Doors

Megint foglalt a fülke. A szemüveges csávó telefonál, ezt utálom, mindig egy órát pofázik. Elmegyek a sarki közértbe, kiváltom a postán az ajánlott levelet. Befizetési felszólítás, ismételt figyelmeztetés. “Haladéktalanul.”

A csávó még mindig bent áll, közben a lábával kitámasztotta az üvegajtót, a fülke alatt szemmel láthatóan olvad az aszfalt. 1993. július 17-e van. Megiszom az egyik üdítőt, közben elkapok egy mondatot: “Edit, én tévelygek.” Edit a vonal túlsó végén végre megelégeli, és beléphetek a fülledt melegbe. Hirtelen rám tör a szívdobogás.

Nem kellene hívni. Fel fogom hívni. Tudom, hogy itt van valahol tíz négyzetkilométeren belül, tudom, hogy ott van abban a lakásban, és bármikor hallhatom a hangját, csak be kell ütnöm a számot. Nem hallhatom bármikor a hangját, mert le fogja tenni, ahogy az utóbbi időben mindig. Két éve úgy járkálok ebben a kurva városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár. Mint amikor az ember sokáig néz a napba, és utána mindenütt ott látja azt a káprázó, színes kis foltot. Hát ilyen nekem ez a tekintet, nem tudom nem látni, most is tessék, itt van a fülke maszatos üvegén.

Ez most már mindig így lesz? (Ez most már mindig így lesz.)

Belépek a fülkébe, leteszem a szatyrot, rágyújtok. Mélyen leszívom a cigarettát, beütöm a számot.

Üzenetrögzítő. Sípolás, aztán mégis fölveszi valaki. Gyerekhang: a fia.

A gyerek hosszan hallózik, közben kiesik a parázs a cigiből és lehullik a jobb tornacipőmre. Pont ott landol, ahol a fűzős rész árka van, beékelődik és perzsel. Ég a fűző, bele kellene szólni, hogy ne haragudj, a papát keresem, de kigyulladt a tornacipőm, úgyhogy később majd megint hívom… Közben a gyerek letette. Próbálom elképzelni a helyet, ahol a telefon kicsöngött. Sose jártam ott. Egyszer elmentem, láttam a nevet az ajtón: az apáét és a gyerekét.

Fél lábon ugrálok, a parázs végre kiesik, nézem a kis kráter. Újabb sebhely, ez is az ő nevét fogja viselni, örökli, mint a fia. Fáj nagyon, nem is bírom visszahúzni a cipőt.

Közben megjött a szemüveges hiéna, és egy vadonatúj kártya van a kezében, most szedi le róla a celofánt. Hát ebből nem eszel, apukám, a szatyrom még bent van. Visszalépek a fülkébe, jobb lábammal ráállok a cipőre, előveszek egy névjegyet, és beütök egy másik számot.

Halló. Ma. Igen, ma például jó. Titokban azt remélem, hogy mondat közben kialszik a kék szempár, de nem, ott van a fülke oldalán, miközben kimondom, hogy hétkor.

Kisántikálok, fönt a lakásban ragtapaszt teszek az égett kis lyukra. Fél évvel ezelőtt egy üvegajtón mentem át, azon is az ő szeme káprázott. Könnyedén, előretartott fejjel léptem át fehér ruhámban a csukott ajtón, mint egy menyasszony. Üvegfátylam egy másodpercig süketen lebegett a levegőben, aztán csörömpölve lehullt.

Bekötötték a fejemet, vérem aznap éjjel megszínezte a lepedőt.

A sebhely még érzékeny. Ha a tükörbe nézek, rá emlékeztet. Hozzá indultam akkor, rajtam a jel, hogy hozzá mentem. Most meg vagy nem veszi fel a kurva telefont, vagy a gyerek szól bele.

Nem baj, találkozom egy másik férfival. Ma este hétkor véget vetek a káprázatnak. A másik, erre a célra kiválasztott férfi negyvenöt éves: akkori, folyton káprázó szememben öregedő, szomorú test. Öregedő, szomorú test vagyok én is a huszonöt évemmel. Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik egy kis lélek, alig maradt belül valami.

Ki kell takarítani a lakást. Tiszta ágyneműt kell húzni, el kell pakolni a vasalnivalót. Hátha idejövünk este. Halomban állnak a könyvek, papírok. Szabályos kupacokat csinálok, ez sokkal rendezettebb benyomást kelt. Bútor alig van, a cserepes pálmát megöntözöm, és kiürítem a hamutálat. Ez az. Kisikálom a kádat is, ettől kicsit jobban leszek, aztán hosszan zuhanyozom. Leázik a ragtapasz, fáj a kicsi kráter. A párás tükörben nem nézem meg arcomat a jellel, vakon sminkelek.

Hétkor imbolyogva közeledik a Deák téri templom előtt. Milyen keskeny csípője van.

Messziről szinte diáknak tűnik, vigyorog, ugyanaz a táska van nála, amivel a tanszékre szokott bejárni. Miért hord egy negyvenöt éves tanár kínai tornacipőt?

Beülünk a butiksoron a sarki presszóba, Unicumot kér. Én is iszom, de a másodiknál megállok. Sört is rendel, hamar felhajtja.

Egész délután erre készült, mondja a pohárnak. Nem is tudom, hogy mennyire szorong, és hogy mennyire boldog. Bólogatok, elnézek a feje mellett, ott a lambériás falon a szempár, gyorsan elkapom a tekintetem. Hosszan beszél, elkalandoznak a gondolataim.

A folyton felvillanó kék szempárhoz egy arc is tartozik. Harmincöt éves, ember, férfi, apa. Idősebbnek tűnik, meggyötört. Lelkek gyógyásza és megrontója, éppen posztgraduális képzésre indul – és nem válaszol a telefonjaira. Nagy jövő áll előtt, Amerikába megy, hogy ott tönkretegye két nő életét, és örökre megkeserítse egy belé titokban szerelmes harmadik férfiét. De mindez a jövőben történik majd, a kilencvenes évek legvégén. Mágus lesz, végrehajtja a tengerentúlon az első sikeres lélekátültetést, de a lélek később kilökődik, és magára hagyja a gyulladt, izzadt testet. Ez most már mindig így lesz? Mindig. A férfi kísérletei nem sikerülnek, a bizalom azonban töretlen, mikor a kétezres évek elején hazatér, már nemzetközileg elismert szaktekintély.

Bocsánat, nem figyeltem. Nem köszönöm, én nem iszom többet. A férfi áthajol az asztal fölött, és szájon csókol. Nincs rossz íze a szájának, a szeme barna és halálosan fáradt. Indulnék haza, sajog a hasam.

Útközben még három helyre betérünk, mindenütt megiszik egy Unicumot. Igen, én is szeretem a Doorsot. Láttam a filmet is, egyébként akkor jelent meg az első lemezük, amikor megszülettem. Nahát, de fura: neki ez a fiatalsága volt, nekem meg nosztalgia, ez ugye azért nem ugyanaz. Nem ugyanaz, bólogatok, én is voltam a Père Lachaise-ban, igen. Nem, sokkal később. Igen, akkor is voltak, én is tettem, nem, nem próbáltam, azóta sem.

Végre leintünk egy taxit, bemondom a címet. Néz ki az ablakon, mintha nem értené, hova jöttünk, aztán szórakozottan fizet. A liftben nekem dől, közben érzem, hogy megjött a menstruációm.

A lakásban magára hagyom, elvonulok a vécébe. Szerencsére van tampon, sokáig vacakolok. Mire visszaérek, a szobában ül zokniban és zenét hallgat. You are lost litte girl/ you are lost little girl,/ You are lost/ Tell me, who are you.

Szerelmesen néz rám, ringatja magát a fotelban. Felbontotta az egyetlen boromat, ott áll a nyitott üveg a szőnyegpadlón.

– Poharat nem találtam.

Behozok két poharat, pillanatok alatt újra tölt. Nagyon részeg, hangosan énekel a lemezzel, közben vetkőztetni kezd. Pillanatra olyan, mintha dulakodnánk, nehezen jutunk el az ágyig. Közben dől belőle a szó: négy óra alvás, évek óta, bazdmeg, te azt nem tudod elképzelni, hogy az milyen, hétvégén meg bevásárlás, aztán megcsinálni, mert kiégett, kinőtte, elszakadt, és nincs vége, bazmeg, a tanszéken meg a csesztetés, vedd már ezt le, nem bírom kikapcsolni. Leheveredek mellé, hosszan magyaráz, de nem érünk egymáshoz, túl részeg. Felül, keresi a poharat, tölt magának. Ahogy átnyúl rajtam, megüti a sebhelyet, fáj. Ettől ideges leszek, felajánlom, hogy hívok egy taxit. Visszanyom az ágyra. Come on baby, light my fire, come on baby, light my fire.

Nem lehet vele mit kezdeni, néha felriad, elmosódott mondatokat böffent, és vaktában matat a lábam között. Most látom, tiszta vér lett a keze. Haza kéne valahogy küldeni.

– Elveszlek feleségül! Otthagyom érted a családomat, mindent, bazmeg! Szerelmes vagyok beléd, érted?

– Neked már van egy feleséged.

– Elválok – deklarálja, és elalszik. Nagy, csontos test, meg se bírnám mozdítani. Hasra fordul, a hátán két anyajegy van. Elég régen ihat, a combja vékony, a fenekén nincs hús. Csak nem marad itt? Csak nincs hozzá farpofája. Keltegetem, nem reagál. Behozok egy vizes törölközőt, és elkezdem dörzsölgetni a hátát. Viasz színű, horpadt bálna. Próbálom az ujjait is letörölni, mégse menjen így haza. Lassan magához tér, bemondom az időt, erre picit kijózanodik. Megkeresem a ruháit, dünnyögve öltözik. Tuszkolom kifelé, persze, majd hívom, jó, már holnap, de most lent vár a taxi.

Két perc múlva kopog. Kinyitom, szabadkozik, hogy rossz ajtón csengetett, eggyel lejjebb, sajnos föl is ébredtek. Hogy bocs, de itt hagyta a táskát. A konyhában van a szék mellett, mutatom. Behajol, visszafelé lefejeli a felső konyhaszekrény nyitott ajtaját.

– Basszameg. De fáj.

Fogom a szemetet és lemegyek vele, jobb, ha kikísérem. Kilép a kapun, állok kukák mellett a büdösben. Kialszik a lépcsőházi fény, aztán felgyullad, kialszik a kék szempár aztán felgyullad, két percenkét megismétlődik. Így megy ez. (Ez most már mindig így lesz?)

Iszonyatos fékcsikorgás, rohanok ki a kapun.

– Nem látsz a szemedtől, faszkalap? Mi a kurvaistent csinálsz?

A ház előtt fekszik a járdán, a Renault sofőrje dühöngve ugrik ki a kocsiból. A tornacipős láb felém néz, a fej a túloldalon, vért nem látok. Csak az ujjain, az nem jött le. Lehajolok, csukva van a szeme. A sofőr tanácstalanul nézi az éjszakai utcát. Ekkor ő kinyitja a szemét, és a tarkójához nyúl, aztán feltápászkodik: bazdmeg, a picsába. Négykézlábra fordul, lógatja a fejét.

A pasas betámogatja a hátsó ülésre. Hátradől, és szinte azonnal elalszik.

– Fáj valamije?

A fej még int, hogy nem, aztán lebillen, csurog a nyála. Állok a kocsi túloldalán.

– Ismeri?

Nézem az alvó arcot, és lassan megrázom a fejem

– Nem. Nem ismerem. Csak a szemetet hoztam le, és hallottam a…

– Most mit csináljak vele?

– Talán vigye haza.

– ?

– Vagy hívjon neki egy taxit.

– Maga itt lakik? – A ház felé bólintok. Holdas, fekete ablakok.

– Rágyújt?

Állunk a langyos úttesten, a pasas néz. Most bármi lehetne, átfut rajtam, hogy ne hívjam-e föl. Ne igyunk-e egy pohár bort a nagy ijedtségre. Bámul, nem tudja, mit csináljon, remeg a kezében a már elszívott cigaretta. Kifordítva vettem fel a pólómat. Bent felgyullad a lépcsőházi világítás, aztán megint kialszik. My eyes have seen you/ stand in your door/ when we meet inside/ show me some more.

Hirtelen meggondolom magam és a bejárat felé intek: ne haragudjon, mennem, kell. A gyerek… tudja… fent alszik…

A férfi észbe kap: persze, persze. Két másodpercig, amíg a kapuig érek, anya vagyok. Ember, nő, anya. Aztán odabent megint felgyullad a kék szempár, káprázva keresem a lift hívógombját.

A lakásba érve az ablakon át hallom, ahogy a Renault elhajt: biztos beviszi valami orvosi ügyeletre. Vagy haza a feleségéhez, a három gyerekéhez.

Ruhástól dőlök le az ágyra, de nem tudok elaludni. Lüktet a fejem, hányingerem van, meleg a szoba. Később hajnalodni kezd, az ablaktábla mögött földereng a szürke ég. Pisilni kell, nem bírok megmozdulni. Az ágy mellett ott van a földre dobva a vérmaszatos törölköző, fel kéne venni azt is, vagy el kéne végre aludni. Két éve nem alszom.

I am the Lizard King, I can don anything. Jön a reggel.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.