leopold von Ranke annak köszönhette rendkívüli hatását, hogy az egyszeri eseményekben általános történelmi erõk összecsapását mutatta ki, amelyek ha nem is szükségszerûen, “a történelem menetében, a föld, a klíma, a faj és a hagyomány természetes feltételeiben megalapozott történelmi meghatározottsággal bizonyos emberi cselekedeteket elõhívtak”.4 Ranke szemléletének posztulált tárgya tehát a történelem objektív menete, amely nem tántorodik meg a jelen küszöbén. A posztulálás azonban ebben az esetben is a szem dolga, vagyis az a kérdés, hogy elég mélyre látó és egyszersmind elég elvakult-e a történeti szemlélet ahhoz, hogy belelássa az események sokaságába “a történelem valódi menetét”, vagyis hogy maradéktalanul bedõl-e saját ideológiájának, és így elkerüli-e kijózanító önkritikát, hogy mély és felfedezõ pillantása nem a történelem menetét látta meg, csupán saját ideológiájának történeti tükörképét.

A mi 20. századi történeti tapasztalatokon iskolázott tekintetünk persze gyanakvóbb Ranke tekinteténél, de a fõ különbség talán mégsem ebben van a két korszak között, hanem a közvetítés lényegének értelmezésében. Amikor Jochen Hörisch nagyrészt McLuhan nyomán áttekinti az adatokat tároló, továbbító és feldolgozó médiumok definíciós változatait, a következõket sorolja fel: 1. a médiumok a test kiterjesztései, 2. a médiumok az interakciók koordinátorai, 3. a médiumok a valószínûtlenség fokozói.5 Ezeknek a definícióknak nincsenek tartalmi vonatkozásai, nem szólnak a test kiterjesztésének módjairól, az interakciók helyességérõl vagy helytelenségérõl, a valószínûtlenség határairól. Mindezt nem azért nem teszik, mert a ma tudománya közönyös az ilyen tartalmak iránt, hanem a médiumoknak éppen a pénzforgalomban érzékelt azon sajátsága miatt, melyet legtömörebben az a közismert mondás fejez ki, hogy a pénznek nincsen szaga.

Amennyiben magát az egyetemet is médiumnak tekintjük, márpedig annak kell tekintenünk, hiszen az egyetem is adatokat forgalmaz (tanítás), tárol (részben a könyvtárakban, részben a fejekben) és adatokat dolgoz fel (kutatás), akkor a legfõbb különbséget abban fedezhetjük fel, hogy amíg Humboldt elsõdlegesen a szoftver oldaláról definiálta az intézményt, a mai tudományos sztenderdek ugyanezt a szoftverek lefuttatását lehetõvé tevõ hardver oldaláról teszik.

Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen nem csupán azt tapasztaltuk, hogy a szoftverek (ideológiák) viszonylag gyorsan elavulnak, hanem azt is, hogy szinte minden esetben sötét zsákutcákba csalják a program íróit és alkalmazóit. A számítástechnika hasonlata azonban jól megvilágítja, hogy a médiumok alapfelépítése sem nélkülöz elméleti és gyakorlati posztulátumokat, olyanokat tehát, amilyeneket például Humboldt fogalmazott meg, amikor a berlini felsõbb tudományos intézmények külsõ és belsõ szervezetérõl értekezve végül mégiscsak egy hardver leírását adta. Tehát ha nem is beszélünk róla, az egyetemek és a tudományok felépítésének ma is és mindenkor vannak ideológiai feltételei, amelyek konzekvensen vagy kevésbé konzekvensen érvényesülnek az intézmények felépítésében. Az ideológia pedig ebben az esetben is azonos azzal a nyelvvel, amelynek értelmezésére az alaprendszer képes. Az a változás, amely az egyetemeken a bolognai rendszerre való áttérés során szemünk elõtt zajlik, véleményem szerint nem céloz mást, és nem mutatja differenciáltabb megfontolások nyomait, mint hogy az egyetemek mûködését is a társadalmi interakciók legfontosabb médiuma, a pénz üzeneteinek kell szabályoznia.

4. Profik és amatõrök?

Engem azonban e helyütt mindez azért érdekel, hogy tovább vizsgálhassam a szabad gondolkodói lét mai lehetõségeit.

Induljunk ki továbbra is abból, hogy a szabadgondolkodói lét feltételei a humboldti modellben az egyetemeken, elsõsorban pedig az adatfeldolgozást értelmezõi módszerrel végzõ szellem- és a jogtudományi fakultásokon voltak adottak. Ez Magyarországon biztosan így volt a rendszerváltásig. Az egyetemek vezetõi között kivétel nélkül olyanok voltak, akik tudományos munkájukkal az uralkodó hatalmi ideológiát szolgálták, de a ’70-es évek közepétõl kezdve elsõsorban kisebb tanszékeken olyanok is találkozhattak a hallgatókkal, vagyis az élõszó közvetlenségével forgalmazhattak adatokat, akik az uralkodó ideológiával erõsebb vagy gyengébb kritikai viszonyt tartottak fenn. (Ilyen kutatókat persze jóval nagyobb számban találhattunk akadémiai intézményekben és még eldugottabb tudományos intézményekben, ahol nem volt mód a fiatalokkal való közvetlen találkozásra.)

Azok a független gondolkodók, akik utoljára a rendszerváltást közvetlenül megelõzõ években lehettek érzékelhetõ hatással az ország életére, kivétel nélkül mindannyian menekültek voltak, a kádári állam belsõ menekültjei, akik egyetemeken, könyvtárakban, kutatóintézetekben találtak maguknak menedéket, ahol persze változatlanul ellenõrzés alatt álltak, de számíthattak a hozzájuk hasonló értelmiségiek szolidaritására. Menekülésük értéket teremtett. Nem csupán azt a rendkívüli intellektuális veszteséget voltak képesek jelentõsen csökkenteni, amelyet elpusztult és kivándorolt kollégáik hiánya okozott, hanem a 20. század közepén többszörösen megszakadt kulturális folytonosság utólagos korrekciójára is az õ részvételükkel került sor. Ebben az eredményben több nemzedék munkája összegzõdik. Mindezt az tette lehetõvé, hogy az alkufolyamatokban a hatalom a ’70-es évek közepe után egyre inkább rákényszerült önmaga korlátozásra. Bár a kései Kádár-kor kultúr- és tudománypolitikájának részleteit mindmáig nem ismerjük elég alaposan, annyi bizonyos, hogy az idõ haladtával a hatalomnak egyre több esetben kellett ellenszolgáltatások nélkül akceptálnia a szabad gondolkodás igényeit. A pártközpont mind kevésbé volt képes kezében tartani a kulturális tér uralmát, ugyanakkor csupán az 1986-os írószövetségi kongresszus folyamán bizonyosodott be végképp, hogy a párt hatalomvesztésének folyamata nem visszafordítható.

A rendszerváltás idején e nemzedékek életében egyfajta munkamegosztás következett be. Voltak, akik egyetemi vagy kutatóintézeti állásukat elhagyva politikusként lettek részesei az újjászervezõdõ, de kezdettõl fogva megosztott politikai elitnek, mások szakterületük keretei közt megmaradva szakértõként segítették a politikai döntések meghozatalát, vagy ideológiai muníciót szolgáltattak a szimbólumok birtoklásáért és a szimbólumokat hatékonyan terjesztõ médiumokért kibontakozó harchoz, megint mások pedig szakterületük specialistáiként dolgoztak tovább. Mindezek mellett akadtak néhányan olyanok is, akik menekült helyzetüket továbbra is fenntartották, nem tettek szert hatalomra és nem váltak specialistává, nem sajátították el az új szabályokat, hanem végtelen és kilátástalan harcokba bonyolódva változatlanul a fennállóval szemben fogalmazták meg szerepüket, amelyhez tehát hozzátartozott a rendszerváltás mentális és morális kudarcának sugallata, továbbá a régi és az új hatalmi viszonyok együttes opponálása.

A munkamegosztás nagy csoportjai valójában egyaránt a professzionalizálódás útjára léptek. Akikrõl kiderült, hogy a politikusi pályán erre nem képesek, a gazdasági szférába léptek át, vagy több-kevesebb sikerrel megpróbáltak visszailleszkedni az egyetemi életbe. Az õ esetüknél azonban érdekesebb a kitartó menekülteké. Számomra az õ példájuk bizonyítja, hogy a független gondolkodó mai helyzetének jellemzésére nem alkalmas Edward W. Said szép tipológiája sem, amelyet 1994-ben megjelent Representations of the Intellectual címû kötetének esszéiben dolgozott ki. Said az amatõrök és a specialista szakértõk konfliktusában szemléli a gondolkodás társadalmi terepét. Specialistának azt a szakértelmiségit nevezi, akit egy tudományos közösség a maga hivatalos és informatív minõsítõ eljárásrendjében annak fogad el, mert mértékadó szerzõkre hivatkozik, a helyesnek tekintett nyelvet használja és a tudományos érdeklõdés által korrekt módon körülhatárolt területeken koncentrálja erejét. A szakértõ tehát olyan szakember, aki kikerülhetetlenül vonzódik a hatalomhoz és a tekintélyhez, és morális szempontokat nem kever az érvelésébe, legalábbis akkor biztosan nem, ha ezek a szempontok a hatalommal való összeütközésre kényszerítenék. Vele szemben az amatõr esetenként ugyanazzal a szaktudással rendelkezik, mint a specialista, de tájékozódását nem korlátozza tekintélyi elvek szerint, ezáltal sokkal kevésbé átlátható történeti-elméleti bázisra tesz szert, és ami a legfontosabb, a társadalom gondolkodó tagjaként úgy véli, áttörve a tudományos rutint és szembeszegülve a hatalmi érvekkel joga van egy kizárólag technikainak látszó, magasan professzionalizált tevékenység kapcsán is erkölcsi kérdéseket szóba hozni. A millsi tézisekhez hasonlóan ez a szembeállítás is a szabad gondolkodói lét dicséretét és védelmét szolgálja, vagyis egy olyan értelmiségi létformáét, amely kívül helyezi magát a szolgáltató és a megrendelõ, az eladó és a vevõ gazdasági viszonyán.

Said érvelése természetesen szintén beleütközik a fordítás problémájába: a szolgáltatás kereskedelmi viszonyaiban gondolkodó hatalommal a saját nyelvén kellene elfogadtatni, hogy a társadalom bizonyos pontjain fel kell függesztenünk a költség és a megtérülés algoritmusait, hogy az erõsen szabályozott struktúrákban szükség van szabadabb, gyors mozgású szereplõkre, akik ugyan nem hoznak létre jól alkalmazható és könnyen eladható szilárd szerkezeteket, de kérdéseikkel, kellemetlenkedésükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a meglévõ szerkezetek hatékonyan és gyorsan átalakuljanak. E fordítói feladatot eddig sehol senkinek nem sikerült sikeresen végrehajtania, és a sikerre az Európai Unió országai közül valószínûleg a legpénztelenebb Közép-Kelet-Európai régióban kínálkozik a legkevesebb esély.

A szabad gondolkodás helyzete mégsem emiatt leírhatatlan az amatõr és a szaktudós ellentétével, és még csak nem is azért, mert senki sem lehet egészen független, hanem a civilizációs tér megváltozott berendezkedése miatt. Ha valaki a szabad gondolkodás történetének megírására vállalkozna, ami jelentõs részben azonos lenne az irónia kultúrtörténetével, bizonyára Szókratésszel kezdené elbeszélését. De Szókratész világa kicsiny volt. Harmincéves kora elõtt tudomásunk szerint egyszer mozdult ki hosszabb idõre Athénból, Számosz szigetén töltött egy esztendõt, ezt követõen csak hadjáratok idején hagyta el városát, összesen három ízben. Ezzel szemben egy mai gondolkodónak például a háború és a béke dolgában egyszerre kell mérlegelnie természeti, egymást kölcsönösen kizáró geopolitikai (nyugati és keleti, észak-amerikai, európai, afrikai, kínai, iszlám, dél-amerikai stb.), gazdasági, kulturális és szociális igazságokat, amelyek semmilyen általánosságban nem egyesíthetõk, és amint példánk mutatja, az esetek többségében még csak le sem fordíthatók egymás nyelvére. A specializáció vagy a tekintélyelvûség ebben az összefüggésben nem jelent mást, mint hogy a gondolkodók csoportjai megalapítják a maguk mesterséges városállamait, ahová visszahúzódhatnak, és az ott érvényes szabályok szerint, erõsebb vagy gyengébb hatalmi hátérrel létrehozhatják szellemi portékájukat, és megvételre kínálhatják a fizetõképes közönségnek. A portéka értékét természetesen meghatározza az is, hogy a város legmagasabb tornyából milyen széles világ tárul a lakók szeme elé, és hogy meglátják-e, ami elõttük van. A teljes világot azonban még csak megközelítõleg sem látja senki.

A hasonlat folytatásaképpen kézenfekvõ lenne az amatõröket olyan nomádokként ábrázolnunk, akik bejárják a városok közti szabad tereket, és híreket, ötleteket, megfontolásokat hurcolnak egyik helyrõl a másikra. Csakhogy ez az ábrázolás nem lenne élethû. Ugyanis a városlakók is utaznak, egyszerre számtalan másik várossal állnak kapcsolatban, amelyek így bonyolult hálózatokba szervezõdnek, és amennyiben élni kívánnak vele, a nomádoknak is rendelkezésükre áll a városok által kínált infrastruktúra.

A különbség tehát nem az amatõrségben és a professzionalitásban van, hanem hogy a gondolatok igazságokat forgatnak fel, és milyeneket erõsítenek meg. A haszon algoritmusának nyelvén legföljebb annyit állíthatunk, hogy minden igazság kizárása egyaránt okoz nyereséget és veszteséget, a legminimálisabb igényû kérdés pedig, amelyet ezen a nyelven meg kell fogalmaznunk, úgy hangzik, hogy egy hardverszerû hálózatnak hányféle párhuzamos nyelvre van szüksége ahhoz, hogy a hardvert mûködtetõ szabályok és feltételek megváltozása esetén a rendszert minél csekélyebb veszteséggel, és minél nagyobb nyereséggel lehessen átalakítani.

5. A szabadság gyakorlásáról pedig…

Úgy látom, szerte Európában, így Magyarországon is ezzel ellentétes folyamatok zajlanak. A pénztelenség és a nyitott rendszerek finanszírozhatatlansága látszólag szükségessé teszi, hogy az egyetemek gazdasági vállatokként mûködjenek, vagyis hogy csak azok a szempontok kapjanak szerepet a döntésekben, amelyeket a pénz médiuma közvetíteni képes, leegyszerûsítve a dolgot tehát azok, amelyek üzenete maga a pénz. Mindeközben az egyetemi oktatók éppen úgy állami vagy vállalati hivatalnokká válnak, ahogyan korábban azzá váltak az iskolai tanítók és tanárok. Amikor a humboldti egyetem szervezeti átalakításáról döntöttünk, annak sok szempontból vitatható étoszát is felszámoltuk, lemondva azokról az értékekrõl, amelyek csak a humboldti egyetemen, az általa biztosított létformák közepette jöhettek létre.

A bölcsészkari egyetemi oktatók munkájának jelentõs részét ma az adminisztráció teszi ki, amelynek egyik célja, hogy egyetemen kívüli forrásokból megszerezzék kutatásaik pénzügyi fedezetét (ennek érdekében kutatásaikat ajánlatos eleve úgy alakítaniuk, hogy messzemenõen figyelembe vegyék a pénzosztó kuratóriumok koordinációs és tartalmi preferenciáit), másik célja pedig az, hogy idõben elhárítsák azokat a központi próbálkozásokat, amelyek végeredménye a belátható jövõben álláshelyük leépítése lenne. E két cél érdekében szellemi és fizikai erejüket nem kímélve értekeznek, információkat próbálnak szerezni, konspirálnak, alkalmi vagy hosszabb távú szövetségeket kötnek, és jobb híján nyílt összetûzésekbe bonyolódnak egymással. Védik az érdekeiket, vagy amit annak vélnek. Hivatali feladatuk elvégzésére, a hardver értékteremtõ mûködtetésére energiájuknak és képességeiknek kicsiny töredéke jut, és abban reménykednek, hogy a hallgatók ezt nem veszik észre. (A hallgatók mindent észrevesznek.)

A szabadság gyakorlásáról pedig szó sem esik.

A három lány ugyanott szállt le a vonatról, ahol én, az arcukat azonban akkor sem láttam. Egyszerûen túl gyorsak voltak hozzám képest, mire leszálltam, elkeveredtek a tömegben. Kíváncsi vagyok, ma miben utaznak.

  1. C. Wright Mills: Power, Politics and People. The Collected Essays of C. Wright Mills, szerk.: Irving Louis Horowitz, N.Y. 1963. 299.
  2. Wilhelm Humboldt a felsõbb tudományos intézmények legfõbb sajátságának egyfelõl azt tartotta, hogy ott kibontakozhat “azoknak az embereknek a szellemi élete, akiket külsõ kötetlenség vagy belsõ törekvés vezérel a tudományos kutatásban” (W. Humboldt: Válogatott írások, Európa, Bp. 1985. 251., másfelõl azt, hogy ezekben az intézményekben “mindaz találkozik, ami közvetlenül a nemzet erkölcsi kultúrájának elõmozdítására történik” ami viszont nem közvetlen erkölcsi állításokon alapszik, hanem azon, “hogy ezen intézményeknek rendeltetésük szerint a szó legmélyebb és legtágabb értelmében a tudományt kell mûvelniük” (W. Humboldt: uo. 249.). Így persze Humboldt azt is feltételezi, hogy a tudomány mûvelése és az általános etikai elvek mindig összhangba hozhatók egymással, ami már az õ korában sem volt egyéb, mint hittétel.
  3. Georg Simmel: Philosophie des Geldes, Berlin, 1977. 98.
  4. Ld. Richard Sternfeld Leopold von Ranke Historische Charakterbilder címû kötetéhez írott bevezetõjét, Deutsche Buchgemeinschaft, Berlin, é. n. 11.
  5. Jochen Hörisch: Eine Geschichte der Medien, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2004. 62–80.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.