Kremljovka, az emlékekben felidézett múlt szimbóluma

Acsinszk, a krasznojarszki régió fővárosa, 1961-ben:

A párt első titkára azt üzente, hogy nézzek be a városi bizottság könyvtárába. Ott aztán az egyik asztalon, a propagandisták termének közepén, egy rakás friss hús várt… A régió Komszomoljának első titkáraként abban a kiváltságban volt részem, hogy olcsóbban vásárolhattam belőle.

Acsinszk apró szibériai város, Moszkvától meglehetősen messze. A fenti jelenet sivár, már-már orwelli, ám sokkal inkább kifejezi a rendszer szellemét, mint Moszkva, ahol a helyi titkok hálója védelmet nyújtott a hatalomnak, és megóvta azt a fürkésző tekintetektől és az ítélkezéstől.

Moszkva és a vidék közötti különbség szembeötlő. A fővárosban a Központi Bizottság, más bizottságok, a minisztériumok, a szovjetek bársonyborítású folyosóinak légköre, a Kreml csillogása, a hatalom e szentélyei mindenkit rabul ejtettek, és félelemmel töltöttek el.

Jurij Koroljov, jogász, aki több évtizeden keresztül dolgozott a Legfelsőbb Tanácsban, arra emlékszik vissza, hogy Sztálin idejében, és még néhány évvel halála után is, sajátos szabály volt érvényben a Kremlben. Ha a Politbüro valamelyik tagja szembejött a folyosón, az nem volt elég, hogy az udvariassági szabályoknak eleget téve előreengedték, de félre is kellett húzódni a folyosón lévő fülkék egyikébe. Még mielőtt az ember a falhoz lapult volna, gyakran egy testőr már előre szólt: “szíveskedjen arrébb állni” a magasrangú személy elől.

Minden tanú, akár szóban, akár írásban nyilatkozik, arról számol be, hogy pályájuk elején a szentség érzése hatotta át őket, ha a Kreml kiváltságosoknak fenntartott helyeire léphettek be. Bár különböző módon, de mindenki a megbecsülés, a tisztelet és a megdöbbenés érzésére emlékszik vissza, amikor átlépte ennek a világnak a küszöbét.

Jurij Koroljov szinte sokkot kapott, amikor felkérték, hogy a Legfelsőbb Tanácsnál dolgozzon. Ezt írja: “Teljesen megdöbbentem!” “A Legfelsőbb Tanács olyan távoli!”

V. A. Medvegyev, bár Leningrádban a párt első emberének számított, mégis azt mondja, hogy amikor a moszkvai Központi Bizottsághoz került, teljesen felkavarta a légkör; a fényűzés, a titokzatosság és a kikezdhetetlen biztonság.

Natalja Zimjanyina, a Pravda főszerkesztőjének lánya szerint “igazán csodás volt” az a változás, amely családja életében következett be, miután apját a Központi Bizottság titkárának választották.

Valentyina Klemenko, aki 18 éves korában lett a Központi Bizottság apparátusának tagja, és még napjainkban is vezetője az elnöki Adminisztráció azon részlegének, amely a könyvek eladásával és terjesztésével foglalkozik, mindig is ámulattal és nosztalgiával gondolt vissza “a csodák országára”.

A Kreml és a Vörös tér (a Központi Bizottság székhelye) olyanok, mint egy valódi köztársaság, állam az államban; autonóm egység, saját szolgáltatásokkal, csőpostából, alagutakból, és telefonvonalakból álló kommunikációs hálózattal… és szakképzett, udvarias, diszkrét, alázatos végrehajtó személyzettel…, amely semmilyen rokonságban nincs a jelenlegi apparátus kapzsiságával.

A fenti véleményekből az látszik, hogy míg Acsinszk a maga durva módján tárja fel magát, addig a Kreml, a hatalom e legfőbb szentélyének áhítattal teli emléke mélyebb elemzést igényel.

A kommunizmus kis szigetei

Natalja Zimjanyina, aki jelenleg a Moszkvai Hírek újságírója, akkortájt úgy érezte, hogy a “kommunizmus egy kis szigetén” él. Látszólag legendás helyekről beszél, azonban mindegyik tökéletesen beazonosítható, így a kiváltságosok étkezdéje is.

Miután a Kremlt 1918 augusztusában átrendezték, a Szovnarkom (a Szovjetunió kormányának hivatalos, rövidített elnevezése 1918–46 között – a szerk.) étkezdéje a Kavaljerszkij épületbe került. Egyfelől Lenin azt akarta, hogy a párt és az állam felső vezetése az étkezések alkalmával összekovácsolódjon, és lehetőségük legyen az információcserére és a napi problémák átbeszélésére. Másfelől, az ebédlőben tápláló és bőséges fogásokat kellett felszolgálni az elvtársaknak, hogy elkerüljék az olyan rosszulléteket, mint ami A. D. Csjurupával, az Élelmiszerellátásért Felelős Hivatal megbízottjával is történt, aki 1918 júliusában a Szovnarkom gyűlésén elájult.

A hivatali megbízottnak gyakran voltak szívpanaszai, ám a sürgősen kihívott városi orvos az éhség által előidézett eszméletvesztést állapított meg nála. A hiányos táplálkozás az egész szervezetében károkat okozott. Megható legenda született a forradalmi áldozatkészségről, és a későbbiekben is széles körben terjedt a visszaemlékezésekben, sőt a filmes dokumentumokban is. A Szovnarkom egy rendelete kimondta, hogy Csjurupa kapjon öt millió rubelt azért, hogy helyreállítsa az egészségét külföldön. V. D. Boncs-Brujevics, a Szovnarkom Gazdasági és Közigazgatási Osztályának vezetője ezek után látott hozzá egy egészségügyi és orvosi igazgatóság felállításához a Kreml belsejében. Összeállította azon személyek listáját, akik jogosultak voltak az étkezésre és az orvosi ellátásra ezen a helyen.

Két évvel később az elégedetlenség már olyan nagy volt a bolsevik hatalommal szemben, hogy 1920 júliusában E. N. Preobrazsenszkijnek fel kellett vetnie az egyenlő bánásmód kérdését. Miután megvitatták a problémát, a Politbüró szeptemberben eljuttatta a Központi Bizottság egy körlevelét a párt minden szervezetéhez. Ebben arra hívták fel a figyelmet, hogy mindenki őrködjön az egyenlőség elvének betartásán. Még ugyanebben a hónapban ez a kérdés a párt IX. kongresszusának napirendi pontjai között szerepelt. Ekkor Lenin kezdeményezésére megválasztottak egy bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy felszámolja az elvtársak között meglévő anyagi különbségeket.

A kongresszus határozatai között szerepelt egy titkos záradék, amely egy, a Politbürónak alárendelt, nagy hatalommal bíró, különleges bizottság felállítását irányozta elő. Ennek az volt a feladata, hogy ellenőrizze a Kreml lakóinak kiváltságait, annak érdekében, hogy véget vessen a velük kapcsolatos szóbeszédnek. A vizsgálat eredményei, amelyeket a bizottság 1920 októberében tárt fel, 1992-ig titkosak maradtak. A dokumentumokból, amelyek mára nyilvánossá váltak, és bárki hozzájuk férhet, az derül ki, hogy a szállás és az utazás terén nem mutattak ki visszásságokat. Ellenben a vizsgálat az élelmiszeradagokat túlságosan is magasnak tartotta, összehasonlítva a lakosság többi részének adagjával, és éppen ezért elhatározta csökkentésüket.

Ugyanakkor semmilyen dokumentum sem erősíti meg az ilyen irányú elmozdulást. Semmi nem változott, és a párt, valamint az állam felelős tisztégviselői továbbra is minden hónapban megkapták azt, amit a Szovnarkom élelmiszeradagjának hívtak (szovnarkomovszkij pajok). Ez 8 kg lisztet, 3 kg gabonát, 4 kg halat, 4 kg húst és 16 kg növényi élelmiszert jelentett. Más termékeket grammban mértek ki: 600 gramm vaj, 800 gramm olaj, 100 gramm tea, 400 gramm cukor, 400 gramm szappan, 600 gramm só és 3 doboz gyufa jutott a kiváltágosoknak.

L. Satunovszkaja úgy emlékezik vissza, hogy a Kreml kitüntetett személyei egyaránt részesültek a közös étkező nyújtotta kiváltságokból és az otthonukba kiszállított élelmiszerekből. Korlátlanul látták el magukat mindenfajta termékkel a Kreml raktárából, és egyesek még csak fizetni sem voltak hajlandóak. Ugyanakkor ingyen járt a bútor, a szállás, a villamosenergia és a háztartási személyzet.

A Szovnarkom étkezőjét 1930-ban átköltöztették a Kremlből a Granovszkij utca 2-be, amely néhány lépésre volt csupán a kormányépülettől. A magasrangú funkcionáriusok naponta kétszer étkezhettek az ebédlőben. Jegyekkel fizettek, amelyeken a dátumon és a napon kívül még két szó szerepelt: ebéd és vacsora. A havi jegyeket 50%-os kedvezménnyel vásárolhatták meg. A fennmaradó 50%-ot, a “jutalmat”, a párt kasszája állta. A funkcionáriusok tehát egy 140 rubeles jegy birtokosai voltak, amelyből 70 rubelt fizettek saját zsebükből.

Interjúalanyaim többsége hasonló esetekről számolt be, amelyeket személyesen éltek át a ’60-as és a ’70-es években. Beszámolóik sok párhuzamot mutatnak a ’30-as években megtörtént esetekkel.

Egyedül a jegyek kinézete és az étkezők berendezése változott, az ellátás lényege, hasonlóan az árakhoz, gyakorlatilag változatlan maradt. Galina Kravcsenko, L. B. Kamenyev menye például arról mesél, hogy a ’30-as évek elején (apósa 1934. decemberi letartóztatásáig) rendszeresen járt étkezni a kremljovkába:

Személyenként 500 rubelt fizettünk havonta. A fogások két személyre (Kamenyevnek és a feleségének) készültek, de bármikor kérhettünk újabb adagot. (…) Az egyes étkezéseknél mindig kaptunk egy font vajat és ugyanannyi kaviárt. Az egyes fogásokon túl, vagy azok helyett, bármikor kérhettünk egyéb finomságokat: felvágottat, süteményt, alkoholt (…) hatalmas halakat, felejthetetlen bordaszeleteket (…) Bármit és bármennyit is óhajtottál enni, elég volt csak szólni.

A jegy birtokosa, akár helyben étkezett, az első emeleti luxusteremben, akár kiváló minőségű, friss élelemmel látta el magát a földszinti részlegen, mindkét esetben csak az előállítási árat fizette. Volt azonban egy előnyösebb módja is az étkezésnek, ami elterjedtebb is volt: ha a raktárában vásároltak, a tisztviselő felesége vagy szakácsnője jóval több embernek tudott főzni otthon. Végül akadt egy harmadik lehetőség is: a kremljovka konyhájából megrendelni az ételt, és házhoz szállíttatni Ekkor, még az étel kiszállítása előtt, a biztonsági szolgálat pecséttel látta el a csomagot, és az élelmiszerre vonatkozó jótállási bizonyítványt állított ki.

A kiváltságosok száma növekedett, aminek következtében egy újabb ebédlőt nyitottak, a Jurij Trifonov regénye által híressé vált “Partmenti Ház” udvarában. A terv szerint ennek az ebédlőnek a Minisztertanács tisztségviselőit kellett volna kiszolgálnia, de a valóságban a legmagasabb rangú vezetők rokonságát fogadta, és ezáltal sikerült csökkenteni a Granovszkij utca ebédlőjének zsúfoltságát, ahol a funkcionáriusok és rokonságuk, kellemtelen módon, állandóan egymásba botlott.

Végül 1957-ben, az októberi forradalom 40. évfordulójára, és mert a veterán bolsevikok megkérték Hruscsovot, egy harmadik ebédlőt is nyitottak. Moszkvában ekkor 2267 “öreg bolsevikot” (azaz 1917 előtti mozgalmi múlttal rendelkező bolsevikot) tartottak számon, közülük 467- nek volt jogosítványa a főétkezők (a Granovszkij utca és a Partmenti Ház ebédlőjének) használatára, 1800-an pedig a főebédlők rendszerét követő kisebb ebédlőkbe jártak, amelyeket speciális nyitvatartással számukra tartottak fenn (Bolsoj komszomolszkij pereulok). Havonta 1260 rubel jutott arra a veteránra, aki az ebédlőben étkezett, és jegyekkel fizetett. Az összegnek csupán egy részét kellett állnia (ez 160-tól egészen 600 rubelig változhatott, a nyugdíj arányában, amely 1000-től 2500 rubelig terjedt); a maradék a párt kasszáját terhelte.

Jóllehet Hruscsov 1955-ben megnyitotta a Kreml kapuit a turisták előtt, a kíváncsi tekintetek mégsem fedezhették fel a különleges konyhát (oszobaja kuhnya), amely továbbra is csak a Kremlben dolgozó vezetőknek állt szolgálatára. Ezeknek a nagy embereknek sem idejük, sem kedvük nem volt, hogy a Granovszkij utcában étkezzenek. Bizonyos esetekben valami könnyű kosztot, máskor egy teljes fogást kértek a dolgozószobájukba. Ezenkívül, a különleges konyha szakácsai a bankettokra és a fogadásokra is főztek. A hétköznapokon a személyzet többsége a főváros környéki dácsákban, a magasabb rangú szovjet vezetők rezidenciáján szolgált.

“A jóllakottság érzése”

Az étkezdék használói közül azok, akiket megkérdeztem, megerősítették, hogy az volt “az érzésük, mintha hizlalnák őket”. Elmondásuk szerint az összeg, amelyet a jegyekért vagy a raktárból elhozott árukért kellett fizetniük, “pusztán szimbolikus” volt. Mégha ez számukra nem is jelentene többet a költségek egyszerű átvállalásánál, a történelemtudomány, a kremljovkán innen és túl is, ennél részletesebben vizsgálja a tisztviselőknek juttatott ételadományok jelentőségét.

Az ingyenes étkezési lehetőségek meglehetősen gyakoriak voltak. A kongresszusok, konferenciák és egyéb alkalmak delegáltjait mindig vendégekként kezelték, és ebből az alkalomból “egészségügyi étkezés” (talonü na lecsebnoje pitanyije) címkével ellátott éttermi jegyeket, távozásukkor pedig egy étkezési csomagot (szuhoj pajok) kaptak. A szervezők (a párt, a komszomol, a szakszervezetek emberei) külön pénzalappal rendelkeztek a találkozók lebonyolítására, de annak teljes összegét soha nem költötték el. A megmaradt pénzt egymás között osztották szét. A Központi Bizottságban akár az is előfordulhatott, hogy egy titkár a fizetése kétszeresét tartalmazó borítékot csúsztatott a saját zsebébe. Ami a személyzetet illeti, beleértve a takarítónőt is, mindnyájukat megjutalmazták néhány bankóval, amiért részt vettek a szervezésben.

Ha egy főfunkcionárius kiküldetésen volt, hálókocsijában kényelmes berendezés és ingyenes koszt várta. A hely, ahova érkezett, rendszerint “rangjának kijáró” fogadtatásban részesítette. Még a Központi Bizottság legátlagosabb propagandistája is nagy úrnak számított vidéken. 1969-ben egy fiatal történész, akit a Központi Bizottság azért küldött Ijevszk városába, hogy választ adjon néhány nemzetközileg aktuális kérdésre, meglepődve tapasztalta, hogy a szobájában egy ételekkel és italokkal feltöltött hűtőszekrény várja.

A funkcionáriusok jó részének bevett szokásává vált, hogy a hétvégéket családostul egy Moszkvához közeli nyaralóban tölti, ahol teljes ellátásban részesül, és mindezért csupán “szimbolikus árat” kell fizet.

A párt főiskolájának tanulói, mind Moszkvában, mind vidéken, tanulmányi idejük alatt (hat hónaptól három évig) napi háromszori étkezésben részesültek. Amint elhagyták az iskolát, akár a vakáció miatt, akár véglegesen, joguk volt az élelmiszercsomaghoz.

A Központi Bizottságtól függő intézetek (a Társadalomtudományi Akadémia, a Társadalomtudományi Intézet, a Marx–Engels–Lenin Intézet, és mások) étkezdéi nem voltak olyan elegánsak, de dolgozóiknak ugyanúgy biztosították a “jóllakottság érzését”.

A Központi Bizottság nemzetközi osztályának vendégházában (Plotnyikov utca 12, az Arbattól nem messze), ahol a külföldi látogatókat fogadták, az étkezés szintén teljesen ingyenes volt.

Sokszor nyílt alkalom az ajándékozásra. A Kreml konyháján hasznosított élelmiszer részben azokból az ajándékokból származott, amelyeket az egyes tagköztársaságok és régiók első titkárai adományoztak a párt és az állam elöljáróinak egy-egy ünnep, évforduló vagy a Kremlben járt látogatásuk alkalmával.

A litvánok különös gonddal küldték el fa alakú, tradicionális édességüket, az ukránok repülőgépen szállították rituális kenyerüket (poljanyica), hogy az még langyosan érkezzen az előkelő asztalra, az üzbégek diókat és szárított gyümölcsöket, a grúzok pedig legjobb boraikat küldték el…

A felkínált ajándékokat egészségügyi vizsgálatnak (biológiai ellenőrzésnek, rádioaktiv mérésnek, minőségvizsgálatnak) vetették alá, majd a Kreml külön konyhájába került, onnan pedig szétosztották a Politbüro tagjai és jelöltjei, továbbá a párt Központi Bizottságának titkárai között.

Az egy szinttel lejjebb, de még mindig fontos poszton található funkcionáriusok ünnepi alkalmakkor és minden vasárnap ingyenes élelmiszercsomagot kaptak.

Egyébként számtalan szemantikai jel emlékeztet arra, hogy a kiváltság mindig a hatalom tápláló funkciójától függ. Így, a kiváltságosoknak fenntartott élelmiszerraktár neve –raszpregyelityel (elosztó) – egy olyan valakire utal, aki azáltal, hogy ad, megoszt.

A Központi Bizottság Titkársága a gyűlések során gyakran iktatta be napirendi pontként a párt és az állam felelős tisztségviselőinek juttatandó “pénzbeli támogatás” kérdését. Bár jóllehet pénzről volt szó, az a dokumentumokban található orosz kifejezés, hogy gyenyezsnoje dovolsztvije, a földesúr által a szolgáltatásokért cserébe felajánlott élelmet jelenti (a dovolsztvije szinonim a prodovolsztvijeharcsi szavakkal).

Ha azt akarjuk kifejezni, hogy egy hely a hatalom terén előnyökkel bír, azzal a szólással élünk, hogy a hely kenyeret biztosít számunkra (hlebnoje meszto).

“Táplálkozni” és “szolgálni” az oroszban egyet jelent, és ezt mindenki természetesnek veszi.

Létezik egy jól ismert klisé: arra, hogy valami kapható mondjuk egy teljesen átlagos üzletben is, a szovjet emberek az “adják” (v magazinye dajut) kifejezést alkalmazták.

Végül, a szovjet polgárok a kiváltságok egész rendszerét kormuskának keresztelték el, amely az állatok táplálkozására szolgáló, elég egyszerű edényt, egyfajta vályút jelent. Ugyanez a szó szinoním a “hatalommal”. Például abban a jól ismert kifejezésben, hogy “mind hatalomra ácsingóznak” (vszje onyi k kormuske tyanutszja), az orosz a hatalom helyett a kormuska kifejezést használja.

Az ilyen típusú kifejezésekkel kapcsolatban persze mindig meg kell jegyeznünk, hogy jelentésük nagyban függ a szövegkörnyezettől. A kérdés az, a valóság milyen fokon befolyásolja a nyelvet. Az orosz nyelv esetében olyan hatásokat mutathatunk ki, amelyeknek nem szabad alábecsülni a jelentőségét.

A politikai gondolkodásra különösen hatott a mindennapok világa, és még ha figyelembe vesszük is az egypártrendszerrel beköszöntött elsivárosodást, a hatalom nyelvben megjelenő formái kétségkívül változatos képet mutatnak. Így például 1962 júniusában, Novocserkaszkban, egy tüntetés alkalmával, amely ugyancsak ritka eseménynek számított, a jelszavak egyike Hruscsov távozását szorgalmazta, és ezt az egyértelmű politikai üzenetet politikamentes szavakba öntötte: “csináljunk Hruscsovból kolbászt”. (Hruscsova na kolbaszu). A permi körzetben a bányászok a következő röpiratot osztogatták: “Egyél fűrészporos levest, kísérőnek pedig szenet.” Kétségtelen, hogy ez a fajta beszédmód nagyon is alkalmas volt a munkások dühének kifejezésére, amit az váltott ki, hogy Hruscsov bejelentette az élelmiszerek árának növekedését. E tüntetéshullám után a betonfalakon vagy a vasúti sínek melletti fakerítéseken és építkezéseken még évekig olvashattunk egy titokzatos és lefordíthatatlan falfirkát: na mjaszo, ami szó szerint valaminek hússá történő átváltozását jelenti. Persze minden szovjet alattvaló tudta, hogyan kell olvasni: “Le a rendszerrel!”

Egy szocialista jellegű párt 1990 februárjában útjára indított szlogenje – “a szocializmus demokrácia nélkül olyan, mint a kolbász hús nélkül” – azzal próbálta elnyerni a tömegek bizalmát, hogy bár politikai szempontból meglehetősen zavaros, ám a közérthetőség szempontjából nagyon is nyilvánvaló képet használt.

“A jóllakottság érzése” sajátos módon bukkan fel az utóbbi időben közreadott memoárokban. Ezek a visszaemlékezések bővelkednek az ételek okozta élvezetek emlékeiben. A szerzők, akár kiváltságosok voltak, akár hétköznapi emberek, a múlt emlékeiként minduntalan felidézik a mára legendássá váló gyárak, mint a Vörös Október cukrászat vagy a Mikojan húskombinát termékeinek ízeit. Ez a Moszkvában található hatalmas ipari komplexum, amelynek létrehozását Mikojannak, a kereskedelemért felelős népbiztosnak, az 1930-as Egyesült Államokban tett utazása inspirálta, úgy tűnik, felejthetetlen kolbászokat készített. Eugène Boldine, a SAV-Entertainment vállalatának elnöke minderre így emlékszik vissza:

A Mikojan Ipari Komplexumról sok mindent el lehetne mondani, de kezdjük azzal, hogy két termelési sora volt. Az első a kremljovkát látta el, a másik pedig a kereskedőket. Látszólag mindkét sor ugyanolyan minőségű kolbászt készített, de valójában a Kreml asztalára összehasonlíthatlanul jobb portéka került. (…) A Mikojan-üzem legfontosabb terméke a vastag, zsíros kolbász volt. Micsoda különleges íze volt annak! Emlékszem, gyerekkoromban, ha valaki kisütötte, minden egyes falatja rendkívüli élményt jelentett. Ezek a kolbászok egészen szenzációsak voltak. Soha nem ettem jobbat. Egyszer Hamburgban vettem valami ehhez hasonlót, de összességében nem volt olyan jó, mint a mikojani.

Vlagyimir Dacskevics, zeneszerző úgyszintén a mikojani kolbászok dicsőségét zengi:

Gyerekkoromban ez a kolbász volt álmaim netovábbja. Csak kivételes alkalmakkor ehettem, például ha vendégségbe mentünk a nagybátyámékhoz. Náluk mindig volt az asztalon belőle, mivel nagybátyám egy kereskedelmi hálózatot vezetett. Általában csak néhány kiváltságos embernek jutott…

Leonyid Parfjonov, az NTV televíziós lánc producere így emlékszik vissza:

Cserepovecig, a városig, ahol a gyerekkoromat töltöttem, a mikojani kolbász nem ért el, sem szüleimig, akik csak egyszerű szovjet állampolgárok voltak. Talán a városi bizottság funkcionáriusai ettek belőle, de mi, mi csupán azt a felhajtást érzékeltük, ami körülvette…

A fogyasztásban kiváltságosok emlékezetében éppúgy, mint a kollektív emlékezetben, oly mértékben keveredik egymással áhítat és nosztalgia, hogy a táplálék szinte mannaként jelenik meg, amely a mindenhatótól származik, aki alattvalóit táplálja az isteni eledellel. Az általános nélkülözés, amely egyik oka volt annak, hogy a kollektív emlékezetben ilyen fantasztikus jelentőségre tett szert az étel, valószínűleg kapcsolatban van a vezetőknek azzal az egyhangú aszketizmusával és puritánságával is, amellyel ez utóbbiak az élethez általában viszonyultak.

Nami Mikojan, a népbiztos menye meglehetősen pontos képet fest a helyzetről:

Bár úgy éreztük, hogy egy kis szigeten élünk, ez a sziget nem volt sem egzotikus, sem fényűző; a pirostéglás falak inkább egy kényelmes és csendes börtönre emlékeztetettek (…) A Kreml és minden hozzátartozó épület hasonlít egymásra: a falak alsó részét ugyanaz a tölgyfaborítás fedi, a folyosók mentén zöld virágokkal díszített piros tapéták futnak végig, mindenütt egy moszkvai luxusüzem tölgyfabútorai, és fehér mennyezetről lógó facsillárok… Sehol semmilyen fényűzés, csupán a célszerűség és a kényelem jelei láthatóak, mind a ruhák, mind a tárgyak elrendezésében. Minden dolognak megvan a maga helye, egy kis asztal a telefonnak, egy másik az újságoknak, svéd könyvespolcok és egy cipőszekrény stb. A hófehér ajtók jól zárnak, a szappan új minden fürdőszobában, de mint a legtöbb szovjet szappannak, nincsen illata… Semmi szépség, ami a szemnek örömet okozhatna… Rend, szigorúság, tisztaság, és unalmasan ismétlődő napok.

Sztálin alatt az aszketizmus lett a mérce. A vezér maga is csak egyféle katonakabátot hordott, a környezetében dolgozó férfiak és nők bár jó minőségű, de sötét színű, többé-kevésbé ugyanabból az üzemből származó, azonos szabású ruhát viseltek. A Bolsoj premierjei vagy a forradalmi ünnepek alkalmából játszott koncertek szabályozott, ritualizált keretek között folytak, és Sztálin körül egy minden csillogást nélkülöző, puritán vezetői réteg csoportosult: a nőknek még az ékszer viseletét is megtiltoták. A fegyelem, a szigorúság légköre, valamint a viselkedési és öltözködési szabályok, a mozdulatokra és a beszédre is kiterjedő társadalmi előírások mögött egyetlen dolog húzódott meg: a mindent átható rezsim. Natalja Zimjanyina, amikor a rítusokról kérdeztem, felkiáltott:

Naná, hogy az életünk teljesen át volt ritualizálva, és méghozzá hogyan! Ennek az egész vállalkozásnak a szabályrendszere, amit rezsimnek hívunk, mindenekelőtt velünk foglalkozott: apámmal, anyámmal, mindnyájunkkal, hiszen mindnyájunkat a rendszer embereinek tekintettek, még a gyerekeket is beleértve. Megkövetelték a szigorú öltöny-nyakkendő viseletet, a halk beszédet és az udvariassági formulákat. A hétköznapokat autós utazások tagolták, a gyerekek számára pedig mindig ugyanazok a kötelező elfoglaltságok ismétlődtek. Az ünnepnapok még rosszabbak voltak. A Vörös téri felvonulások, a nagypapa meglátogatása, aki mindig ugyanabból a csokoládésdobozból kínált meg, és a koncertek. Mindez azt is jelentette, hogy kölcsönösen felügyeltük egymást, ez hozta létre, és tartotta fenn a feszültséget. A divat persze tabu volt, a kiszakadás egy fajtája. Gyűlöltem ezt az egész közeget.

Miközben Natalját hallgattam, ismét világossá vált számomra, hogy egyedül a gazdagon megrakott asztal volt képes megszüntetni a feszültséget. Az ellentét, amely a hétköznapok és a Kreml fényűző bankettjei között állt fenn, minden bizonnyal növelte az emberekben azt az érzést, hogy valahonnan táplálják őket.

A rítusok, amelyeknek Natalja Zimjanyina is oly erősen érezte a nyomását, a szovjet emberek életében mindenütt jelen voltak. A kutatók a rítusok számtalan formáját és megnyilvánulási módját tanulmányozták, és hangsúlyozzák, hogy összehasonlítva korunk más ipari társadalmaival, a rítusok kiemelten fontos szerepet játszottak a szovjet társadalom szakralizációjában. Christel Lane a magán- és közélet különféle területein vizsgálja a rítus természetét. Vizsgálja a családi rítusokat (születéseket, esküvőket, temetéseket), a közösségi élet kezdetének rítusait (az úttörőkhöz való belépést, a komszomol fiataljaihoz való csatlakozást), a társadalom testébe (az első útlevél átvétele), illetve a hadseregbe való integrálódást (amikor már nem számítasz újoncnak), a munka, a háború és a természet kultuszát, a forradalmi ünnepeket stb. E sokszínű jelenség leírására a “politikai vallás” kifejezéssel él, mint ami a legadekvátabb leírás a Szovjetunióra. Lane itt nem a szó hagyományos értelmében vett vallásról beszél, sem egy teljesen szekularizált rendszerről, amelyet a politikai ideológia irányít, de nem is az USA-ra és a forradalom utáni Franciaországra oly jellemző polgári vallásról. Miközben az utóbbi két országban az ideológia mindenekelőtt a társadalmi és politikai viszonyokat strukturálja, a Szovjetunióban a létezés egészére irányult, és egyedülálló befolyást alakított ki. A szovjet rítus kettős; egyszerre vallásos és szekularizált.

Ha innen nézzük, az egész “rezsimet” olyan vállalkozásként kell értenünk, amely egy félvallásos, politikai intézményrendszer kitalálója. Ugyanakkor a viselkedés jól megkomponált szocialista paraméterei, így a munkafegyelem, a társadalmi javak sérthetetlensége, a párt által rögzített célkitűzések teljesítése, a társadalmi feladatok iránti felelősség, mégsem voltak elég vonzóak a szovjet polgárok számára. 1932 és ’53 között az ország vezetése folyamatosan növelte a fent megfogalmazott elvekkel szembeni kihágások büntetési tételeit. A terror szigorúan lecsapott a vétkezőkre, arányait tekintve még szigorúbban is, mint a politikai elhajlókra.

A háború után a termelési egységek ugyanannak a célnak álltak a szolgálatába: megnevelni, fegyelmezni és felelősségre vonni a szovjet embert, de ezúttal másképp és hatékonyabban. Büntetés helyett a pártállam megalkotta a dicsőséges titkos hálózatot. Ezen termelési egység láthatatlan dolgozóitól kőkemény fegyelmet és engedelmességet követelt. Abban a pillanatban, hogy aláírták munkaszerzősésüket, titoktartást vállaltak, és arra kötelezték magukat, hogy betartják a belső szabályzatot, és némely esetben külföldiekkel sem érintkezhettek. A szektaszellem, a babonás félelmek, és a mindezért járó kiváltságok hatékonyabban működtek, mint a büntető törvénykönyv.

A titkok és exkluzivitások misztikája párban járt egy új vallásossággal, amely meghatározta a szovjet ember tárgyakhoz (sarló és kalapács, vörös zászló, vörös csillag, az úttörő vörös nyakkendője, örök láng stb.), illetve helyekhez (Lenin Mauzóleum, temetők, Szmolnij-palota) fűződő kapcsolatát. Az új vallásosság átitatta az emberi kapcsolatokat (személykultusz a hatalomban, hőskultusz a munkában), és hatott az érzelmekre. A “jóllakottság érzése” csupán egy példa a sok közül a világiság és a szentség közötti megosztott érzelemre, vagyis arra a kettősségre, amit egyrészről az a társadalmi státusz generál, amely lehetővé teszi, hogy másoknál többet egyél, másrészről az osztást végző (legyen az a párt vagy az intézmény, a helyi főnök, vagy a legfőbb vezér) iránti tisztelet és alázat.

Egy felbecsülhetetlen kiváltság

kremljovka fogalmába nem csupán az étkezők és raktárak hálózata tartozott, hanem három poliklinika, három kórház, és három telefonvonal is, amely közvetlenül kötötte össze a Kremllel a vezetőket belföldön (a régiók és városok első titkárait) és külföldön (a nagyköveteket és a baráti országok kommunista pártjainak első titkárait) egyaránt (vertuska). Ugyanakkor azok a személyek, akik mindezen kiváltságokban részesülhettek, nagyon kevesen voltak. Valójában a vertuska (belső telefonvonal) szerint ítélték meg az ember rangját, mivel az orvosi ellátásban sokan részesültek, és az ebédlők is hamar megteltek, ám a kiváltságok összessége a vertuskával együtt csupán egy szűk körre korlátozódott. E szűk kör (blizsnyij krug) tagjait az a hatalmi kötelék táplálta és gondozta, amely a legfőbb vezér felé vezetett. Utóbbi a Kremlben székelt, és Gazdának (Hozjain), Vezérnek (Glavnij) vagy Egyedülinek (Szam) hívták.

A párt emberei és Sztálin munkatársai a vertuskán keresztül tartották a kapcsolatot. A főnöknek az volt a szokása, hogy személyesen telefonált. Ha mégsem, a titkárai jelenthették bármely pillanatban, hogy fontos gyűlés lesz este Sztálin egyik dácsájában. A vezér volt munkatársainak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Sztálin két fajta gyűlést szokott összehívni. Vagy egy késő esti munkavacsorát, ahol az ország legégetőbb politikai kérdéseit vitatták meg, vagy egy hosszúra nyúlt ivászatot, amelyről Hruscsov annyira felháborodottan ír a memoárjaiban. Az íratlan szabályok megkövetelték, hogy mindig közel legyél a telefonhoz, és azonnal vedd fel azt, ha hívnak. Jurij Koroljov, így mutatja be aminden szovjetek vezérének munkaidejét:

A beosztottak este hét után már hazamehettek, de a vezetők, a felelős beosztású dolgozók, továbbá titkáraik és helyetteseik kénytelenek voltak másfajta életet élni, hiszen alkalmazkodniuk kellett Joszif Visszarionovics szokásaihoz és menetrendjéhez, aki, mint ahogy mindenki tudja, rendszerint hajnalig dolgozott.

FORDÍTOTTA FARKAS HENRIK

Tamara Kondratieva: Gouverner et nourrir. Du pouvoir en Russie (XVIe–XXe siècles). Paris, Les Belles Lettres, 2002, 171–186.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.