Látni a tengert

Hát megint csak. A tengernél voltam újra, mint a nemlét partjához közel. Hőség delelt, mégis forró teával hűtöttem lázam, és gyapjútakarók hozzám tapadó árnyékába simulva melegedtem volna föl. Próbáltam kinyitni szemem, de mintha ezernyi szilánk fúródott volna a pupillámba: áttűztek lecsukott szemhéjamon a homok fodrozódó hullámai, hogy végigbucskázzanak a parton. Talán éppen a végtelen semmi partján. Kvarcszemek kacéran villogtak meztelen lábam mellett, kihívóan és az öröklétre készülten. Holt hattyút sodort a szél elém a víz, de a sziklás hullámtörők nem engedték soha partot érni. A csapzottra forgácsolódott tollpárna úgy úszott a víz felszínén, mint a teremtő elhasznált tollseprűje. Nemrég még fehér fenséges derűvel villogott a part menti sétányt bebóklászó fürdővendégekre, meglebbentve szárnyait az azúr felé, a gyerekek szájára harsány csivitet csalva. Majd elsodródott a láthatatlanba.

Felhúztam magam a vaskorlátba kapaszkodva, bár a nyugágy marasztalt volna, annak minden terhes és nyűgös gondoskodásával. És szél simult arcomba, mint elfelejtett emlék. “Abbázia… Abbázia…”, suttogtam lepillantva a tenger mélyére vágy nélkül konoksággal, bensőséggel.

Mögöttem kabinajtó csapódása hallatszott, aztán halk és puha lépdelő trappok, lábamat érintette valami puha gyapjútakarónál is odaadóbb melegség. Kezem lehajlott hozzá, és végighúztam tenyeremet bundáján. Biztonsággal éreztem, hogy ő van itt, mielőtt láttam volna.

– Mit keresel itt? – kérdezte, s hangja messziről, talán az időn túlról csapódott hozzám. Néhány sirály bukott a víz felszíne alá, éhes zsákmányt szimatoló csőrrel, csakhogy mint japán képek légies káprázata távolban elúszó szárnyuk jelezze voltukat.

– Én a tengert akartam látni, mindig csak a tengert… Nem akartam sokat, vagy ha ez sok… Hát ennyit – Szájamba pedig különös, tán sohaérzett moszatíz, levegőben párálló só települt. Mintha csillapodott volna tőle lázam.

– Fantaszta voltál – válaszolta –, a tengerről álmodtál szépet és nagyot, most viszont láthatod, mesés álmaid úgy úsznak csak el víz alá bukván, mint egy apró hajtogatott papírcsónak, és minden csónakocskában ezernyi mélybe rántó vaslánccal fűzött nehezék – Belebámultam a tengerbe, áttetsző csikóhalak indáztak tovább lassú iramban, valószerűtlen rózsaszínben és pompázatosan. Gömbölyded kövek ültek sorban az áttetsző víz alatt, közöttük tarisznyarák kaptatott, neki hosszú távot bejárni, nekem szempárnyi keveset. Összébbhúztam a takarót, csak meztelen lábammal tapodtam a parti fövenyt. Õsz lett bennem, aztán tél.

– Talán az voltam, de számít most már mindez? Ég és tenger fodrozódó kékjében elúszunk mind végül.

A távolban egy hajó vitorlát bontott, és szél kapaszkodott a lepedő eszményi tágasságába. Hallottam még a Róka gúnyos nevetését, csíkos fürdőmezes testét csobbanni a vízbe.

2
A szálló éttermében ültem villámmal szétkaparva az omlett körívre sütött lapját, s porcelán- tányérom mellett kenyérdarabkák morzsáztak kezem érintése nélkül is. Valahol megcsendült egy üvegpohár. Fájdalmasan rezgett belé a terem. Aztán csend… Egy fekete libériás főpincér felszisszent, és intetett a mellettem lévő asztalokról maradékot összeszedő alpincérnek, aki bocsánatkérően bólintott. Tévedés valahol hát minden mozdulat, ami máshol ígéret vagy szépség.

Megtöröltem láztól duzzadó szemem, mint aki valóra akar ébredni. Oldalt a terasz tengerre nyílva. Nem volt erőm, hogy fölálljak, hogy ledobjam az asztalkendőt, hogy kilépjek a napfény egyértelműségébe, csak a szemem sarkából néztem a víz elterülő csillogó kékjét. Milyen közel is van hozzám a jólét, gondoltam, de megkésett már a legkisebb mozdulat is.

A nyakamnál melegséget éreztem, gyöngéd csiklandást.

– Jó, hogy itt vagy újra – szóltam hátra, mert tudtam, hogy Õ az. Beletelepedett ölembe, és én megmasszíroztam füle tövét. Felmorgott, mint messzi lombok zajgása.

– Csak az Ön gondolatai adnak nekem testet, vörhenyes bundát, hosszú ívelt hallópamacsot, s a nyakamnál vaníliaárnyban világló szőrnyakörvet, másképp nem létezem – Én “igen”-t bólintottam. Hallgattunk ezután egy darabot. Az étteremet a koktélbártól szárnyas tölgyajtó választotta el. Az összenyitott termeken át lassan induló zongoraetűd vonaglott, egyre erőteljesebben, hogy pár pillanat múlva néhány elhibázott felcsendülő félhangban halkuljon el. A Róka besomfordált a másik szobába, de mielőtt eltűnt volna, hívogatott pajkos szemével.

Beléptem. A zongoránál egy ősz hajú ötvenes férfi ült megfelelő sármmal, kötelező, vonásaira száradt mosollyal. A bordóra pácolt padlón egy félig telt whiskyspohár volt a zongora mellé lehelyezve. Ahogy meglátott, rögtön belekezdett valami kuplé- és chansonszerűségbe – soha nem értettem a zenei formákhoz. Nyilvánvaló, hogy ilyen testtartással felém fordulva, bókolni akart nekem. “Always… always…”, csengette meg hangját, mint az imént az óvatlan pincér az üvegpoharat. Körülnéztem, kerestem mindenhol bundás kis barátomat: a bárpult szélesült lapján, a polcokon, még a zongora alatt is, miközben a zene egyre hangosabban tolakodóvá vált, és a dal öröklétig tartó szerelemet lüktető refrénje kabarétréfává aljasult. Kitámolyogtam átnedvesedő nyári ruhában, kifelé, egészen a teraszig, és a ráborultam a szépívű szecessziós vaskorlátra. Felugrott a korlátra a Bundás.

– Nem nyerte el Kegyed ízlését ez ócskaságában is kedves szerelmi nóta? – mondta beletekintve egészen közelről szemembe.

– Nem – suttogtam, és az alkonyban sötéten vibráló tengert megpróbáltam átölelni.

3
A szél fodrokat csalt a víz felszínére, felhők sodródtak az ég kékjén, mindenütt nyugalom ejtőzött, a reggeli nap pedig lassan kényelemben ringatott. Közérzetem is felengedett, már nem köhögtem, és lázam után valami csillapíthatatlan szomjúság maradt csupán. Mellém ült Rókám a nyugágyra.

– A csillámló víz sós kékjébe ilyenkor a legjobb belekóstolni, megmártózni a lét időtlenségében, széttárt karokkal lebegni, és a parti fák lombjának zöldjét a vízből pislantani – Meglepődtem, milyen kedvesen akarja elűzni kedvembe beköltöző rosszérzésemet. Búvárszemüveggel a kezemben rohantam utána a kőlépcsőn, és az utolsó fokról belecsúsztam az augusztus végi, viharoktól már lehűlni készülő tengerbe.

Néhány karcsapással elértem a kötelet, ami nem többnyire, mint egy-két méterre a bóják közé volt kifeszítve. Most ő úszott utánam, talpával taposva a vizet, csuromvizes bundával, borzas arcszőrrel, lefetyelő nyelvvel.

– Csak nem akarsz itt megállni? – kérdezte vidáman – nem mersz kockáztatni, azért voltál egész életedben boldogtalan. Pedig, ha nemcsak szépet tudtál volna álmodni, hanem mertél volna tovább menni – nem mint ezek a parttól karnyújtásnyira láncolt bóják –, már rég nemcsak vízben, de sikerekben is fürdőzhetnél. És szerelmed fekete szemed akkor még ragyogó fényét nem cseréli be a nálad bátrabbakért, az ügyesebbekért – Egy hullám arcomba csapott, s végigfolyt torkomon a sós lé. Átúsztam átlibbenve a kötél felett, s hittem, oly könnyedén szelem karcsapásaimmal a vizet akár soha.

A partról ötszáz méterre egy hajó imbolygott a víz tetején, minden erőmmel azon voltam, hogy meglássam onnan, amiről a Bundás mesélt – a hajó tatjáról a parti örökzöldek játékát a sziklába vájt sétaúton. Úgy tíz perc múlva elértem a hajó létráját, habár a halak színes játékát jobban szoktam élvezni a pár méteres vízben, mint az egyenletes úszást, éreztem, ha nem is fölényt, de valamilyen előnyt adhat nekem azokkal szemben, akik a kőpadokat, a tujákat, és citromfákat csak a bóják magasából figyelhetik. Fölkapaszkodtam a hajóra. A kékre színezett jármű gazdája nem volt otthon. Csónakkal hajózhatott be néhány szükségesebbet venni a városba, vagy csak bóklászott a fürdő- vendégek között belemerülve a piactér érzékszerveket izgató látnivalóiba, napilapokat olvashatott egy tejjel gőzölt kávé mellett… Végigfeküdtem a szigorúan összecsapolt pallókon, a hajóval együtt himbálózva ringtam, és jólesőn belezsibbadt fejem a tengeri szél zúgásába. Testemen kicsapódott a só, és én különös ábrákat rajzoltam bőrömre, mélyebb értelműeket gondolva, mint a kézművesek bús feketén titokzatoskodó hennás rajzai.

– Megérte? – kérdezte a Róka. Rámosolyogtam, és magamba szívtam az árbocok, a leengedett vitorlák só és csigák párolta illatát, a tengeri mély rejtő igézetét, és persze a távoli cédrusok innen gyufaszálnyi magasát is. Eltelt sok perc így vagy néhány óra. Ideje volt visszatérni a parton hagyott gyékényhez és nyugágyhoz. “Indulás”-t intettem barátomnak, de ő lustán nyújtózott egyet. Ebben a forrón lüktető napsütésben csak kéreti magát, gondoltam. Ruganyos léptekkel vetettem magam a vízbe, és elöntött a mozgás iránti kellemes izgalom. Becsukott szemmel úsztam, mivel ilyen tenger- mélységgel alattam, búvárszemüvegemnek csak a mélyben vehettem volna hasznát. Percekig úsztam így, s fejem megmámorosodott a tempóváltások gyorsától, nagyokat nyeltem a vízből, és kiszűrtem fogam közt, majd visszafújtam, élvezettel, hogy táguló tüdőm enyhe zihálásba kezdett. Mikor kinyitottam a szemem újra a part majd olyan távolinak tűnt, mint mikor visszautamat elkezdtem.

Kerestem a kékesen imbolygó vitorlást… Legalább akkora távolságra esett, mint a szárazföld. Tempóztam párat, ijedve tapasztaltam, hogy szinte egyhelyben úszom olyan árral szemben, amely balra sodor a tenger belseje felé. A kifeszített kötél elhelyezkedése tehát nem az úszásban járatlannak mutatja a mélyet, nyílalt belém. Órákig úsztam ekként azzal az érzéssel, hogy minden kartempóm már az utolsó lesz. Mikor körülbelül harminc méterre értem a parthoz, ijedten kerestem lábam alatt a süppedő talajt, vagy egy élesen húsomba vájó sziklát, bár fölért eszemig, olyan mélység van alattam esetleg, akár a távolság előttem a partig. A bőröm szinte felhasadt már, s a város messze úszott már tőlem, mintha annak létezését is fájdalmas képzeletem torzította volna valóvá. Már közel voltam a parthoz, hogy előttem néhány ölnyire, a bokáig érő vízben tizenhat – tizenhét éves fiúk rúgták a labdát. Szerettem volna segítségért kiáltani, ám az egyik megszólalt saját anyanyelvemen.

– Szerinted most tényleg belefullad a lány? – kérdezte piros fürdőnadrágos társától.

– Lehet… – és hidegen vizsgálva mérte helyzetemet. Olyan elkeseredett düh született meg bensőmben, hogy kezemmel szinte a parti homokpadhoz rántottam testem, és egyetlen határozott mozdulattal fölhúztam magam. Megszólítottam magyarul a fiúkat, erre mintha a tengeri szél sodorta volna őket el, elfutottak. Nem tudom, meddig feküdtem a part menti nedves homokban, de lassan beborult az ég. Az est sötétjében a feketére homályosult fák még sötétebb árnyékából előcsaholt a Róka.

– Mégis szeretsz élni? – súgta halkan. Sóhajtottam, és óvatosan elkezdtem ledörzsölni kihólyagosodott testemről a bőrömhöz tapadó sarat. Kihűltem belül is.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.